Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo

Az apám egy időbe talán egy évig 1957-ben még a Rádió főtitkára is volt. A Rádió óvodájába jártam, Kepes Andrissal voltunk egy csoportban. 1957-től, amikor még általános iskolába jártam és május 1.-én elindult a magyar televíziózás, akkor az Öveges Professzornak fizika óráin én voltam az a kisgyerek, aki ott segített. Már akkor elkezdtem a televízió körül sertepertélni. 1962 és 1966 között pedig Nemeskürthynek volt egy élő filmszakköre, aminek én állandó résztvevője voltam. Én, mint oszlopos tagja ennek a csoportnak azt hittem, hogy mindent elsajátítottam. Filmrendező akartam lenni. Egészen kisgyerekkoromtól kezdve minden mozielőadást megnéztem. Egészen különleges vonzódásom volt a filmekhez. Aztán 1966-ban marha nagy mellénnyel, hogy én mindent tudok beadtam a jelentkezést a Főiskolára. Arra sem figyeltem oda, hogy abban az évben nem is indult szak. Ez hamar kiderült. Lent voltam a Balatonon, mert a nyarakat mindig a Balatonon töltöttem és akkor anyámékat felhívtam, hogy én addig innen fel nem jövök, amíg vagy a Televízióba, vagy a Filmgyárba bárminek be nem juttatnak, a többi az én dolgom. És így is lett. Az én anyám volt a leltárcsoportnak helyettes vezetője. Mindenkit ismert, mindenki ismerte Kamilla nénit. Úgy hogy ő általa kerültem be a televíziós világba. A kamerás lányok közé kerültem az egyes szinkronba. Abban az időben még csak egy szinkron stúdió volt. Tizenöt lány között az egyedüli fiú voltam. A védőszárnyaik alatt voltam, ami nagyon jó érzés volt. Úgy, hogy ott elvoltam egy-másfél évig, és közben mikrofonosként Schelb Gyuszi mellett dolgozgattam, és a forgatásokhoz is közel kerültem. A szinkron azért volt egy fantasztikus hely, mert ott minden színész és rendező megfordult. Közel kerültem ahhoz a világhoz, amit nagyon szerettem volna csinálni. Kiválasztottam a legnagyobb, legjobb főszerkesztőséget az Irodalmi és Drámai Főszerkesztőséget és jelentkeztem Baji Tibinél. Átvettek másod felvételvezetőnek 1968-ban. Majd első felvételvezető, aztán gyártásvezető lettem. Meg kellett tanulni a szakmát, ki kellett járni a lépcsőket.

Mielőtt a további lépcsőkről beszélnénk, azt azért megkérdezném 18 éves korod előtt jártál-e színházba?

Jártam. Nyolcadik. kerületi gyerek vagyok, a Trefort utcában éltem húsz évig. Az apám rendszeresen vitt a Nemzeti Színházba, még láttam Az ügynök halálát a Tímár Józseffel. A televíziós felvételt Zsurzs Éva készítette. Azon a tévéfelvételen nem voltam ott, ahol két előadást rögzítettek, és a kettőt összevágták, mert az első felvételén Tímár József rosszul lett. Sajnos nem adható adásba, mert a Miller jogokat letiltotta az örökös. Nagy bánatom ez.

Térjünk vissza a televíziós évekre.

Föld Ottó a Filmgyárból átkerült a Televízióba és az Irodalmi és Drámainak lett az egyik vezetője. Ő figyelt föl rám, mert éppen futott egy játékfilm, aminek gyártásvezetője belebukott a filmbe és egyik napról a másikra engem oda kineveztek gyártásvezetőnek. B21 volt a film címe. Ez egy kétrészes krimi film volt, aminek a java része a lóverseny pályán zajlott. Ez óriási kihívás volt a számomra, mert az első felvételvezetőből, egy nagyfilmnek lettem a gyártásvezetője. A film befejezése után még visszamentem Lettner Lajoshoz felvételvezetőnek. Lajos nem csak gyártásvezető volt, de gyártási csoportvezető is, a Színházi Szerkesztőség helyettes vezetője. Rövid idő telt el, és engem kineveztek a helyére, a Színházi Szerkesztőség gyártási csoport vezetőjének. Számomra nagyon kellemetlen volt, mert nagyon szerettem a Lajost. Egyszer meg is említette, hogy miért vállaltam el, mondtam neki, ha én nem vállalom el, akkor elvállalja más.

Lettner Lajos nem az a típus volt, aki mindent maga akart csinálni.

