Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo

Életpályája: Baján született 1937-ben, szülei Farkas Ferenc tanár és Lantos Ilona voltak. 1956-ban érettségizett a bajai III. Béla Gimnáziumban. 1957-1962 között az Országos Rendező Iroda színházi kisegítőjeként dolgozik, 1962-1965 között a Magyar Televízió asszisztense, gyártásvezetője. 1965-1969 között a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendező szakán tanul, itt kap filmrendezői diplomát. 1969-től a Magyar Televízió rendezője, majd főrendezője. 1992-től nyugdíjasként dolgozik tovább, mindaddig, míg egyre romló látása a munkát lehetetlenné nem teszi. Több mint 1000 képzőművészeti dokumentumfilmet, portréfilmet, ismeretterjesztő műsort rendezett.

Demeter Éva beszélgetése B. Farkas Tamással otthonában

Hogyan emlékszel vissza a Szolnoki Képzőművészeti Filmfesztiválokra?

Az elsőn három filmmel is szerepeltem. Ettől kezdve én egészen a legutolsó időkig mindegyiken ott voltam.  A Magyar Televízióban is működött Fesztiváliroda és mindenkit megkerestek a szervezők. A televízióban három olyan osztály volt, ahol készültek ilyen filmek: a Képzőművészeti, a Közművelődési és néha még a Zenei is.  Nem is jó szó a képzőművészet. Kicsit leszűkítő fogalom.  Mert én például Szolnokon is szerepeltem olyan filmmel, hogy „a képeslapok története”. Igazából a képzőművészethez ennek nincs köze, mert giccses az újévi malacot korcsolyával, pezsgőspohárral kergető balerina, de a korra rendkívül jellemző!  Ebből azzal a szemlélettel lehetett filmet készíteni, mint egy olyan képzőművésszel, akinek a képeiből meg akarom érteni azt a kort, amikor a képek keletkeztek. Filmjeim annyiban képzőművészeti filmek, hogy mindig kellett lenni valami képi indíttatásnak. Ezért kezdett az ember filmet csinálni. Vadász Jánosnak, a tojásban növekvő csirkéről volt egy fantasztikus filmje (Nyitány), ami egy biológiai kísérlet volt.  Több ezer tojásból különleges technikai módszerekkel végig követte a csirke fejlődését a kis embriótól a kikelő csirkéig.  Ez látszólag nem képzőművészet. De képpé tudta formálni operatőr, Gujdár József. Ezt ma már képzőművészetnek tekintjük.  De ugyanígy Schuller Imre, aki operatőrként két évig dolgozott a „Suki kehely” c. filmjén. Ez egy 25 cm-es kehely, elképesztően gazdag ötvösmunka, nagyon kicsi szobrocskákkal. Ezt a kelyhet ő úgy fényképezte különleges módszerekkel, mint egy katedrálist.  És amikor a film végén egyszer csak elhelyezte egy oltáron, akkor lehetett csak látni, hogy ez egy kicsi kehely.  Legtöbb filmem témája a képzőművészet volt, de a film inkább az emberről szólt, aki csinálta ezeket a képeket. És azért tartottam én mindig lényegesnek, hogy milyen az a kor, amiben valaki a műveket létrehozza.

Akkor mondhatjuk, hogy nem egy képből indultatok ki, hanem az emberből, aki azokat a képeket létrehozta?

Amikor egy filmhez hozzákezdtem, akkor mindig meg akartam tudni, hogy ki ez az ember.  Mit csinált? Hol járt? Milyen céljai voltak?  És utána lehetett nekikezdeni a forgatásnak.  Ezért hívtuk mi ezeket köznyelven portréfilmeknek.  Igen, így ez portré.

Filmjeitek olyan emberekről szóltak, akik művészek voltak: festők, szobrászok. Ez adta a képzőművészet- jellegét? 

Igen. Nem csináltunk filmet mérnökről, aki hidakat épít, pedig azokról is lehetett volna.  Később, amikor Szemadám György volt a szerkesztőségvezető, már ezt a szerkesztőséget nem is Képzőművészetinek hívták, hanem Vizuális szerkesztőségnek. Ő nyitott a fotósok felé, a rajzfilmesek felé. Építészek, szobrászok mindig voltak. De még a vizuális szóba sem fért bele az, hogy a film is ide tartozzon, pedig abszolút vizuális műfaj. Csak a módszer a fontos, ahogy valaki ábrázol valamit.  A miskolci fesztiválon, ahol szintén mindig részt vettem, ott a képzőművészet egy különálló valami, egy kis „gettó” volt.  Vannak a nagy társadalmi filmek és vannak a képzőművészek, akik képzőművészettel foglalkoznak.  Pedig a Balázs János film, amit ott díjaztak, és ma végignézi az ember, hát az kevésbé szólt a képzőművészetről, az egy emberről szólt, aki ma már klasszikusnak számít.

