Nagy emberek tanítottak: Kulesov, Rohm, Bondarcsuk. Egész nap a főiskolán voltunk. Délelőtt volt az elméleti oktatás: művészettörténettől kezdve mindenféle: orosz irodalom, világirodalom. Délután voltak a gyakorlati órák, úgyhogy tíz óráig bent voltunk.
Televízió történeti életinterjúinkat általában a kronológia határozza meg. Most ezt a hagyományt megszakítanám, és a jelenről kérdeznék először. Közönségszervezőnek áltál?
Szeretem a kollegákat. Szeretek velük együtt lenni. És egyszer régen felhívott engem a Játékszín titkársága, hogy van kedvezményes jegy lehetőség. Elkértem a nyugdíjas kollegák névsorát, és elkezdtünk járni a Játékszínbe. Amikor még volt kedvezményes a telefonom, leültem és nyolcvan embert végighívtam otthonról. Két-három évig úgy ment, hogy a saját kis nyugdíjamból előlegeztem meg, de aztán a szakszervezet adott egy kis forgótőkét, aminek a segítségével könnyebben tudom megvenni a jegyeket, és borítékolom. Úgy, hogy részben ezt csinálom és örömmel. Na, most a másik dolog. Amikor a nyugdíjas televíziósakat kitiltották a televízióból és nem volt lehetőségünk találkozni szeretem helyet a Tisztiházban. Programot szervezet. Rendezőket hívtam meg, akik kedvenc filmjüket vetítették nekünk. Horváth Ádámtól, Fehér Gyurin keresztül, Radó Gyuláig mindenki eljött. De jöttek színészek is: Melis György, Helyei László, aki most hirtelen eszembe jut. Egy-egy csokor virággal vagy egy üveg borral honoráltok közreműködésüket. Ennek a fedezetét a szakszervezet fizette. Amikor ez a lehetőség is megszűnt saját filmarchívumomból csináltam vetítéseket. Majd amíg az MTV Archívuma segíteni tudott régi híres színházi előadásokat vetítettem. A televíziósok mellett a programokra mindig jöttek a „tisztiháziak” is. Ezt úgy köszönte meg a HM, hogy kaptam egy nagyon szép plecsnit a munkámért azzal a kísérettel, hogy pénzünk nincs, plecsnink van. De én nagyon örültem.
Meg is akartam kérdezni, csak a későbbiekben, hogy a honvédelemért kitüntető cím második fokozata 2002-ben miért kaptad, milyen fegyverrel harcoltál? Életműved filmjeiből van-e a saját archívumodban?
Minden megvan és a fiam most mentette át lemezre őket.
Ez lenne egy következő feladat, hogy egy válogatást ebből csinálni.
Ez szerénytelen lenne, ezért erre nem gondoltam. Ezeket vetítse a televízió.
Hogyan telik még a napod, mesélj még a fiatal öreg korodról.
Fiatal öreg korom? A háztartást vezetem, bőven elég, mert bevásárolni már nem tud segíteni a párom, ő már szépen csendesen van.
Hány éve vagytok házasok?
Hány éve ismerjük egymást? Most vagyunk tizenkilenc éve házasok, de hatvan éve ismerjük egymást. Ez egy első szerelem volt, mennyasszony, vőlegények voltunk fiatalon, akkor még szépek is voltunk, úgyhogy nagyon boldogok voltunk. Ő a pártközpontban dolgozott, őrségtagként, meghurcolták, megvádolták a Rajk perrel, semmi köze nem volt egy húszéves gyereknek ehhez, de nem kapott munkát, kirúgták mindenhonnan. Végül egy induló állami gazdaságban helyezték el a barátok. Én 1948-ban kimentem tanulni a Szovjetunióba. Írt egy levelet, hogy nem akarja meggátolni az én életemet, az ő sorsával, és lezárta a kettőnk kapcsolatát. Hiába tiltakoztam ellene kétezer kilométerrel távolból, telefonáltam, nem vette tudomásul. Ő később megnősült én férjhez mentem. Utunk szétvált, huszonöt évig nem is láttuk egymást. Neki is van három gyermeke, nekem is lett egy fiam, és meghalt a férjem. Amikor felesége meghalt, írtam néhány sort, hogy majd megvigasztalódsz a gyerekeid körében, és egyszer csak megjelent, elkezdtünk beszélgetni, beszélgetni és a végén együtt maradtunk, és így tizenkilenc éve együtt vagyunk.
Honnan volt az a pedagógiai érzékenység, mely a filmjeidet jellemezi?
Ez egy nagyon szomorú történet. Édesanyám zsidó volt, apám ateista. Ebből a házasságból születtem én. Nagyon jó tanuló voltam a polgáriban és azt tanácsolták a tanáraim, hogy menjek tanítóképzőbe. De oda már nem vettek fel, mert akkor már numerus clausus volt. Mi legyen akkor most velem. Édesapám, aki kiváló suszter volt, kuncsaftjai grófok és előkelő urak voltak. Az ő segítségükkel a kereskedelmibe fölvettek. Ott érettségiztem. Tehát nem lettem tanító. 1944 nagyon keserves év volt. Édesanyámat elvitték, majd kiengedték. Másodszor már otthon voltam. Jött hat fegyveres nyilas, kérdezték ki a Katkics Károlyné. Pakoljon, három nap hideg élelem. Elkezdtem bőgni. Maga kicsoda? Én a lánya vagyok. Akkor jön maga is. Tizenhat éves kölykök őriztek minket. A Mosonyi utcában kötöttünk ki. Sok kegyetlenséget láttunk és éltük át. Három hét múlva édesapám bement a munkahelyemre a Rex gyógyszergyárba, ez egy remek hely volt. Bújtattak embereket is. Hol van az Ilona? A Mosonyi utcában. Eljöttem az iratokért, hogy bizonyítsam, hogy legalább én árja vagyok. Németh úr, áldja meg az Isten az emlékét is, rögtön telefonált: hogy képzelik, titkárnő nélkül? Ez hadi üzem! Kiengedtek. Öcsém albérletében dekkoltam. Onnan jártam dolgozni. Szerencsére sok-sok bonyodalom után, de megúsztuk a háborút. Így történt, ezért nem lettem tanár.
Akkor a jelen és a régmúlt után térjünk át a rendezői pálya kezdetére. Hogyan lettél rendező? Talán egy utcanévvel kezdeném, azt mondanám, hogy Akadémia utca. Hol dolgoztál Akadémia utcában?
Én voltam az egyetlen érettségizett tagja a pestimrei pártszervezetnek. Gazdasági felelős voltam. Nagyon jól dolgozhattam, mert behívtak dolgozni a „nagybudapestire” és átajánlottak engem a Rákosi titkárságra. Ez volt az Akadémia utcában. Egy évet voltam ott. És egy külön story, mert amikor bementem oda, akkor Rákosi éppen készült egy csepeli beszédre és kérte a gyorsírót. Én bementem, mint új ember és azt mondta „nagyon bizalmatlan ember volt”, azt mondja: maga hánnyal ír, mondom 150-vel, az nekem kevés. És kiküldött. Elkezdtem bőgni és mondtam ott a titkárságon, én azonnal elmegyek innen, micsoda dolog, velem ezt csinálni.
A 150 az sok vagy kevés?
Jó közép, azt megtanultuk az iskolában és utána megbékélt velem. De amikor jött egy országos felhívás, hogy lehet külföldi egyetemre menni, akkor édesanyámék közölték velem: kicsi lányom érettségiig elhoztunk, most már intézd a magad életét, ahogy akarod. És akkor én erre a pályázatra jelentkeztem, filmrendező akartam lenni. Amikor bementem elbúcsúzni Rákositól, hogy minek megy, kérdezte. Filmrendezőnek. Filmrendezőnek? Agronómusra van szükség és bányászokra. Aztán kiderült, hogy nem is vettek fel filmrendezőnek, mert állítólag nem jelentettek le időben. Hát akkor mindegy, akkor megyek irodalom és nyelvészetre. Az volt az elvem, hogy az új Magyarországnak új értelmiség kell, soha többet fasizmus. Bármit tanulok, de tanulnom kell. Mondtam Rákosinak, nyelvésznek megyek, pedig filmrendező szerettem volna lenni. Átszólt Révainak: Révai elvtárs a Katkics Ilona miért nem mehet filmrendezőnek, hogy ha az akar lenni? Intézkedjen. Nem intézkedett, kimentem Moszkvába, betereltek egy nagy tornaterembe és ott ültünk és kétségbeesve ittam azt a teát, amit szárított gyümölcsből csináltak. Na, és bőgtem. Akkor azt mondták nekem, tudja mit, menjen el valahova nyelvet tanulni, nem is tudja a nyelvet sem, filmművészetire nem lehet menni nyelvtudás nélkül. Gyere velünk Szverdlovszkba hívtak az uránbányász fiatalok. Így mentem a fiúkkal Szibériába és egy évet végeztem az állami egyetemen. Tizenheten voltunk egy szobában, a kollégiumban. Először voltunk hatvanan egy padlástérben az egyetemen, egy lepedővel választottak el bennünket, onnan kerültem egy jobb helyre, a tizenhetesbe. Könyvtárban kellett tanulni. Én meg megszoktam otthon a hangos tanulást És ültem a könyvtárban és nézem a Molnár Icát, akiből a Tudományos Akadémián nyelvész. Az Ica egy jó termetes lány volt, nagyon lassú, nagyon nyugodt volt. Látom, lapoz, én még nézem azt az oldalt, ő már lapoz, Jézus Mária! És tudod mi volt: Leninnek a Sto gyéláty, mi a teendő. Minden szót értettem, de semmit a lényegből nem értettem. Ezt a szégyent én nem bírom elviselni, Engem a hazám kiküldött, én hülye vagyok, én öngyilkos leszek. Nem lehet hazamenni szégyenfolttal. Hazamentem a kollégiumba, pokróc rám és elkezdtem bőgni. Hazajöttek a lányok, ők kémikusok voltak. Mi az Isten van veled, miért bőgsz? Ők oroszok voltak. Azért, mert én hülye vagyok. Vigasztaltak: értsd meg Moszkvát is nyolcszáz évig építették. Ilyen körülmények között végül szépen levizsgáztam. Aztán lassan letisztultak ezek a dolgok, már az ószlávot is értettem, nagyon szépen le tudtam vizsgázni, nyelvészetből is. Úgyhogy aztán Moszkva átvett engem.
Kellett pályázni, hogy átvegyen a másik egyetem?
Írtam haza is és a követségre is, hogy én filmrendező szeretnék lenni. Átvettek, de az első évről kimaradtam, mert akkor lebénultam, a gerincsérvemmel.
Milyen volt ez a képzés? A szovjet-orosz filmnek vannak hagyományai.
Csodálatos! Nagy emberek tanítottak: Kulesov, Rohm, Bondarcsuk. Egész nap a főiskolán voltunk. Délelőtt volt az elméleti oktatás: művészettörténettől kezdve mindenféle orosz irodalom, világirodalom. Délután voltak a gyakorlati órák, úgyhogy tíz óráig bent voltunk.
A gyakorlat, hogy nézett ki, lehetett valamit forgatni, hogyan tanították a rendezést?
Először etűdöket kellett írni és az etűdöket meg kellett jeleníteni. Az egyik hallgató rendezte a másikat. Harmadévben, magyar vonatkozású anyagot készíthettünk, mi magyarok. (Czigány Tomi, Mészáros Márta, Tóth Janó, Kő Sanyi) Így voltunk mi, egy osztály. Mátay Laci a gazdaságin tanult, Magyar Jóska az operatőrin, Kocsis Sanyi is ott kezdte, aztán hazajött, mert nem bírt kint maradni.
Nézem az életrajzodat. Magyar Televízió 1956. augusztus 15. - 1986. Ha hivatalosan nézzük, akkor 1957. május 1.-én alakult televízió. Hogy van ez az 1956, ha 57’ május 1. a dátum?
1956.-ban már voltunk a Szabadság téren, előtte pedig néhányan a Rádió Márvány teremében.
Révai Dezső volt a főnök. Akkor jött oda a Kelemen Bandi, a Rockenbauer Pál, mindjárt frissen az egyetemről. Révai József testvére, a Dezső, aki a Filmgyár igazgatója is volt, ő volt a megbízott igazgató. Ott léptem be tulajdonképpen. Volt egy filmkameránk Mezei Istvánnal, híradóztunk. Akkor csináltam először élő adást. Ez volt az első élő adása a televíziónak: Ácsi Hapci Ugri gyerek balett, amit egy hónapig gyakoroltunk egy balerinával és a gyerekkel a Fővárosi Tanács Dísztermében. Ott csináltuk meg a színpadon és kamerával felvettük.
Ez még élő adás volt, ugye és nem rögzítettétek?
Sok élő adás volt akkor. Sokat közvetítettünk színházból, még a régi Nemzetiből is közvetítettem, elmondhatom? Az volt a megbeszélés, hogy én indítom az előadást, amikor kész vagyok a konferálással, akkor indítom a színpadot, telefonon keresztül és akkor az ügyelő elindítja az előadást. A bemondás a Hargitán volt, ott volt Varga Jóska. Ő elkezdte mondani a Shakespeare-t, elkezdi mondani a darabot, elkezdi mondani a szereplőket, az Istennek nem volt vége. Egyszerre csak azt látom a három kis képernyőn, hogy megy szét a függöny. Jézus Krisztus! Hát ez borzalmas, ez nem lehet így, kurblizom, mert akkor kurblis telefon volt a kocsiban. Hagyja abba Jóska, mondjátok meg neki, hagyja abba Jóska, elindult az előadás. De hogyan hagyja abba, nem tudunk neki inteni. Úr Isten most mit csináljak? Mint egy őrült nő be a színházba, a jegyszedőnők néztek rám: ez egy hülye! A gyártásvezető jön velem szemben: rohanj a Várkonyihoz, mondd meg, hogy kezdjék újra az előadást. Várkonyi összehúzatta a függönyt. A függöny elé ment és azt mondta: Kedves közönségünk! Újra indítjuk az előadást, itt van a Magyar Televízió. Fergeteges taps!