 

Ezért tudtam megtanulni a szakmát. Ha gáz volt, akkor azonnal eltűnt, és ezeknél a filmeknél mindig volt gáz. Harminc napos forgatások voltak és nagyon sok vidéken. Nagyon sok egyeztetési probléma volt. Folyamatosan mély vízben voltam. A televíziónak ez az a korszaka, amikor jó, ha egy szobába volt egy fővonal, a többiek úgynevezett mellékvonalak voltak. Nézni kellett, ha a szembe lévő asztalnál valaki lerakta a telefont, akkor gyorsan kapta fel a másik.  A diszponálás táviratokkal volt, mert senkinek nem volt telefonja. A kollegáinknak is jó, ha felének volt otthon telefonja. A színészeknek sem volt. Abban az időben már reggel hét órakór bent voltunk a tévében, mert sorban álltunk a Diszpécser Irodánál, ami akkor még ott hátul volt a büfé mögötti résznél, hogy a szinkronstúdiót le tudjuk foglalni, és aki előbb ért oda, az előbb tudott diszponálni. Úgy hogy hétkor kezdődött és tizenegy, vagy éjfélkor volt vége a munkának, mert addig folyt folyamatosan a táviratozás, és volt, amikor a stábszobában aludtunk, mert nem tudtunk hazamenni.

 

Amikor átkerültél a Színházi Rovathoz, kik voltak a munkatársaid?

 

Dr. Váradi György volt a szerkesztőségnek a vezetője. Ott dolgozott Radó Gyuszi rendező, én mint helyettes vezető, és még a Rózsa Sanyi gyártásvezető, aki korábban felvételvezetőm volt. Őt átvettem gyártásvezetőnek és csinálta velem színházi közvetítéseket. A mindent tudó szerkesztő Virág Kati volt. Később jött Bányai Gábor szerkesztőnek a Népszabadságtól. Ez nagyon szűk kis csapat volt. Viszont elképesztő mennyiségű műsort készítettünk. Minden héten volt egy színházi közvetítés. Akkor még hagyományos színházi közvetítések voltak ezek. Külön beállások akkor még nem voltak. Azokat én vezettem be később. De az egy sokkal későbbi történet. A 60-as években zömében egyenes adások voltak, amit aztán telerecordingra rögzítettek, ami tulajdonképpen fordítós film, ami a mai napig az archívumban fellelhető. Bornyi Gyula, aki egy fantasztikus operatőr volt, és az egyik olyan operatőr volt, aki úgy tudott világítani fekete fehérre, hogy még ez a fordítós film képe is éles volt.

 

Most egy operatőr nevét említetted a színházi közvetítésnél, de ebben az időben azok a rendezők, akik az Irodalmi és Drámain tévéjátékokat csináltak, színházat is közvetítettek

 

Zsurzs Éva, Szőnyi G. Sándor, Horváth Z. Gergely, Fehér György De hozzá kell tenni, hogy azok a kameramanok, akik akkor a kamera mögött álltak azok operatőrök voltak. Aki a kamera mögött áll annak operatőrnek kell lenni, aki saját maga alkot képet és a rendező a kocsiban a megfelelő képeket vágja. Ez egy művészet. Ezekkel a csöves kamerákkal csodákat tudtak művelni, hiszen ezen tekerni kellett az optikákat és képesek voltak arra, hogy a kocsiból a rendező utasítására a megfelelő képre egy perc alatt be tudtak állni. A mai napig nem értik meg sokan, hogy utcáról jött emberekkel, hogy gyorstalpalón kiképzett kameramanok nem tudnak színházi közvetítést csinálni, mert az egy önálló művészi munka.

 

 

A világítástechnikának az egyik problémája az volt, hogy volt egy speciális barát-ellenség, úgy hívták, hogy színházi rendező. Mert akarta, hogy felvegyék a darabot, ezért barát volt, de azt, hogy belevilágítsanak azt már nem akarta, nem igen hagyta.

 

Ezt később áthidaltuk, mert én voltam az egyik olyan ember, aki elmagyarázta a színházi rendezőknek, hogy mi olyan szakemberekkel dolgozunk, akik azt a hatást tudták elérni a képernyőn, amit ő a színpadon megvalósított. Egy dolgot meg kellett értenie, hogy az a két előadás, amikor mi ott vagyunk, annak a nézőnek, aki nézőtéren ül az nem az a hatás lesz, de a tévénézőnek igen. Volt egy Tréfás Imrénk Isten nyugosztalja, aki csodálatosan világított. Ő nem egy fővilágosító volt. Ő látványtervező volt. Ő fénnyel díszletet tudott csinálni. Őt kértük, mert ezt úgy tudta megcsinálni, ami a rendező vágya volt. Számtalanszor előfordult, hogy készítettünk valahol színházi felvételt, már két nappal előtte az Imre odament és átbuherálta a fényeket. Majd megtörtént a felvétel, kiállt a színházrendező a színpadra és odaszólt a színházi fővilágosítónak, hogy holnaptól ezt a fényt kérem.

