Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo

Amikor 2005-ben Árvai Jolán díjra javasoltam a kuratóriumnak Józsa Anikót kicsit féltem, hogy a zömében nem televíziósokból álló bizottság nem fogja támogatni a jelölést. Kellemes meglepetésemre egyöntetűen csak dicsérő szavak hangzottak el. Mindenki, mint az alkotók önzetlen támogatóját aposztrofálták. Hogy sikerült ezt az elismerést, ezt a hírnevet megteremteni.

Ha valaki azért dolgozik a televízióban, hogy művek szülessenek, akkor akár apróbb szabálytalanságokat is elkövetve próbál segíteni, ha mással nem hát tanáccsal. Kihez kell fordulni, honnan kaphat anyagot, mit tudunk ajánlani az archívumból, amit használni tudna. Így kialakult jó néhány személyes kapcsolatom, amire büszke vagyok

Mikor lett televíziós?

Kicsit ellőbbről kell kezdenem. Az orvostudományi egyetemre jelentkeztem. Helyhiány miatt nem vettek fel, de elértem a felvételhez szükséges pontszámot. Akkor édesapám, akinek nagy ismeretségi köre volt pedagógus körökben, azt mondta, hogy nem halaszthatok, menjek Pécsre, a főiskolára. Ide a pontszámaim alapján szinte felvételi nélkül kerültem be. Volt ugyan formálisan felvételi, de például biológiából azt kérdezték, hogy mondjak néhány kutyafajtát. A német juhászt mondtam: köszönjük, fel van véve. Szép négy évet töltöttem Pécsett, kollégiumban laktam. Egy szobatársamnak a bátyja a pécsi színház zenekarában játszott, így a pécsi balett Eck Imre korszakát végignézhettem. 1964-ben végeztem kitűnő eredménnyel. Jelentkeztem a Magyar Rádió és Televízió Személyzeti osztályán, de Pécsről nem akartak kiadni, mert tanítanom kellett volna. Szerencsére kaptam egy igazolást, hogy az Iskola Televízióban fogok dolgozni és erre a Tanárképző Főiskola az mondta: rendben. Ebből a foglalkoztatásból aztán nem lett semmi, mert csak várólistára kerültem. Akkoriban három szakon tanultunk. A harmadik terület a népművelés volt és itt könyvtári ismereteket is szereztünk. Szerencsém volt, mert a televízióban megüresedett egy könyvtári állás. Ez jó parkoló pálya gondoltam és itt megvárhatom, amíg megüresedik egy hely az Iskola Televízióban. Egy tanfolyamon is részt vettem, de aztán ebből nem lett semmi. Később már nem is bántam. A könyvtár az archívum része volt. Nagy Richárd elnöksége idején átkerültem a könyvtárból az archívumi területre. Sorozatos személyi változások időszaka volt ez. Balogh József az archívum vezetője meghalt autóbalesetben, Popovics György lett az utóda, aki egy súlyos betegségben meghalt. Ekkor Nagy Richárd kinevezett az archívum vezetőjének.

Hány ember főnöke lettél?

Négy-öt ember dolgozott itt és a filmek tartoztak ide. A videó rögzítés szalagjai akkor még a műszaki területen voltak. A híradós anyagok is külön gyűjteményt képeztek. Lényegében filmarchívum volt. Kinevezésem után lehetőséget kaptam a létszám bővítésére.

A televíziós közvélemény szerint ebben a korszakban minden főosztálynak volt külön gyűjteménye, sőt a vágószobák „salgó” polcain is gyorsan szaporodtak a filmtekercsek. Az a jó, ha kéznél van, ez egyszerűsíti a felhasználást!

Ezt én nem így láttam. Volt egy kollégám Pataki Pál, aki vasszigorral adta vissza a filmhez tartozó adminisztrációt, amíg nem minden felirat volt precíz: a dobozon, minden fontos adat a kartonon és rendben volt a kockapróba is. A műsorszerkesztőség Székely Györgyi vezetésével nagyon szigorú volt, addig semmi nem kerülhetett adásba, amíg archív száma nem volt a filmnek. Pataki Pál meg csak akkor adott archív számot, ha a film minden archiválási kötelezettségnek megfelelt. A kész filmek tehát biztosan bekerültek az archívum állományába, de nem kerültek be a kimaradt anyagok. Ezek között sok érték is volt. Ezeket őrizték az alkotók a vágószobákban. Az utóbbi években azonban adtunk lehetőséget arra is, hogy ezek a filmanyagok is bekerüljenek az MTV gyűjteményébe. Létrehoztunk egy „nemad” adatbázist, mely ezeket a filmeket tartja számon. Ez azért is halaszthatatlan feladat volt, mert a vágószobák számának csökkenése, a nyugdíjazások, az elbocsátások ezt sürgetővé tették.

