Azt hiszem mindnyájunk életéből elvett egy pár évet ez az időszak. Az a rettenetes feszültség, amit élő adásnál érez a rendező, küzdve a visszavonhatatlan és kijavíthatatlan másodpercekkel.
A televíziózás mindig nagyon izgatott, s ha mint rádiós tehettem, külsősként dolgoztam a televízióban. Először a Híradónak, mely akkor még nagyobb, négy-öt perces filmblokkokat készített. Státuszba csak 1957 végén kerültem. Ekkor ismerkedtem meg közelebbről az elektronikával. Az igaz, hogy nem szabad a múltat misztifikálni, de az akkori szerény technikai lehetőségeket sokkal jobban ki tudtuk használni, mint ma. Például az én első közvetítésem kéthelyszínes és több órás volt. A Margit-híd budai hídfőjétől a Fő térig négy kamerával dolgoztunk, majd ugyanaz a kocsi lebontott és megközelítően fél óra múlva az Óbudai Kultúrházból jelentkezett az adás ugyanezzel a közvetítő kocsival és kamerákkal. Ma próbáld meg ezt megcsinálni a műszakkal! Hiszen az is ellenállásba ütközik néha, hogy közvetítő kocsival külső helyszínen készítünk televíziójátékot, különösen akkor, ha több helyszínen kell dolgozni. Állandóan négy kamerakábelt, négy mikrofonkábelt kiépíteni és bontani. Hiszen két kamera dolgozik, kettő költözik. Ez annakidején bevált gyakorlat volt. Ma kényelmesebb stúdióban rögzíteni. Külsőben dolgozni tényleg fárasztóbb, de van művészi hozadéka egy valós, nem épített környezetnek. Lehet, hogy akkoriban manufaktúra voltunk, de volt valami, amiből ma kevesebb van: lelkesedés. A másik és ez sem misztifikáció, hogy ismertük egymást. A rendezők megnézték egymás produkcióit.
Kik alkották akkor a televízió rendezői karát?
Mihályfi Imre, Zsurzs Éva, Katkics Ilona, Kende Márta, Deák István, Bednai Nándor. Amikor első műsoromat csináltam, Kende Márta ült mögöttem, hogy segítsen, ha valami nehézség lenne. Szóval ismertük egymást és nagyon őszintén megmondtuk egymásnak a véleményünket. Ma meg…ha valami tetszett, néha-néha egyik-másik rendező odaszól a másiknak: „gratulálok”. De ha nem tetszett? Pedig az lenne a fontosabb. Az, hogy miért! Arra már ritkán kerül sor. Félreértés ne essék, én sem vagyok különb, én is ezt teszem.
Úgy érzed, hogy a hőskorban jobban kihasználtuk az adott technikai és emberi lehetőségeket?
Nem, nem így fogalmaznám, hanem úgy, hogy ma nincs meg az „egy mindenkiért, mindenki egyért” elve, mint akkor. Ma mindenki megmutatja, hogy „ő a legfontosabb ember”. A kocsiparancsnok, hogy a kiírt idő az szentírás. Lekevernek szó nélkül, pedig a rendező is hosszabbíthat egy órát, hiszen a színész nem gép. Persze a másik oldalon előfordul, hogy a rendező felkészületlen, a stúdióban „művészkedik”, pazarolja a drága időt, energiát és feszíti az amúgy is pattanó idegeket. Sőt! Velem az előfordult, hogy a mikrofonos, mondván, hogy éhes, letette a szerszámát a sarokba, pedig az ebédidő fél órás eltolásában mindenki beleegyezett. Így aztán le is álltunk. Ő megmutathatta!
Hogy viselte a rendszeres élő-adás feszültségét?
Jól, bár azt hiszem mindnyájunk életéből elvett egy pár évet ez az időszak. Az a rettenetes feszültség, amit élő adásnál érez a rendező, küzdve a visszavonhatatlan és kijavíthatatlan másodpercekkel. A rögzített műsoroknál ma már ez nincs.
Melyik produkcióra emlékszik vissza a legszívesebben ebből a korai időszakból?
Talán az Orion revüre. Négy-öt órás élő műsor volt, egyetlen rövid szünettel, és ha most azt mondom, hogy az izzadságomban ültem, akkor még nem volt lélegző műbőr, hát nem túlzok. A tizenöt perc szünet se pihenésre, hanem az átdíszletezésre és az utasítások kiadására kellett. Az Orion-revű egy órával lett hosszabb a tervezettnél. Abban az időben „egytálétel” volt a műsor és nem morgott senki. Élvezték a műsort és, bármilyen furcsa, élvezték a munkát. Igaz, hogy akkor kevesen voltunk, mindenki keményen dolgozott, kevesebb volt a szájtáti is.
Kedvező helyzet volt az, hogy minden típusú műsort kellett készíteniük?
Persze. Én azt hiszem, hogy az öregek – fenét öregek, öreg az országút – akik olyan mindenesek voltak, ma sem lepődnek meg egykönnyen. Akkoriban muszáj volt pillanatok alatt dönteni, nem volt ilyen hosszú az előkészítési idő, de több volt a lelkesedés, mint ma. Hivatal lettünk. Abban az időben nem hivatal, talán inkább mozgalmi szerv voltunk. Az ördög tudja! Úgy tűnik egyre több nálunk az olyan ember, aki azért tévézik, mert ez divatos szakma lett. Elnézem őket a stúdióban és sokszor nem tudom, hogy kicsodák. Kábelesek? Asszisztensek? Ruhások? A segédek segédei? Nem ismerem őket. A többségük be sem mutatkozik, csak unatkozva tesznek-vesznek a stúdióban. Lélekben egészen máshol vannak! Az öregek, bocsánat a régiek, hivatásnak tekintették, hogy fahroljanak, hogy rülefet lógassanak stb. Lauschek bácsi, Zürös bácsi nevét ma is ismeri a televíziós szakma. Nem unatkoztak a stúdióban, nem tettek-vettek, nem tettek szívességet, ha dolgozni kellett. Ma pedig úgy néz ki, mintha sokan szívességből dolgoznának.
Történt-e veled valami érdekes említésre méltó?
Nem. Nem történt. Dolgozom, mint a többiek!
Az interjú 1974-ben készült