 

Elindul egy gyártásvezetői karrier, ami úgy is folytatódhatott volna, hogy tévéjátékok, tévéfilmek sora következik, ehelyett ezzel a színházi iránnyal tulajdonképpen elindult egy új terület, amelyikben azt lehet mondani, hogy végül is egy nagyon szorosan a színházhoz kötődő szakember lettél.

 

Ez volt az a televíziós korszak, amikor 52 színházi közvetítés volt. Vidéki színházakhoz valakinek le kellett menni, megnézni az előadásokat, hogy melyik darabot közvetítse a Magyar Televízió.

 

Volt egy sofőrünk, akit úgy hívtak, hogy Szolnoki András, és aztán voltak szerkesztők, akik bemertek ülni a kocsijába, de azért általában lehunyt szemmel utaztak.  Legendák szóltak arról, hogy mennyi idő alatt értek le és, hogy mennyi idő alatt értek vissza Budapestre. Mindenesetre egyre inkább az volt az akkori szerkesztők véleménye, elsősorban a Virág Katié, természetesen később a Bányai Gabié, hogy nem kis meggyőző erővel próbálta az Andris meggyőzni a kollegákat, hogy mit vegyünk föl és mit nem. Mert amint később kollegák elismerték, hogy valami olyanfajta érzéked is volt, hogy mi az, amit meg fognak enni a nézők.

 

Nagyon sok mindent köszönhetek a színháznak. Meséltem, hogy filmrendező szerettem volna lenni. Mindenképpen a művészetek területén szerettem volna dolgozni, és ez kiváló alkalom volt rá, hogy rengeteg színházi előadást lássak, mert ahhoz, hogy 52 előadást felvegyünk, ahhoz 150 előadást kellett megnézni egy évben. Ne felejtsük el, hogy csak a nézés volt 150, mellette 52-öt felvettünk, ami két előadást jelentett. Most fölszorzod a másik 100-at azt hozzáadod 150-hez ezt a százat akkor az 250 és akkor 365 napból hányszor voltam színházban? Aztán később meg kellett a feladatokat osztani, mert nem tudott mindenki mindenhova menni. Eljött az idő, amikor elkezdtem önállóan válogatni, és úgy tűnt, hogy a színházi szakma legnagyobb megelégedésére. 1975-től 1988-ig tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy a hagyományos színházi közvetítések készültek. Voltak olyanok is, hogy Ádám Ottó, a Lengyel György a stúdióba hozott be színházi előadásokat, és abból csináltunk tévéjátékot. 1988-tól, amikor tulajdonképpen ezt a területet átvettem, vagy kezdtem átvenni, akkor elkezdtem próbálkozni azzal, hogy színházi előadásokból tévéjátékokat csináljunk. 

 

 

Meddig vezette dr. Váradi György a Színházi Rovatot?Mindig csinált színházi közvetítést?

 

1987-ig tartott. Ő már azt nem élte meg, amikor 91-ben vagy 92-ben ment a tévében az a kétrészes dokumentumfilm, ahol lelepleződött, hogy ő valójában ki is volt. Ott kiderült, hogy ő jogászként annak idején nagy kiagyalója volt a koncepciós pereknek, de erről mi semmit sem tudtunk. Ő viselkedésében egy Úriember volt.  

 

Ő nagyon precízen bejelölgette a színházi előadásoknak a forgatókönyvét. Hajlamos volt adott esetben két példányt is kipreparálni, tehát ott volt a képvágó előtt is a példány. Ha az ő reflexei felmondták a szolgálatot, akkor nagyon sokat segített egy jó képvágó.

 

 

A képvágóknak sokat segített azzal, hogy rákényszerültek arra, hogy megtanuljanak vágni. Mert ő állati precízen ezt megcsinálta, de teljes mértékben, akár fel sem nézett a könyvből, hanem mondta, hogy egyes, kettes stb. Mert ez egy nagyon fontos dolog, hogy nem biztos, hogy pont abban a pillanatban kell vágni, amikor a rendező mondja. Mert az is egy másodperc lehet, hogy már elé vág.  Az is egy külön szakma. A színháznál nagyon fontos dolog. Aztán volt a Márton Pisti, aki egy olyan rendező volt, aki elküldte kávézni a képvágót és ő maga csinálta. Nagyon kevés rendező képes erre.

 

Ki lett a Váradi doktor után a vezetője ennek a területnek?

 

A Váradi doktor után Radó Gyuszi volt egy rövid ideig, mint rovatvezető. A Bányai Gabi is volt egy darabig és aztán a Koltai Tamás. És aztán jött a rendszerváltás. Jött a Hankiss féle korszak, jött a produceri rendszer, amikor megszüntették a főszerkesztőségeket, Ez a karrieremnek egy nagyon fontos állomása volt.

 

Péntek tizenhárom?

 

Igen, mert, hogy a főszerkesztők saját jogon automatikusan producerek lettek, és aki e mellett akart producer lenni annak ezt meg kellett pályázni. Tehát én egy pályázó voltam és nyertem. És akkor én lettem, mint producer a művészeti vezetője, ennek az irodának.

 

Kik voltak a tagjai?

 

 

Péntek 13-nak neveztem el.  A Virág Kati, Klőcz Géza, Koltai Tamás, Kummer Zsuzsa

 

Ebben a korszakban mennyit változott a mechanizmusa a színházi közvetítéseknek?

 

A változás nem 1990-től a produceri korszaktól indult el, hanem 1988-tól. Elkezdtük kipróbálni, hogy lehet színházi és stúdió előadásokból tévéjátékokat csinálni. Olyat is megcsináltunk, hogy a Kaposvári Színháznak van egy stúdiója és mi levittünk saját forgatókönyvvel egy Móricz Zsigmond darabot, egy 30 perces novellájából, és ebből készítettünk egy tévéjátékot. Mert az egy alkalmas helyszín volt, mert kaposvári színészekkel akartuk csinálni, és így olcsóbb volt. Csiszár Imre rendezte, és zseniális tévéjáték született. Ezzel indult.

 

Andris már egyszer említette, Ádám Ottót. A befutott színházi rendezők, így Ádám Ottó is, időnként azt csinálták, hogy a saját maguk által megrendezett színházi előadást beemelték a négyes stúdióba., behozták a darabot a tévé székházba.

 

Nekem az volt a meggyőződésem, hogyha beviszik a tévébe az egy más környezet a színész számara. Ugyan a szöveget kiválóan fogja tudni viszont a hely más, mások a méretek, nem lehet a díszletet ugyanúgy felépíteni… A stúdió előadás bármely színházba az olyan, mint egy tévéjáték, csak abban különbözik, hogy oda  nézőket is beengednek, de csak ennyi. Ha szépen van kamerázva ember nem mondja meg, hogy ez színházban készült.

 

Itt volt nézőközönség, vagy ezeknél már nem volt?

 

Ezek nem igényeltek nézőket.

 

Lehet vígjátékot is így csinálni?

 

Azokból nem csináltam tévéjátékot. Nekem meggyőződésem, hogy a vígjátékot közvetíteni kell, mer ott nagyon fontos a reakció. Mondok erre egy példát. Dömölky volt az egyes csatornának a Művészeti vezetője. A Komédiumban ment egy Goldoni darab az Eperjesékkel, ami egy nagyon szarkasztikus jellegű valami volt. Fergeteges, három szereplős kis darab, Dömölky azt mondta, hogy ebből tévéjátékot kell csinálni, közönség nélkül. Rá kényszerített minket erre.  Megcsináltuk és olyan szar lett, hogy azt elmondani se lehet. Eperjes azt kérte, hogy sutyiba csináljuk már meg közönséggel, megcsináltuk, és sokkal jobb lett. Az elfogadásra azt tettük be. Gutaütést kapott a János, hogy nem tartottuk be utasítását. Hiába mondtuk, hogy a színészek kérése volt.  Tehát a vígjátéknál nem szabad.

 

Általában hány nap volt egy ilyen tévéjátékszerű felvétel a színházaknál?

 

Három. Filmes módszerekkel lett felvéve. Megfelelő etaponként, azt persze  lepróbálva, utána két, három felvétel, következő lepróbálva, aztán két, három felvétel.

 

Itt hogy oszlott meg a színházi rendező és a Televízió által delegált rendező szerepe? 

 

Tiszteletből a színházi rendező társrendezőnek fel volt kérve, de meg kell mondjam, hogy van egy-két olyan színházi rendező, például a Csiszár Imre, aki saját maga rendezte televízióra előadásait, sőt közvetítő kocsival saját maga is közvetített színházi előadást. Volt erre késztetése. Kerényi Imre is saját maga csinálta a közvetítéseit.  De általában társrendezőként voltak felkérve a színházi rendezők. De Konter László erre a legjobb példa, aki egy kitűnő rendező és tévébe is dolgozott. Mégis mindig azt mondta, hogy nekem a Márton Pista közvetítsen, mert tudta azt, hogy ez a televíziós szakember biztosan jobban csinálja. Ez egy ilyen alkotó csapat volt. Jó barátok voltunk. Például a Zsámbéki a Katonában be nem engedett senkit a Fehér Gyurin és Márton Pistin kívül. Mert tudta azt, hogy azt ő úgy fogja visszaadni az előadást, ahogy ő megrendezte. Nem fog belenyúlni. De tévére fantasztikus lesz. Erre neki egészen különleges érzéke volt. Én nagyon büszke vagyok, arra a Marat/Sade-ra, amit Kaposváron csináltunk. Ott kezdtük kipróbálni, hogy hogyan lehet a nagyszínpadon színházi előadásból tévéjátékot készíteni. Ott találta ki Márton István azt, hogy a négy kamerát nem a hagyományos módon állította föl, hogy kettő elől, kettő hátul egymás mellett kicsit eltolva, hanem jobb oldalon is kettő egymás mellett, és baloldalon is. Tehát a totált is elölről csinálta egész más hatást kiváltva vele. És ettől kezdve a közvetítések is így néztek ki, mint egy tévéjáték. Ez egy találmány. Ennek az előadásnak színház történetileg is nagy jelentősége van, mert amikor a Jaruzelskiék hatalomra kerültek Lengyelországban, akkor mutatta be a Kaposvári Színház és darab erre volt hajazva. Valahogy az akkori politikai vezetés ezt ott nem szúrta ki, átcsúszott, ezért ki is rúgták a minisztériumból azt az osztályvezetőt, akinek a feladata volt, hogy megszűrje ezeket a darabokat.  Majd nem tíz évig játszotta a Kaposvári Színház. 1981-ben volt a bemutató és 1989-ben vettük föl.

 

Azt mondtad, hogy a Márton Pisti kitalált valamit. Én úgy tudom és úgy hallottam, hogy Szolnoki András meg kitalált valami gazdasági együttműködést a színházakkal

 

 A televízió és a színházak gazdasági együttműködését a Magyar Közlönyben egy szabályozott törvény szerint csinálták évtizedeken keresztül. Én azt nagyon rossznak találtam, mert igazságtalan rendszer volt. A sikerdarabok kapták a kevés pénzt, és amelyek megbuktak, azok kapták a többet.  Én a Színház és Filmművészeti Egyetemen ekkor végeztem, a Gyártásszervezői Szakon. A diplomamunkámat erről a problémáról írtam. A gazdasági és a szerzői jogi kérdéseket boncolgattam. Gazdasági igazgatókkal és színházigazgatókkal csináltam interjúkat és ennek a konzekvenciáját levonva írtam meg azt a tanulmányt, aminek alapján aztán a Magyar Közlönyben ezt az egész törvényt megváltoztatták.

 

 

Meg lehet- e ezt röviden fogalmazni, hogy mi ez a kialakult struktúra?

 

Én imádom a színházat, és ha én tárgyalok, akkor én úgy szoktam tárgyalni, hogy egyszer ülök a magam oldalán, de átülök a másik oldalára is. Ettől van ilyen jó kapcsolatrendszerem a színházi világban. Mert ugyan a Magyar Televíziót képviseltem minden tárgyaláson, de odáig nem mentem el, hogy felhasználva azt a monopolhelyzetet, visszaéljek azzal és megzsaroljam őket. Az a lényeg, hogy mindenkinek jól kell járnia. Nagy Richárd annyi pénzt hozott be a szakmába, hogy a gyártási pótlék rendszert ki lehetett építeni. Innentől kezdve, akik produkciókban dolgoztak, beleértve a műszaki embereket is azok elkezdtek nagyon jól keresni. Meg lehetett élni abból, amit csináltunk. Nem egyik hónapról a másikba éltünk. Ezek is nagyon fontos dolgok. Én főgyártásvezetőként, akár producerként odafigyeltem arra, hogy mindenki jól járjon ne csak én, hanem mindenki. 

 

Volt Vámos Miklósnak egy híres sorozata, a Lehetetlen. (1994)

 

Miklóst úgy ismertem meg, hogy az unokatestvérem, aki egy bécsi üzletasszony a családnak a másik ága az a kultúrába fektetett pénzeket, de abszolút non-profit módon, mint szponzor. Az ő nevéhez fűződik a Merlin Színháznak a létrehozása. Az ő pénze van benne. Eredetileg mi neveztük ki oda igazgatónak a Márton Andrást, csak közbe kiment Amerikába. Mi egy angol nyelvű színházat akartunk csinálni.  És aztán lett az igazgató Jordán Tamás, aki már korábban is jó barátom volt. Unokatestvérem, másik projektje volt, hogy megalapította Vámos Miklóssal az Abovo könyvkiadót. Ezen keresztül a Miklós megismert engem is. Két évig hívogatott, hogy szeretne velem dolgozni, találjunk ki közösen egy produkciót. Én rengeteg produkciót csináltam akkor, azért hízelgett nekem, hogy ő állandóan telefonálgatott. Olvastam a könyveit, mint írót nagyon szerettem. Aztán beadtam a derekamat. Leültünk, és elmondta az elképzeléseit, hogy mit szeretne. Mondtam neki, hogy ezt nem szabad a tévébe bevinni. Ezt nem szabad stúdióban csinálni. Ezt színházban kell csinálni közönség előtt, még hozzá fizető közönség előtt, ez nagyon fontos. Kitaláltam a Radnóti Színházat. A színház partner volt ebben. Megmondtam, nekik, hogy a legmagasabb jegyárat állapítsátok meg, magasabbat, mint a ti előadásotok, és mind elfogy majd. Így is lett. Óriási siker volt. Az elsőknél is elkelt az összes jegy. 230 ember fért a színházba.  Híre ment a dolognak. A Vámost már ismerték a tévéből és kíváncsiak voltak rá, hogy mit produkál a színházban. Mi alkotótársak voltunk. Azt, hogy kik kerültek oda, mert ugye mindig volt egy fővendég és annak volt a végén egy meglepetésvendége. Azt igazán, hogy kiket hívtunk, annak a listáját én állítottam össze, mert én ismertem az összes színészt. Azért keresett meg a Vámos engem, mert ő nem ismerte a színészeket. Én tudtam, hogy ki képes erre és ki nem, mert egy talk shaw-ra nem mindenki alkalmas. Most nem a műsorvezetőre gondolok, hanem a delikvensre. Ha igen, nemmel válaszol, akkor neked véged van, különösen közönség előtt.

 

Most kiderül, hogy még a táskát is te vetted.

 

Nem, nem. Azt a Vámos találta ki. Meg az egész Vámos jelenség, azért ő nem akárki. Végtelen okos ember ő. Nagyon tisztelem a tudását és mindent, de nagyon nehéz ember, de én tudtam vele beszélni. Ez egy nagyon sikeres sorozat volt, 75 adás készült. (1994-1998 Ennek producere voltam. Külső produkció volt. A Radnóti színházzal egy nagyon jó szerződést tudtunk kötni. A Magyar Televízió legolcsóbb külső produkciója volt, nullszaldós produkció volt. Két olyan támogatója volt, amiből létre tudtuk hozni a produkciót.  Az MTV-nek az a pénz, ami a produkció belekerült az visszajött a szponzorok által. Kéthetente vasárnapesténként ment, Kepessel váltották a egymást. Aztán 2000-től elindult a Hogy volt?, amit kivittünk a biznisz klubba az IBS-be, aminek a művészeti vezetője volt a Vámos, tehát azért került annak a színpadára. Ott is nagyon jó együttműködés volt az IBS-el. Nagyon jól éreztünk magunkat ott. Aztán átváltozott Rögtön jövökké. Ebből a kettőből is majdnem negyven műsor készült. Aztán ez is abbamaradt. A két ember, amire nagyon büszke vagyok, 2002-ben indult el, amiből tíz adás ment le. Párhuzamos portrék voltak, ez abszolút a Miklós találmánya volt, ahol tulajdonképpen dokumentum majdnem dokumentum játékfilmet csináltunk, játékfilmes módszerekkel. Annak a legelső darabja a Faludy Gyuri bácsi volt és a Varró Dani.  A Varró Dani még gimnazista volt, de már akkor megjelent nyomtatásban. A legfiatalabb költő és a legöregebb együtt. Nagyon jól sikerült. Aztán zsinórban mentek ezek a párhuzamos portrék. Sajnos aztán abbamaradt, mint ahogy a Magyar Televízióban a többi produkció is.

 

 

 

Hogy van az, hogy egy ilyen nagyon jól futó szerkesztőség elkezd elfogyni?

 

 

Ez a folyamat jóval korábban indult, mert én a Hankiss korszakban azért éreztem jól magam, a kultúra dömpingje volt főműsoridőben. Abban a három évben évi 80-85 műsort készítettem, aminek a kétharmada főidőben ment adásba. És ez mind kulturális műsor volt kivétel nélkül. Rajtam kívül még voltak jó néhányan producerek. Egyetlen egy producer ment ki külsőbe a Drabik Jancsi a Lendvai Gyurival, és ők csinálták a tévéjátékokat, tévéfilmeket. Bárki, aki előveszi az akkori rádióújságokat, akár hol csapja fel csak tévéfilm, tévéjáték, színház, irodalmi műsorok, költészeti műsorok, zenei műsorok, doszt.  Ez volt a Hankiss korszak, majd a csúfos távozások, ami egy hosszú történet, majd Nálik korszak, majd a Nemeskürthy korszak, ami rövid ideig tartott. A Márk Ivánnal ketten mentünk el a sajtóhoz és követeltük a teljes elnökség lemondását!  Ebben az időben szakszervezeti vezető is voltam.  Független Szakszervezet megalapítója is voltam. Sokan ezt nem akarták megbocsátani nekem. Utána jött a Horvát Ádám korszaka, ami az utolsó volt, amikor még ezek a műsorok készültek. Nem akkora számban már, de még mindig készültek és még mindig elég komoly költségvetéssel rendelkezett a Magyar Televízió. Ne felejtsük el, hogy a Hankiss korszakban, amikor a reklámok bejöttek 34 milliárdos volt a Televíziónak a költségvetése. Tehát az Ádám volt, az aki még ragaszkodott ahhoz, hogy a főidőben legyenek kulturális műsorok. Nem fordulhatott volna elő az, hogy ma odakapcsolsz főműsoridőben és csak politikai műsorokat látsz. Ez egy vicc, és ez nem pénzkérdés. És akkor jött 1996, és itt még Horváth Ádám volt az elnök, én, mint szakszervezeti vezető együtt voltam bent vele a Kulturális Minisztériumba és aláírtuk azt a szerződést, ami aztán elindította az új médiatörvényt. Ugye addig nem kerülhetett a parlament asztalára, amíg a Televízió elnöke és a szakszervezet vezetője nem írja alá.

 

Horváth Ádám lemondott, helyét Peták István vette át, ő volt az első olyan elnök, aki a Médiatörvény megjelenése után irányította a televíziót!

 

A mélyrepülés azzal indult el, hogy senki nem figyelt arra, a Peták István elnök se, hogy már előre tudni kellett volna, hogy milyen műsorokkal fognak elindulni a kereskedelmi televíziók, és már előtte fel kellett volna venni a kesztyűt. Ezért bedaráltak minket.  A reklámtorta nálunk egy perc alatt igen kicsi lett, a két nagy kereskedelmi televízió elvitte. És elindult egy olyanfajta televíziózás, amivel én a mai napig nem értek egyet. Ahol teljesen eltolódott a politika javára a főidő, és a néző nem számít szinte. Minden a politikáról szól. Ezt sajnos a Peták indította el, mert ő aktuális területről jött és a későbbi elnökök is Rudi Zoltán is ezt a vonalat követte. Folyamatosan visszajelezte elégedetlenségét a közönség.

 

Nem csak arról van szó, hogy mi alkotók szeretjük a kultúrát, de a közönség elfordult a köztelevíziótól, amikor a politika elkezdett döntően előrejönni, s akkor majdnem egyenesben kezdett csökkenni a nézettség.

 

Meg súlyos szervezeti problémák is történtek. Peták István megszüntette a szerkesztőségeket, lettek a megrendelő szerkesztőségek, másik oldalon pedig a gyártószerkesztőségek. Abszolút párhuzamosan álltak föl. Akkor volt az, hogy meg lehetett pályázni ezeket az állásokat. Akkor a Kővári Péter szólt nekem, hogy a megalakuló Művészeti Igazgatóság helyettesi állását pályázzam meg. Mondtam neki, hogy nem fogom megpályázni, mert én nekem a Színházi Szerkesztőség kéne, amit megszüntettek. Akkor Horváth Z Gergely is hívott, hogy legyek a drámainak helyettese. Mondtam, hogy nem. Én a színházat akarom csinálni. És akkor volt egy nagy fórum, ahol ott volt a Peták István elnök is. Mondtam neki, hogy Pista nem jó ez és elmondtam, hogy miért. Add vissza a Színházi Szerkesztőséget. Azt mondta, hogy azt most nem lehet, most ezt ki kell próbálni. Egy év múlva, ha tényleg olyan a dolog, hogy nem működik, akkor vissza kell csinálni. De hol volt egy év után a Pista?

1996 itt indult el ez a folyamat. Majd 98-ban, amikor a Szabó László Zsolt átvette az MTV vezetését, és most maradjunk csak a színháznál, 1998-tól 2002-ig egyetlen színházi közvetítés nem volt a Magyar Televízióban. Ez nagyon súlyos dolog, aminek az egyik oka az én személyem volt. Először szép lassan megszüntették a műsoraimat, valamiért nagyon haragudtak rám. Megszüntették a műsoraimat, a szerkesztőséget már korábban megszüntették. Akkor én már főmunkatárs voltam az összevont Alkotó Irodában. És akkor egyszer csak egy szombaton 2001-ben lepecsételték az irodámat.

Ez nagyon megviselt engem idegileg. Kiírtak betegállományba. De fél év után bele is betegedtem. Volt egy hajnali reggel, arra ébredtem, hogy nem tudok megmozdulni. Erzsike, a feleségem ott rohangált körülöttem. Mentők, szívinfarktus. Kiértek, megvizsgáltak nem szívinfarktus. Bevittek a korházba, megvizsgáltak és minden negatív volt. A vegetatív idegrendszer omlott össze. Van ilyen. Aztán a barátaim elkezdtek tanítani a Mátrában járni. Nem tudtam járni. Ilyen fokon viselt meg ez a dolog.

Felépültem és 2002-ben átmentem a koprodukcióra, melyet Sugár Ági vezetett és ő elég sok pénzt gazdálkodhatott. És külön elkülönítve a színházra egy jelentős összeget kaptunk, évente húsz színházi előadás született. Tíz élő adás. Ha emlékeztek 2002 és 2003-ban minden hónap utolsó szombatján este 21.00-tól élő színházi közvetítés volt. Óriási sikere volt, nagyon komoly nézettséggel. Annyi volt a nézettsége, mint bármely másik filmnek előtte való heteken. Ennyire nézték, és a másik tízet meg rögzítve csinálhattunk, amely hétköznap csütörtök este az esti műsor után ment adásba. Ez ment két és fél évig. Volt egy ilyen hirtelen fellendülés.  Ekkor még a Ragács Imre volt a megbízott elnök. Aztán jött a Rudi Zoli és elkezdték gyakorlatilag leépíteni ezt az egész rendszert. Akkor még működött a Kulturális Főszerkesztőség Sipos Pál vezetésével, ahol a színházi területnek én voltam a vezetőszerkesztője és akkor jött egy nap, amire céloztál az előbb 2007-ben volt, amikor az összes vezetőszerkesztő felállt és fölmondott, Várbíró Judit, Osskó Judit, Sebő Feri és én…

 

Összebeszéltetek?

 

Nem. Ez a legérdekesebb. Tudod, hogy hol jöttünk erre rá, a búcsúztatásunkon. Az első emeleti vetítőbe, a Sipos Paliék megszerveztek egy nagy ünnepséget és mindegyikünk mögé díszletet építettek, ami jellemző rá és a műsoraira. és Mindegyikünk egy fotelban ült, és mindenkit, akivel a legjobban volt a Magyar Televízióban, az méltató beszédet mondott. Nagyon kedves esemény volt. Utána még egy portréfilmet is csináltak rólam. Tényleg szépen búcsúztattak el. 41 év után saját jogon az ember elmehet nyugdíjba. 2007. november 10.-én álltam föl.

 

De ezzel messze nem szűnt meg a kapcsolatod a televíziózással. Nem lettél igazi nyugdíjas.

 

Duna TV-ben, ORTT-től nyert pályázat alapján hat komoly színházi produkciót készítettem, mint külső producer. Ezeket a produkciókat, mint MTV-és nem csinálhattam volna meg.

Akkor indult a Nyugat Száz Éve és arra a Kulturális Kormányzat elég komoly pénzeket szánt. A Petőfi Irodalmi Múzeumnak adtak egy jelentős összeget 100 valahány millió forintot. Őket bízták meg azzal, hogy különböző színházakban hozzanak létre produkciókat, amire kijön a Magyar Televízió és azokat fölveszik. Sipos Pál erre a feladatra visszahívott, mondván, nincs aki ezt a televízióban meg tudja csinálni. Mondtam, hogy most már külső producerként persze. Januártól decemberig végig az MTV-nek dolgoztam. Nagyon jól esett, mert nagyszerű produkciók voltak.

 

 

Most mit csinálsz?

 

Teljesen váratlanul tavaly áprilisban felhívtak engem a Pécsi Kulturális Központból, akkor még Pécsi Kulturális Év volt. Felhívtak, hogy ők minden hónapban meghívnának egy pécsi művészt, és ő hívna magával még egy művészt. Vállalnám ennek a műsornak a moderátori, műsorvezetői szerepét.

 

Ki hívott föl? (kérdező)

 

Békés Itala említette nekik, hogy ő ismer egy televízióst, aki ismeri Magyarország összes színészét, rendezőjét, igazgatóját, ő biztos olyan műsorokat fog és olyan dolgokat tud tőlük kérdezni, amit a legfelkészültebb riporter sem. Tavaly májustól csinálom, a Pécsi Televízió minden alkalommal fölveszi és Baranya megyében ezt közvetítik is.

Hány darab van meg?

Most a kilencediknél tartok. A legelső tavaly májusban Bereményi Géza és a Balikó Tamás volt, aki akkor még a Pécsi Színház Igazgatója. Egy jó három órás beszélgetést úgy képzeljetek el, hogy kerek asztaloknál ülnek a nézők. Fizetős a közönség és 1800 Ft a belépő. Mindig egy igen neves borász az, aki ezt szponzorálja. A beszélgetést egy 10-15 perces szünet szakítja meg. Ekkor Ötfajta bort kínálnak fel, kiraknak sajttálat. . Ezek három, három és fél órás beszélgetések. Soha senki nem állt föl. Soha egy darab jegyet nem lehet rá kapni. Már azt követelik, hogy bérlet legyen. Nagyon szeretem csinálni. Több darabja neten is megnézhető. Dolgozom.

2011 május

Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo