Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo

Minden az amatőr színjátszással kezdődött?

Pályafutásom Csepelen kezdődött. Családi gyárunk volt nekünk a motorkerékpár gyár. Innen ment nyugdíjba édesapám, itt dolgozott a férjem, az öcsém es két évig én is. A régi csepeli munkásotthon munkásszínjátszó csoportjában debütáltam. Játszottam naivat, tragikát, együtt játszottam Suka Sándorral, Donáth Lilivel. Hogy mi a színház, azt csak színházban tanulhatja meg az ember (Zuboly: Suka Sándor, Dudás: Molnár Mihály, Puck: Zs. É.). Megszerettem a színházasdit, színésznek jelentkeztem a főiskolára. Fölvettek. Mielőtt tanulmányaimat megkezdhettem volna, munkáskádereket kert a rádió. Csepel küldötteként engem delegáltak. A rádió egy huszárvágással megoldotta: esti tagozaton tanulhattam, nappal pedig dolgoztam. Rendezőgyakornok, segédrendező, rendező lettem. Sikereimet két kiváló mesternek köszönhettem: Várkonyi Zoltánnak es dr. Cseres Miklósnak. Tőluk tanultam a rendezés alapjait.

Nekik köszönhetem, hogy a színészek szeretnek velem dolgozni.

Milyen volt a rádió akkoriban?

A technikai lehetőségek a műfajszerűséget alapvetően befolyásoljak. A rádióadások technikája 1946-ig változatlan volt. Egyenes, élő, közvetlen adások jellemezték. Az alkotok lehetőségei hosszú időn keresztül azonosak voltak, ezért mar kialakult egyfajta konzervativizmus. Amikor tanultam a rádiózást, a drámákat mar viaszlemezre vettük. Az egy méter átmérőjű hengerre mintegy negyvenperces műsort lehetett rögzíteni. A bakinál vissza kellett menni a darab elejére, újra kellett venni az egészet, ezért sokszor benne hagytuk a hibákat. Az első magnó forradalmi változást hozott. Addig azt mondtuk: az igazi rádiódráma egy helyszínen játszódik, kevés szereplővel. Ezek az elvek megdőltek, hiszen a magnó lehetőséget adott a mozgásra, vágásra. Megmámorosodtunk attól, hogy a stúdió-hangok helyett a valóságos élet hangjait tudjuk felvenni. Kimentünk a Múzeum elé, es ott vettünk fel egy tömegtüntetést. Kiderült azonban, hogy nem mindig igazi az, ami valódi. A harmincas évek tömegtüntetését hiába vettük fel az eredeti helyszínen, hiába futott es kiabált a tömeg a Múzeumkertben: a madárhangok, utcai zörejek erőteljesebbek lettek. Ugyanezt később megpróbáltam stilizáltan megoldani. A lépések hangját, a „Munkát, kenyeret!” kiáltás ritmusát dobokkal vertük ki, és erre vettük a hangokat. Ez igazabb volt. Hasonló történt velem a tévében is. Szinte mindent nekünk kellett kialakítanunk, s ez kísérletezés nélkül elképzelhetetlen. Meg a kezdet kezdeten történt: szabadtéri színpadról közvetítettem a Nyírfácska együttes műsorát. Szép mozgásuk egymásba úsztatott képekkel, áttünésben komponálva meg szebben mutatott. A közönség azonban felháborodott. Helyszíni közvetítést vart tőlem, nem összeúsztatott elektronikus kompozíciót. Nagy tanulság volt. Rájöttem, a közönség szemével kell néznem. Ezután beültem a nézőtérre a helyszíni közvetítések előtt, es a nézőt megragadó lényeges mozzanatokat kerestem. Tévedés azt hinni, hogy a néző egyetlen totálképnek latja a színházat. A színpadon játszódó eseményeknek megfelelően vált a szem, hol közelre szűkít, hol tágabbra vált, akár a kamerák.

Egy ígéretes rádiórendezőből miért lesz televíziós főnök?

Megbíztak 1957-ben egy feladattal. Benke Valéria kert fel, akkoriban nem nagyon lehetett az ilyesmit visszautasítani. A televízió akkor meg a rádió egy osztálya volt csupán. Az volt a feladatunk Matai Laszlo kollegámmal, hogy dolgozzunk ki egy műsorrendet, hiszen akkor mar három esten is sugárzott a Magyar Televízió. Elvállaltam, bar azt sem tudtam, mi fan terem a televíziózás. A tervet elkészítettük, s közben engem egyre jobban izgatott, mikor rendezhetek mar. Megígérték, ha áll a „stúdió osztály”, rendezhetek. Emlékszem, öt rendezőből, hat operatőrből, egy díszlettervezőből es a három lányból, Takacs Marikából, Tamási Eszterből és Lénárt Jutka bemondókból állt a csapat. Volt egy Pay közvetítő kocsink. Két operatőri stáb dolgozott rajta. Az egyik Nagy József, Varga Vilmos, Mestyán Tibor, a másik Mezei István, Kocsis Sándor, Sík Igor. Rendezőink: Mihályfi Imre, Deák István, Katkics Ilona, Kende Marta. A díszlettervező Kézdy Lóránt volt. Az irodalmi es drámai területet Cseres Miklós dr. vezette, és ott dolgozott Szűcs Bandi is már, aki később ennek az osztálynak a vezetője is lett. A gyermekosztályon Szőnyi G. Sándor dolgozott dramaturgkent, es később került rendezőnek. Kerpel Róbert, aki a műszaki területet vezette, es elintézte, hogy kapjon a televízió öt televíziókészüléket, hogy otthon is nézhessük az adást, mert erre nekünk nem volt pénzünk. Szerveztünk kirándulást a Gerecse hegyére az operatőrök és a rendezők szamara, hogy lássuk a bécsi adást, mert kiutazásról akkoriban szó sem lehetett.

A rendezői feladatok elmaradtak?

Nem igazán. Kezdetben sok mindent csináltam. Rendeztem „Élő Újságot”, falusi műsorokat, készítettem portrékat, például Neményi Liliről és Latabár Kálmánról, különböző irodalmi összeállításokat, vezettem helyszíni közvetítést, a többi között a nemzetközi vásárról. Közben Mátai Lászlóval kidolgoztuk a műsorkészítés technológiáját, Katkics Ilonával pedig egy-két tévés fikció tapasztalataival, Deme Gabor dramaturg segítségével lefektettük a televíziós játék szabályait. Ezt a hályogkovács bátorságával egy nemzetközi konferencián később elő is adtuk. Elfogadtak véleményünket, mely így hangzott: „a tévédráma olyan, elsősorban a lélektan eszközeivel dolgozó kamara jellegű drámai mű, amelyet a televíziós kamera optikája közvetít a képernyő kevésszámú, az élmény kollektivitásától megfosztott, intim nézőközönséghez”.

Elképesztően szerteágazó tevékenység ez.

Igen. Legemlékezetesebb bukásom valójában nem valamelyik filmemmel kapcsolatos, hanem egy olyan „szereppel”, amely egyáltalán nem volt nekem való. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy nem tudom összeegyeztetni rendezői munkámmal. …Főnökeim havonta behívattak, és mondtak: ne rendezzek mar annyit, hanem törődjek az osztály dolgaival. Engem azonban mar akkor nagyon izgatott a televíziós műfaj, nem tudtam megváltozni… Így aztán hamarosan más került az osztályvezetői székbe. Éppen szabadságról jöttem vissza, s amikor beleptem, a titkárnő, együttérzéssel a hangjában, kérdezte: „Jaj, Éva, hát te most mar csak egyszerű rendező leszel?” Az lettem.

Az Arany Nimfa Díjat kis Oscarnak is mondják. Többször is nyert Monte-Carlóban.

Rainer monacói herceg ötlete volt, s talán azért nem lett valami Oscar-féleség, mert a nemzetek, filmvárosok vetélkedni kezdtek a tévéfesztiválokért. Európa nem egy ország. Nem volt képes olyan egységre, mint Amerika. Volt olyan Arany Nimfa, amit nem is láttam. Örsi Feri Epeiosz-akciójára is kaptunk. Bemondták a rádióban. Ferit majd szétvetette az orom, berohant hozzam, a televízióba. Este hatig ült, állt, járkált a folyosón, hogy talán valamelyik főnök futtában csak annyit mond: gratulálok. Egy sem akadt. En meg fogtam a kezet es istápoltam, hiszen volt már némi tapasztalatom, en tudtam, hogy nem minden díjból lesz idehaza ünneplés. A legtöbbször nem az alkotókat küldtek ki – főleg nyugatra – átvenni a kitüntetést, es gyakran csak az újságból tudtuk meg, hogy mit nyertünk. Az Epeiosz-akció után pedig Czinege Lajos honvédelmi miniszter rettenetesen fölháborodott. Letiltotta az ismétlést, és meg örültünk, hogy nagyobb baj nem lett a dologból. Szatíra volt. A katonák szerint lélekromboló. Annyi igaz, hogy aki akart, nem csak a régi görögökön mulathatott.

Sokat dolgozik?

Kérdezze csak meg a lányaimat. A nagyobbiknak azt ígértem, hogy születésnapján elviszem a Margitszigetre, és ehelyett csak táviratot küldtem innen, Szegedről, ahonnan most színházat közvetítek. A kicsi viszont szenvedélyes televíziónéző, és valósággal megsértődik, ha egy adás végén más rendező nevet mondjak be. A munkaidőm egyébként kötetlen: délelőtt próba, délután szervezés, adminisztráció, este vagy színház, vagy adás. Hiszen a színházi közvetítések előtt rendszerint legalább négyszer megnézem az előadást. S ha adáson kívül vagyok is, egy-egy bonyolultabb műsornál sokszor mégis beugrom a tévébe, vagy segíteni, vagy csak azért, hogy kéznél legyek. Hiszen mi mindannyian most tanuljuk a szakmát. Az éktelen kavargásból, mely az elmúlt 25 esztendő televíziós története – jószerivel az életem –,egy-egy jellemző esemény világosan kirajzolódik előttem. Például az első értekezlet. Hosszú asztalra emlékszem, s arra, hogy a téma valamiféle inzertállvány volt, amely ferde és ezért feldől. Fogalmam sem volt, miről van szó. Arra is alig emlékszem, kik vettek reszt az értekezleten – az inzertállványok ma is ferdék. Egymástól tanultuk a televíziózást. Én éppúgy beálltam Gellert Endre melle ügyelni, aki színházi rendezőkent vállalt tv-s rendezést, mint az akkor kezdő Szőnyi G. Sándor – akkor még G. nélkül. Minden adáson bent voltam… es ha simán lepergett egy tévéjáték, egymás nyakába borultunk. Egyszer egy sikeres műsor után Ladanyi Ferenc megjegyezte: Istenem, ide kell jönni dolgozni, ha itt így tudnak örülni a munkának! A televízió felfutása valójában lassú átmenet volt. Pontosan nyomon követni csak egy-egy műsortípuson lehet. Mondjuk: a színházi közvetítésen. Eleinte hatszor-nyolcszor megnéztem a darabot, és legalább kétszer mellettem ültek a tv legjobb