Kik voltak akkor a rendező kollegák?
Bednai Nándi volt az első. Voltam én. Ez még a márványteremben volt. Aztán átkerültün a Szabadság térre: jött a Zsurzs a rádióból, jött Kende Márta a bábszínházból, megyeri Gabi jött a dokumentum filmgyárból, aztán jött Zsigmondi Boriska. Amikor oda kerültem, akkor volt egy úgynevezett Stúdió Osztály. Először Mátai László, majd Zsurzs Éva volt a vezetője. Itt voltak a rendezők, az operatőrök, a gyártásvezetők. Aztán ez szétbomlott, lett a Drámai Osztály, az Ifjúsági Osztály, lett a Dokumentum osztály. Ekkor kerültem az Ifjúsági és gyermekosztályra.
Mennyire szóltak bele a televízió elsőszámú vezetői a munkátokba?
Nem szóltak bele, vagy én nem fogtam fel. Közvetlen kapcsolatban a Kovács Bálával voltam, Ő vezette a főosztályt. Sándor Gyurival a műsorigazgatóval. Elindították a munkát, elfogadták a forgatókönyvet, majd a kész filmet. Néha voltak módosító javaslataik, de nem cenzúráztak, néha javasoltak.
Filmre dolgoztatok?
Nem. Elektronikus kamerákkal folyt a közvetítés és ezt képernyőről kétszalagos filmre rögzítették. Ezt hívták telerecordingnak. Emiatt, a rögzítési mód miatt csak több részletben tudtuk az anyagokat rögzíteni. A Próbáld meg Teddy, Békés Jóska drámája, mely az atombombát ledobó pilótáról szól, rendeztem. Fogalmam sem volt, hogy néz ki az amerikai környezet, filmekből próbáltunk meg tájékozódni. Sennyei Vera és Páger Antal volt a két főszereplő, férj és feleség. Kálmán Gyuri, Petrik Jóska és Gordon Zsuzsa a gyerekeik. Külön érdekesség, hogy akkor jött haza Páger, nem foglakoztatták csak vidéki színházakban. Én felkértem erre a szerepre. Mit mondjak majdnem leköptek ezért a tévében. Olyan jó kapcsolatunk lett, hogy azt mondta: hívjon engem Téninek és bármire hív majd szó nélkül jövök. A gyermekfilmjeiben, ahol csak lehetett ott volt Páger. A kamerán voltak: Czabarka György, Sík Igor, Novákovics Antal. Ezek még nagy Mechlabor kamerák voltak, csak később jött a Pay kocsi a kameráival.
Nagyon sok élő adás volt akkoriban.
Ilyen volt a Tanya a viharban is. Dobozi Imre 1958. (Mányai Lajos, Szepes Ferenc, Pogány Margit, Solti Bertalan) Az volt az aranyos és jellemző azokra az időkre, hogy kértem a szekrény tetejére egy befőttesüveget tele befőttel. Az mondták: nem lehet drága, fessék meg! Ilyen apróságokon volt a vita. Nem tudtuk a vihart, hogyan kell csinálni. A rádiósok segítettek. Egy lemezt rezegtessünk. Az átrendezés idejére kis két perces filmek voltak rendszeresítve. Mert a folyosón is volt díszlet, oda át kellett állni a kamerákkal. Minden talpalatnyi helyet ki kellett használni. Yehudi Menuhin például az én egyik díszletem konyhájában koncertezett. Csak egy függöny volt mögé húzva. Fábri Éva volt a műsor szerkesztője. Amikor vége volt az adásnak Éva bocsánatkérően kérdezte: „nem zavarta mester a látvány”. Amikor én játszom, semmi nem érdekel, volt a válasz.
Ha megnézem az életrajzodat, akkor három nagy vonulatát látom a filmjeidnek. Voltak a színházi közvetítések, voltak a felnőtteknek szóló televíziós játékok, és a gyerekfilmek. Később elsősorban ifjúsági és gyermekfilmeket készítettél?
