Az első munkám - ahol nem kisinasként dolgoztam és már ki lehetett írni dramaturgként a nevem - Fehér György rendezése, Shakespeare: III. Richard c. drámája volt. Ebben az volt a feladatom, hogy a rendezővel együttműködve, a három és fél órás darabot szűk felére rövidítsem.
Honnan ez a nem gyakori név?
Édesapám Erdélyből jött, Lugos mellett, egy Bethlenháza nevű kis faluban született. Korán elvesztette az édesanyját, a görögkeleti pópa nagypapa nevelte. Szakmát tanult s aztán átjött Magyarországra. Itt ismerkedett meg az édesanyámmal. Pesterzsébeten gyerekeskedtem, a Bagi Ilona leánygimnáziumba jártam. Édesapám maszek volt – így hívták akkoriban az önálló kisiparosokat - és ez bizony nem volt előny. Miután az egyetemi felvételin magas pontszámot értem el, felajánlották, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem helyett a Szegedi Tanárképző Főiskolán tanuljak tovább. Jeles eredményem az első év után lehetővé tette, hogy átmenjek a szegedi József Attila Tudományegyetemre. Később sikerült Budapestre felkerülnöm, oda, ahová eredetileg is jelentkeztem. De számomra nagyon hasznos volt az a szegedi két év, mert addig zárt családi körben nevelkedtem, s ott önállósultam egy kicsit.
Középiskolásként, egyetemistaként néztél-e televíziót?
Nem. Irodalomelmélettel akartam foglalkozni, az volt a leghőbb vágyam, hogy valami „nagy megállapítást” tegyek Ady és kortársai ügyében. De Király István professzor előadásai mellett Hermann István filozófus-esztéta drámaelméleti szemináriumára és Hont Ferenc színházi előadásokat elemző óráira is eljártam. Egy alkalommal, Hermann István a dráma elemzésekben nyújtott teljesítményem alapján azt mondta; hogy „magának dramaturgnak kell lennie”. Elgondolkodtam ezen, s ekkor kezdtem el televíziót nézni, elsősorban tévéfilmeket, televíziójátékokat. Szerettem volna én is nagy klasszikusok műveit képernyőre vinni. S valóban, az első munkám - ahol nem kisinasként dolgoztam és már ki lehetett írni dramaturgként a nevem - Fehér György rendezése, Shakespeare: III. Richard c. drámája volt. Ebben az volt a feladatom, hogy a rendezővel együttműködve, a három és fél órás darabot szűk felére rövidítsem.
Hogyan lehetett annak idején bekerülni a televízióba?
Nagyon nehezen. Kitartás kellett hozzá. Szívósság, amelyet édesanyámtól örököltem. A mamám egy többszörösen tönkrement, hajdan jómódú családból származott, aki belém nevelte, hogy törekedni, bizonyítani kell, helyünk van a világban.
Friss diplomásként 1970-ben beadtam az életrajzomat a Magyar Rádió és Televízió akkor még közös személyzeti osztályára, ahol rádiós munkát ajánlottak nekem. Külsősként dolgozhattam a „Láttuk, hallottuk” c. kultúrpolitikai műsorban, színházi riportokat csináltam, Emellett könyvrecenziókat is írtam az Akadémia Kritika c. folyóiratának, Király István professzor javasolt erre a munkára. Közben meg csak hajtogattam mindenkinek, televíziós akarok lenni… Aztán szerencsém lett: a Magyar Televízió Kettes Csatornájához fiatal diplomásokat kerestek. Ekkor került a televízióhoz Balló György, Szegvári Katalin, Takács Vera és még sokan mások. A Drámai Osztályra nyolc embert hívtak be, próbáltak ki, a nyolcból hosszútávon ketten maradtunk, Farkas Katalin, aki versműsorokkal foglalkozott és én. Már egy bő éve nyüzsögtem a Rádióban és a Drámai Osztályon, ahol elláttak apró munkákkal, beiskoláztak hivatalos tanfolyamokra, de semmi komoly ígéret nem tettek a foglalkoztatásommal kapcsolatban. Amikor ezt elmeséltem Király professzor úrnak, azt mondta, majd beszél valakivel az ügyemben. Hogy beszélt-e, vagy sem, azt máig sem tudom, de egy év fizetés nélküli munkát követően, gyakornoki státuszt kaptam a Drámai Osztályon. A tanoncévek után az első komoly, önálló munkám – mint említettem - 1974-ben a III. Richárd volt, mellyel sok díjat nyertünk.
Kik látták el a kezdő gyakornokot tanácsokkal?
Az csupán legenda, hogy akkoriban nagyon szerették egymást a televízióban az emberek, mivel állandó kenyér- és presztizsharc folyt. Ahhoz, hogy valaki dolgozhasson, meg kellett teremtenie a lehetőséget. Mindemellett a Drámai Osztály vezetése Szűcs Andor és Bernáth Rózsa egyaránt fontosnak tartotta, hogy az odakerült fiatalokkal a tapasztalt kollegák foglalkozzanak. Én Aczél János mellé kerültem, aki rendszeresen adott adaptációs feladatokat, majd beszámoltatott. Később Deme Gábor és Benedek Katalin vettek szárnyaik alá és igen aprólékos munkával tanítgattak a dramaturgia fortélyaira. Nagy hálával tartozom nekik.
1974 után, a III. Richárd sikerét követően, kortárs írókkal dolgozhattam. Hubay Miklós mellé kerültem, az állandó dramaturgja lettem. Ebből a munkakapcsolatból Zsurzs Éva, Szőnyi G. Sándor, Karinthy Márton, Várkonyi Gábor és Málnay Levente rendezésében hat tévéjáték született. S létrejött egy klasszikusan szép, Móra regényből készült irodalmi forgatókönyv is, a Négy apának egy leánya című, amely azonban máig megfilmesítésre vár... De Hubay Miklós mellett állandó munkatársa lettem Száraz Györgynek, Páskándi Gézának is.
Hogy fogadták ezek a befutott írók, a fiatal, csinos dramaturg lányt?
Nagyon fel kellett készülnöm az adott témából, feladatból. Először kicsit cikiztek, de amikor látták, hogy felkészült vagyok, és érdemben tudok dolgozni, hamar elfogadtak, mert jól jött az írói munkához a televíziós műfajon, forgatókönyvi ismereteken alapuló segítség.
Kik voltak azok a rendezők, akikkel az első években dolgozni kezdtél?
A rendezők közül a legmaradandóbb benyomást rám Gaál István tette. Precizitásával, az irodalmi mű iránti alázatával, stílusával, egész személyiségével. Szabó István novelláiból készült filmünkkel, az Isten teremtményeivel elnyertük a Prágai Filmfesztivál nagydíját. De ez már egy későbbi időszak terméke volt… A kezdeti években Mihályfy Sándor volt a legfontosabb, pedig rendezőként viszonylag kezdőnek számított még ekkor. Egyszer elvittem neki egy könyvet - amit az édesanyám nyomott a kezembe - hogy filmesítsük meg. Az Indul a bakterházat. Azonnal beleszeretett, Sőt vicces, később már úgy emlékezett, hogy ő kapta a regényt az anyukájától… A Drámai Osztályon nem bíztak az ötletünkben. A regény hangvétele, szellemisége, egész világa teljesen elütött a szerkesztőségben addig készült filmekétől. Írásos dramaturgiai jelentést kértek tőlem a forgatókönyvi megrendelés előtt. Határozottan nyilatkoztam; ebből az anyagból nagyon jó tévéfilmet lehet csinálni, ezért én erkölcsi és anyagi felelősséget vállalok. (1978-ban havi 1600 Ft-ot kerestem a televízióban.) Ennyire naiv és egyszersmind biztos voltam a dolgomban… Az elkészült filmet is hűvös fogadtatás várta a Drámai Osztály szokásos műsorelfogadási ülésén. „Adásra alkalmas” - vagyis az akkori ötös skálán kettes – minősítést kapott, s az igazán nem előkelő, késő esti időpontban tűzték ki sugárzására a kettes csatornán. De csoda történt! Másnap – az akkor még nagy presztizzsel bíró – valamennyi tévékritika felsőfokokban köszöntötte az új tévéfilmet. Rövidesen fő műsoridőben, az egyes csatornán ismételte meg a Magyar Televízió az Indul a bakterházat. A film pedig elindult diadalútján.
Nyolc év televíziózási múltad volt már ekkor…
Mi, egy retardált nemzedék voltunk, mert nagyon-nagyon sokáig „gyerekként” tartottak. Felnőttként dolgoztattak, a munkák is, amelyeket letettünk az asztalra, jó minőségűek voltak, de mindig azt mondták, majd ti később következtek. Majd lesz fizetésemelés, majd lesz ez meg az… De, ha az ember nagyon szívós volt és akart csinálni valamit, azt ki tudta taposni.
Hogyan ment az írókkal a kapcsolattartás? Hiszen Páskándi Géza, Bertha Bulcsú, Hubay Miklós, Nádas Péter, Száraz György nem akárkik voltak már akkoriban is.
Például Száraz György nem is dolgozott más dramaturggal a televízióban, csak velem. Kilenc-tíz tévéjátékot csináltunk együtt, ennek a felét Hajdufy Miklós rendezte. De András Ferenc, Mihályfy Sándor, Mihályfi Imre is megfilmesített Száraz György műveket.
A Hajdufy-Zahora páros történelmi tévéjáték sorozata nagyon érdekes színfoltja volt a televíziózásnak. Sok mindent belehallott a néző ezekbe a történetekbe.
A korabeli szocializmus tiltott témái ellenére a kortárs írók burkolt formában, tulajdonképpen mindent ki tudtak mondani tévéjátékaikban, s ezért a nézők előtt nagyon nagy presztizsük lett. Hogy ez mennyire közép-európai jelenség volt, akkor értettem meg, amikor 1980-ban a francia állami televízióhoz kaptam ösztöndíjat és ott olyan áhítatos tisztelettel beszéltem az írókról, ahogyan ezt itthon megszoktam. Akkor nem kis iróniával mondták nekem, hogy ez enyhe túlzás. Ugyanis a francia televíziónál az írókat egy művészeti ág képviselőiként tartották számon, míg nálunk „vátesz szerepet” töltöttek be. Úgy tudtak beleszólni a politikába, a közéletbe, hogy allegorikus formába, vagy történelmi környezetbe helyezték mondanivalójukat, s a közönség pontosan megértette az üzenetüket. Például, amikor a Száraz-féle történelmi drámák mentek a tévében - a kritikák tanúsága szerint is - óriási közönségsikert arattak. Hiszen ezek a szép, kosztümös darabok arról szóltak, hogy milyen problémáink vannak a jelenben, a 70-es évek végén, a 80-as évek elején.
A siker oka az is lehetett, hogy ezekben a televíziós művekben a magyar színészek legnagyobbjai kaptak szerepet.
A televízió hihetetlen lehetőséget adott a színészeknek az ismertségre. A gyakran négy-öt milliós nézettség következtében a színészek, az írók, a rendezők nagy hatást gyakorolhattak a nézőkre, a társadalomra. Nyugodtan mondhatom, nagyobb hatást, mint más művészeti területek! Nagy színészeink voltak, de nem gondolom azt, hogy ma nincsenek. S az elmúlt húsz év egyik legnagyobb hibájának, veszteségének tartom, hogy színészgenerációk tűntek el úgy, hogy nem sikerült közismertté tenni őket.
A felnőtt közönségnek szóló drámák sorába hogy keveredtek bele a gyermekeknek szánt alkotások?
A Magyar Televízió éves szakmai ünnepe volt a Veszprémi Tévéfesztivál. Itt vetítették, versenyeztették az előző évben készült legjobb dramatikus műveket, ahol szakmai viták, közönségtalálkozók színesítették a programokat. Jelen voltak a televízió vezetői és alkotói egyaránt. Kollegák találkozhattak kötetlenebb körülmények közt egymással. Kovács Bélát, az Ifjúsági és Gyermekműsorok főosztályvezetőjét már korábbról ismertem, mert a szerkesztősége egyik műsorában, Pomezansky György alkalmazott riporterként. Szóval – egy vetítést követő beszélgetésnél – Kovács Béla ismertetett össze Békés Józseffel, aki az Ifjúsági-és Gyermek Dramaturgiát vezette. Ennek a szerkesztőségnek nagy híre volt házon belül is, mert egyrészt az itt készült filmek közül nagyon sok nemzetközi díjat kapott, másrészt mert a Magyar Televízió legkisebb létszámú szerkesztőségeként működött; Békés József szerkesztőségvezető dramaturggal, Koncsik László gyártásvezetővel és egy titkárnővel. Ez akkoriban nem volt divat, s az sem, hogy a szerkesztőségvezető sok „külsős”, nem a szerkesztőség keretein belül dolgozó szakembert kért fel különböző feladatokra. Így kaptam lehetőséget én is - előolvasó lettem, majd később anyagokat értékeltem, forgatókönyveket javítgattam. Békés látta, hogy ezt jól csinálom, egyre színvonalasabb munkákkal bízott meg. Éveken át dolgoztunk így együtt. A Tessék engem elrabolni c. filmünk sikere után - melynek én írtam a forgatókönyvét és amely nemzetközi nagydíjat, Prix Danube-t nyert - Békés József nyugdíjba vonulása után, 1985-ben kineveztek az Ifjúsági-és Gyermek Dramaturgia vezetőjének.
De az életrajzodban azt látom, hogy 1986-1989 MSZMP KB Sajtóosztály. Egy sikeres dramaturg miért megy el 1986-ban a televízióból politikai területre?
Politikával 1982-ben kezdtem foglalkozni. Katona Sándor a Televízió KISZ szervezetének szervező titkára megkért, hogy írjak szakanyagokat arról, hogyan kéne megoldani a televíziós fiatalok helyzetét. Ez olyan jól sikerült, hogy behívtak a KISZ KB Értelmiségi Fiatalok Tanácsához, felkértek, nekik is írjak szakanyagot például arról, hogyan segíthetné az ÉFT a fiatal televíziós generáció művészeti életbe illeszkedését. Az Értelmiségi Fiatalok Tanácsát akkor Fekete Tibor vezette, egy nyitott, művelt diplomás, aki remek társaságot szervezett maga köré, énekesekből, festőkből, szobrászokból, rendezőkből. Örömmel csatlakoztam hozzájuk, hiszen legfőbb céljuk az volt, hogy a különböző művészeti területen alkotó fiataloknak megjelenési lehetőséget teremtsenek. Színpadra állítottuk például 1983 nyarán a Császárok c. musicalt, amelyben főiskolás, és frissen végzett színészek szerepeltek. Végigjártuk vele az országot, aztán végül egy televíziós felvételt, sugárzást is kiharcoltunk!
Ez olyan mellékállás féle, de egyszer csak a televízió KISZ szervezetében is kapsz feladatot!
1983-ban volt egy KISZ titkár választás a Magyar Televízióban. „Mari, az V. kerületi főnökség kitalálta, hogy több jelöltes választást kell tartani, írj erről egy anyagot s legyél te is a választhatók között” – mondta a leköszönő titkár. Sipos József és Derera Mihály kollegáim mellett legyek a harmadik. Édesanyám instrukciója járt a fejemben - ha valamit csinálunk, vegyük azt komolyan. Nem is tudtam félvállról venni, túl jó kortes beszédet mondtam, és 81 %-át kaptam a szavazatoknak. Hétszáz KISZ-tag volt akkoriban a Televízióban, természetesen függetlenített, főállású titkárt akartak csinálni belőlem, hiszen előttem mindenki az volt. Én ezt nem vállaltam, ragaszkodtam a szakmámhoz. De végül is lehetővé tették, hogy maradhattam dramaturg és a szervező titkárt függetlenítették mellettem, Fejér Gabikát, majd Csomós Andrást.
A dramaturgi tevékenységed sikertörténet, mert bár mindenért harcolni kell, de ha valamit megkapsz, azt jó rendezőkkel megcsinálhatod, s a közönségsiker sem marad el. De én úgy emlékszem, hogy elég sok konfliktussal telik el ez a KISZ-es időszak.
A nyolcvanas évek közepén Magyarországon, ahol még érdemben működő KISZ szervezetek voltak, azok elsősorban érdekvédelmi feladatokat láttak el. Mi is. Állást és lakást szereztünk fiataloknak, a jobb munka körülményeikért lobbiztunk. A lakásbizottságban külön keretünk lett. A KISZ Filmstúdióban, amelyet B. Révész László vezetett, a nem diplomás fiataloknak volt módjuk filmet csinálni. Táborokat, kirándulásokat szervezetünk ösztöndíj jelleggel Prágába, Bulgáriába, az NDK-ba, fesztiválokra szereztünk helyeket…
Mennyiben irányította, felügyelte ezt a munkát a pártszervezet?
Majoros Balázs volt a párttitkár, ő nagyon örült, hogy van valaki, aki önjáró, és akit fel lehet mutatni, akivel „dicsekedni” lehet. Meg kellett jelennem protokoll rendezvényeken, beszédeket kellett mondanom. És lassacskán kezdtek arra is büszkék lenni, hogy nekem szakmám van.
Hogy beszéltek rá, hogy lépjél tovább, hagyd ott a szakmád?
A Magyar Televízió referenseként 1986 és 1989 között dolgoztam az MSZMP KB Sajtóosztályán. Kornidesz Mihály, az MTV elnöke beszélt rá, hogy vállaljam el a felkínált lehetőséget. Örülök, hogy így döntöttem, mert belülről ismerhettem meg a politikát, pedig utólag nagyon sok hátrányom származott belőle. Ironikusan szoktam mondani, az hogy engem választottak ki erre a funkcióra, az már a rendszer bukásának az előjele volt. Előttem nem ilyen típusú emberek kerültek ebbe a pozícióba. De a Sajtóosztály munkatársi gárdáját 1986-ra megfiatalították. Itt mindenki ismerte a területet, amellyel foglalkozott, a vidéki lapok referense vidéken dolgozó újságíró, a rádiózás ügyeit gondozó munkatárs ezt megelőzően a Magyar Rádió szerkesztője volt. Én, aki a televízió referense lettem, egész felnőtt életemet a Magyar Televízióban töltöttem. Ismertem annak minden porcikáját. Korábban mindez nem így működött… Egyébként a szakmámat ez idő alatt sem hagytam el. Szigorú feltételekhez kötött, írásos megállapodásban rögzítettük, hogy évi két felnőtt és egy gyermek tévéfilmben dolgozhatok dramaturgként. S ha az előre elhatározott három évet letöltöm a Sajtóosztályon, ismét a Magyar Televízió Gyermekdramaturgiájának vezetője leszek.
Milyenek voltak a hatalmi viszonyok? Kornidesz Mihály a pártközpontból jött és lett belőle televíziós elnök. Téged elküldött a pártközpont sajtó osztályára, te lettél a főnöke?
Hierarchikusan a Magyar Televízió a Minisztertanács alá tartozott, a tényleges felügyeletét azonban az MSZMP KB látta el. De ne felejtsük el, hogy a nyolcvanas évek második felében a hatalom már meggyengült. Az előző időszakokra a parancsolásos, utasításos rendszer volt a jellemző, én – s ezt hibának rótták fel nekem – a televízió érdekeit képviseltem a pártközpont felé. Úgy éreztem, s érzem még ma is, hogy a televízióhoz tartozom. Mint egy családban a családtag: történhet bármi, én akkor is ahhoz a családhoz tartozom. Két hete dolgoztam a Sajtóosztályon, Bereczky Gyula volt a közvetlen főnököm, aki később a televízió elnöke lett, amikor odamentem hozzá, s azt mondtam, nekik nem ilyen emberre van szükségük. Nem úgy van ez, hogy add vissza a babaruhát – válaszolta - itt le kell szolgálni az időt. Leszolgáltam. Utólag nagyon örülök neki, mert azt a hatalmi struktúrát sehol máshol nem láthattam, csak itt tapasztalhattam meg, hogy miként működik a politika. A napi, televízióval kapcsolatos munkám mellett azt használták belőlem, amit tudtam; írtam. Lakatos Ernő – a Sajtóosztály vezetője - ekkor már sok anyagot, beszédírást nem a teamben dolgozó munkatársaknak adott ki. Elértem, hogy a korábbi időszak gyakorlatától eltérően, nekem már nem személytelen, bárki által elmondható, leírható szövegeket kellett írnom, hanem a körülmények ismeretében, a „felhasználó” stílusában fogalmazhattam.
Ez egy televíziós monológ volt számodra, amit ezeknek a politikusoknak írtál. Stílusgyakorlat volt.
Sok beszéd elhangzott szó szerint, sőt nem egy meg is jelent. Eltettem, megőriztem őket… De írtam levelet Kádár János nevében is,
1989-ig dolgozol itt, ez pedig szinte egybeesik a rendszerváltással!
Én úgy vállaltam el ezt a pozíciót, hogy a letöltendő idő után oda kerülhessek vissza, ahonnan jöttem, a Gyermekdramaturgia élére. Nem véletlenül ragaszkodtam ehhez, hanem mert a Magyar Televízió akkori rendje szerint ez a vezetői pozíció volt a legmagasabb, amelyben még rendszeres műsorkészítő (dramaturg) munkát lehetett végezni. Persze a gyakorlat más volt, a pártközpontból egy intézménybe, csak valami magasabb beosztásba lehetett kikerülni. 1989 tavaszán tehát nekem is megajánlották az MTV kulturális elnökhelyettesi pozícióját –lényegében Szinetár Miklós egykori területét - s amikor a felajánlott segítség mellett is nemet mondtam, úgy értékelték, túl nagynak tartom a feladatot. Ezután a mindössze 130 fős Ifjúsági-és Oktatási Főszerkesztőség vezetését kívánták rám bízni. Ezt sem vállaltam. 1989. december elsejével tértem vissza a Magyar Televízióba. Addigra a politikai folyamatok akkora változáson mentek át, hogy már senki sem foglalkozott egy pártközpontból kikerülő munkatárs állásának presztizsével. Tarsolyomban számtalan tapasztalattal és egy havi plusz munkabérrel, ismét vezethettem az Ifjúsági-és Gyermekdramaturgiát s dolgozhattam forgatókönyveken írókkal, rendezőkkel.
Az életrajzod szerint 1989-2000 között voltál ismét televíziós. Ez egy évtized. Ez idő tájt a politika egyre fontosabb lesz a többi terület, a kultúra rovására. Egyre kevesebb tévéfilm, egyre kevesebb művészet.
Nagyon nehezen éltem meg. Ez idő tájt a területemhez már nem csak dramatikus művek tartoztak - a tévéjátékok, bábfilmek, animációk, színházi közvetítések felvétele - de a külföldről vásárolt gyermekanyagok szinkronizálása is. 1990 végétől, a pénzek csökkenése miatt, egyre több szinkron feladatunk lett, s egyre kevesebb saját gyártású művészeti műsort készítettünk. Ahogy a Televízió teljes struktúrájában, úgy a gyerek területen is nőtt az aktuális műsorok száma. A kényszer új megoldások kitalálása felé vitt. Csányi Miklós rendezővel, Szamárfül címmel gyerekkabarét indítottunk, később, Babiczky László rendezésében képernyőre került „szívemcsücske” kezdeményezésem, a Lurkó kupa, amely a tíz éves gyerekek fociját követte nyomon országszerte – hét éven keresztül. Dramaturgként is nagy szerencse ért, a Családi kör c. sorozat adásaihoz tizenkét ötven perces, kortárs tévéjátékkal járulhattam hozzá… Amikor Farkas Eszter 1997-ben átvette a korábbi Ifjúsági- és Gyermek főszerkesztőség vezetését, különösen áttevődött a hangsúly az aktualitásokra. Olyan nagy költségvetésű programok indultak külföldi partnerekkel, mint például a Játék határok nélkül c. vetélkedő. A Gyermekdramaturgia új műsorgyártási feladatai tovább szűkültek, ugyanakkor sugárzási perckötelezettsége harmincötezerre nőtt. Miután precíz műsor-adminisztrációval dolgoztunk, a legkülönfélébb percigényeknek meg tudtunk felelni a régebben készült filmek felhasználásával, egyes anyagok átigazításával. A pénzügyekre is mindig nagyon figyeltem. Gondosan ügyeltem, hogy működésem alatt soha ne lépjük át a költségvetést. Mikor 1999-ben jogutód nélkül szüntették meg a területet, egyetlen fillér túlköltekezésünk sem volt. (Pedig addigra az évek során többek között 154 tévéfilm és 86 rögzített színházi közvetítés készült nálunk!) Az én státuszom csoportos létszámleépítés alapján szűnt meg a Magyar Televíziónál, bár a felmondási idő alatt és után is végeztem korábbi munkámat és forgattam a Lurkó Kupa heti újabb epizódjait. Éppen ezért jogtalannak tartottam a csoportos létszámleépítésre hivatkozó elküldésem, munkaügyi bíróságra vittem az ügyemet. A pert elvesztettem, még az 1971-ben kezdődő televíziós munkaviszonyomat sem tudtam teljesen elismertetni.
2000-ben kényszerből elhagytad a Magyar Televíziót, de nem szakítottál a televíziózással.
Másfél évig Vácott, a városi televízióban dolgoztam. Kocsis Iván fotóművész ismeretsége révén szereztem tudomást a lehetőségről. Miután Budapesten minden álláskereső próbálkozásom sikertelen volt, elvállaltam ezt a munkát. Szerződésem szerint szerkesztő riporterként heti 120 új percet kellett készítenem, 5-7 perces riportokból. Nappal forgattam, este váltott vágókkal montíroztam. A munkát három napra sűrítettem, hogy maradjon időm a budapesti feladataimra is. (Ekkor még Lurkó kupáztam és szinkronizáltam az MTV-nek.) De éreztem, hogy ezt nem lehet így soká csinálni, befejezetlen a történetem a Magyar Televízióval. Elhatároztam, hogy visszakerülök. Ám a házon belüli kapcsolataim nem hoztak eredményt. Semmi sem ment.
Mert pártközpontos voltál…
Elhatároztam, hogy leradírozhatatlan leszek. Borzalmas időszak volt. Felhívtam a televízió elnöki titkárságát, kértem egy időpontot. Nem akartak adni. Mégis úgy fejeztem be a beszélgetést, akkor mikor jelentkezzem nálatok legközelebb? Mindig kaptam egy újabb és újabb időpontot. És én újra jelentkeztem… Három-négy hónap múlva, egyszer csak lett egy alkalom, amikor Ragáts Imre fogadott. Igyekeztem határozott és jókedvű lenni. Odaadtam az életrajzomat, amely fesztiváldíjas filmjeim és huszonnégy nívódíjam említésével zárult, s azt mondtam, talán nekem nem a Vác Városi Televíziónál lenne a helyem. Zavarba jött. Igen - mondta. Két hét múlva visszaállítjuk a Gyermek Dramaturgiát. De nem történt semmi. Ideiglenesen a Televízió Archívumába kerültem. Majd ha megalakul a dramaturgia, akkor rendezik a fizetésemet – mondták – s visszafizettették a végkielégítésemet. Az Archívumban, egy jó munkacsoportban Czékmány Éváéknál dolgoztam. Archiváló lettem. Mások műsorainak részletes leírását vittem be a számítógépes rendszerbe. Öt év telt el így, mikor a hivatalban lévő elnökhöz, Rudi Zoltánhoz fordultam, s az elődje ígéreteiről kérdeztem. A válasz kedvezőtlen volt… És akkor nagy levegőt vettem. Elhagytam a Televíziót.
De közben dolgoztál színháznak, dolgoztál játékfilmben, azóta is szinkronizálsz…
Én meghalok, ha nem dolgozhatok.
Ez annyira igaz, hogy eddig egy dramaturggal beszélgettem, de velem szemben egy bortermelő is ül.
A férjem családja Szabadszálláson él több száz év óta. Gazdag parasztként kuláknak lettek minősítve, majd elvett földjeikért 1992-ben kárpótlási jegyeket kaptak. Ekkoriban írta Eszterházi Péter híres cikkét az ÉS-ben, „Földet vissza nem veszünk” címmel. A férjem lobogtatta felém, de én nem így gondoltam. 1980-ban, mikor a francia televíziónál voltam ösztöndíjas, Marseille-ban részt vettem egy forgatáson. Az irodalmi szerkesztő a forgatás végén vendégül látta az egész stábot. Ilyen gazdag a kollega? Igen gazdag- mondták - van neki 10 hektár szőlője. Abból ők fényesen megélnek. Ez jutott eszembe az 1992-es kárpótlásnál. Persze Magyarországon minden egészen más… Most végül sok munka és szőlőtelepítés után van öt hektár szép szőlőnk és nagyon finom cabernet franc borunk. De ez már egy külön történet.