operatőrjei is, akik az előadást felvették. Kívülről tudtuk a színész minden rezdülését. Az ügynök halálát Timár Józseffel én közvetítettem. Akkor kaptuk az első telerecording berendezést, amellyel egyszerre csak húsz percet lehetett felvenni, majd tekercselni, újra fűzni kellett. Igy az egyik előadáson felvettük az első, a harmadik, az ötödik, stb. húsz percet, a másikon a közbülsőket. Timár akkor mar nagyon beteg volt. Így történhetett, hogy az egyik percben elkezdte a monológját télikabátban, aztán ingujjban folytatta – a másik előadáson ugyanis ellepte a meleg. Az első tévéjáték, amelyet rögzítettünk – ma is megvan! –, a Vitézek és hősök. Ezt is az előbb említett 20 perces módszerrel vettük fel, részint a főpróbán, részint a premieren. Itt is be volt építve minden talpalatnyi tér. Csak a siralomházra nem jutott hely. Így Sinkovits Imre siralomházi monológját úgy mondta el, hogy két díszletező tartotta elé a börtönrácsot.

Színészei minden helyzetet vállalnak, ami a forgatást előre viszi?

Számitok a színészre, mert meggyőződésem, hogyha a rendező görcsösen ragaszkodik az elképzeléseihez, elbukik, ezért igyekszem mindig olyan helyzetet teremteni, amelyben a színész

jól érzi magát. Es lehet, hogy ettől meg nem mindig lesznek jók a szerepükben, de az biztos, hogy mindig jókedvűek vagyunk forgatás közben. Kivételes esetekben, mint annál az ősrégi szituációnál, a színész vállalja a szamara nem kedvező forgatási szituációt is! Szerencsére, azóta

sok év telt el, de a színeszekhez való viszonyom nem változott. Szeretem őket.

Barabás Tibornak egyszer azt nyilatkozta, hogy a jó írók jó művei izgatják.

A legboldogabb akkor voltam, ha a filmem alapját igazi irodalmi anyag, Mikszáth, Déry, Tamási

Áron, Szabo Magda egy-egy munkája alkotta. Soha nem önmagamat akartam megvalósítani, hanem az engem is izgató írói gondolatot. Aztán, ha sikerült, abban úgy is benne voltam en is. Meg ha elfuseráltam, akkor is. Amikor egy rendezői sorozat szamara nekem kellett kiválasztanom 12 kedvenc filmemet, szenvedtem, mert legszívesebben ennél jóval többet válogattam volna be kedvenceim köze. Szerintem a televízióban minden gondolatot úgy kell közölni, hogy az adott pillanatban a lehető legtöbben megértsek. A tv-dráma nem könyv vagy irodalmi folyóirat, amiben visszalapozhat az ember. A közérthetőség egyáltalán nem azonos az igénytelenséggel, sőt sokszor könnyebb volna tetszetősen bonyolultnak lenni. Ha van műfaj, amely nekem való, akkor az a televízió: a tévéjáték, a tevefilm. Saját magamról az érzésem az, hogy amiként a született színházi rendező érti és érzi a nézőtéren ülő közönséget, úgy én értem, és érzem a képernyő előtt ülő egyes embert, családot. Öntudatlanul rájuk hangolódom, amikor dolgozom.

Mennyire teszi lehetővé a nézőre és az irodalomra való koncentrálást a televíziós közeg?

A televízió – nagyüzem. Ennek nyilvánvalóan így kell lennie, egy ekkora intézmény működtetése ezt indokolttá teszi. A rendezés viszont kézműves tevékenység, s egy kézműves nem érzi jól magát a nagyüzem kötöttségei között. Meggyőződésem, hogy egy produkció sikere nagymértékben attól függ, hogy azok, akik együtt dolgoznak, mennyire azonos ízlésűek, mennyire értik meg egymást, milyen mertekben hangolódnak rá a közös feladatra. Csak összeforrott alkotógárdával szabadna dolgozni, legálabb a rendező, operatőr, dramaturg, tervezők

együttese legyen lehetőség szerint azonos gondolkozású. Irigylem azokat a kollegaimat, akik olyan szívósak, hogy ebből, a munkánk szempontjából létfontosságú követelményből, soha nem engednek. Én sajnos többször, mint ahogy erre feltétlenül szükség lett volna, kénytelen voltam engedni, s néha az alkotói összhang megbomlása, vagy ki sem alakulása lehetett az egyik oka annak, hogy egy-egy produkció kevésbé sikerült… Az én generációm élete, neveltetése olyan volt, az események úgy alakítottak bennünket, hogy vérünkké vált a fegyelem, az önfegyelem. Ez akkor is működik, amikor nem lenne feltétlenül muszáj működnie. Megváltozott a világ, s benne a televízió világa is, de mi kevesebbet változtunk, mint amennyit kellett volna.

Keserűnek hangzik…

Inkább bosszús vagyok. De valóban elkeserít, hogy vannak modern irányzatok, melyeket kikiáltottak egyedül üdvözítőnek, én pedig a kritikusok szemében konzervatív lettem. Vállalom, ha a modernség azt jelenti, hogy a nézőnek erősen kell gondolkodnia, mit is akart a film mondani. Ha a hárommillió nézőből kétmillió-kilencszáz kilencvenezer hülyének érzi magát, mert kukkot sem ért a filmből. En nem ezer vájtfülű számára akarok filmet csinálni. Mindig azokra gondolok, akiknek ez lesz az első találkozása a művel. Nekik kell megismerniük, megérteniük, megszeretniük.

Hogyan látja a televíziós művészi munka jövőjét?

Mi közvetítjük az ország közhangulatát. Közvetítjük és befolyásoljuk. De tény, hogy a Magyar Televízió a magyar képernyőn már ma sem, holnap pedig meg kevésbe lesz egyeduralkodó. Erre sokan azt mondhatják: hala istennek, de nem egészen így van. Ma már a lakosság egyharmada rendszeresen néz külföldi műsort, ma mar több mint százezer videomagnó kínál alternatív lehetőséget. Nincs messze már az idő, amikor a hazai műsorkínálatnak a nap minden órájában a többcsatornás, nagyrészt kommersz műsorkínálattal kell majd megküzdenie. Nagy kihívás ez, amelyet a krimi-dömping, a videók feketepiacának horror- es pornófilmjei nyújtnak!

Melyek a kedvenc filmjei?

Amikor egy rendezői sorozat szamara nekem kellett kiválasztanom 12 kedvenc filmemet, szenvedtem, mert legszívesebben ennél jóval többet válogattam volna be a kedvenceim közé. Mindenesetre a Nő a barakkban, A helység kalapácsa, az Otelló Gyulaházán,A fekete város, Kristóf, a magánzó,Felelet, A Zebegényiek, Abigél,Glória…

Milyen témák izgatják ma?

Két nagy témakörről lenne érdemes filmet készíteni, az egyik a munkanélküliség. Csodalom is a fiatalokat, hogy erről nem készült eddig autentikus film. Hogyan hat ki az emberre? Milyen drámákat szül? A másik a tolerancia teljes hiánya. Az valami tragikus, ami most Magyarországon történik. De ezekről filmet forgatni talán mar nem az en feladatom és lehetőségem.

Mi az, ami kimaradt az életéből, amit még szívesen filmre vinne?

Móricz Zsigmond Erdélye és Fejes Endre Rozsdatemetője. Az utóbbit meg nagyon szeretnem utolsó munkakent megcsinálni. A forgatókönyv kész van. Ez olyan érték, amit nem szabad veszni hagyni. Nagy magyar családregény. Benne van egy egész réteg élménye, igazi karakterekkel, akik közöttünk élnek, jönnek-mennek, akik úgy ülnek le az ünnepi asztalhoz, mint Hábetlerék. Nem hiszem, hogy egy ilyen regény megfilmesítésére ne lenne pénzünk. Kell, hogy a szűkös anyagiak mellett az értekeinket megőrizzük.

Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo