A Televízió Irodalmi- és Drámai Főosztályának helyettes vezetőjével a beszélgetés 1979-ben készült
A Televízió Irodalmi- és Drámai Főosztályának helyettes vezetője
A beszélgetés 1979-ben készült
A Magyar Televízió színházi műsorainak zömét az elmúlt másfél évtizedben Dr. Váradi György neve fémjelezte. Ezért kerestük meg, hogy beszéljen nekünk e televíziós munkaterület történetéről, problémáiról. Mióta tartja feladatának a televízió színházi előadások közvetítését?
A színházi közvetítések a Magyar Televízióban sajátos helyzetben vannak, de nemcsak a Magyar Televízió viszonylatában, hanem az én információim szerint a világ valamennyi televíziója tekintetében. A Magyar Televízió az egyetlen a világ összes televíziói közül, amely születése óta főműsorként magáénak vallja a színházi közvetítést, tehát a kísérleti adásokat is figyelembe véve, ez azt jelenti, hogy 21-22 esztendeje ez a televízió rendszeresen évente 40-45 prózai előadást közvetít. Marthy Barna Rádióújság cikkéből tudjuk, hogy 1957 május 9-én csütörtökön 19 órakor helyszíni közvetítés volt a Fővárosi Nagycirkuszból a Párizsi Jégrevű volt műsoron. Május 21-én pedig az Operaházból Erkel Ferenc Bánk bánját közvetítettük.
Úgy tudom a kezdeti időszakban a színházi közvetítések élőben mentek.
Igen. Nagyon sokáig élőben mentek, de az első színházi közvetítés iszonyú nehézségekkel jár. Gondoljunk csak arra, hogy mi történik akkor, ha a színész bereked, megbetegszik. A Színház legfeljebb kiírja, hogy a mai előadás elmarad, és ezt tudtul adja az újságban, a rádióban és a dolog el van intézve. De a televízió nem tud kitenni egy inzertet, hogy xy művész betegsége miatt az adás elmarad.
Hogy hidalta át ezt a nehézséget a televízió?
Kialakítottunk egy nem túl szerencsés, de másképpen meg nem oldható gyakorlatot, ez volt az úgynevezett tartalékműsor. Ez természetesen film volt, mert ez rendelkezésre állt, s ez volt pontosan márhető időtartamú. Ha jó emlékszem, legalább tizenkét esetben volt tartalékműsor a Liliomfi c. magyar film, s azt hiszem, hogy ez a magyar film ment legtöbbször a televízióban, mert négyszer vagy többször is be kellett adni, mivel elháríthatatlan technikai okok miatt elmaradt az élő közvetítés. Volt az élő közvetítéseknek egy érdekes mellékhajtása is. Azt mindenki tudja, hogy a Magyar Televízió bizonyos rögzítési lehetőséggel már a „hőskorban” is rendelkezett. Ez volt az a bizonyos TR/2 felvétel, ami meg sem közelítette a képmagnó minőségét, de azért mégis csak tudtunk valamit rögzíteni. Igen ám, de vidékről TR/2 felvételt készíteni úgy, hogy a képet-hangot ide fellövik, az olyan gyalázatos képminőséggel járt, hogy az nem ment. Így volt olyan két esztendő, amikor az általunk kiválasztott előadásokat felutaztattuk Budapestre. Kooperáltunk a MOM Művelődési Házzal, ők adták a közönséget és a színháztermet, mi gondoskodtunk minden másról, és így rögzítettük az előadást. Ennek köszönhetjük, hogy rendelkezünk néhány olyan felvétellel, melyek az úgynevezett hőskorszakban készültek. Talán az utókor kedvéért érdemes itt megjegyezni, hogy a TR/2 az úgynevezett filmes rögzítés volt. Kamera irányult a monitorra és onnan került filmre az előadás. Erre műszaki munkatársaink dolgoztak ki egy speciális berendezést. De sajnos a „hőskorszakban” rögzített színházi közvetítések közül sokat, igen rossz minősége miatt leselejteztek, másokat a már képmagnóval rögzítetteket a szűk szalagkapacitások miatt letöröltek, sok pedig az archiválás megoldatlansága miatt, utólag kideríthetetlen módon megsemmisült, elveszett. Miután az új leltárkönyv a régi színházi közvetítéseket egyszerre vette leltárba, a színházi felvétel időpontját nem mindig jelöli, így a felvétel dátuma utólag nem mindig rekonstruálható.