Mennyire láthatja másként a képzőművészetet, aki festő is és mondjuk filmkészítő is?  Mi lehet a különbség, ha valaki csak képzőművész, vagy filmművész és „bevonja” a képzőművészetet érdeklődési körébe? 

Ezt nagyon nehéz meghatározni.  Nagyon sok kitűnő képzőművész filmes volt, de filmes-érdeklődése történetek felé vitte.  Tehát kitalált történeteket, vagy mások által kitalált történeteket csinált.  Engem a képzőművészet úgy érdekelt, mint a valóság egy önmagától létező formája, olyan, mint egy növény, ami úgy fejlődik, hogy tükrözi a talajt, amiben él, a napot, amit kap. A hatásokat, amik érik. Említettem Vadász Jánosnak a tojásfilmjét. Ezekről is lehetett volna csinálni filmet. Mivel én magam is festegettem, festők között sürögtem-forogtam, színházban nőttem föl, egyszerűen ez a társadalmi közeg hozta azt, hogy engem mindig jobban érdekelt ez a világ.  Nem a képzőművészetről csináltam a filmet. A képzőművészekről. Ők voltak az én fotózható növényeim.  Ha összerakom ezt a sok „képzőművészt”, a képeiket, amik körülvesznek itt a lakásban emlékként, nem csak a nevüket őrzöm (ma már csak az emlékezetemben) hanem mindegyikhez van egy történetem is.  Az én történeteimnek ilyen lecsapódásai, tárgyiasulásai, amit látni itt körülöttünk. 

Hogyan emlékszel vissza ezekre a fesztiválokra? Hogyan zajlottak?  Megnéztétek egymás filmjeit, beültetek a vetítésekre?

Ez egy nagyon jó alkalom volt arra, hogy megnézzük egymás filmjeit. A televíziós filmeket már lehetett látni, de a filmgyárban készült filmeket kísérőfilmként vetítették a mozikban, ezért a legtöbbet csak itt lehetett megnézni.  A szakma is itt találkozott! A fesztiválon a beszélgetések külön voltak a vetítésektől. Néha megbeszéltük a filmeket.  Nem mindig.  Volt, hogy egyáltalán nem engedték a vetítést, vagy nagyon korlátozták. Szalay Lajosról szóló filmem, ami végül is nem került 1971-ben a vetítési listára Szolnokon, és a díjazottak közé, mert a zsűriben voltak olyanok, akik tudták, hogy ez a film nem ment – akkor még nem mehetett adásba – a televízióban. És, ha nem ment a tévében, akkor ez a film nincs. De ez nem csak Szolnokra jellemző. Miskolcon is előfordult, hogy az a televíziós film, ami nem ment adásba, mint például Zsigmondi Boriskának „Látomás a valóságról” című filmje, ezt ott bemutatták, de nem ez a film kapott díjat, hanem a másik Boriska-film, ami kevésbé volt jelentős, de erről beszéltek az indoklásban, ezt méltatták. Akkoriban ez így működött. Ez volt a szabály. Nem lehetett máshol bemutatni.  Nem volt olyan, még videó.  Technikailag a televíziós filmeket speciális gépeken lehetett csak vetíteni, mert két külön szalagon volt a hang meg a kép.  Szolnokon is problémát jelentett, hogy a normál filmeket bármelyik moziban lehetett vetíteni, a tévéfilmekhez egy külön masina kellett. A sorok közé beállított masina ott zakatolt a nézők között, és jóval kisebbre is vetítette a képet, mint a mozi vetítővászna.

Most nem emlékszem pontosan a dátumokra, de szép lassan eltűnnek a tévéfilmek a Szolnoki Filmfesztiválról.

Igen, de úgy ahogy eltűnt a képzőművészet a képernyőről is. 

Tehát semmi köze nem volt a technikai dolgokhoz.

Nem ez volt az ok.

Tudsz hasonló fesztiválokról, mint a Szolnoki Képzőművészeti Filmfesztivál?

Én voltam Olaszországban, Asolo-ban, egy filmfesztiválon. Képzőművészeti, vagy műemlék-filmek vehettek részt rajta. Káprázatos környezetben, egy reneszánsz palota nagytermében volt a vetítő és egy olasz milliomos-nő volt, aki egészet pártfogolta és rendezte.  Az egész világról hívtak meg embereket. Az utolsó év volt az, amikor ketten vettünk részt a magyar televízióból: Olasz Ferenc és én egy-egy filmünkkel. (Amelyek végül nem érkeztek meg Asolo-ba, mert rossz címre irányították őket. Így aztán nem is versenyezhettek.) Ez volt az utolsó Asolo-i filmfesztivál, mert meghalt a hölgy, aki támogatta. Én a „Profán passió” című filmet vittem (volna), Anna Margitról szólt, a filmben alig volt szöveg.  Zenére volt vágva, és tételszerűen szerkesztve.  Egy passiójáték volt a film, amiben a szereplők Anna Margit festményei voltak.  Az utolsó Asolo-i filmfesztivál a hetvenes években volt, én ott, akkor láttam először egy órás komplett filmeket amerikai meg francia világhírű képzőművészekről.  Mi őket csak hírből ismertük.  A furcsa, hogy sok külföldről összehívott alkotó volt ott, egymás filmjeit néztük, de Asolo-ban sem nagyon volt közönség, egy-két ember volt csak kíváncsi arra, hogy mi a csoda zajlik itt.

Miért van ez, hogy a képzőművészeti témájú filmek ilyen kevés embert vonzanak, csak az eljutás, vagy a bemutatásuk nincs eléggé megszervezve? 

Én azt hiszem, hogy Magyarországon is, amikor egy kiállításnak sikere van, az nem mindig azt jelenti, hogy az embereket érdekli, hanem azt, hogy „még nem láttad azt a kiállítást?” „még nem voltál a Van Gogh-tárlaton”?  Divat, hogy ott kell lenni bizonyos kiállításokon, főleg a külföldi kiállításokon.  A filmeknél még nem alakult ki ez a divat.  Ha elmész egy kiállításra, akkor az is rendben van, hogy hosszan állsz sorba, de bejutottál. Álltál sorba két órát.   Ráhangolódsz. Bejutottál, megnézed a képeket. Annyi ideig nézed, ameddig akarod, és mivel van egy természetes mozgása a tömegnek, nem akarsz a tömeggel szembe haladni, vagy visszafelé. De nem biztos, hogy a kiállításra hangolódsz rá.  A tömeg, ugye egy kicsit visz.  Aztán kijössz a kiállításról, lehet, hogy egyáltalán nem is tetszett, de ezt be nem vallja senki.  Picit ilyen, „na, kipipálom” turista élmény. Amikor itt volt a Van Gogh kiállítás, nagyon sok hozzáértő, akinek a véleményére adok, azt mondta, hogy neki csalódás volt, mert nem azok a Van Gogh képek voltak itt, amiket ő gondolt.  A látott képeket ugyanúgy fel kell dolgozni gondolatban, mint ahogy a rendező feldolgozza az életművet a filmen.  Amit ugyanúgy fel kell dolgozni a nézőnek is.  És ez nem alakult ki a képzőművészeti filmnél, mert ezek kísérő filmek voltak akkoriban, s nem a kísérőfilmek miatt jöttek be a moziba, hanem a Gina Lollobrigidáért.

Szerinted mit lehetne tenni, hogy jobban vonzzák ezek a filmek az embereket?

Hát ennek a legszélesebb körűvé tétele szerintem ma is a televízió.  Csak tudomásul kell venni, hogy a televíziónak más a hatása. A személyre szabott tartalmakat ma már az Interneten lehet keresni. Mert ott van lehetőség választani. 

Az új „mozi hatások” és az internetes lehetőségek mellett van létjogosultsága a Képzőművészeti Filmszemlének?

Van, mert össze lehet hozni egy olyan társaságot, akik gondolkodnak azon, hogy miképpen lehet folytatni ezt a tevékenységet, amit mindig csak megszállott emberek műveltek. Véletlenül senki nem csinál képzőművészeti filmet. Én is elhatároztam egyszer, hogy leteszem az ecsetet, és nem festek többé. Elmentem a tévéhez megtanulni a filmszakmát. Elkezdtem dolgozni és egy jó darabig lehetett, nagy nehézségek árán, de lehetett. Nem is eredménytelenül. Ma is van hatása. Farkas Ádám szobrász barátunk mesélte, hogy amikor lement a portréfilmjének ismétlése a televízióban, rengetegen fölhívták. Annak idején, pár évvel ezelőtt nem látták, de most végre igen. És még mindig hatott. Néha úgy érzi magát az ember, mint a régész, amikor megment valami csontot, vagy üvegcserepet.   Én is sokszor úgy érzem, hogy itt valamit megmentettem. Ezért van értelme csinálni ilyen filmeket. A fesztiváloknak is ezt kéne szolgálni.