Ezeknek a régi filmeknek az állapotát az is meghatározza, hogy hányszor emeltek ki belőle részletet más műsorhoz. Ekkor ugyanis az adott részletet mechanikusan kiemelték, kivágták az eredetiből, majd a felhasználás után visszaillesztették! Ez nem egy kíméletes technológia!

Igen, ezért az anyagok egy része tele van ragasztás hellyel, melyek az utólagos felhasználásból keletkeztek. Nem beszélve arról, hogy a nem mindig tökéletes vágóasztalok is számos sérülést, karcot, perforációs hibát eredményeztek. Ezek a munkafolyamatok a megfelelő főosztály vágószobájában történtek és nem az archívumban. Meglehetősen nyitott volt ez a rendszer. Annak ellenére, hogy működött egy filmkezelő rendszer, ahol az archívum munkatársai mind a kiadás előtt, mind pedig a visszavételkor ellenőrizték a kópia állapotát. De tenni csak annyit tudtak, hogy kijavították a ragasztásokat és dokumentálták a nagyobb sérüléseket. Nehezítette a helyzetet, hogy a felhasználás során a műsorkészítők igazi figyelme mindig az új alkotásra irányult és kevésbé a felhasznált archív anyagra.

A klasszikus filmarchívumban minden kópiának van negatívja, ami megteremti a lehetőséget a pozitív kópia kijavítására vagy újra teremtésére. A televíziós technológiában ez nem így volt!

A fordítós film, amikor az előhívás után rögtön pozitív kópia keletkezik, ez a televíziós archívum legsérülékenyebb állománya. De nem csak ez. Sok a későbbi időkben készült. MAFILM produkciónak sincs a birtokunkban a negatív kópiája. Ezek pedig nagy költségvetésű fikciós alkotások. Sok közülük már nem is fellelhető! Az utóbbi években szerencsére többször rábukkantunk ilyen kallódó negatívokra. A Pannóniában több rajzfilm negatívja megkerült. Idők folyamán azonban szigorodott az archiválási rend és kötelezővé vált a negatív leadása is. Erre én is sok energiát fordítottam.

Hogyan tudta az archívum érvényesíteni ezt a gyakorlatot a hatvanas években, amikor még a film volt a meghatározó rögzítési technológia?

Az alkotók szempontjából majdnem természetesnek vehető, hogy az alkotói folyamat végén az archiválási macerával nem szerettek foglalkozni. A televíziós műsorkészítés tempója erősítette azt a felfogást, hogy: kész van, kezdjünk egy újat! Csak sokkal később ismerték fel a kollegák annak a jelentőségét, hogy csak az archívumban vannak biztonságban az alkotásaik. Akármilyen rossz tárolási körülmények is voltak a televízióban a filmek kritikus körülmények közé nem kerültek. Sajnos az asszisztensek, a gyártások sokáig nem ismerték fel annak a jelentőségét, hogy ezeknek a kópiáknak meg kell maradni, hogy ez egy gyűjtemény része. Milyen nagy kulturális érték, hogy a televíziózásunk kezdetekor készült filmek zöme 2008-ban is megvan. Minél több anyagot használtak fel az alkotók az archívumból úgy értékelődött fel a gyűjtemény. Az utóbbi években nagyon sokat tudtunk javítani a filmek állapotán és ezt az alkotók nagy hálával és elismeréssel fogadják. Ebben a munkában az alkotók is részt vállaltak. Egy hosszú folyamat eredményeként ma már mindenki elismeri, hogy a művek az archívumban vannak biztonságban. A restauráló 1997-óta működik. Megpróbáltunk egy olyan prioritást felállítani, hogy a legsérülékenyebb, legveszélyeztetettebb kópiákat előre vesszük. Olyanokat például, amiből egy példány van és nincs negatívja. A kezdetleges technikával felvett anyagokon, amennyit lehet, javítunk. A színes filmek elszíneződése komoly probléma. A kópiák vöröses-barna tónust kapnak, a valódi színek kifakulnak, eltűnnek. Fontos szempont volt a művek művészi, tartalmi értéke. Igyekeztünk a gyakran műsorra tűzött filmek adás előtti restaurálását elvégezni. 1999-től a da Vinci restauráló berendezéssel hozzá tudtunk kezdeni a filmek minőségi restaurálásához. A filmek először az előkészítőbe mennek, ahol megtisztítják őket, és elvégzik rajtuk a mechanikus javításokat. Ezután kerülnek a restaurálóba, ahol nagyon aprólékosan és igényesen, szinte kockáról-kockára történik egy-egy film rendbetétele. Ebből a munkafolyamatból, ha élnek a film alkotói, elsősorban az operatőr és a rendező, is kiveszik a részüket. Nagy szükség van rájuk az eredeti színek helyreállításánál. A cél az eredeti színvilág visszaállítása.