Sokat dolgoztam az iskola televíziónak. Csináltam bábfilmet, csináltam irodalmi összeállításokat, hagytak dolgozni és ez volt a fontos. Szerettem a kölköket, jól tudtam velük dolgozni. Tudtam tudatosítani velük, hogy ez munka. Mindig megbeszéltük ezt a forgatások előtt, s ezért nem volt probléma. Segítenetek kell nekem. Ez a mi közös feladatunk. Szerettek engem a gyerekek. Lettek közülük színészek, balettosok. Jól meg voltam. Aztán egyszer szólt a Zsurzs, hogy van egy anyagom a Sipsirica. Összekülönböztem a dramaturggal. Nem akarod megcsinálni? Hála istennek ez a Mikszáth nagyon jól sikerült. Aztán Krúdy Tizenhat városát is megcsinálhattam. Krúdy Zsuzsának nagyon tetszett és nekem adta az Aranyidőt.
Amikor a televízió születésének 50. évfordulójára készült öt-hat perces emlékezések születtek. Mini alkotói portrék. Abban a „boncaságról” beszéltél.
A boncaság az az emberi tulajdonság, mely a szépséget, az emberséget, tisztességet, az alkotni tudást keresi. A Barátom Boncza filmem erről szólt. Ami előre viszi az emberiséget, mert a gyűlölet nem. A szeretetnek kell átvonulni az egész életen, mert anélkül egy fabatkát sem ér az egész.
Mi a jelentősége a gyerekeknek szóló történeteknek?
Nagyon sok visszajelzést kaptam gyermek nézőimtől is. Sok-sok rajzot is küldtek. Őrzöm őket. Hívtak iskolákba, találkoztam gyerekekkel. Például a Bicebóca után (Móra) kaptam egy levelet Pécsről egy igazgatótól. Nézték a gyerekek a filmet és megosztották egymással az uzsonnájukat. Ennél szebb nem lehet. Ha egy emberi gesztust el tudsz palántázni egy alakuló emberbe az már egy nagy eredmény. A gyerekre nagyon oda kell figyelni. Sajnos a kritika gyakran tekintette a gyermek és ifjúsági filmet vonal alattinak, ritkán írtak róla. Miért nem írtok? – kérdezetem. Ehhez hasonló válaszokat kaptam. Nem művészet mondták. Pedig a jól megcsinált gyermekfilm hatása egy életre szól. Ha tudsz nekik adni olyan hősöket, akiket érdemes utánozni, akkor az nagy segítség az emberré válásukban. Például a Kincskeresőben gyáva a gyerek, megy a keresztapjához, akitől kap egy varázskalapot. Ettől sikeres lesz. Amikor visszaviszi, tudja meg, hogy nem a kalaptól volt a bátorsága. Ész és szív kell ehhez. Én hiszek ebben. Egész életem során ez vezérelt. Mindig meg van az eredménye, ha az ember tisztességesen küzd.
Milyennek látod a mai gyermekfilmeket?
Sajnos kirúgtak sorra mindenkit, aki ebben a műfajban dolgozott. Megszüntették a gyerek osztályt, az ifjúsági osztályt. Kovács Béla főosztályvezető elküldésével megszűnt a támogató erő. Békés József, Zahora Mária, Takács Vera sem kaptak érdemi lehetőségeket, vagy csak átmenet rövid időre. Kezdett a terület leépülni. Műhelyek nélkül pedig művek sem születhetnek. Pedig a kezdeti időket leszámítva egy sor történet készült filmre, a filmgyárban. Jó körülmények között dolgozhattunk. Olyan gyártásvezetőkkel dolgozhattam a gyárban, mint Kiss Lajos, Merza Marci, Szekeres Dénes, Sike István. A felnőttkorom boldogan, munkával telt. Kárpótolt gyermekkorom szenvedéseiért. A nagy szegénységért. Óbudán a Vörösvári úton laktunk. Először nagyapámnál egy szoba-konyhában. Aztán vele szemben volt egy emeletes ház annak a fölszintjén volt egy üzlet, azt adták ki nekünk. Ott laktunk egy üzlethelységben. Hátul volt a lakóterünk, elől volt édesapám suszterája, mellette egy fotelszerűség ahol a kuncsaftokat fogadta. Anyámnak csodálatos keze volt. Hímzett. Gomblukazott meg monogramozott a grófok selyem ingére. Sajnos ráment a szeme, megvakult. Így nőttem fel. Én csak azt tudom mondani, hogy nekem ez a felnőtt korom boldogan telt el. Nem voltam nagyra vágyó. Megvolt, megvan mindenem.
2009. május