Kik készítették ezeket az előadásokat?
Ez egy érdekes történelmi visszapillantást ad, ugyanis a „hőskorszakban” amikor például a Stúdió osztálynak olyan vezetője volt, mint Zsurzs Éva, Mihályfi Imre, hogy csak a legnagyobbakat említsem, vagyis nagyon gyakorlott, ehhez nagyon értő kollegák. Később a tévéjátékok előtérbe kerültek, ahogy nőtt ezek száma, állandóan bővíteni kellett a színházi közvetítésekhez értő emberek számát. Egyre több rendezőt, adásrendezőt kellett bekapcsolni a munkába. Volt életemnek egy olyan periódusa, amikor elhatároztam, hogy magam is megtanulom a színházi közvetítést. Soha egy pillanatra sem gondoltam, hogy ettől én televíziós rendező lettem. De sokszor úgy éreztem, hogy egyesek lenézik ezt a műsortípust. Elhatároztam, hogy megtanulom ennek a technikai minimumát, mert lehet, hogy én kevesebb technikai felkészültséggel fogok hozzálátni, mint sok rendező, de ezt pótolja a lelkesedés, a színház szeretete és szolgálata.
Milyen előnyöket jelent a rögzítés?
Mindenekelőtt a rögzítés előnyét én abban látom, hogy biztosítja a műsorszerkesztés biztonságát. Az évek során a Magyar Televízió nagyüzem lett. Az új struktúra és az ezzel kapcsolatos előírások, amelynek betartása minden műsorkészítő számára kötelező, előírja például azt, hogy három hónappal a tervezett adás előtt a műsornak törzslappal és minden egyéb kellékkel ellátva raktárban kell lennie. Ezt csak akkor lehet megcsinálni, ha rögzítünk. Másrészt a rögzített anyag biztosít választékot a műsorszerkesztés számára. Ha például az adott hétnek a műsorstruktúrája szomorkás, nyomott hangulatú, akkor módunkban van derűsebb, vidámabb színházi estét elővarázsolni. Mindezt nem biztos, hogy megtehetnénk, ha nem dobozból dolgoznánk. Az archiválásnak, mely teljesen megoldatlan volt az televízió első tíz esztendejében, kivételt képez néhány TR/2 felvétel, másik jelentősége,hogy maradandó, időtálló alkotásokat megőrizzük a jövő számára. S ha ez a televíziónak nem is az elsődleges feladata, de színház történetileg felbecsülhetetlennek tartom, hogy a Magyar Televízió, ha nem is minden, de néhány jelentős színházi előadást évről évre megörökít.
A televízió ismétli ezeket a színházi közvetítéseket. Gondoltak arra, hogy állandó színházi tárlatot hozzanak létre?
Amennyiben ezt a technikai lehetőségek megengedik. Ez részben anyagi, részben műszaki kérdés, nem olcsók ezek a kemény devizáért megvásárolt szalagok. Amelyek ezeket a felvételeket őrzik. Az átjátszás filmre pedig még nem tökéletes. Ezzel együtt csak az lehet a cél, hogy minden klasszikus és nem klasszikus színházi előadást rögzítsünk, amely lehetőséget ad, néhány év múlva, arra hogy tematikus, átgondolt, bizonyos szempontok szerint csoportosított műsorismétlési struktúrával jelentkezzünk.
Hány színházi közvetítést láthatunk évente?
Eredetit, tehát nem ismétlést körülbelül negyven-negyvenötöt, ez átlagosan 5000 műsorpercet jelent, ehhez még hozzájön évente átlagban tíz-tizenöt ismétlés, ez azt jelenti, hogy 6500 perc az, amit a színházi műsorokra, de itt mindjárt helyesbítenék, mert hiszen más színházi műsorok is vannak, színházi közvetítéssel számolhatunk.
A Színházi Rovat összmunkája a színházi közvetítések és a Színházi Album, mint a magyar színházi élet eseményeiről számot adó havi műsor, milyen kapcsolatban vannak egymással?
Meggyőződésem, hogy még hosszú ideig a színházi műsoraink gerincét a közvetítések és a Színházi Album képezi majd. Néhány esztendővel ezelőtt óriási meglepetéssel olvastam a Központi Statisztikai Hivatal egy reprezentatív felmérését, amely szerint a felnőtt lakosságnak kétharmada színházi élménnyel csak a televízió képernyőjén találkozik. Ez döbbenetes szám! Ez az egyetlen reprezentatív felmérés elegendő elenne ahhoz, hogy a Magyar Televízió folytassa színházi közvetítéseit. Nekem mindig az jut eszembe, amikor követelik rajtunk a legkülönfélébb izmusokat, avantgardot, stúdió-színházat. Én nagyon boldog lennék, ha egy tíz éves terv keretén belül pótolhatnánk a „klasszikus” lemaradásunkat, mert van ilyen. Hiába, nem lehet Ionescut, Beckettet játszani annak az embernek, aki még Shakespeare-ig sem jutott el. Ez az én meggyőződésem.
Pótolhatja a színházi közvetítés a színházba járást?
Soha. Ezt minden alkalommal elmondjuk, megírjuk, minden alkalmat felhasználunk, hogy elmagyarázzuk, otthon ülni egy kényelmes fotelban és nézni a legjobban sikerült színházi felvételt, ami nem is mindig sikerül jól, sohasem pótolhatja az eredeti színházba járást és az ezzel járó színházi élmény varázsát. Igen fontos a nézőtéren ülő totál látása. Bár a néző sem nézi mindig az egész színpadot. Az élményhez hozzájárul még az egyidejűség, az élő kapcsolat a színpaddal. A mai napig még föl nem derített egymásra hatása a színpadnak és a közönségnek. A közösségi befogadás élménye nagyon fontos, de fontos a felöltözés, az előcsarnokban való találkozás és sorolhatnám mindazt, ami egyszerűen összehasonlíthatatlanná teszi az élő színházi élményt a televíziós élménnyel. Egyszer, majd ha a Magyar Televízió történetét megírják, akkor abban előkelő helyet fog elfoglalni az a misszió, amit a televízió betöltött azzal, hogy megismertette az országgal az egyetemes magyar színházi kultúrát, amibe csakúgy beletartozik Budapest, mit a tíz vidéki színház. A vidéken élő ember számára megteremtette a budapesti színházak ismeretét, a fővárosiak számára pedig betekintést engedett a vidéki színpadi műhelyekbe, tette ezt akkor, amikor még nem volt olyan divatos, mint ma, lejárni vidéki városokba színházat nézni. Amikor még nem írták meg havonta, hogy milyen jók a vidéki színházak. Tényleg jók, csak arra szeretnék rámutatni, hogy a televízió már akkor foglalkozott a vidéki színházakkal, amikor azokat fel kellett fedezni. Külföld. Nagyon sok és bonyolult oka van annak, ami miatt rendkívül nehézkesen haladunk előre, bár évek óta tervezzük a határon túli magyar nyelvű színházakkal a kapcsolatfelvételt. A Meridián előadás kapcsán örömmel állapítom meg, hogy az első ilyen kapcsolatfelvétel, és talán nem is véletlenül Csehszlovákiával, pontosabban Szlovákiával, sikerült. Ezt az alkalmat is meg kell ragadnom ahhoz, hogy megköszönjem pozsonyi kollegáknak ehhez a koprodukcióhoz adott színvonalas segítségüket. A legkitűnőbb színes kocsival vonultak fel és minden próbalehetőséget, technikai eszközt rendelkezésünkre bocsátottak ahhoz, hogy a felvétel létrejöjjön. Az előadást Radó Gyula kollégám rendezte.
További tervek?
Rendkívül örülnénk, ha létrejöhetne az ilyenfajta kapcsolatfelvétel a romániai magyar színházakkal. Hiszen hét magyar színház működik a Román Szocialista Köztársaságban. Még az idén szeretnénk egy nyitást az újvidéki magyar színház felé is. Vannak más terveink is. Néhány esztendeje indítottuk be a Világhírű színházak – Világhírű rendezők sorozatot. Ez a sorozat Tosztogonovval kezdődött, a világhírű szovjet rendezővel és a leningrádi Gorkij színházzal, folytatódott a berlini Volksbühne megismertetésével élén a világhírű Benno Bessonnal, és még 1976-ban sikerült leforgatni Varsóban a lengyel Nemzeti Színház műsorát, melynek művészeti vezetője Hanuskiewicz. Jelentős vállalkozása a Színházi Rovatnak 1977-ben elindult Világszínpad. Évente négyszer jelentkezik és kitekintést ad a nemzetközi színházi élet kiemelkedő eseményeire. (Szerkesztő: Bányai Gábor, Rendező: Babiczky László)
Hogy fogadják a színházak a televízió színházi műsorait? Nem tekintik konkurenciának?
Valamikor régen nekünk is volt, ha nem is erős, harcunk a színházak vezetőivel, akik féltették a színházat a színházi közvetítésektől. Hamar kialakult azonban az a gyakorlat, mely nagyon megkönnyítette a kapcsolatteremtést. A televízió a színházak kívánságának megfelelően általában csak akkor közvetíti a már korábban rögzített színházi felvételt, amikor a színházban gyakorlatilag a szóban forgó darab kifut. Ennek következtében a színháznak semmiféle anyagi problémát nem jelent egy televíziós színházi közvetítés. Ezzel szemben publicitást jelent a színésznek, az írónak, a színháznak. A Színházi Albumnál (szerk: Virág Kati) gyakran voltak konfliktusok. Nem akarták a stábot beengedni, voltak színházi vezetők, akik büszkén kijelentették, hogy nekik semmi féle propagandára nincs szükségük, az ő színházuk jól megy. Nem tartott ez sokáig. Ezek a színházvezetők is rájöttek arra, hogy ez kétoldalú dolog és nem elég egy színháznak, hogy anyagilag jól megy, hogy a jegyek hónapról hónapra el vannak adva, mert a szocialista színházvezetésnek, az olyan színházvezetésnek, amelyik művelődéspolitikai szempontokat tart szem előtt, más feladata is van a pénztárbizonylatokon túl. Bármilyen jól is megy egy darab, hírt kell adni a produkcióról, a közönséget informálni kell. Az a koncepciónk, hogy a Színházi Albumba az kerüljön be, amit ajánlunk a nézőknek, amiről az a véleményünk, hogy jó lenne, ha minél többen látnák. Ez a célkitűzés meghatározza a műsor arculatát is. Sokan kifogásolják, hogy miért nem veszünk részt a színházi vitákban, miért nem kritizálunk bátrabban. Hadd beszéljek most erről a két kérdésről. Anélkül, hogy bölcsek lettünk volna, látjuk hova torkollik a főváros és vidék színházi vita, de nem ezért nem vettünk benne részt, hanem azért, mert nem ez a feladatunk. Nekünk az a feladatunk, hogy felhívjuk a figyelmet egy-egy produkcióra, egy kommentárral, egy riporttal, egy jegyzettel. Közelebb hozni a színházat a nagyon heterogén közönségünkhöz. Minket egyformán kell értenie a kevés iskolát végzett dolgozónak és az egyetemi tanárnak. Olyan színtézist kell megtalálni, ahol az egyetemi tanár még nem unatkozik és a nyolc általánost végzett dolgozó is még odafigyel, ahelyett, hogy kikapcsol, és azt mondja: inkább alszom egyet, mert reggel korán kelek. Az egy külön kérdés, amit jó volna egyszer tisztázni, hogy miért kell a műsornak olyan későn jelentkezni.
Ön rendszeresen közvetít színházat. Mi a feladata a színházi közvetítést vezetőnek?
Ez igen izgalmas ügy. Ami dolog anatómiáját illeti, egy speciális reflex-készletre van szükség. Valaki lehet kiváló rendező a stúdióban és képtelen egy színházi felvételt vezetni, ugyanis az egyidejűség miatt nem lehet a dolgokról lemaradni. A stúdióban meg lehet állni és megismételni a jelenetet. A színháznál ezt nem lehet. Ami egyszer lemaradt a szalagról, az oda soha föl nem kerül. Azt hiszem a jó színházi közvetítő egyszerre tudatos és egyszerre improvizál. Tudatos a szónak abban az értelmében, hogy a forgatókönyv, melynek meg kell egyeznie a súgó példánnyal, alapján tudatosan fölkészül. Improvizatív azonban abban az értelemben, hogy mivel három-négy kamerával dolgozik a közvetítőkocsiban, ebből a három- négy képből kell a pillanat tört része alatt választania. De felelőssége még ennél is nagyobb, hiszen olyan képet kapott, amilyeneket kért az operatőröktől. Mert a színházi közvetítés operatőreire is áll a tudatosság és a spontaneitás kívánalma. Az operatőröktől is megkívánom, hogy keressenek számomra megfelelő képet. Ugyanakkor őket instruálnom is kell, állj a Ruttkaira, vagy fogadd a Bástit a bal kettes járásban, mert az én alapkoncepcióm szerint a most következő jelenetnek ő a döntő szereplője. Persze, az akción túl lehet a színházi közvetítést vezető rendező számára fontos egy a színpadon háttérben álló néma szereplő reakciója is! És itt van az a plusz, amivel a televízió hozzá tud járulni egy színházi előadáshoz. Azt mondtam korábban, hogy a színházban a néző totált lát, tehát rá van bízva, hogy mit néz meg közelebbről, hogy mire figyel. Ezt a színházi közvetítés nem bízza rá a nézőre, hanem vágásokkal, különböző beállításokat kiemel. Olyan ő, mint a legtudatosabb nézők egyike. Meg kell, hogy legyen az általános koncepciója a közvetítés vezetőjének a szóban forgó előadásról, amely soha nem egyezhet a színpadi megvalósulással. Egy példa: a színházi rendező mindig úgy rendező mindig úgy rendezi meg az előadást, hogy tekintettel van arra, hogy a jobb portáltól a bal portálig a színpadi térben ki legyen használva. Úgy rendezi meg, hogy a színész játéka mimikájában, gesztusaiban átjusson az orcheszteren, a nézőtéren át egészen a karzatig. Ha a televíziós rendező ugyanilyen szempontok szerint rendezi meg akkor megbukott. Ha csak totált ad és az egész színpadot mutatja rendszeresen, a néző egy perc múlva kikapcsolja a készüléket. Ha a színészt engedi úgy játszani, hogy a karzat is mindent lásson, akkor a képernyőn ez egyfajta ripacskodásnak fog hatni.
Nem alapvető ellentmondás ez?
Nem hiszem. Az elmúlt huszonkét év alatt a mi színészeink megtanulták, hogyan kell a kamerának játszani. Jól megfigyelhető, hogy a kamerapróbán minden színész még harsányabban játszik, még a leggyakorlottabb is, mint a felvételen. Eszközeiben arra az estére, amelyiken a televízió kamerái ott állnak a nézőtéren, visszafogja magát, kamarastílusban játszik. Tehát úgy játszik a színpadon, mintha egy televíziójáték felvételén lenne a stúdióban.
A közvetítések gyakorlatában vannak-e lényeges felfogásbeli különbségek?
A személyi stílusjegyeken túlmenően három különböző formát különböztethetünk meg: helyszíni közvetítés szerű, ahol a közönség és a színpad egyszerre van jelen, a színpadra koncentrál, ahol a közönség csak akusztikailag van jelen, és a tévéjátékszerű feldolgozást, ahol az előadást részletekben közönség nélkül rögzítik. Mindegyik felfogásnak igaza van, ha a szóban forgó feladat ezt indokolttá teszi. Mindig azt kell vizsgálni, hogyan jön le a képernyőről leginkább, a legszélesebb nézői rétegekhez az előadás. Én vígjátékot mindig közönséggel veszek fel és ez az egyetlen eset, amikor hajlandó vagyok a felvonásvégeken a nevető, tapsoló közönséget is megmutatni. Szükség lehet persze más esetben is a közönség megmutatására. A modern színház gyakran nem használ függönyt, viszont a rendezőnek valamilyen képről el kell indulnia. A tévéjátékszerű feldolgozás a másik véglet. Győrben készül Spányik Évával egy monodráma: Szülj nekem három fiút. Az előadásban a díszletnek nincs jelentős szerepe, a közönség reakciói elhanyagolhatóak. Minden a főszereplőre van építve, s ezért megkísérlem tévéjátékszerűen rögzíteni. Ami jelen esetben az jelenti, hogy fahrtsínt építek a színpad teljes szélességében, a színpadteret leszűkítem, csak a fél színpadot használom, a színpadra is helyezek egy kamerát. Ebben a közegben a címszereplő úgy fog mozogni, mintha műteremben lenne. Az akusztikai viszonyokon úgy fogok javítani, hogy a nézőtéren a színház 150 barátja ül majd, hogy ne kongjon a hang, s akiknek persze élményt jelent majd betekinteni a televíziózás műhelytitkaiba. Nem egyszer előfordul az is, hogy a televíziós felvétel élményszerűbb, mint a színház. H. Bartha Lajos Kiáltás című dokumentumdrámája a Katona József színházban nem volt szerencsés vállalkozás, pedig a darab jól volt megírva. Kohut Magda játszotta az anyát kiválóan, de a darab csak 25 előadást ért meg, s ennek az oka az volt, hogy az író egy 20-25 perces monológot iktatott a darabba, s ezt, nem tudok jobb kifejezést, az előadás nem tudta eladni a közönségnek. A darabba elhelyezett kis monodráma nem élt meg a színpadon. És ekkor jöttünk mi a kamerákkal, s a monológ alatt Kohuthnak még a szemrezzenését is lehetett látni. A képernyőn egy kitűnő előadás született. Ehhez hasonló példát nem is egyet tudnék mondani és hosszan lehet sorolni azokat az ötleteket, amelyeket egy-egy színházi közvetítést vezető rendezőnek ki kell találnia ahhoz, hogy jó közvetítést produkáljon. Magam részéről igyekszem olyan műveket képernyőre vinni, melyek hozzám közel állnak, ez biztosítja az érzelmi azonosulást és segíti a képernyőre vitel hatásfokát. Én a kamarastílust szeretem. A színpadi teret kis-totálokba és közelikbe rendezem, mert véleményem szerint a színész arca és a dialógus a döntő. Ha erre koncentrálunk, akkor tudjuk a legtöbbet átmenteni az előadásból. Ez persze csak egy a vélemények közül. De egy bebizonyosodott az elmúlt két évtizedes televíziós pályafutásom alatt, hogy szeretni és tisztelni kell a színházat ahhoz, hogy jó közvetítés, jó színvonalas színházi műsor szülessen.