Általánosságban mit mondhatunk, filmjeinknek milyen a fizikai állapota? Ötven év mégis csak ötven év! Ha bemegyünk a filmraktárba érdekes szag csapja meg az orrunkat.

Ez az ecetesedés. Ez egy bomlási folyamat, minden filmállományra jellemző. Átvizsgálás során elkülönítjük ezeket a kópiákat, s az átírásukat előre vesszük. Az ecetesedés mellett a penészesedés is nem kis számban előforduló káros folyamat. Az ilyen károsodásban szenvedő kópiák nagy száma miatt itt is figyelembe vesszük a sorrend kialakításakor a tartalmi tényezőket. Ezek a folyamatok az ideális hő és páratartalmon való tárolással lassíthatók. Az EBU előírásai az ideális körülményeket meghatározzák. Sajnos a mi tárolási körülményeink ezeknek az előírásoknak nem tesznek eleget. Vannak olyan archívumok ahol mélyhűtött állapotban tárolják a kópiákat és felhasználáskor zsilippeléssel kerülnek normális körülmények közé. Ez vagy hasonló tárolás nálunk még a messzi jövő. A mi lehetőségünk az, hogy az értékes művek veszélyeztetett kópiáit mihamarabb átmentsük egy másik hordozóra. Az eredeti kópiát azonban mindig megőrizzük. Filmtekercset nem selejtezünk! A film megélt 100 évet és minden károsodás ellenére élvezhetővé tehető. A világon egyre jobban fejlődik a restaurálás, van hát remény!

Van mód az MTV új székházba költözése előtt begyűjteni, a még szerteszét található, filmtekercseket? Mi a helyzet a vidéki stúdiók filmállományával?

Szegeden és Pécsett vannak filmraktárak. Erre eddig nem volt lehetőség helyhiány miatt, de nagy szükség lenne rá, mert a tárolási körülmények különösen Pécsett igen rosszak. Az új székházban erre lesz lehetőség. De arra is lesz mód, hogy a „régi” épületben még fellelhető anyagok is átkerüljenek a korszerű, új raktárba. Itt a raktártér jó tervezhető, mert a filmes állomány a televíziózásban már nem növekvő állomány.

Milyen számban akadunk olyan anyagokra, melyek a Rádió és TV-újság szerint léteztek, de ma már nem megtalálhatók!

A filmeknek a házban való mozgása nem volt mindig ideális, erről már volt szó, de ma már az archívum zárt rendszerben működik. Kópia nem hagyja el az archívum területét. Az emberi hibatényezőt persze nem zárhatjuk ki De a filmek általában meg vannak.

Akkor az úgynevezett lopások nem igazak?

A „lopások” egy későbbi nem filmes technológiára voltak jellemzőek és másolást jelentettek. Amikor az elektronika, a video kora elkezdődött, akkor sokkal nagyobb szabadságot kapott az anyag. Nem az eredeti mű van alkalmi szekrényekben, magánarchívumokban, hanem a jó minőségű másolatok.

Úgy tudom a legnagyobb probléma nem is a filmek elhelyezése volt, hanem az hogy az archívum csak a feldolgozott állományra volt fogadó kész és az ömlesztett anyagra nem.

Nem lehet, nem szabad ömlesztett anyagot befogadni. Az archívum már megélt egy olyan helyzetet, amikor a feldolgozatlan video-állomány 1986-ban egyszerre került a gyűjteménybe. Amikor a Műszaki Igazgatóság raktáraiból több tízezer két colra rögzített anyag nyolcvan százalékban kísérőlap nélkül, vagy csak valamilyen cetli kíséretében került át az archívumba. Kerpel Róbert műszaki igazgató nyugdíjba vonulásakor döntött a tekercsek átadásáról. Ez a keserű tapasztalat is azt diktálja, hogy a vidéki stúdiók állományát legalább karton szinten feltárt anyagként kerüljön az állományba, ha már számítógépes feldolgozás nem lehetséges.

Úgy tudom Pécsett és Szegeden az elbocsátások miatt végkép nincs erre kapacitás.

Ez ma már nem csak emberi kapacitás kérdése, de már olyan technika sincs, melyen ezeket az anyagokat le tudnák játszani, e nélkül pedig a feldolgozás lehetetlen. Már több mint tíz éve nem mozog ez az állomány. A legfontosabb anyagok átíródtak videóra, ezt használják, ha szükséges. Nem igazán tudjuk, hogy ennek a filmállománynak milyen az állaga. Nem tudjuk mennyire penészesek, milyen előrehaladott állapotban van az ecetesedés. Én bízom abban, hogy az új székház korszerű követelményeknek megfelel majd és lesz személyi állomány ezeknek a filmeknek a szakszerű feldolgozására is. Ha ez megtörténik, akkor Magyarország legnagyobb mozgóképes gyűjteménye jön létre.

Megállapíthatjuk, hogy a Rádió és Televízió Újság szerint adásba kerülő műsorok és az archívumban meglévő műsorok közel sem fedik egymást.

Lehet és van is különbség. Ne felejtsük el, hogy a főszerkesztő minősítette a műsorokat archiválási szempontból. Három kategória volt. Az „á” véglegesen archiválandó, a „b” hat hónapig megőrzendő és a „c” kategóriájúak adás után törlésre kerültek. Így kerültek törlésre a kerületi vetélkedők, pedig ezek remek műsorok voltak, ott ült a fél ország a képernyők előtt és izgult. A vetélkedők résztvevői tudósok, művészek, közéleti emberek voltak. Televízió történeti jelentőségű műsor volt. Letörölték adás után. A Ki Mit Tud azért maradt meg, mert filmre rögzítették. A későbbi országos vetélkedőkből szinte semmi sincsen. Egy két híradós tudósítás igen, de más semmi. Nagy kár. A rádió újságból nem lehet megállapítani, hogy fölvették és letörölték vagy élő adásként elszállt a levegőbe.

A rögzítés technológiájának változásával, különösen a beta korszakban, az anyagok könnyebb szállíthatósága és lényegesen nagyobb száma az emberi hibákból adódóan is veszélyeztetettebb volt.

Igen. Ez így van, hiszen a főszerkesztői hatáskör az archiválás vonatkozásában megmaradt. A szalag ebben a korszakban már kisebb értéknek számít, ezért megjelenik egy másik jelenség is, hogy az alkotók a munkaszalagokat sem törlik sok esetben, mert azon még sok fontos dolog van, amit később még fel lehet használni. Örülünk is amikor egy-egy ilyen érték előkerül, de ehhez is kapacitás kell, hogy feldolgozzuk őket. Fontos, hogy a kész műsorok mellett ezek a kimaradt értékek ne csak meg legyenek, de tudjuk is hogy megvannak és tudjuk, hogy mit tartalmaznak! A dokumentálás rettenetesen fontos és borzalmasan időigényes munka. Most összegyűjtési fázisban vagyunk. A nyugdíjazások és az elbocsátások miatt a szekrényekből előkerülő szalagokról keveset tudunk. Sok esetben csak azt, hogy vélhetően melyik szerkesztőség anyaga lehet rajta. Az egy értékelő, felelős döntés kérdése, hogy önálló értéket képvisel e az anyag vagy már részét képezi a megformált, adásba kerülő alkotásnak és így ebben a formában már nincs rá szükség. És akkor a törlésről gondoskodni kell. Az emberi kapacitás itt nagyon fontos. Egy rövid ideig volt egy szerkesztőség Kulturális Értékmentő Projekt (KÉP) volt a neve. Itt tizenegy ember dolgozott, a televíziózás különböző szakterületinek ismert alkotói. Feladatuk volt a tartalom vizsgálata és a döntések előkészítése. Sajnos ez a projekt egy soron következő létszámleépítésnek áldozatul esett. Most 2008-ban a személyi létszám nem teszi lehetővé ezeknek a feladatoknak az elvégzését. Az egy ötödére csökkentett létszám csak a minimum feladatok elvégzését teszi lehetővé. A tapasztalt műsorkészítők bevonása a leépítések miatt csak kísérletnek volt tekinthető, pedig a műsorkészítők szaktudása és emlékezete ezen a területen aranyat ér. Két-három vagy három-négy archiválóval soha nem lehet elérni, hogy az archívumnak jól feldolgozott régi állománya legyen. Ez nem egyszerű feladat, mert például a régi idők színész arcait vagy balett művészeit stb. felismerni új nemzedékeknek szinte lehetetlen. Azonosításukra kortárs szakemberek emlékezetére lenne szükség. Ahogy az idő múlik úgy lesz ez a feladat egyre nehezebb és időigényesebb. Hogy egy koreográfia jó azt egy tanult fiatal szakember meg tudja ítélni, de hogy ki a táncos azt aligha könnyen. Építeni kéne azokra a régi szakemberekre, akik még például a filmátíróban dolgoznak és biztonsággal felismerik a régi színészeket, közéleti szereplőket és segíthetnek a fiatal kollegáknak.”Igen ő a fiatal Rutkai Éva, vagy ő Eck Imre balettművész.” Az idő itt nagyon nem az archívumnak dolgozik.

Beszéljünk még a „Kerpel hagyatékról”. Ezek kétcolos és egycolos tekercsek. Ez a rögzítési mód váltotta a filmet a televíziózásban. Ha megnézzük a kétcolosak műszaki lapjait, akkor látjuk, hogy az adott tekercsen egymás után több felvétel is volt, és ebből csak az utolsó maradt fenn az utókor számára, mert a többit felülírták.

A filmmel szemben ez az elektronika nagy hátránya. Amíg nem volt archiválási szabályzat, ami a törléseket bizonyos szigorúsággal kezelte, addig a tekercshiány miatt sok értékes tartalmat fölülírtak. Volt olyan korszak, amikor a valutáért vásárolt video tekercs értékesebb volt, mint a rajta lévő tartalom. Ez különösen a kétcolos állományra volt igaz, de annak a műnek mely végül archiválódott is nagy a technológiai veszélyezettsége. A mágnesezhető felület, ami a mozgóképet és hangot őrzi, kezd leválni a hordozó szalagról, ezért ezeknek a tartalmaknak az átírása nagyon sürgető feladat volt. Szerencsére ezt Babiczky László rendező vezetésével az Operatív Értékmentés csoport elvégezte. Ma már elmondhatjuk, hogy az összes kétcolos tekercsünk átíródott korszerű hordozóra. Biztonságból három kópia készült: egy digit beta, egy analóg beta és egy VHS megtekintő kópia. Most már az egy colos állomány mentése folyik. Itt még van feladat bőven, de már több tízezer órányi biztonsági anyagunk van, amelyről tökéletes minőségben újramásolhatjuk a műsort. A tévéjátékokból és a nagyobb lélegzetű egyedi kulturális műsorokból már van digit-beta és megtekintő VHS is, az analóg-beta mellett.

Nem hagyhatom szó nélkül a NAVA belépését az archiválási folyamatba.

Ezt nem a televíziók kezdeményezték. A Magyar Televíziót törvény kötelezi, hogy adagolva, lehetőségeihez képest műsorokkal töltse fel a NAVA állományát. Ezek az átadott anyagok kutatási célokat szolgálnak, a jogok a televíziónál maradnak. Ez a program nem kis mértékben igényel személyi és technikai kapacitást elvonva erőket az archívumi alapfeladatoktól. Hogy miért így döntöttek a törvényhozók nem tudom. Politikai döntés volt. A pénz, amit a NAVA kialakítására fordítottak költhették volna az MTV archívumára is.

A televíziózás robbanásszerű technológiai váltás előtt áll. Hogy érinti ez az elkerülhetetlen váltás az archívumot?

A Közszolgálati Magyar Televízió új székházba való költözése az archívum számára is nagy feladat, de van benne gyakorlatunk. Az elmúlt évtizedben már háromszor is költöznünk kellett. A Menyecske utcából a Szabadság tér 5-be, majd a székházba a Szabadság tér 17-be költöztünk. Hogy „forgó adásanyagok” hozzávetőleg 150 ezer óra átírása mikorra történhet meg, arról fogalmam sincs. Egészen biztos vagyok benne, hogy bármilyen technológiát is vezetnek be, annak párhuzamosan kell működnie a régivel, mert ilyen mennyiségű anyag átírása egy-két félév alatt nem realizálható. Az átírás idő és pénz kérdése. Nagyon fontos feladat ez, mert az archívum nem csak műsorokat kiszolgáló egység, az ismétlések korlátlan tárháza, hanem óriási közgyűjtemény a mögöttünk hagyott fél évszázad történelmének, kulturális, gazdasági, társadalmi életének hű tükre.

A számítógépes nyilvántartásban is új rendszer váltja fel az ISIS-t. Hogyan történik ez?

Az biztos, hogy amíg az új rendszer nem üzemel biztonságosan és legalább annyit tud, mint az ISIS, addig ezt a régi rendszert is meg kell őrizni, hogy adat el ne vesszen. Ez a nyilvántartási rendszer, mely egy adott műsor egész életútját nyomon követi az adásig és az archiválásig és rögzíti a gyártási és pénzügyi folyamatokat is még kidolgozás, beüzemelés alatt áll. Persze a múlt felé nem igazán tud működni. A jövő felé lehet.

A lejegyzés időpontja 2008 október

Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo