Az egyetem elvégzése után az ügyészségre kerültem, én voltam az ügyészségnek az első KISZ titkára, és valószínűleg ebben a minőségemben kerestek a „Halló fiuk! Halló lányok!”műsorához jogi szakértőt.
Miért jó az, hogy Magyarországon nincsen halálbüntetés?
Erről írtam a doktori disszertációmat 1958 júniusában, akkor végezték ki Nagy Imrét.
Nem volt ez egy kicsit rossz ez a témaválasztás?
Külön engedéllyel írtam. Kádár Miklós professzor, akinél vizsgáztam és ő bírálta el a dolgozatomat is, tanárom volt, azt mondta: Kollegám, nagyon eredményes lesz a dolgozata, mert ennek következtében vagy a halálbüntetést vagy a dolgozattémát el fogják törölni. Először a dolgozattémát törölték el. Úgy tudom, több ilyen dolgozat nem született. Én még 1984-ben a Mozgó Világban is írtam egy cikket erről: „Vérszomjas-e a társadalmunk?”címmel. Rangos Kati készített egy interjút dr. Nyiri Sándorral, a legfőbb ügyész helyettesével, aki azt mondta a mi társadalmunk nem érett arra, hogy ne legyen halálbüntetés. Mire én megkérdeztem, és egyáltalán tudják-e azt, hogy milyen a mi társadalmunk? Kérdezték valaha a társadalmunkat a halálbüntetésről? Bevittem az írásomat a Mozgó Világhoz, ahol mondta P. Szűcs Julia főszerkesztő, hogy majd közlik, ha megfelelő színvonalú az írás, de mivel ez havi lap, nem tudja megmondani mikor jelenik meg, mert a következő havi már megtelt. Ez a beszélgetés szeptemberben zajlott le. A legnagyobb meglepetésemre egy-két nap múlva felhívott, hogy a következő számban, 1984 októberében megjelenik.
Mennyiben különbözött – lányegét tekintve - a szakdolgozat ettől a cikktől? Mennyit változott a gondolkodásod?
Nekem nem változott a gondolkodásom. Nálam ez, amolyan családi dolog volt. Édesapám ugyanis aláírta a munkahelyén Rajk László halálos ítéletének követelését. Amikor hazajött, nagyon levert volt, faggattuk mi baja van és elsírta magát az én kőkemény munkásember édesapám. Gyerekek – mondta – szar ember vagyok, mert azt sem tudom, ki ez az ember, és aláírtam. Amikor csak odafirkantottam valamit, akkor rám szóltak, hogy Bandi bácsi olvashatóan tessék aláírni, és akkor én olvashatóan aláírtam, mert féltelek benneteket. Ez 1949-ben történt, én akkor tizennégy éves voltam, bennem akkor rögződött, hogy a halálbüntetés valami nagyon rossz dolog. A doktori disszertációmat is ezzel az esettel kezdtem. Valahogy úgy folytattam, nincs különbség a szocialista halálbüntetés és a fasiszta halálbüntetés között, a szocialista internálótábor és a kapitalista internáló tábor között. Halálbüntetés van , internáló tábor van, azaz szabadsághiány van és ezen változtatni kell. Erre mondta Kádár professzor, aki nyilván tudta, hogy éppen azokban a napokban végezték ki Nagy Imrét, hogy vagy a halálbüntetést vagy a dolgozattémát fogják eltörölni. Én azzal érveltem többek között, hogy éppen a nácizmus jeleseit idéztem, Hitlert, Keitelt, akik azon a véleményen voltak, hogy az igazi megfélemlítéshez nem elég a börtönbüntetés, ahhoz halálbüntetés kell. A háború millió számra pusztította el az embereket, az emberi élet nem volt egy szent dolog. Nekem pedig az volt a véleményem, hogy nem szabad törvényesen sem gyilkolni. Hozzá kell tennem, hogy Magyarországnak történelmi hagyományai vannak abban, - éppen most emlékeztünk az aradi vértanukról, - és nagyon sok más politikusunkat végeztek ki az idők folyamán, akit utólag rehabilitáltak. Tehát Magyarországon kitűnő történelmi példák bizonyítják, hogy ártatlan embereket végezhetnek ki, és amikor helyre kellene hozni valamilyen módon, őket már nem lehet feltámasztani. Jogászként mindenféle jogi érvet felhoztam . Minden bírói ítélet ellen lehet fellebbezni. Mindent utólag, valamennyire helyre lehet hozni, ha tévedett a bíróság. Egyetlen esetben vagyunk biztosak a bírói tévedhetetlenségben, amikor halálos ítéletet szabnak ki. Akkor egészen biztosra vesszük, hogy megérdemelte, fel sem merülhet, hogy a büntetéssel javítani is lehet, – ezt hívják speciális prevenciónak, - csak arra tesszük a hangsúlyt, hogy a halálbüntetés megfélemlíti az embereket – ezt nevezik generális prevenciónak. Azt írtam, hogy teljesen idegen a szocialista jogtól, és a humanizmustól.
Ha most nézlek, „nem sokkal a huszadik életéved után”, itt ülsz ősz hajjal, igen, olyan vagy, mint egy jogász professzor, jogi érveket sorakoztatsz fel, de ránézek az életrajzodra és az van ide írva: 1959 – „Halló fiúk! Halló lányok!” Ez rögtön közelebb van ahhoz a fiatalhoz, aki nekem halálbüntetésről meg végletes dolgokról gondolkodik. Nem nagyon idegen ez a két téma egymástól?
Ez úgy jött össze, hogy én újságíró akartam lenni. De nem vettek fel az újságíró egyetemre. Akkor a Bölcsész Karon Mihályfi Imrének volt ilyen tanszéke, ahova későn jelentkeztem, és már nem volt hely. Viszont olyan sikeres volt a felvételim, hogy átirányítottak a jogra. Csizmadia professzorhoz kerültem, aki megkérdezte tőlem, miért akarok jogász lenni, mire azt válaszoltam, nem akarok jogász lenni. Akkor miért van itt? Mert ide irányítottak. Én újságíró akarok lenni. Ismeri a Szabó Lászlót? Olvasom a Szabad Népben. No, ő is itt végzett, maradjon itt, és lesz magából is újságíró. Elvégeztem a jogot, de olyan nehezen lettem újságíró, hogy azt szoktam mondani, aki nálam lejjebb kezdte a szakmát, az egy faliújságnak volt a külső munkatársa.
Hogyan volt akkor ez, hogy mégis kapcsolatba kerültél a televízióval?
Az egyetem elvégzése után az ügyészségre kerültem, én voltam az ügyészségnek az első KISZ titkára, és valószínűleg ebben a minőségemben kerestek a „Halló fiuk! Halló lányok!”műsorához jogi szakértőt. Fejér István kiváló humorista esetjátékot írt a műsornak és ahhoz kellett jogi szakértőnek lennem, élő adásban. Gondolom, az olyan kézenfekvő volt, hogy az ügyészségen van egy fiatal jogász, hívjuk meg őt. Ez nagyon nagy élmény volt, életemet meghatározó élmény. Az esküvői fekete ruhámban, fehér ingben, – gőzöm nem volt arról, hogy ez a legcélszerűtlenebb öltözék a tévések között, - nekem a televíziózás nagy dolog volt, és ennek megfelelően ünneplőbe vágtam magam. Pokoli jól éreztem magam! Azt láttam, hogy velem szemben valaki mutogat, egyik tenyerét a másik felett keresztbe téve – később már tudtam, hogy ez az idő jelzése, - de mi a Fejér Pista bácsival úgy belemelegedtünk a témába, hogy nem akaródzott abba hagyni e társalgást. A másik ilyen érdekes élményem volt, hogy a televízió akkori vezetői, - Pécsi Ferenc volt a tévé vezetője, nagyszerű ember volt, - nézték a műsort, és „felfedezetek”. Ez az ember tud a képernyőn viselkedni, jól beszél, nem jön zavarba, le sem lehet lőni, annyira jól érzi magát a képernyőn, úgy hogy én ettől kezdve számítom a televíziós pályafutásomat. Hosszas külsőzés után lettem televíziós. De hadd tegyem hozzá, én nem tartom magam nagy tévésnek, tévés személyiségnek. Viszonylag keveset voltam képernyőn, érdekes módon még máig is megismernek azok, akik annak idején a „Rólad van szó” öt évig tartó műsorsorozatát nézték. De az első élmény ez a „Halló fiuk! Halló lányok!” műsor volt . Antal Imrus volt a műsorvezető, diáksegítője a Kern Andris. Volt egy kislány is, az ő nevére nem emlékszem. A kamerákat ide-oda vitték a stúdióban, mert az élő adás különböző helyszínei egy stúdióban voltak berendezve.
Van itt még egy olyan cím, amit az életrajzodban olvasok, amelyik egy kicsit, mintha jobban kötődne a jogászkodásodhoz. Az van ide írva: „Nyílt tárgyalás”
Igen, Azt a Kökényesi Ferenc rendezte, majdnem mindegyik ilyen műsort Karácsondi Miklós szerkesztette. Ő volt az Ifjúsági Osztály mindenese, Úgy tudom, a televízió akkori vezetőinek is nagyon fontos műsor volt ez, mint ilyen felfedezettet oda is meghívtak, hogy a közönségben mintegy a vádat képviseljem.
Igen, az kézenfekvő, hogy az ügyészségen dolgozó, ott is ilyen szerepet töltsön be.
Csakhogy nekem éppen az volt a véleményem, hogy, ha már ilyen formát választanak a műsornak, egy tárgyalást, akkor az legyen valóban érdemi tárgyalás, hogy különbözzék egymástól a vádló, a védő és az ítélő személy. Az a véleményem alakult ki, hogy a forma eltereli a figyelmet a tartalomról. Az első adás után óriási házi vitát rendeztek, akkor még a Sándor György, aki később a televízió kulturális területein különböző vezető pozíciókat betöltő jeles személyiség lett, mint egy nyurga fiatalember a műsorkészítők oldalán vitázott.
A későbbiekben egykori elnökünk Nagy Richárd is szerepelt a Nyílt tárgyalásban?
Azt hiszem igen, de én akkor már nem voltam résztvevője ennek a műsornak. Lényeg az, hogy rettentő nagy vitában voltam Sándor Györggyel. Ez, - érdekes módon, - megmaradt a későbbiekben is, amikor már az Ifjúsági Osztály vezetője voltam.
Mennyi ideig voltál az Ifjúsági Osztályon?
Nyolc-kilenc évig voltam első esetben a vezetője, de azután még egyszer egy rövid időre visszatértem oda. Külsőzéseim is főképpen ifjúsági műsorokhoz kötődtek. Közben, szintén vagy nyolc évig, voltam a dokumentumfilm szerkesztőség helyettes vezetője is.
Maradjuk egy kicsit még az ifjúsági műsoroknál. Innen visszatekintve, különösen egy rendszerváltozás után, könnyen hihetjük azt, hogy ezek az ifjúsági műsorok direkt propaganda műsorok voltak, amelyek az ifjúságot valamilyen szocialista embertípussá akarták nevelni. Ennek a célnak a kánonja alapján, pontosan megszerkesztett, céltudatos műsorok készültek. Műsorainkban kétségtelenül érezhető volt valamiféle kettős jelleg. Volt olyan, amikor például filmet, műsorokat készítettünk a KISZ védnökségi mozgalmáról. A KISZ védnökségével épült például a Paksi Atomerőmű. Nagyon jó dokumentumfilm készült erről. Elmondhatom, hogy voltam az atomerőmű olyan részlegében, ahová az erőmű megindítása után, ember nem tette be a lábát. Voltam uránbányában, több mint ezer méter mélyen a föld alatt, és amikor áramszünet lépett fel, egy perc alatt ötven fokos hőmérséklet volt és a főténél – azt hiszem így hívják a még aládúcolatlan fejtést, és ott beszélgettem a vájárral, hallhatóan ropogott a nyers kőzet. Ezek nagyszerű emlékek! De volt olyan sorozat is, Feledi Péter készítette a”Több hús, több tej” című sorozatot, amely szintén a KISZ védnökségéről szólt elvileg, valójában pedig dolgozó embereket mutatott be a mezőgazdaságból. Az ifjúság, mint főszereplő, az úgy kezdődött, hogy az”ellenforradalmi” részvétel miatt politikailag az ifjúság megbízhatatlan volt. Nem volt „jól fekvő” állapot fiatalnak lenni! Akkor az Ifjúsági Osztály kitűnő munkatársai, elsősorban Pauló Lajos rendezőre, Békés József osztályvezetőre gondolok, kitalálták azt, hogy annyit szapulják a fiatalokat, mi pedig mutassuk be a tehetséges fiatalokat. Elkezdték a Ki Mit Tud sorozatot. Ezek annyiban propaganda műsorok voltak, hogy be lehetett mutatni, ez egy csodálatos ifjúság. Tehetséges, a Ki Miben Tudós, a Ki Minek Mestere, a Riporter kerestetik, mindmegannyi lenyűgöző műsor! Emlékszem, otthon odakozmált az ebéd, mert a főzésről megfeledkezve néztük, hogy esztergál valaki gömbben gömböt és még kisebb gömböt. Csodálatosak voltak ezek a műsorok és mindenki nagyon büszke volt a fiatalokra. Máig is igazolja a jó műsorokat, hogy akik a híres zenészek, énekesek, matematikus zsenik, akkor feltűnt nevessé vált újságírók, mindannyian máig a legmagasabb színvonalat képviselik. Akkor az ifjúsági műsorokat a televízió kísérleti műhelyének tekintették. Ott mindent ki lehet próbálni, és ha átment a gyakorlatba, akkor már az összes vetélkedő műsor, szinte mind, az ifjúsági szerkesztőségben indult, vagy az ottani tapasztalatok alapján. Például a Táncdal fesztiválok, vagy a Karmester verseny már nem az ifjúsági szerkesztőség műsorai voltak, de a rokonság letagadhatatlan.
Csukás Pista is az ifjúsági osztályhoz tartozott?
Csukás Pista nekem évfolyamtársam volt a Jogi Karon. Ő a gyermekosztályhoz tartozott, hiszen a legjelesebb rajzfilmek az ő munkái alapján készültek. Úttörő sorozatban járta az országot, le is nyilatkozta, hogy a valóságismerete onnan van, hogy bejárta televíziósként az országot. Közben ő megírta azt az egy-két versét is, de főképpen a rajzfilmek tették híressé. Pista nagyon érdekes egyéniség. Szikrázóan tehetséges mesemondó. A „Süsü a sárkány”, a „Pom-pom mesék” a „Nagy ho-ho-ho-horgász”, és megannyi kitűnő ötlet származott tőle. Mégis érdekes, egyszer olvastam a rendszerváltozás után egy nyilatkozatát, hogy ő egy elnyomott költő volt. A dolog érdekessége, hogy a legsikeresebb meseíró volt. Megvallom, – ez bizonyára az én alultájékozottságom csak, - nekem nem tűnt fel a rendszerváltozás után, hogy a költészetünkben milyen nagy űrt tölt ki az elnyomás alól kiszabadult remek meseíró a költeményeivel. A versei is nagyon jók, de azt hiszem, ő zseniális meseíróként marad meg a köztudatban.
Emlékszel ennek a korszaknak konfliktusaira?
A dolog érdekessége, hogy én a TIT-ből, ahol mint a Budapesti szervezet titkára dolgoztam, szinte egyik napról a másikra lettem a televízió belső munkatársa.
Már akkor, vagy két éve, folyamatosan minden hónapban megjelentem a képernyőn a „Rólad van szó” műsorral, amikor Erdős András helyére kerestek új osztályvezetőt. Úgy tudom, elsősorban az Iskolatelevíziónál kerültem szóba, de Erdős Bandi távozása miatt végül is az Ifjúsági Osztályra kerültem. Távozásomkor Ortutay Gyula behívott magához és jóindulatúan figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra, mert engem az Aczél György nem szeret. Engem – kérdeztem csodálkozva. Szerintem azt sem tudja, hogy a világon vagyok. Dehogy nem tudja! – mondta Ortutay Gyula, aki akkor a TIT elnöke volt, - és elmondta, hogy miért kellett nekem a TIT Budapest Szervezetétől eljönnöm.
Itt egy kis kitérőt teszek. Köllő Miklós, kitűnő pantomim művész hazajött Kanadából, hozott nekem egy üveg francia konyakot, és amíg megkóstoltuk, beszélgettünk a nyári programról. Ez 1973 január havában volt. Volt nekünk a várban a Magdolna toronyban egy úgynevezett toronyklubunk. Akkor volt divat a pinceklub, kitaláltam, hát miért ne lehetett volna toronyklub is? Lett. Ott Köllőék nagyszerű előadást tartottak a torony első emeletén „Gyönyörök kertje” címmel, talán Orff zenéjével, megelevenedtek Hieronimus Boss képei. Egy-egy szinten nyolcvan ember szorongott farönkökön ülve, és közvetlen közelségükben zajlott az előadás. Nagyon nagy siker volt. A földszinten Gábor Ila „Könyörgés istenekhez” címmel csodálatos daleseteket tartottunk, és most azt terveztük, mi legyen 73 nyarán. Miklós akkor látta a „Jézus Krisztus Szupersztárt” Kanadában és el volt ragadtatva. Kitaláltuk, hogy a zenéjét felhasználva, jeleneteket mutatnak belőle, és kiegészítjük ismeretterjesztő előadással is. Azt találtuk ki, kell-e a XX század emberének valamiféle kollektív bűntudatának lennie, kell-e a vallásossághoz menekülnie? Gecse Gusztáv neve jutott eszünkbe, mint előadó. Nem késlekedtünk, azonnal felhívtam a hozzánk tartozó Pesti Műsor felelős szerkesztőjét és lediktáltam a hirdetésünk szövegét, valahogyan így: Folytatjuk a toronyklub előadásait, A „Gyönyörök kertje” és a „Könyörgés istenekhez” műsorain kívül, előkészületben, részletek a „Jézus Krisztus Szupersztárból”, ismeretterjesztő előadással arról, kell-e kollektív bűntudatának lennie a XX, század emberének?Ezzel a szöveggel meg is jelent a Pesti Műsorban a programunk. 1973. február havát írtuk. Hivatott Vonsik Gyula, aki akkor a TIT főtitkára volt. Ha eddig nem volt baj abból, amit a Budapesti szervezetnél művelsz – éppen volt ellenem egy feljelentés a helyettesemtől, – akkor most lesz. Mi baj lenne? Kérdeztem kicsit csodálkozva. Be akarjátok mutatni a „Jézus Krisztus Szupersztárt”? Ha csak ez a baj? – és elmondtam mit tervezünk. Írjál egy igazoló jelentést és hozd át. Átmentem a Múzeum utcába, lediktáltam a z igazoló jelentést és vittem vissza a Bródy Sándor utcába. Átadtam az egyik kezemmel a jelentésemet, a másik kezemmel átvettem a fegyelmi határozatot, amely szerint éves jutalmam felét elvonva megbüntet azért, mert Jézus Krisztus apologetikáját vittem a budapesti ismeretterjesztésbe. Gyula! Nagyon hálás vagyok ezért a fegyelmiért! Értetlenül nézett rám. Februárban vagyunk, a TIT-ben még senki sem tudja, kap-e az idei évben jutalmat, csak én, és nagyon nagy jutalmat kell adnod, mert csak a nagy jutalom fele lehet nagy, hogy méltóképpen megbüntethess. Cinikus vagy mondta, és a szó szoros értelmében kiutáltak a TIT-ből. Április elsején már a televízióban dolgoztam. Köllőéket kék lámpás rendőrautó jelenlétében kiköltöztették a toronyból. Mezei elvtárstól, a Művelődési Főosztály vezetőjétől körlevél ment minden budapesti művelődési intézményhez, hogy a „Jézus Krisztus Szupersztárról” egy szó ne essék!
Ortutay Gyula elmesélte ezek után az átélt események után, hogy a dolog úgy kezdődött: Aczél György Moszkvában tárgyalt, amikor megkérdezték tőle, valóban be akarják mutatni Budapesten a „Jézus Krisztus Szupersztárt”? Aczél György nem tudott róla, orra alá dugták a Pesti Műsor aktuális számát. Azonnal telefon Budapestre, azonnal kivizsgálni az ügyet. Vonsik Gyula éber volt. Nem azt írta vissza. Nyugi-nyugi, nyolcvan ember jelenlétében pantomimet néznek, zenét, és előadást hallgatnak, hanem azonnal megakadályozta, megbüntette az elkövetőket. Hát jó lesz vigyázni Halák elvtárs, mert magát nem szereti Aczél György elvtárs… Amikor a nyolcvanas években a Corvin moziban bemutatták a nagysikerű filmet, kicsinyes bosszúként, a Boy Szolgálattal küldtem két jegyet Vonsik Gyulának, hogy legalább utólag tudja meg, milyen nagy tettet hajtott végre. Hát így kerültem a televízióhoz belső munkatársnak.
Itt is egy botránnyal kezdődött a pályafutásom. Éppen a soron következő Ki Mit Tud - ra készülődtünk. Én mindig nagyon komolyan vettem a műsoridőt. A „Rólad van szó” harminc perces volt, élőadásszerűen vettük föl, és mindig 29.30 vagy legfeljebb 30.10 volt a tényleges műsoridő. Hatvan adást ért meg, ha jól tudom egyetlen adást sem kellett montírozni azért, hogy rövidíteni kellett volna. Most is, a stáb ülésén, - Kovács Bélánál ült a stáb, - mint az Ifjúsági Osztály friss vezetője, próbáltam beleszólni a műsormegbeszélésbe, mert két műsorvezetővel – Wisinger István és Petrányi Judit, -zsürivel, szereplőkkel, amit terveztek, egyszerűen nem fér bele két órányi műsoridőbe. Leintett a Béla, előbb tanuljak bele a dolgomban, ennek bejáratott módja van… Talán két vagy három órával lett hosszabb az első adás a tervezettnél… (Akkor ez még lehetséges volt) A második adásra Petrányi Judit már kimaradt a műsorból, (mintha ő lett volna a bűnbak,) és sikerült többé-kevésbé kordába terelni a műsoridőt. Nem is olyan régen az IWIW-en jelentkezett be ismerősnek Judit és most, ott kértem tőle bocsánatot, de hát valamivel rövidíteni kellett a műsort. A nézők egy szót sem szóltak a csúszásért, mert a fellépők, a zsűri olyan volt, hogy nem unatkoztak egy percig sem.
Karácsondi Miki találta ki azt a ma már kedves komikumnak tűnő szavazási módszert, hogy megkérték a nézőket, a televízió kivételével oltsanak el minden lámpát, kapcsoljanak ki minden elektromos fogyasztót és egy kamera vette az elektromos művek mérő központjában, hogy a műszereken hogyan zuhant a fogyasztás. Majd elhanzott, hogy akinek tetszett a produkció, az kapcsolja vissza a fogyasztókat. Cszzs! Így mentek fel a mutatók és pontosan össze lehetett vetni, ki mennyi elektromos fogyasztási értékkel mérhető produkciót mutatott be. Ez egy gyönyörű időszak volt, minden újdonságot ki lehetett próbálni, és ez meg is látszott a műsorok színvonalán. Sándor Györggyel voltak konfliktusaim, kaptuk a műsoridőt és abban volt 22 óra körüli adásidőnk is. Én úgy gondoltam, ide valamiféle könnyű szórakoztató műsort kell készítenünk, Sándor György szerint abban az időben a három műszakban dolgozóknak kell műsort adnunk. Hiába érveltem, hogy az egyik műszak éppen kezdi a munkát, a másik műszak befejezi, a harmadik műszak alszik, ő ragaszkodott hozzá. Hogy te mindig kekeckedsz, kifogásokat keresel, egyszóval jól összerúgtunk. Én kitértem. Tovább álltam, Radványi Dezső helyettese lettem a dokumentumfilm szerkesztőségben.
A Radványihoz buktál…
Igen, Ott csak a dokumentumfilmekkel kellett foglalkozni, évente 40-60 film készült és voltak kedvenc témáim
Nem zavart a munkában, hogy Radványi abban a hírben állt, hogy közvetlen kapcsolata volt a állam biztonságiakkal?
Ez így volt, de ez nem zavart. Dezső bácsi bölcs, öregember volt, használt neki, hogy ő is leülte koncepciós perben a maga idejét, miután részt vett koncepciós perek előkészítésében. Tehetséges szerkesztő volt. Kétségtelen, hogy volt olyan múltja, - talán még nyilas is volt, hogy zsidókat menthessen, - azután nyíltan lehetett zsidó és az Államvédelmi Hatóságnál vizsgáló volt, azután koncepciós perben leültették, majd rehabilitálták, de azt hiszem a kapcsolatot fenntartotta a belüggyel, Úgy tudom, – tőle, – hogy ő készítette a Nagy Imre perről egy deszkafal mögül a filmfelvételeket. Az ő kapcsolata továbbra is megmaradt. Nagyon érdekes munkát végzett, járta a világot a külföldre szakadt hazánkfiairól készített dokumentumfilmeket,
Te ezt akkor is tudtad, vagy csak most tudod?
Volt amit tudtam,volt amit sejtettem. Gondolhatod, hogy tőle nem tudhattam mindent, hiszen senkinek sem köthette az orrára a valóságos kapcsolatokat, de sok mindenre következtetni lehetett. Tudomásom szerin a stábnak mindig volt belügyes tagja is, aki gondolom, a forgatás ürügyén ápolhatta, megteremthette a kapcsolatokat a külföldi magyarokkal. Ez abban az időben természetesnek tűnt, utólag minden más dimenzióba kerül. Én nagyon-nagyon jól éreztem magamat a dokumentumfilm szerkesztőségben és ezért hálásan gondolok Dezső bácsira. Részben azért, mert lehetett filmeket csinálni,
Említenél olyan filmeket, amelyeket ilyen távlatból is szívesen vállalsz magadénak?
Nagyon szerettem a Lékay László bíboros úrról készített portréfilmünket „A megnyesett fa kizöldül” címmel. Ezzel az Egyesült Államokba is kijutottam az INPUT fesztiváljára. Ezért külön hálával tartozom Baló Gyurinak, akinek igen nagy szakmai tekintélye volt az INTPU-nál. Közönség-díjas filmem volt „A kenyér itt kezdődik”, amit már csak a közönségdíj elnyerése után, a rendszerváltozás időszakában mutatott be a tv. Szerkesztője voltam a „Pánik” című, azt hiszem soha be nem mutatott filmnek, a Csertő utcai tűzről, ahol talán tíznél is több halálos áldozat volt. Úgy vélekedett Megyeri Karcsi, hogy a film nagyobb pánikot keltene, minthogy megakadályozná esetleges ismétlődés esetén az újabb pánikot.
Fel van itt nekem írva, hogy „Demokrácia gyermekcipőben”
Kedvenc filmem volt! Nálunk ugyanis az volt a politikai gyakorlat, hogy a választás előtt eredménypropaganda volt a divatos, a választás után is sikerekről szólt minden, tehát akkor nem lehet arról szólni, jó-e a választási rendszerünk vagy sem. Azt javasoltam Erdős Andrásnak, aki akkor a Politikai Adások főszerkesztője volt, készítek egy dokumentumfilmet az első többes jelölésű választásról és azt a két választás között lehetne bemutatni, amikor még lehetne változtatni a módszereken. Mert a propaganda célokkal nem ütközne. Ács községben forgattuk le a filmet, amely nagyszerűen bizonyította, hogy a választás csupa formalitás, érdemi dolgokról nem születik döntés, a tanácstagok között nincs eltérés, jószerivel programjuk sincs, egyszóval nem jó a választási rendszerünk. Javaslatokat is megfogalmaztam közben mit indirekt, mit direkt módon. Kemény kérdésekkel, tényfeltáró módon, elkészült a film ezzel a címmel: Demokrácia gyermekcipőben. Mondanom sem kell, sem a választáskor, sem közötte, sem előtte nem mutatták be a filmet. Más címen erősen megvágva azért műsorba került egyszer, teljesen hatástalanul. Az eredeti filmet mégis nagyon sokan látták, mert jártuk vele az országot, közönségtalálkozókon vetítettük le.. A kollegák szívesen jöttek velem, mert 16/2 filmre készült, és én csak azt kértem a rendező tanácsi szervektől, hogy a műszaki kollégának fizessenek a vetítésért, legalább száz községben mutattuk be, mindig nagy közönség érdeklődés mellett. Azt hiszem így többen látták talán, mintha egy koradélutáni műsoridőben leadta volna a televízió, és a viták hatására nagyon nagy hatást is váltott ki. Ma is a választási iroda egyeik vezetője, Tóth Zoltán, kitűnő jogász, aki abban az időben is a Minisztertanács Hivatalában a választási ügyekkel foglalkozott. Ő rendszeresen hozta a tévébe a munkatársait és vetítettük a filmet, szakmai eszmecsere kíséretében. Szinte oktató filmmé változott a viták során, mit, hogyan kellene megváltoztatni, mit, hogyan kellene csinálni, hogy valóságos tartalma legyen a választásnak, a tisztség elvállalásának, a választókkal való kapcsolatnak. .
Az nincs a címben, hogy „szocialista” demokrácia gyermekcipőben…
Hosszú lett volna ilyen címmel, de látható, hogy így sem mutatták be, hát még, ha a szocialista demokráciáról mondtam volna, hogy gyermekcipőben jár.
Mint mondtam, nem tartom magam nagy tévés személyiségnek, én háttér ember voltam, amikor riporterkedtem, ott is úgy irtottam a magam szövegét, mint az arankát,hogy minél több idő maradjon az alanyom mondandójának közlésére. Viszont a háttérben nagyon szívesen politizáltam. Amikor átkerültem az Ifjúsági Osztályról a PAF-ra, akkor a XII. kongresszus dokumentumairól vitát rendeztünk előírásszerűen. Nekem rögeszmém volt, hogy utáltam a gondolattalanságot, ami ezekben a dokumentumokban öltött testet. Minden kongresszus előtt, visszamenőlegesen elővettem ezeket a kongresszusi dokumentumokat és kékkel, zölddel, és pirossal kijelöltem, hogy mi az, ami változtatás nélkül benne volt a négy évvel előbbi kongresszusi dokumentumban is. Megdöbbentő és elszomorító eredményre jutottam. Vagy csak annyi változás volt, hogy megváltoztatták benne a szórendet, vagy a mondatok sorrendjét egy-egy szakaszon belül. Ilyenek voltak benne, hogy „fejlődik a vákuumtechnika”. Hegy ez azt jelenti-e, hogy fejlődni fog, vagy fejlődik, esetleg fejlődött és mi az hogy vákuumtechnika? Utáltam ezeket a semmitmondó dokumentumokat és ezért csináltam egy hozzászólást. Ennek az volt a lényege, hogy a dokumentum úgy rossz, ahogy van, ehelyett hármas rendszert ajánlottam, amelyben mondjuk meg 1.) ez az eredmény, 2.) mondjuk meg, hogy ez a probléma, 3.) és mondjuk meg, hogy ez a tennivaló. Az én változatomban fel is soroltam talán 18 oldalon, mit tekinthetünk eredménynek, mit tarthatunk megoldásra váró problémának, mi ezek után a tennivaló. Ezt elmondtam, amikor a PAF pártértekezlete volt, és írásban is benyújtottam ezt.
Egy zárójel, mikortól voltál tagja a pártnak?
Valamikor a hatvanas években léptem be, amikor gyámügyes voltam a I. kerületi Tanácsnál.
Még az igazi tévés korszak előtt?
Igen. A dolog érdekessége, hogy én hittem, én bíztam az elméletben, de nekem ez mást jelentett, mint a hivatalos politikának. Ebből lett a „halákizmus”, ahogyan később a tévében a kollegák elnevezték, – úgy hallottam ez az elnevezés Derera Misitől származott, - de lényeg az, hogy a XII. kongresszusnak az ajánlottakat le is írtam. Idézem az egyik megállapításomat és javaslatomat – ez az írásbeli hozzászólásom 10.oldalán a második gondolatjeles bekezdésben volt olvasható: „állapítsa meg a kongresszus, hogy mivel a Magyar Népköztársaságot sem belső, sem külső okok nem kényszerítik arra, hogy területén külföldi katonai támaszpontok legyenek, a bizalom erősítése érdekében ezeket a támaszpontokat fel kell számolni. A Magyar Népköztársaság helyzeténél fogva az egyik legelőnyösebb színtere lehet a bizalom erősítésének. Ezért a Magyar Népköztársaság kormánya kezdjen tárgyalást a velünk legszorosabb baráti viszonyban lévő Szovjetunió kormányával, hogy a bizalom erősítése érdekében rövid határidőn belül vonja ki a hazánk területén ideiglenesen állomásozó katonai alakulatokat.”
Ezt te hamarabb mondtad, mint az Orbán Viktor?
Közel tíz évvel korábban. Ez 1979 végén volt, mert a XII. kongresszus 80 áprilisában ült össze. Elmondtam, de volt ebben más érdekesség is. Idézem újra, engedjétek meg, hogy szakmánkra vonatkozó részt kicsit hosszabban idézzem: „Sajtónk és más, a köztudatot és közvéleményt formálni hivatott eszközeink is, társadalmunk nagy kérdéseiben mindig csak ezt a reprezentatív köztudatot tükrözik. Önkéntesen és egymástól kényszerítve kialakítottunk olyan tabu témákat, amelyekkel – hiába foglalkoztatják azok széles körben a nem közösségi fórumokon megnyilvánuló közvéleményt, - nem foglalkozunk, úgy téve, mintha minden a legnagyobb rendjén menne. Ilyen tabu témák: a Szovjetunióhoz fűződő viszonyunk, a párton belüli véleménykülönbségek, a nemzetközi munkásmozgalom véleménykülönbségeivel kapcsolatos nézeteink, a szomszédos szocialista országok belső gyakorlatának egyes szférái, a környező országokban élő magyar nemzeti kisebbség még megoldatlan problémái, érdemtelen kivételezettség egyes emberek között, kialakítottuk a bírálhatatlan vezetők körét is. Olyan helyzetet teremtettünk, amely röviden szólva így jellemezhető: Amiről nem beszélünk, az nincs, amiről beszélünk, az van, - akár fedik a kimondott szavainkat a tények, akár nem…… 1./ állapítsa meg a kongresszus, hogy csak akkor lehetséges ideológiai, tudományos életünkben, a szocialista életmód kialakításában a továbblépés, ha életünkben a nyíltság, az érvek ereje érvényesül, ha a témák tabuságát megszüntetve, a lényegre fordítjuk a figyelmünket……2./ Állapítsa meg a kongresszus, hogy a sajtónak és minden szervnek, amelynek feladata és alkalma van a köztudat formálására, alapvető kötelessége a társadalmi kettős tudat és magatartás megszüntetése érdekében saját nyíltságával és érveivel mindent megtenni. 3./ Állapítsa meg a kongresszus, hogy az eddig tabuként kezelt témákban is véleményt lehet és kell nyilvánítani a gondok megoldása érdekében. Nekünk a kedvezőtlen tényeket kell megváltoztatnunk, nem a kedvezőtlennek ítélt kijelentéseket, véleményeket elhallgatni, esetleg elhallgattatni” Ha előbb azt kérdezted, előbb indítványoztam-e az ideiglenesen itt állomásozó szovjet csapatok kivonását, mint Orbán Viktor, akkor most arra hívom fel a figyelmet, hogy a nyilvánosság fontosságára való figyelemfelhívással Gorbacsovot előztem meg legalább öt évvel. A hozzászólásom befejezése után, kivittem az elnökségi asztalhoz a 17-18 oldalas hozzászólásomat, amit Megyeri Karcsi azonnal olvasni kezdett. Láttam, hogy egyre sápadtabb, egyre idegesebb. Amikor szünetet tartottunk, odajött hozzám és megkérdezte: Ebben a nemzetközi helyzetben, te tényleg kivonatnád innen a szovjet csapatokat? Tényleg kivonatnám! Hát hogyne vonatnám ki, hiszen ez lenne a legegyszerűbb megoldás, hiszen a hozzászólásomban, előterjesztésemben bizonyítottam, hogy egyetlen országgal szemben sincs, és egyetlen országnak sincs velünk szemben háborúra okot adó követelése, mi egyszerűen a szövetségi rendszerünk kapcsán állunk szemben olyan országokkal, amelyekkel érdekeink szerint a legszorosabb kapcsolatot kellene fenntartanunk. A lényeg az, hogy engem ezek után megválasztottak a PAF alapszervezeti párttitkárának, az én véleményemet különvéleményként csatolták a pártalapszervezet véleményéhez. Két év múlva, még írtam egy levelet a Fehérháznak, miért nem válaszolnak a külön véleményemre, de erre sem válaszoltak. Viszont Majoros Balázstól tudom, hogy ezek után, szinte szlogen volt a fehér házban, ha nálunk valamilyen rendezvény volt…
Majoros Balázs volt akkor az egész televízió pártitkára
Igen,…szóval azt mondták, menjen oda ki valaki, hogy mit mond ez a Halák.
Ti emlékeztek rá talán, hogy minden hozzászólásomat Marx, Lenin idézetekkel kezdtem és fejeztem be, és ettől igazságaim formálisan megcáfolhatatlanná váltak, hiszen a politikusok többsége csak szajkózta a marxizmust, mint jelszavat, de nem ismerték valójában az elméletet. Így került sor arra, hogy a KISZ-esek meghívtak Tihanyba, ahol továbbképzést tartottak, ahol „halákizmus” címmel tartottam előadást. Az egyik fiatal kollegám odajött még az előadás előtt, és azt mondta én mindenféle lexikonban utána néztem, mi is az a halákizmus, de nem találtam rá semmiféle utalást. Sajnálom, mondtam, hogy még nincsen, de majd lesz. Most már tudom, hogy nem is lesz. A lényeg az, hogy nekem nagyon határozott véleményem volt, hogy amit mi itt átélünk, az nem szocializmus. Ezt a látszatviszonyt meg kellene javítanunk és én hittem a megjavíthatóságában. Rengeteg ötletem volt arra, mit hogyan kellene megváltoztatnunk.
Csak nem voltak rá vevők…
Erről van szó. 1964-ben írtam meg az első hipotéziseimet a szocializmus változtatásáról, és végül a nyolcvanas évek végén már beleegyeztem volna abba is, hogy ha sehol nem tudom megjelentetni a többedik változatot sem, elvégzem a Politikai Főiskolát és ott disszertációként beadom, legalább az utókornak ott lesz a főiskola könyvtárában, hogy volt azért egy ember, aki gondolkozott abban az időszakban is.
Térjünk vissza a televízióhoz, Volt tíz év, amikor létezett a televízióban olyan intézmény, mint a munkaügyi döntőbizottság. Lehetet valamit csinálni, vagy sóhivatal volt?
Először is szeretném leszögezni, hogy soha a munkaadótól nem jött olyan kezdeményezés, hogy így vagy úgy döntsünk. Sőt, - most talán dicsekedni fogok, - egyszer elnökijutalmat kaptam és feltűnően nagy tapsot is, - közben azt mondta nekem halkan a Kornis Mihály: ha én is a munkaügyi döntőbizottság elnöke lennék, engem is így megtapsolnának. Nem csináltam semmi mást, csak szigorúan ragaszkodtam a törvényekhez és az igazsághoz.
Az igazsághoz, vagy a joghoz?
Határozottan állítom, hogy nálam ez a kettő nem állt egymással szemben. Nekem nincs konfliktusom azzal, hogy igazság és jog. A jog soha nem akadályozza meg az igazság kiderítését, érvényesülését, viszont a joggal való visszaélés megakadályozhatja! Soha meg sem próbáltam visszaélni a jog adta helyzettel, hogy elvileg úgy dönthettünk, ahogyan akartunk. Hadd említsem Forrai Tibor operatőr kollégánk esetét. Egyszer egy felvétel közbeni hátrálás során elbotlott és elesett. A drága optika ennek következtében összetört. A teleobjektív értéke legalább százezer forint volt. A munkaadó súlyos kártérítésre ítélte. Ő pedig a munkaügyi döntőbizottsághoz fordult, és a következő érveléssel állt elénk: Laci! Én tíz éve vagyok operatőr. Tíz év alatt egyetlen egyszer sem estem hanyatt munka közben. Nekem jogom van tíz évenként egyszer hanyatt esni. Mi kimondtuk, annyira igazad van, hogy felmentünk a fizetési kötelezettség alól. Semmi szándékosság, semmi gondatlanság, aki dolgozik, azzal előfordulhat, hogy hanyatt esik. Tehát felmentettük a kártérítési kötelezettség alól.
Lehetett így dönteni nagyobb számban, vagy véletlenül emlékszel egy olyan ügyre, amiben így döntöttetek?
A vezetők nem álltak igazán velünk szemben. Nem tartották olyan lényegesnek… Ez olyan, mint ahogyan az ügyvédek szokták mondani, az hogy fellebbezzenek és időben adják be, azért ők a felelősek, De ha a bíróság elutasítja a fellebbezést, azért ők nem felelnek. Itt is az történt, a személyzetis, meg a jogász megtette a kötelességét, kiszabta a kártérítést, az hogy a Munkaügyi Döntőbizottság felmentette, az már nem az ő dolguk. De hogy azért nem voltunk jogsértők arra az is utal, hogy ha az MTV nagyon ritkán a bírósághoz fordult a döntésünk kapcsán, – mondom, nagy ritkán ez is előfordult, – még ennél is ritkább volt, hogy a bíróság megváltoztatta a döntésünket.
Sokkal érdekesebb, hogy a kollégákkal sem volt konfliktusunk, ha valakinél jóváhagytuk a munkaadói döntést, mert gondosan ügyeltünk arra, hogy a munkatársunk belássa, ha hibázott.
Ez a döntőbizottsági dolog vitt téged arra, hogy egyszerre csak azt tapasztaljuk, hogy ott vagy a Televíziós Dolgozók Szakszervezete élén, majd a közalkalmazotti, később az üzemitanács elnöki pozíciójában?
Valószínűleg ez is közrejátszott ebben, meg az is, hogy Rományi Béla „nagyszerű” elnöksége alatt, az ember nem vállat szívesen szakszervezeti munkát. Bizonyára emlékeztek Petrucz Mikire, - ő egyike volt a legkedvesebb kollégáimnak, az Ifjúsági Osztályon volt főgyártásvezető, - aki nagyon jó szakszervezeti elnökségi tag volt, próbáltuk őt agitálni, hogy Mikós, hát miért nem te vállalod el az elnökséget? Igazán ideje lenne már, hogy egy jó elnöke legyen a szakszervezetünknek. Erre Miklós azt mondta: Hát jó, leszek én az elnök, elvállalom, de akkor a Béla fog műsort csinálni… Isten ments! – mondtuk. Nem akarom bántani Rományi Bélát, de ő jól elásott ember volt a szakszervezetben, de a műsorokhoz inkább ne legyen köze. Ő is a nagy meglepetések közé tartozott, amikor a rendszerváltozás után kiderült róla, hogy ő tulajdonképpen kereszténydemokrata, megpályázta a kereszténydemokrata képviselőséget, és azóta is ennek a pártnak a színeiben sertepertél a televíziók környékén.
Mennyire volt ez a TVDSZ-es dolog konfliktusos, én arra emlékszem, hogy amikor a televízió átalakulási periódusa megindult, a közalkalmazotti tanácsban is, elég komoly viták voltak, hogy milyen átalakulás szükséges a közszolgálati televízióban, és ha jól emlékszem, itt megint „csinbe” mentél.
Igen. Kétségtelenül, voltak elképzeléseim a televíziózásról a jövő tennivalóiról. Ennek is vannak dokumentumai, ugyanis ezt megelőzően én az utolsó pártbizottsági titkára voltam a televíziónkban. És ebben a minőségemben meglehetősen erősen reformelkötelezett voltam. Azért is vállaltam, mert azt mondtam, ha eddig annyit járt a szám, akkor most, amikor talán lehet valamit tenni, akkor nem állok félre,
A Kígyóssal szemben?
Igen, ha jól emlékszem Kígyós Sanyi is ringbe szállt és talán még a hosszú időn át őt helyettesítő Kővári Péter is, de valami véletlen folytán engem választottak és lehetett látni, hogy ennek az egésznek nagyon a vége felé járunk, de azt mondtam, ha nekem annyit járt a szám korábban, ha most megkínálnak ezzel a lehetőséggel, akkor én nem mondhatom azt, hogy nem csinálom. Amíg lehet, addig csinálom.
Én úgy emlékszem, hogy arról is volt a vita, hogy egyrészről a pártszervezetek bennmaradhatnak-e egy intézményben, vagy ki kell onnan vonulni. És úgy emlékszem, hogy Halák László volt az, aki azzal a furcsa kéréssel fordult az akkori televíziós vezetéshez, hogy vegyék le a vörös csillagot az intézmény homlokzatáról.
Ez úgy volt, hogy az teljesen nyilvánvalóan látszott, ha a párt kimegy a munkahelyekről, akkor a hétszázezres tagsága a töredékére fog olvadni. Ezért mi elkezdtük szervezni – még nem is volt erről döntés – hogy a lakóhelyen jöjjön létre szocialista párt. Máig őrzöm azokat a dokumentumokat, amelyek arról szólnak, ki lép be a Magyar Szocialista Pártba, ki gondolkozik még és ki nem akar pártoskodni. Ami a csillagot illeti, az pedig így történt:
Az utcán megszólított valamelyik kolléganő, hogy nem kéne nekünk a televízióról levenni a csillagot? Mondtam neki, ezen már én is gondolkoztam, ha már ketten vagyunk, akkor én megpróbálom. Az elnökségi ülésen, - Bereczki távollétében, - felvetettem a csillag levételét. Hangsúlyozom én mindvégig a csillag védelmében, léptem fel, hiszen emlékeztem rá, amikor ötvenhatban milyen vandál pusztítás volt, hogy boldog-boldogtalan verte le a csillagot, ami az én számomra „az ember vörös csillaga volt”, mint ahogyan a kereszt sem az inkvizíció jelképe, hanem a krisztusi szeretet jelképe. Én tehát meg akartam védeni attól, - ami be is következett, - hogy önkényuralmi jelképpé változzék, hogy ismét atrocitásoknak legyen kitéve. Kapóra jött, hogy éppen tatarozták székházunk elejét, ezért az elnökségi ülésen azt mondtam, védjük meg a csillagot. Ez nem pártintézmény, hanem állami intézmény, vegyük le, és ha majd eldől, milyen állami jelképünk lesz – új címer, én a Kossuth címerre tippeltem, hiszen emlékeztem ötvenhat eredményére, - akkor azt feltéve, ezzel is kifejezhetjük, hogy nem párt, hanem állami, mondhatnám úgy is, hogy a nép intézménye vagyunk. Nagy csend fogadta az indítványt. Horváth Jancsi szólat meg és elmesélte, hogy Amerikában találkozott azzal a munkással, aki ötvenhatban javította a parlament ormán a csillagot, és aki azt mondta, még egyszer nem fog oda fölmenni, kijavítani az égőket. Elhallgatott. Ezzel a dolog befejeződött. Senki nem szólalt meg. Horváth Lóri viszont azonnal intézkedett, mire az elnökségi ülés befejeződött, már nem volt csillag a homlokzatunkon. Hazaérkezett Bereczky, ő pedig visszarakatta. Azt mondta nekem, mivel ő azt állította, csak a tatarozás részeként javítási szándékkal vették le a csillagot, azt kérem tőled, ha ezügyben kérdeznek, akkor mond azt, hogy a javítás miatt vettük le. Nagyon tévedsz elnököm – mondtam – mert engem ilyen re nem lehet rávenni. Én az igazat fogom elmondani. Ha kérdezni fognak, én elmondom, ami történt (Emlékezetem szerint Fiala csinált is velem egy interjút és el is mondtam, ami történt.) Nézz ki az ablakon! – folytatta Bereczky. Ott van a Nemzeti bank tetején is a csillag, az pártintézmény? Amíg ott van a csillag, addig a televízión is ott marad, - mondta Bereczky. Lényeg az, hogy nem sokára onnan is levették, hiszen nem lehet sokáig szembe menni a történelemmel. Sajnos, a rendszerváltozás elsősorban abban élte ki magát, hogy szobrokat döntögetett, csillagokat vert le, utcaneveket változtatott, ahelyett, hogy kimondtuk volna, álljunk meg egy szóra emberek! Előjött az én korábbi rögeszmém hogy végre itt van a lehetőség, hogy megállapítsuk, mi volt a jó, ami az ország eredménye, Hiszen, a negyven év alatt milliók dolgoztak, nem létezik, hogy mindent rosszul tettünk! Mi a probléma, amit meg kell oldani, mit kell tennünk, tehát okosan élhettünk volna a szabadság és függetlenség adta lehetőséggel. Amikor a PAF-nak a párttitkára voltam, Sugár Andrissal összeszövetkeztünk, az ő kezdeményezésére, hogy A HÉT-nek legyen egy jó főszerkesztője. Kolek Vera állítólag behunyt szemmel vette át a műsorokat, nehogy a látvány elterelje a figyelmét a szövegről, mert a szöveget ellenőrzik az APO-nál. A HÉT volt az egyik fő politikai fórum, az emberek szerették, tehát egyáltalán nem mindegy, milyen a műsor. Jó lett volna oda egy jó főszerkesztő. Sugár Andris ezt szóba hozta és kérte, hogy álljak én is mellé. Ehhez két élményem is fűződik. Az egyik: Nagy Richárd éppen meg volt rémülve, hiszen a lengyel eseményekben, a lengyel tévé vezetőjétől számon kérték az afrikai vadászházat, és Ricsinek is volt érdekeltsége a vadászatban, és zavarta, mi lesz, ha itt is kérdeznek valami kellemetlent. Én éppen ebben a lelkiállapotban mentem be hozzá, mint párttitkár, azzal az aktuális javaslattal, hogy mi mennyire helyesnek tartanánk, ha Hajdú János lenne A HÉT új főszerkesztője. Ricsi pedig elkezdett velem minősíthetetlenül ordítani: „ Mit képzeltek ti!? Mik vagytok ti!? Majd ti diktáljátok nekem, hogy mit tegyek? Nekem, a Központi Bizottság tagjának? Szétkergetem az egész bandát! A lábatok nem éri a földet!” – mindezt az ő stílusában. Én szó nélkül megfordultam, nem tudok én úgy vitázni, amilyen hangot ő megütött, és közben pokolian szégyelltem magam, mert abban az időben volt Szabó István Mefiszto filmje műsoron. Emlékezetes jelenet, amikor a színigazgatót alakító Brandauer bemegy a kancellárhoz és valamilyen javaslatot akar neki előterjeszteni. A pöffeszkedő kancellár azonban lehordja, mint a pengős malacot - mintha Nagy Rihárdot alakította volna. És amikor kijöttem Nagy Richárdtól, feltettem magamnak a kérdést: Ott a színház igazgatója elviselte ezt a megalázást, mert ennek fejében shakespear-t mutathatott be a színházában. De mit mutatok be én, amiért el kell viselnem ezt a durva, a hatalmával való pöffeszkedést?
A lényeg az, hogy Hajdú Jánosból lett a HÉT főszerkesztője. Valamilyen oknál fogva nem kedvelte őt sem Nagy Richárd, sem Megyeri Károly, és meg akartak tőle szabadulni. És ez a másik élményem. Egyszer, amikor Hajdú János éppen külföldön volt, elérkezettnek látták az időt, hogy megszabaduljanak Hajdútól. Engem, mint a párttitkárát, tanácskozási joggal meghívtak arra a pártbizottsági ülésre, amelynek állást kellett foglalnia Hajdú felmentése ügyében, mert ő meg pártbizottsági hatáskörbe tartozott. Az ülésen teljes egyhangúsággal mindenki amellett volt, hogy fel kell menteni. Én kétszer is jelentkeztem, hogy elnézést, de egy kitűnő újságíróról van szó, szeretik őt a nézők, nagyon jól vezeti a HÉT műsorát, népszerű. Nem lehetne megvárni, amíg hazaér, és a jelenlétében, vele tisztázni a nézeteltérést? De szavazzunk – bocsánat mondtam, még a szavazás előtt, - még egyszer felvetném, még a szavaimra is emlékszem, hogy azt mondtam Nagy Richárdnak: Elnököm, leesne az aranygyűrű az ujjadról, ha most nem sietnétek el, ha megvárnád és beszélnél vele? Nem hallgattak rám, a pártbizottság teljes egyhangúsággal megszavazta Hajdú János eltávolítását. Jöttünk ki az ülésről. Oda magasodik elém a közel két méteres Chrudinák Alajos és azt mondja: Te teljesen hülye vagy! Mit ellenkezel? Ez réges-régen lerendezett dolog az Aczéllal. Te meg itt járatod a szád, húzod az időt. Érdemes, – mondd? Én nem tudom, hogy érdemes-e vagy nem. Én a tisztességnek vagyok a híve, nekem a tisztesség diktálta, hogy szót emeljek. Kiderült, nemcsak Hajdú volt külföldön, hanem Aczél György is. Hazajött Aczél, meghallotta, hogy mi történt, azonnal balhét csinált. Megyeri Karcsiból a MÚOSZ elnöke, vagy főtitkára lett, Nagy Ricsi „kereskedelmi attasé” lett a Fővárosi Tanácsnál, Hajdú János visszakerült a HÉT élére – mondanom sem kell egyhangú pártbizottsági határozattal…Én pedig mindenkinek kívánom, hogy olyan telefonokat kapjon, mint amilyeneket én kaptam, Ugyanis, azt hitték, a Chrudinák típusú alkalmazkodó kollegák, hogy én voltam az egyetlen, aki tudtam, hogy mit akar az Aczél! Fogalmam nem volt, de olyan „nyalós” telefonokat kaptam, mintha én az Aczélnak az embere lennék, pedig mi már tudjuk, hogy engem az Aczél nem szeret…
Ugorjunk egy nagyot, hiszen még sok mindenről nem esett szó. Megtörténik a rendszerváltás, megkezdődött a Magyar Televízió számára egy folyamatos átalakulási korszak, ebben a folyamatos átalakulási korszakban az akkori közalkalmazotti tanács is, egyfajta, hagyományos értelemben vett közszolgálati szemléletet képviselt. Te akkor ennek az éllovasa voltál, aminek az eredménye lett tulajdonképpen a televízióból való eltávolításod.
Előtte még hadd kanyarodjam vissza a párttitkársághoz, mert mi a pártbizottságon, - miután az a véleményem, hogy a szenátus nem fogalmaz, valakinek fogalmaznia kell, tehát én általában a fogalmazó voltam, és ennek megfelelően mi levelet fogalmaztunk meg a televíziózás érdekében a már működő pártokhoz, és egy alapos tervezetet csináltunk arról, hogy milyennek kellene lennie a televíziózás átalakításának és ezt elküldtük a pártoknak.
Nem az volt ennek a címe, hogy a pusztába kiáltott szó, vagy valami ilyesmi?
A pusztába kiáltott szó az eredmény volt, hiszen mi elküldtük ezt a Pozsgainak, aki akkor a demokrácia csomagterv előterjesztője volt a pártokkal való tanácskozáson. Mi azt akartuk, hogy ne csak a hagyományos, kormányzás, törvénykezés, ítélkezés legyen a pártok közötti tárgyalás témája, hanem az információszolgáltatás – mint a negyedik hatalmi elem - és ezen belül a televíziózás is legyen a tárgyalás és a megegyezés tárgya. Erre vonatkozóan mi olyan részletességgel dolgoztuk ki a tennivalókat, hogy még arra is kiterjedt a figyelmünk, hogy hitelkonstrukciót kell kialakítani, hogy a majdan létrejövő televíziós műhelyek kompatibilis, legkorszerűbb technikát szerezhessenek be, nehogy a inkompatibilitás akadályozza meg az alkotások közzétételét a Magyar Televízióban. Megírtuk elterjesztettük és június ötödikére vártuk Pozsgait a Televízióba, hogy a nagy nyilvánosság előtt tárgyaljunk erről. Pozsgai el is jött, egy szó nem sok, annyit sem szólt az előterjesztésünkről, bizonyára el sem olvasta, hozzáteszem, hogy akkor már Kádár várt vagy be is következett halála volt a fő téma, úgy hogy gyakorlatilag semmi eredménye nem volt ennek a kezdeményezésünknek. A kerekasztal tárgyalásokon szóba sem került a negyedik hatalmi elemként az információszolgáltatás. Erről is hoztam régi dokumentumokat, mit hogyan vetettünk össze, mi történik, ha valami nem történik meg. Ami a köz szolgálatiságot érintő vélemény volt, amit én a továbbiakban is képviselni próbáltam az amolyan reálpolitika volt. Úgy gondoltuk és gondoltam, még akkor is, ha függetlennek kell maradnia a köztelevíziónak, valamilyen mértékben szorosabb kapcsolatban kell lennie a mindenkori kormánnyal és a parlamenttel, mint a nem közszolgálati televíziónak, hiszen a mi elképzelésünk szerint a fejlesztés és a fenntartás nem lehet kizárólagosan az előfizetési díjak függvénye, hanem a költségvetésnek kell biztonságot nyújtania. Ezért arra gondoltunk, hogy a televíziónk irányítását amolyan kettős szintűvé kell formálni. A legfelsőbb vezetést „politikai érzékenységű” vezetésnek tekintettük, amelyet szükségképpen befolyásol az ország vezetésében aktuálisan bekövetkező változás. Az alatta lévő szint azonban a szakmai szint, amelyhez nincs semmi köze a politikának, azt csak a szakmai feltételek alakíthatják, tehát a politikai érzékenységű vezetés sem változtathatja meg kénye kedve szerint, mert ott mérhető, ellenőrizhető szakmai feltételeknek kell megfelelni. Érthető, hogy konfliktusok keletkeztek, hiszen a felszínen mindenki a függetlenségről papolt, miközben mindenki befolyásolni akarta az egész televíziózást a szakmai feltételekkel mit sem törődve. Ami viszont a szakszervezeti közalkalmazotti tanácsban vállat szerepem illeti, abban szerepet játszott, hogy mindig is heveny közéletiségben szenvedtem, műsort pedig nem csinálhattam, Rományi Béla elment a szakszervezet éléről, én parkoló pályára kerültem a szerkesztő iroda élére. Az én televíziós pályafutásom rettentő rosszul ért véget. Ennek csak az volt a valamennyire megszépítő vonása, hogy mint a szakszervezet elnöke, ezzel a heveny közéletiséggel tudtam valamit kezdeni. Például, amikor volt a Bokros-csomag, amelyben elhatározták, hogy a televízióból ötszáz dolgozót el kell bocsátani, akkor én, mint a szakszervezetünk és a közalkalmazotti tanács elnöke – egyben, mint a sztrájkbizottság elnöke is, - az Alkotmánybírósághoz fordultam, hogy a kormány ezzel a csomaggal a televízió vonatkozásában megsérti az Alkotmányt. És nyertünk! Nem lehetett elbocsátani ötszáz kollégát. Az azóta Kossuth-díjassá vált Horváth Ádám, nagyszerű elnök volt, mert egyáltalán nem sietett végrehajtani ezt a kormány határozatot, mert ő is, – tulajdonképpen, – egyetértett velünk, Amikor mentem hozzá újságolni, hogy nyertünk, akkor azt mondta jó, én is erre számítottam. Érdekes konfliktus volt viszont, hogy egy kolléganő, az utcán rám támadva kérte tőlem számon, milyen jogon merészelek, beavatkozni az ö személyes ügyébe, meg tudja ő védelmezni magát a mi segítségünk nélkül is. Ez még az Alkotmánybírósági határozat meghozatala előtt történt. Én persze kíváncsi lettem volna, hogyan tudta volna megvédelmezni magát és a többieket az Alkotmánybíróság határozata nélkül, amely a Bokros csomagnak ezt az egyetlen pontját hatályon kívül helyezte.
Ez a sikerhelyzet azért mégsem tetszett, mert valahogy nagyon hamar kipenderültél a televízióból. Emlékszem arra az üzemi tanácsi ülésre, ahol nem tudtunk, nem mertünk megvédeni és elfogadtuk azt a helyzetet, hogy önként nyugdíjba mész, miközben az üzemi tanács elnökének lett volna jogköre, védettsége, hogy maradjon.
Teljesen etikátlannak tartottam volna, hogy ha másokat nem tudok megvédelmezni, akkor én éljek a helyzeti előnyömmel és maradjak, Nyilvánvaló, hogy azt mondtam, nem kívánok élni a lehetőségemmel. Lehet, hogy ezzel meg fogom sérteni a Dobos Menyhértet, de akkor nekem úgy látszott, hogy a TEMÉSZ érdeke volt, hogy megszabaduljanak a TVDSZ agilis elnökétől. Természetesen én ezt az egész folyamatot nagyon kellemetlenül éltem meg, és amikor a volt helyettesem Peták Pista lett a tévé elnöke, ő gyorsan nyugdíjazott is. Én is megpályáztam a tévé elnöki pozícióját, ő is, és amikor jöttünk haza a Pap-szigetről az ő általa vezetett tévés kocsiban, és Szentendrétől az Árpád hídig erről-arról beszélgettünk, talán néhány szó a pályázatról is esett. Amikor megkérdezték tőle, mi a véleménye az én pályázatomról, azt mondta mi azt egymás között megbeszéltük, és mindenben egyetértettünk. Szó nem volt az autóban megbeszélésről, egyetértésről. Végül is miért kellett volna nekem vagy neki ezt megbeszélnie?
Azt hiszem ő örömmel nyugdíjazott, kaptam egy életmű nívódíjat, amire nagyon büszke vagyok, és ezzel a televíziós pályafutásom be is fejeződött. A dolog lényege, hogy nem volt világos elképzelés arról, mit kell csinálni a tévében, és a tévével, és ezt azért tudom, mert a szakma képviseletében részt vehettem a média törvény megfogalmazásában, Tudom, hogy milyen meddő kísérleteket próbáltunk érvényesíteni annak érdekében, például, határozzuk meg a Magyar Televíziónál, hogy milyen közszolgálati feladatok várnak a Magyar Televízióra. Itt ismét előveszek egy dokumentumot, amelyből idézek. Még a pártokhoz küldött dolgozatunkban írtuk a rendszerváltozás időszakában: „6./ …A nemzeti műsorsugárzó szervezetek fejlesztésének feltételeit, a költségvetésben egyéb forrásokból kell úgy biztosítani, hogy bármely kormánynak, bármilyen összetételű parlamentnek, bármilyen társadalmi, hatalmi berendezkedésnek a legkorszerűbb tehnikával és tehnológiával rendelkező, a legjobb szakemberek által működtetett televízió álljon a rendelkezésére. 7./ A Magyar Rádió több évtizedes gyakorlatához hasonlóan gondoskodni kell arról, hogy a Kárpát-medence magyarlakta területeit a nemzeti program sugárzása számára elérhetővé tegyük.” Ez az utóbbi megvalósult nem általunk, hanem más kezdeményezésre a Duna Televízió létezésével.
Van-e szükség a médiatörvény módosítására?
Minden bizonnyal a médiatörvény sem kivétel a törvények sorsa alól, hogy időnként módosítani kell. Horváth Jancsi mondta egyszer egy konferencián, hogy ez a törvény kitűnően működne Angliában, mert ott van politikai kultúra. Szerintem ez azt jelenti, hogy elsősorban a politikai kultúra megteremtésére, esetünkben a törvények tiszteletére és betartásukra kell törekedni, mert ha nem tiszteljük, ha nem törekszünk a betartásukra, akkor bármilyen új törvény is születne, attól sem lenne jobb a média helyzete. Most úgy vagyunk, mintha Mózes után valakinek oda kellene ballagnia a Sinai hegyhez és kérni az Úristent, hogy adjon új tízparancsolatot, mert az emberek évezredek óta nem tartják be. Azt hiszem Isten is azt válaszolná, fiaim, a törvényt kell betartanotok, nem a törvényt kell kicserélnem. Ha ti ilyen nyakas nép maradtok, és nem törekedtek a törvény betartására, annak az Isten, azaz én sem tudok jobb törvényt adni.
Most mivel töltöd az idődet?
Élem a nyugdíjasok változatos életét. Egyszer hopp, máskor kopp. Tanítok Egerben és az ELTE Tanítóképzőjében médiajogot és médiaetikát, írogatok, főképpen a Klubháló portálon jelennek meg az írásaim. Most ismét kuratóriumi elnökségi tag lettem a Hungária Televíziós Közalapítvány elnökségében, a szocialisták jelölése alapján. Háromszáz negyven szavazatot meghaladó, legmagasabb szavazati aránnyal megválasztva! Az az igazság, büszke vagyok erre az arányra. Elnöke vagyok már egy évtizede a MÚOSZ Etikai Bizottságának, váltakozó elismerés mellett végzem ezt a munkát. Az idén „Aranytollas” újságíró lettem.