Sokat gondolkodtam ezen, hogyan lehetne az iskolákkal, vagy felsőoktatási intézményekkel felvenni a kapcsolatot. 

Alapvető bajok vannak ám a pedagógiai módszerekben is.  Nem véletlen volt az úgynevezett Kodály módszer a zenében, amit gyakorlatilag az óvodában kezdtek el tanulni.   És a japánoknál ma is ismert a Kodály módszer.  Nálunk már szinte nincs zenetanítás. Amíg nem keltik fel a gyerekekben az igényt a vizualitás iránt, addig nincs eredmény.

Csak attól tartok, hogyha fel is keltik bennük a vizualitás iránti vágyat, nem azt a tartalmat fogják választani, amiről ezek a filmek szólnak.  Művészeti általános iskolák léteznek, de az egy szűk réteg, aki odajár.

Nagyon szűk réteg. Azért mondtam a Kodály módszert.

Sokszor azzal van a gond, hogy ha meghallják azt, hogy művész mozi, művészfilm, eleve elutasítják, elzárják magukat ettől, minthogyha ez valami eleve unalmas, és lassú lenne.  Miközben ők gyors tartalomra várnak, interaktivitásra stb.

Sajnos alapokról kéne újra építkezni.  Az 1971-es Szolnoki Szemlén ott volt a Somogyi József-filmem. Ő a Képzőművészeti Főiskola rektora és a Magyar Képzőművész Szövetség elnöke is volt.  De engem az ember érdekelt. Az Somogyi, akiről én csináltam filmet, sokáig nem mert portréfilmre vállalkozni.  Azt mondta, hogy akiről portréfilm készül, az már öreg, az már lejátszott.  Mert tényleg mindig az történt, hogy akkor engedélyeztek valakit, amikor már, jaj, talán még él, amíg forgatunk.  Somogyit egy ürüggyel, egy őt szenvedélyesen érdeklő problémával: a tanítás megörökítésével rávettük a forgatásra. Csináltunk egy gyakorlatilag 30 perces filmet Somogyiról, az emberről, a szobrász-tanárról, ahogyan korrigálja tanítványainak munkáit a Főiskolán. Korrektúrái legendásak voltak.  A film adásba is ment. Amikor meghalt, valakinek a tanítványai közül eszébe jutott, hogy ezt a filmet vetítsük le a főiskolán.  Akkor már volt video, tehát könnyebb volt a dolog, a zsebébe rakott az ember egy kazettát (akkor még VHS-t) és bevitte a főiskolára.  Levetítettük és megdöbbenve tapasztaltam, hogy nagyon sokan akkor jöttek rá, hogy milyen ember-   óriások tanítottak a főiskolán.  

Mi az oka annak, hogy képzőművészeti témájú filmeket a televízió is hanyagolja. Megszűnt a Képzőművészeti Szerkesztőség, azóta ilyen tartalmú műsorok nem nagyon készültek. 

Ezek olcsó műsorok voltak.  Eluralt mindent a politika és egy divatos álkultúra erjedt el.  Ez az álkultúra még szűk körben sem hat, mert ezt még saját közege sem viseli el, nincs társadalmi háttere.  És nem tudják, hogy miről szól. Öncélú bohóckodásnak hat. A színházak is elmentek a kommersz felé, de ott még mindig meg van az eredeti anyag, a színész és a jelen idő.  És ennek a varázsa a mai napig meg van.  A mai napig.  És a legkommerszebb darab is, hogyha jelen időben játsszák el a színészek, akkor a mai napig hatásos. Nekem sokszor egyetlen kép elég.  Egyetlen kép.  De ha nincs képem, akkor a film úgy, ahogy van, elszállt.  Elég egyetlen kép. Az a kép néha egy arc. De lehet egy csatakép.  De a képeket én megjegyzem.  Az megmarad.

Filmjei (Válogatás):

  • TV Galériája – képzőművészeti, ismeretterjesztő sorozat (1970)
  • Telegroteszk – magyar karikaturistákról szóló sorozat (1971)
  • Én nem csinálok egyebet, csak festek… Holló László festő (1972)
  • Genezis: Szalay Lajos grafikusművész (1972)
  • Balázs János vagyok… Balázs János cigányfestő (1972)
  • Hajlékot embernek: Kós Károly építész (1973)
  • Síró angyal: Rekviem Ámos Imréért (1974)
  • A bor terem az szőlőben… (1974)
  • Földből lett házak (1975)
  • Üzenet egy papírhajón: Szabó Vladimir festő (1976)
  • Profán passió: Anna Margit festő (1977)
  • Fehér izzásban: Tóth Menyhért élete (1978)
  • Festő a labirintusban: Ország Lili festő (1980)
  • Párbeszéd: Somogyi József (1981)
  • A hét műtárgya – képzőművészeti, ismeretterjesztő sorozat (1982-)
  • Fény-arc-kép: Jovánovics György szobrász (1986)
  • Kassák (1988)
  • Gyarmathy Tihamér világa (1988)
  • Szorongó csend: Deim Pál festő (1988)
  • Művészet és forradalom, az orosz avantgarde (1988)
  • Egy kiállítás anatómiája: Iparterv 1968-1969, (1989)
  • Emlékmű a 301-es parcellában I-VI. – dokumentumfilm-sorozat (1989-1992)
  • Szalay Lajos 80 éves (1990)
  • Leletek a jövőből: Paizs László (1990)
  • A műgyűjtő: Kolozsváry Ernő (1990)
  • Marosvásárhelyi műhely, Rekviem (1990)
  • Belső párbeszéd: El Kazovszkij festő (1991)
  • Oltárok a plasztikának: Melocco Miklós szobrai (1991)
  • Mint a madár… Haraszty (1992)
  • Szeretethozók: Schéner Mihály festő (1992)
  • Elrabolt műkincsek I-VIII. – képzőművészeti, dokumentumfilm-sorozat (1994-1996)
  • Történt valami? Töredékek Farkas István festőről (1995)
  • Látványtár-ház: Vörösváry Ákos (1995)
  • MC Magyarok Cselekedetei – ismeretterjesztő sorozat, 52 epizód, (1996-)
  • Szövött himnuszok (1996)
  • Magyar hősök arcképcsarnoka: Somogyi Győző festő (1998)
  • Táltos boronával: Földi Péter festő (1998)
  • Századfordító magyarok: Aba-Novák Vilmos festő (2000)
  • Századfordító magyarok: Mattis Teutsch János (2001)
  • Jelenlét aranyban: Horváth Márton üvegei (2001)
  • Az emlékezés tájain: Chagall (2001)
  • Korcsolyázás angyali segédlettel: Péreli Zsuzsa gobelinjei (2002)
  • Föld és tűz: Schrammel Imre kerámiái (2003)
  • Emlékjelek: Farkas Ádám szobrai (2003)
  • A Templomdombtól a Műcsarnokig: a szentendrei Vajda Lajos Stúdió (2003)
  • Színfolyam: Ilona Keserü Ilona festő (2004)
  • A katedrális kövei: Melocco Miklós szegedi 1956-os emlékműve (2005)
  • Végtelen tér: Konok Tamás festő (2005)
  • Lézerfények a reneszánsz csarnokban: Csáji Attila festő (2006)

Díjai, kitüntetései

  • II. Magyar Képzőművészeti Filmszemle, Szolnok III. díj (1971)
  • XIV. Miskolci Filmfesztivál, TV-film kategória I. díj (1973)
  • V. Duna menti Folklórfesztivál Nemzetközi Népművészeti Filmszemléje, I. díj (1977)
  • Képzőművészeti Filmszemle, Szolnok (1982) Szolnok város különdíja
  • Képzőművészeti Filmszemle, Szolnok TV-film kategória I. díj (1982)
  • IX. Magyar Gazdasági Filmszemle II. díj (1984)
  • V. Országos Képzőművészeti Filmszemle, Szolnok Mozifilm-kategória I. díj (1985)
  • Művelődésszervezői nívódíj (1988)
  • VI. Magyar Képzőművészeti Filmszemle, TV-film kategória I. díj (1988)
  • A MSZOSZ Művészeti Kulturális díja (1991)
  • Balázs Béla-díj (1992)
  • VII. Magyar Képzőművészeti Filmszemle, Szolnok III. díj (1993)
  • Magyar Örökség díj (1998)
Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo