(Bécsi Gizi interjúja az Óbudai Társaskörben)

Hogyan jutott eszedbe, hogy rendező légy?

Azt is mondhatnám, hogy családi hagyomány. Édesapám filmrendezést tanult. Rendezőasszisztens lett egy csomó ismert filmben. (Karády Katalin) A pályamódosításának oka az volt, hogy kapott egy ösztöndíjat Olaszországba, a Cine Cita-ba. Igen ám, de az egy fasiszta ország volt, s amikor onnan visszatért, Radványi Géza hívta a Valahol Európában című filmhez asszisztensnek. De miután azt a filmet egy erősen baloldali párt finanszírozta azt mondták, hogy nem veszi az jól ki magát, ha egy fasiszta országból hazatérő is van a stábban. Így aztán kénytelen volt elhelyezkedni egy más területen, és ott ragadt. A történelmi helyzetre jellemző volt, hogy hova vették fel először dolgozni, a Szovjet Magyar Baráti Társasághoz. Ott kultúrával foglakozott és onnan került aztán a könyvtári területre és lett később a Bölcsésztudományi Kar Könyvtár Tanszékének tanára. De soha nem feledte el régi hivatását. Megszervezte a fotószakkört az egyetemen, nyert amatőr fotópályázatokon díjakat.
De a nagyapámnak is köze volt a művészetekhez. Ő ugyan orvos volt, de verseket írt, a debreceni Ady kör tagja volt, a Borsszem Jankó vicclap állandó munkatársa. Így került hozzám, máig nagy becsben tartom Léda tolla, amit apám kapott tizennyolcadik születésnapjára édesapjától, az én nagyapámtól. Tehát voltak családi hagyományok, de nem ez indított el a pályán, de azért léteztek és vélhetően hatottak is. A Pongrác út 17-ben az erdélyi menekültek számára épített telepen laktunk. Itt nagyon jó közösségi élet volt. Be kellett illeszkedni. Részt kellett venni a közös játékokba. Kidobóst játszottunk, fociztunk, ha valakinek volt valamije, pl. egy bicikli, akkor azt bizony mindenki használta. Amikor felső tagozatos lettem akkor a Pongrác 9-be lévő suliba írattak a szüleim, mert édesanyám is ott tanított, igaz egy másik iskolába a lányoknál. Itt akkor még nem volt koedukált oktatás. Kőbányának ez a része már szoros kapcsolatban volt az Auguszta teleppel, ez már akkor is a legszegényebbek lakóhelye volt. Emlékszem egyszer játékrohangálásaink közepette úgy becsapta egyikünk az ajtót, hogy kiesett az ablak. Ilyen állagúak voltak azok az épületek. Mindenkivel barátkozni kellett, hogy ne közösítsék ki az embert, ne kapjon nagyobb pofonokat a normálisnál, mert verekedések azért voltak. Fiúiskolában ez akkoriban is természetes volt. Ebben a környezetben éltem én meg 1956-ot. Nem laktak itt forradalmárok, sem ellenforradalmárok, de szegény emberek. Három vasútvonal volt a környéken és bizony a veszteglő szerelvények jó prédának bizonyultak. Egy csapatot el is kaptak és néhány fosztogatót agyon lőttek. Egy ilyen közösség természetesen a halottas család oldalára áll, és a támadókat ellenségnek tekinti. Amikor ismét megindult a tanítás és iskolába lehetett menni én rögtön kiléptem az úttörőcsapatból és orosz helyett a német választottam. Sajnos a németet sem tanulhattam sokáig, az orosz nyelv alapjai is hiányoztak, ezért választottam a gimnáziumban a latint. Második év végéig KISZ tag sem voltam, s csak tanáraim és osztálytársaim biztatására léptem be: „Csak egyetemre akarsz menni”. Nem nagyon bántam én ezt, mert szerettem az osztálytársaimat, a közös tevékenységekbe addig is részt vettem. Ezek egy része a KISZ keretében zajlott. Ebben az iskolában egy másfajta elvárásnak kellett megfelelnem. Az ELTE Gyakorló iskolájában egészen mások voltak az elvárások. A szüleim is azért írattak ide, mert tudták, hogy az a jeles, mit a kőbányai suliban elérek kevés egy egyetemhez. No, rögtön közepes tanuló lettem. Valamiben azonban szerettem volna kitűnni. Két út állt előttem. Az egyik, hogy abból a tárgyból, amiben jó vagyok, legyek az egyik legjobb, ez volt a magyar irodalom. Részt vettem egy könyv, Horváth István naplója, gimnáziumi kiadásában. Diafilmről kellett a szöveget leírni. Meg kellett tanulni egy kézírást és hatalmas szorgalommal körmölni a mondatokat. Ez egy izgő-mozgó fiúnak nem kis próbatétel. A másik terület a film volt. Holics tanár úr, a fizika tanár, vezette az amatőr filmklubot. Nem csak forgatgattunk, de a laborálás is a mi feladatunk volt, no meg a vágás is. Megtanultuk, hogy az eszközökkel is tudni kell bánni, nem elegendő egy jó ötlet. Készítettem egy kis filmecskét, az volt a címe „A kéz”, melyben ezt a csodálatos emberi szerszámot mutattam be, zene aláfestéssel. Nem volt jó film, de mégis valami. De ehhez a filmszakkörhöz időnként jöttek fiatal filmesek többek között Kósa Ferenc és Grünvalszky Ferenc. Nem az volt a számomra érdekes, hogy mit mondtak a filmezésről, akkori terveikről, hanem az öltözködésük: csizma, dzseki stb. azt sugallta számunkra ez az öltözködésmód, hogy a filmesek most jöttek a „magyar valóságból”, abból az igaziból, melyet megismerni csak a kiválasztottaknak, a filmeseknek lehet, s ehhez valamiféle bátorság, elhivatottság kell. Ez szemben állt – legalább is mi így éreztük - iskolánk művi, hivatalos vonalával. Ez a kíváncsiságom az egyetemi éveim alatt is megmaradt, jártam az Ormánságban, szociográfiai felmérést csinálni, e közben voltam cigány családnál vendégségben, ettem ürgehúst ebédre. Ezzel párhuzamosan jártam Nemeskürty István előadásaira az Egyetemi Színpadon és a Nemes Károly által vezetett Filmtudományi Diákkörbe. Ekkor kapcsolódtam be az Egyetemi Színpad – ma már tudjuk legendás történetébe – mint filmes fiatal. Két filmes program futott akkoriban az Eizenstein és a Jan Vigó filmklub, az egyiket Szekfű (Karafiath) András vezette a másikat Förgeteg Balázs. Itt nem csak filmekkel ismerkedtünk, de magunk is tartottunk filmek előtt bevezetőket. Ezzel keresni is lehetett, meg karrier érzetet is keltett. Ez olyan zsebpénz volt, amit felelőtlenül lehetet költeni, meg lehetett hívni a barátokat a Kárpátiába, a Kedvesbe, a Bajtársba egy sörre, egy pogácsára, közösségi életet lehetet élni, sok dumával, vitákkal. Zsurzs Éva lányával egy csoportba jártam, igen jó barátság alakult ki közöttünk.
Két állásajánlatot kaptam. Nemes Károly hívott segédkutatónak a Filmtudományi Intézetbe és Zsurzs Éva azt mondta lehet jönni a televízióba asszisztensnek. Én izgő-mozgó ember lévén azt gondoltam nem nekem való a filosz-kutatás, ennek az is oka lehetett, hogy még friss volt a szakdolgozat készítés élménye. (A filmtudományi tájékoztatás forrásai) A mozgalmasat választottam, és Zsurzs ügyelője lettem. Olyan filmekben vehettem részt, mint a Fekete Város, 102 nap forgatásának izgalma, boldogsága. Filmes vagy, stábban dolgozol, közös cél vezérel. Nappal forgatás, éjszaka szállodában laksz, báréletet élsz, de azért engedelmeskedsz Horváth Lóránt gyártásvezetőnek, aki éjszaka időben összeszedi a stábtagokat, hogy másnap rendben menjen a munka. Nappal feszített munka, este lazítás és barátkozás. De a rendező asszony is tudomásul vette, hogy a feszült munkatempóval, valamiféle lazítás is vele jár – bár őrá az éjszakai élet nem volt jellemző – különlegesen szép 102 forgatási nap volt ez. Az MTV történetének egyik legnagyobb produkciója, azóta is, folyamatosan műsoron van. Szigorú főnök volt, de arra is volt figyelme, hogy asszisztensei előmenetele is rendben legyen. Eck T. Imre, Nemere László, Mahrer Emil, Málnay Levente, Iván Pál, Muharos Attila mind-mind rendezők lettek a keze alatt. Emlékszem arra a napra, amikor számomra teljesen váratlanul felhívott a vezérlőbe az egyik tévéjáték jeleneténél és átadta a rendezői helyet. Fedd fel, most nekem egy fél órára el kell mennem. Nem volt igaz. Előre megbeszélte mindenkivel a vezérlőben, hogy bedob a mélyvízbe, mert úgy látta, hogy alkalmas vagyok a feladatra. Szigorúan fogott minket, de tudta mikor kell az asszisztensét elengedni, hogy önállósodhasson, rendezővé válhasson.

Az egyetemi évek kettős politikai hatásairól is írsz az egyik életrajzodban. Hogyan kell ezt érteni?

Egyrészt még bennem volt az általános iskolai élmények világa, 1956 élménye, másrészt pedig az egyetemen megismerkedtem László Gyula, író, újságíró lányával, akinek komolyan udvaroltam, s rajta keresztül egy erősen baloldali gondolkozásmóddal. László Gyula a munkásírók csoportjának tagja volt, a Népszabadság újságírója, Ormánság szerelmese és kutatója. Az ötvenes években félretették, meghurcolták, majd a Népszabadság gyermekrovatához helyezték. Ez olyan kellemes száműzetésféle volt. Sokat mesélt, sokat beszélgettünk, családjuk szociáldemokrata gondolkozásmódja hatott rám. Az én családom pedig az értelmiségi: tanár, mérnök, orvos szakmák gondolkozásmódjával benne volt a zsigereimben. Ebben a kettős helyzetben kerestem a világnézeti helyem. Ebben az időben zárták ki a Harasztiékat az egyetemről baloldali szervezkedés címen, de volt itt egy másik ok is, hogy az akkori „kiszesek” bele akartak szólni az egyetem vezetésébe. Ma úgy mondanánk, hogy képviselet, diák önkormányzat, HÖK vagy valami hasonló. Ez akkor még elképesztő eretnekségnek számított. Én ezekben az ügyekben nem voltam benne, nem is voltam KISZ tag, nem tudatos döntés révén, de nem érdekelt ez a tevékenység. Sok volt bennem kérdőjel. Sokszor voltam az ördög ügyvédje, építgettem saját felfogásomat. Ebből az eszmélkedésből nem szabad kihagyni, a párizsi diáklázadásokat, és Csehszlovákia megszállását sem. Erről sok-sok vita volt az egyetemista körökben. A másik fontos hatás a Balázs Béla Stúdió filmjeinek megismerése. Amikor ezeket az egyetemista élményeket elemezgetem, nem hagyhatom szó nélkül az én furcsa magyarságomat. De nem így kell mondanom: én nagyon szerettem a magyar költészetet, a magyar irodalmat, a magyar filmet. Nem a világhírű külföldi filmeket szerettem igazán, hanem Sára Sándor: Cigányok és Szabó István Te című filmje voltak a kedvenceim. Ez a vonzódásom a magyar művészek alkotásai iránt máig megmaradt. De ott akkor nagyon úgy éreztem, hogy ezek a magyar alkotások képezik a kapcsot köztem és a magyar valóság között. Ezért a megismerésért érdemes rendezőnek, filmesnek, televíziósnak lenni. Itt és így lehetett túllátni a tananyagon. Ez az a korszak volt, amikor Tolnai Gábor professzor még így kezdte Bevezetés az irodalomtudományba egyetemi előadását: „hála istennek marxisták vagyunk”. Ezzel a világnézettel szemben voltak a filmesek, akik mindenféle másról beszéltek.

Ebben az időben dőlt el művészeti hitvallásod? Van ilyen? Meg lehet ezt fogalmazni?

Az hogy valaki művész vagy nem művész az nem feltétlenül az jelenti, hogy egy konkrét alkotás valóban magas művészeti értéket képvisel, hanem egyfajta etikai hozzáállás a világhoz. Persze az igazi nagy művész az maradandót is alkot, e két dolog nem zárja ki egymást. De ennek a szemléletnek a következtében nem lettem olyan televíziós, mint sok kollegám – ezt nem elitélően mondom – hogy bemegy reggel a televízióba, elvégzi a munkáját, majd hazamegy. Sok-sok produkciót csinál főnökei megrendelésére a tőle telhető legmagasabb színvonalon. Az én életemből nagyon sok óra telt el úgy, hogy írók között, költők között, képzőművészek között nyüzsögtem, próbáltam világlátásomat szélesíteni. Számomra nagyon fontos volt, hogy Jancsó Miklós tudja a keresztnevemet is. Még az egyik televíziós főnököm haragját is egy ilyen helyzet okozta. Békés Tamás vezette egy ideig az Irodalmi és Drámai szerkesztőséget s számomra egy kedves barátságos főnök képét mutatta. Egy alkalommal megajánlotta, hogy kocsival elvisz a televízióból a filmszemlére. A Vörös Csillag moziban volt az esemény, volt ott egy hosszú lépcső, mely fölvezetett a mozihoz, s ahogy mentünk föl, nekem mindenki köszönt, én mindenkinek köszöntem, engem mindenki ismert, s őt, a főnököt ebben a világban senki. Ezt hosszú ideig nem tudta megbocsátani. Az élet furcsasága, hogy a család kérésére temetésén én búcsúztattam.

Akkor miért a televíziót választottad? Ennek oka a véletlen, Zsurzs Éva hívása volt?

Ez nem elhanyagolható a döntésben, de akkoriban azt én már láttam, ha valaki nagyon ügyes és tehetséges, akkor is csak két-három évenként jut egy filmhez. És akkor én mit csinálok addig? Zsurzs Éva akkoriban négy-öt filmet is forgatott egy évben. Egy nagyobb lélegzetűt és több kisebbet: irodalmi összeállítást, színházi közvetítést, televíziójátékot. Ez kell nekem, ez a sok munka, ez a sok lehetőség. Az hozzá tartozik az akkori munkamániámhoz, hogy az a kislány, akinek udvaroltam megbetegedett és meghalt s így a munkába menekülhettem. 1970-től 2007-ig nyugdíjba vonulásomig több mint ezer önálló produkciót rendeztem.

Bölcsész végzettséggel lettél rendező a Magyar televíziónál?

Akkoriban talán ez is elegendő lett volna, de felvételiztem a rendezői szakra. Felvételt is nyertem, de egy Moszkvából visszatérő hallgató váratlanul beelőzött és átraktak a szintén akkor induló televíziós osztályba. Osztálytársaim voltak: Fodor Ági, Gothar Péter, Jókai Lóránt, Kozel Mária, Mihályfi Sándor, Molnár György, Szirtes János, Szemes Kati. Osztályfőnökünk Keleti Márton volt, halála után Makk Károly vette át az osztályt. Televíziózást Horváth Ádámtól tanultunk. Kazinczy Ferenc: Fogságom naplója volt diploma tévéjátékom. Mindezt nekünk a televíziós munka mellett kellett csinálni. Nem volt könnyű az egyeztetés. Soha nem felejtem, amikor Keleti Márton Villa a Lídón c. televíziós produkciójába hívott másodasszisztensnek, ami megtiszteltetés volt. Dolgoztam is, mint a kis angyal. Egy alkalommal a forgatást befejeztük a filmgyárban s Marci bácsi bevágta magát egy taxiba és ment órát tartani a Főiskolára. Én átvettem a másnapi kellékeket, leellenőriztem a ruhákat aztán rohantam órára. Jó huszonöt percet késtem. Marci bácsi rám ripakodott: ha én be tudok érni, elvárom, hogy mindenki pontos legyen. Nem pátyolgattak minket. Igaz egy másik alkalommal, amikor a báljelenetnél észrevettem, hogy nem égnek a fali gyertyatartók, s figyelmeztettem az operatőrt ezzel megmentve a jelenetet, Óvári Lajos gyártásvezető, a tanár úr utasítására 5000 Forint külön jutalmat adott. Ennyi volt az egész filmre a rendes gázsim.

Hogy kerültél Pécsre?

Pécsett 1979-1983-ig dolgoztam, mint vezető rendező, olyan művészeti vezető féle. A hetvenes évek vége már nagyon ellentmondásos időszak volt. Farkas Katalin szerkesztővel állandó munka kapcsolatban dolgoztam. Az volt a szereposztás, hogy én kitaláltam valamit, amit nem lehetett megcsinálni s ő visszaegyengette a realitások talajára. Kitaláltam, hogy csináljunk egy Irodalmi barangolás c. sorozatot, melyben bemutatjuk az ország irodalmi emlékhelyeit és közben számtalan vers hangzik el sokszor jelmezes színészek előadásában. Olyan irodalmi úti film készüljön. Ezek egy részét eredetileg is ismertem, sokfelé jártam az országban már egyetemistaként is, de az is felrémlett bennem, hogy milyen sok időre el lehet távolodni a televíziós belvilágtól. De már akkor sem volt a főosztálynak elég pénze, ezért azokról a régiókról, ahol volt körzeti televízió, koprodukcióban készült a sorozat. Így kerültem kapcsolatba s Pécsi Körzeti Stúdióval, hogy Somogy, Tolna, Baranya közösen készüljön. Bükkösdi László szerkesztő volt mellém beosztva, ő képviselte a stúdiót. Az első forgatási nap, ahogy robogtunk a Volga kombival forgatni, hátrafordult az első ülésről és megkérdezte: nem iszunk egy unikumot? Lehet –mondtam. Sok mindenre számítottam, hogy megállunk az első kocsmánál, vagy előveszi az üveget és meghúzzuk, de nem! Elővett a belső zsebéből két kristály poharat, abba töltötte a gyógy nedűt. Koccintottunk az első közös munkára, melyből barátság lett. A jó szakmai együttműködés hatására javasolta Békés Sándor stúdióvezetőnek, hogy a Budapestre visszatérő Wiedermann Károly helyére én kerüljek vezető rendezőnek. És ekkor lettem párttag is. Kinevezésem előtt behívott Baji Tibor a Drámai Főosztály párttitkára és azt mondta, lépj be a pártba. A televízió „kiszezésében” részt vettem, ezért nem nagyon csodálkoztam, de az ajánlat meglepett. Igent mondtam. Rá egy hétre realizálódott kinevezésem a vezető rendezői pozícióra. Azzal a nagy generációval dolgozhattam együtt melyet a következő nevek fémjeleztek: Hídvégi József, Gombár János, Wolfahrt János, Hárságyi Margit, Jósfay György, Bükkösdi László, Sóvári Gizella. Nem volt titkolt a feladat, hogy a munkám jelentős részében szakmai képzést és felügyeletet adok a szakmát most tanuló „vidéki” kollegáknak. Igen ám, de rá kellett jönnöm, hogy kétféle tudás létezik: az egyik az, amit én hoztam a gyakorlatommal, szakmai tanulmányaimmal, a másik az a helyismeret, amivel az ott született, ott szocializálódott kollegák rendelkezetek. (Bükkösdi László, Hídvégi József, Gombár János, Wolfahrt János, Popovics István, Füzes János, Hárságyi Margit, és nem utolsósorban Békés Sándor stúdióvezető) Ők ismerték a régiót, a megyét, a várost. Hamar rájöttem, hogy nem vállveregetésre, „oktatósdira” van szükség, hanem aktív együttgondolkozásra, közös munkára, jó műhely kialakítására. Munkám során ismét megélhettem a közel a valósághoz élményét, a betekintést a kisközösségek életébe. Ennek a világnak a sajátosságára van egy jó példám. Élt Pécsett egy kiváló író-újságíró Hallama Erzsébet. Szini kritikákat is írt. Bemegy a Széchenyi tér sarki élelmiszer boltba és kér harminc deka párizsit. Látja, hogy téli szalámit csomagolnak neki. Megismétli a kérést. Harminc párizsit kértem. Hallottam volt a válasz, de a szalámi az jobb. De én párizsit szeretnék. Én meg a zenés darabokat és vígjátékot Erzsike maga meg mindig a drámákra akar rábeszélni, mert az értékesebb, jobb. Ilyen az, ha a kritikus neve és arca összekapcsolódik. Pécsi munkáim során gyakorta tapasztaltam a közönség direkt visszajelzéseit. Szembesülni kellett gyakorta a közönség visszajelzéseivel, nem volt akkora a távolság, gyakorta vissza kellett menni ugyanoda forgatni. Ez az élmény megváltoztatta a valósághoz való alkotói hozzáállást. Szorosabb igazságra, felelősségre tanított.

Házasságod Pécsről datálódik?

Nem, nem, a szerelem és a házasság még budapesti, de gyermekeim már Pécsett születtek 1982-ben. Nagyon szerettem Pécsett élni. Egy anekdotát megér a születés sztorija. Két dolog káros a gyerekeknek, amitől óvni kell, az a radioaktív sugárzás és az alkohol. Pécsett a szülészeti klinika az uránbánya fölött és a sörgyár mögött van. Lévén ikerterhes feleségem több hónapig feküdt a klinikán és én voltam a bent fekvő asszonyok férjei közül a szabadfoglalkozású, az én feladatom volt a szállítmányozás a szobatársaknak is. Sok más mellett persze finom tikettes sör is jutott a szomjazóknak.

Ha annyira szerettél ott, miért jöttél vissza, négy év után?

Ebben a döntésemben is a politika játszott szerepet, vagyis politikai döntés következménye. Valahol a pártközpontban megszületett a döntés, hogy ki kell kísérletezni, hogyan működhetnének Magyarországon a városi televíziók. Ez akkor a nyugati világban már elterjedt gyakorlat volt. Aczél elvtárs birodalma volt Baranya, ezért a Pécsi Körzeti Stúdió kapta meg a feladatot, hogy bábáskodjon az első megalakuló városi televízió fölött. Ezért a kertvárosi lakótelepen megindulhatott a kísérleti városi televíziózás. Itt történt valami, ami az elképzeléseimmel gyökeresen ellentétes volt. Én ugyanis azért szerettem a pécsi televíziózást, mert egy olyan város kulturális életére épülhetett, ahol öttagozatos színház volt, élénk képzőművészeti és zenei élet, komoly irodalmi hagyományok és a fénykorát élő Jelenkor szerkesztősége, volt már komoly rádiós hagyomány is. Úgy képzeltem, hogy erre a hagyományra komplett televíziózást lehet építeni. Mindent meg lehet csinálni, mint Budapesten, a színházi közvetítéstől, a zenei műsorokon át, a tévéfilmig. Ennek a televíziónak csak egy kicsi része a „politikai” terület. Ekkor hirtelen lehetőség nyílt a Városi Televíziózás elindítására. Aczél György kötődése Baranyához azt eredményezte, hogy a Pécsi Körzeti Stúdió kapta meg a létrehozás és a bábáskodás feladatát a születő városi televízió fölött. És amikor ezt a feladatot megkaptuk, ez munka kezdte elszívni minden más műsor elől a pénzt és az odafigyelést. Politikai szerkesztőséggé kezdtünk válni. Ebből aztán sok vita következett és ezért döntöttem úgy, hogy visszatérek Budapestre. De még évekig éltem a pécsi ismereteimből. Már budapestiként forgattam a pécsi Csorba Győzőről, a kaposvári Takács Gyuláról, vagy a garéi méregtemetőről. Épp ennek hatására jelentkezetem a Natura szerkesztőségnél és kezdeményeztem a Tájkép környezetvédelmi magazin elindítását. Aki nagyon bent élt a televízióban az kevésbé hallott a külvilág dolgairól, én ekkor már tudtam az éledező környezetvédő civil mozgalmakról, sőt éreztem ezeknek politikai színezetét is. A Tájképben eleinte mindent meg lehetett csinálni, mert nagyon nagy patrónusink voltak a Tudományos Akadémián. Rácz Gábor jó kontaktot jelentett és a rádiós, krónikás tapasztalatokkal rendelkező Csillag Sándor is nagyon jó munkatárs volt. A műsorban Koller M Gábor szerkesztő volt triumvirátusunk harmadik tagja. Később már több volt a fék s én kezdtem kihátrálni, vagy kezdtek kiszorítani és később már csak minden második számot csináltam, váltótársam Balogh Mari szerkesztő és Fazekas Lajos rendező lettek.

Hogy lettél a Dominó „szinitanoda” oktatója?

Az én alapterületem, azért mindamellett, amit meséltem, az irodalom maradt, s nagyon szerettem a színészekkel való bíbelődést. A költészethez való kötődésemet hoztam még az egyetemről. Rengeteg versműsort készítettem. A költészet perceitől, a Vers mindenkinek-en át, így, amikor felkérést kaptam, örömmel vállaltam a színészképzést. Tanítványaimmal Makmak címmel egy zenés mesejátékot mutattunk be vizsgaként. Az állatokat leigázza a zsarnok majom, de az állatok végül föllázadnak.

És a rádiózás honnan jött?

Ugyanebből a vágyból. Amit nem volt módomban megrendezni a televízióban, mert túl drágának tűnt, vagy a főnökeim ekkora feladattal nem akartak megbízni, átvittem a rádióba. Az még egy olyan szerencsés korszak volt, hogy az Irodalmi és Drámai Főszerkesztőségről, mint a legrangosabb területről könnyű volt átdolgozni más osztályra vagy a rádióba. Akkor még nem a Híradó volt a „záslóshajó”! Így a rádióban hatalmas feladatokat kaptam. Sok részes sorozatokat rendezhettem: Dickenst, Bandellot, a legnagyobb színészekkel dolgozhattam. A színészek nagyon szívesen rádióztak, nem kellett a szöveget megtanulni, nagy vaskos szerepekre, kiváló alakításokra volt lehetőségük. A Dickens sorozatomból több mint húsz színész kapott nívódíjat.

Televíziós tevékenységedet nívódíjakkal, miniszteri díjjal, Arany Meteor díjjal ismerték el, 2009-ben Balázs Béla díjat is kaptál. Ez már komoly elismerés, hisz ezt a szakma adja.

Amikor visszajöttem Pécsről és újra bekapcsolódtam a budapesti művészeti életbe, már érezni lehetett valamiféle változás előszelét. Ezek a művészek műveikben már feszegették a határokat. Sok minden megfogalmazódott, igaz néha csak célzásokban, hangulatokban, amit addig kimondani nem lehetett. Mindig igyekeztem olyan verseket, irodalmi anyagokat rendezni, mely olyasmiről szólt, olyasmit mondott ki, amit akkor még politikai műsorokban megpendíteni sem lehetett. Ez egy olyan csodálatos periódus volt – ekkoriban még csak a Magyar Televízió létezett – hogy egy irodalmi műsort átlagban három-négyszázezer néző is látott.

Láttam egy werk fotót, melyen nagy koncentrációval figyeled Illyés Gyulát, de a kép hátterében az is látszik, hogy a stáb is csügg a mesteren.

Bennem van valami igazi csodálat és tisztelet azok iránt, ahol éreztem a minőséget. Pécsi éveim alatt mutatta be a színház sorban az Illyés ősbemutatókat. Czimmer József a színház dramaturgjának volt ez a múlhatatlan érdeme. Ünnep volt akkoriban a városban egy ilyen bemutató. Pestről is lejött a színházszerető értelmiség és persze a színházi szakma. Innen ismertem Illyés Gyulát. És nagy öröm és megtiszteltetés volt, hogy balatoni nyaralójában fogadott minket. De Gyula bácsi nagy ravasz volt próbára tette a stáb „bátorságát”. Ő csak akkor nyilatkozik, ha tengerészsapkában lehet, ami a kedvence volt. Ez a sapka az 1945 előtti korszak egy jelképe volt. Ma már nem is érthető, de akkoriban bátorság volt igent mondani, mert veszélyeztethette az interjú műsorban maradását. Vajon mit szólnak a főnökök, a műsor elfogadói. De az rajongás, az a tisztelet, ami bennem és a stáb többi tagjában is volt a költőfejedelem iránt legyőzte ezt az aggódást. Csüggtünk Gyula bácsi minden szaván. Olyan más volt, olyan titokba avató, olyan bizalmas, olyan nekünk szóló. Talán ez látszik azon a képen. Az irodalom és az irodalmi műsorok a televízióban azért mindig kevesek belügyének számított. Jelen volt, voltak fix adásidők, de az ilyen műsoroknak sem Veszprémben, sem Miskolcon nem volt helyük a fesztiválokon. Nem számítottak fikciónak és nem számítottak dokumentumfilmnek sem. Volt helyük a televíziós játékoknak, a szórakozatásnak, a zenés színháznak, de az irodalomnak nem. Szinetár Miklósnak is vegyes érzelmei voltak ezzel a műfajjal kapcsolatban. Amikor az egyik első költészet műsoromat a Költészet perceit rendeztem az egyik színészosztály növendékeivel, Takács Katiék osztályával a hármas stúdióban, azt találtuk ki Gát Györggyel, neki is ez volt az első önálló operatőri feladata, hogy egy fix kamera elé mozgatjuk a színészeket és egybe vesszük fel az egész műsort. Ez a színészektől biztos szövegtudást, nagyfokú koncentrációt igényelt. De adott egy izgalmas színt a verseknek. Szinetár leüzent, ha felvettük megnézi. Lejött megnézte. Rendben van mondta, beszámítom a produkciót a vizsgátokba. Ez a koreográfia dolgot jól ismertem, mert statisztáltam én Jancsó Miklósnál, de költészet műsorokban ez újdonságnak számított. Talán Zolnai Pál dolgozott ilyes kameramozgásokkal, de nála a kamera mozgott. Itt a kamera állt és a színészek mozogtak rá a kamerára.

Képpel és képtelenül címmel a Merlin színházban műsort is vezettél.

Én azt képzeltem magamról, hogy ismerem az irodalmi életet, a kulturális életet, de ennek csak töredékére van módom bevinni a televízióba. Ennek egyrészt anyagi, másrészt koncepcionális okai voltak. Ez volt az a korszaka a Merlin Színháznak, amikor Jordán Tamás az Egyetemi Színpad hagyományait folytatva, olyan színházat hozott létre, ahol nem csak a „színpadon” vannak előadások, de a színház minden zuga ki volt használva a próbateremtől a büféig. Mindenütt színházi produkciók zajlottak. Így kaptam arra lehetőséget arra, hogy amit nem csinálhattam meg a televízióban azt a Merlin befogadta. Első vendégem Orbán Ottó volt, de Lator Lászlótól, a három Mácsai-ig, a Hobótól Papp Zoliig, a Liget folyóirattól a Frankfurti Könyvvásárig, számtalan témában beszélgethettem vendégeimmel több, mint két éven át, a Soros alapítvány támogatásával. De vendégem volt Eszterházy Péter, Kartall Zsuzsa, Tandori Dezső …

A Nemzeti Kulturális Alap Kuratóriumi tagja voltál, a Filmjus alapító tag vagy, Magyar Rendezők Céhének vezetőségi tagja vagy, Filmművész Szövetségi tag vagy, a Kultúra Közvetítők Társaságának is tagja vagy. Nem sok ez egy kicsit?

A napi munka után mindig jutott időm színházra, filmbemutatóra, tagja lettem szakmai szervezeteknek és így sokan ismertek a kollegák közül. Ha valamire megkértek, megcsináltam. Ennek híre ment, van itt egy buzgómócsing, aki elvégzi a nemszeretem melókat is. Ezek társadalmi munkák, pénzt nem jelentenek, így hagytak dolgozni. Ez nyugdíjas éveimnek is sorsa, mindenhova beválasztanak. Nyugdíjas, ráér, hagy csinálja. Én nem bánom.

Nyugdíjba meneteled előtt a Kulturális Értékmentő Projektet vezetted, az archívumban. Hogy lett a rendezőből vezető?

A rendszerváltás körüli évek minden televíziós számára pezsgést, sokfajta lehetőséget jelentett. Szabadabban dolgozhattunk. Létrejöttek a produceri irodák. Akinek volt ötlete, bírta energiával az dolgozhatott amennyit csak akart. Ez a Hankiss korszak volt. Még keresni is lehetett, mert egy-egy produkcióért kevés pénzt kaptunk, de mindenért járt valamennyi. Azt hittük miénk a világ. Amikor ezek az idők elmúltak, egyre fontosabb lett megint a politika. Mindent el lehetett mondani, vagy majdnem mindent, s miután a költségvetés behatárolt volt, egyre kevesebb jutott a művészetekre, a kultúrára. Én még tettem egy kísérletet és megpályáztam az RTL klub művészeti vezetői posztját. Nagy naivitás volt, nem tudtam mi a kereskedelmi televíziózás. Mentségemre szolgáljon, hogy a TV/2- re Érdi Sándor pályázott. Persze egyikünk elképzelésére sem volt szükség. Aztán még tettem egy kísérletet a kereskedelmi televízióssal való ismerkedésre. Horváth Lóránt a televízió akkori ügyvezető elnökét, régi barátomat megkerestem, hogy valami fizetős feladat kellene. Segített. Az RTL „Százból egyet” címmel egy vetélkedő próbaadásait az MTV Bojtár stúdiójában forgatta. Ennek a „rendezői” feladatát kaptam meg. Jött egy francia kis csaj, hozta egy VHS kazettán a kinti műsort. Ezt kellett megtanulni. Adaptálni a magyar stúdióra. Egy szó, mint száz nem sok kreativitásra volt lehetőség. Meghatározva a kameramozgások. A kérdező helye, és mondatai. Éreztem, pénz ide vagy oda ez nem az én világom. Az aulában összefutottam Bodnár Pisti barátommal és ő megkérdezte: nagy baj lenne, ha ezt a műsort váltva csinálnánk? Miért szeretnéd? Igen. Az nem jó, hogy váltva, de kérdezd meg Juhász Elődöt elfogadna-e engem a Zenebutikhoz rendezőnek, helyetted. Cseréljünk. Az lebegett a szemem előtt, hogy operába lehet menni, hangversenyt hallgatni, beat koncerten terepszemlézni, művészekkel interjúkat készíteni. De egyre kevesebb pénz jutott a kultúrára a Zenebutik jövője is bizonytalan volt. Nekem a családomra is kellett gondolnom, s felmerült bennem, hogy mi lesz, ha kiszervezik alólam a művészeti műsorokat és munka nélkül maradok. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy a versekből és az irodalmi összeállításokból egy DVD-t lehetne csinálni az iskolák számára. Ezzel az ötlettel megkerestem Horváth Lórántot. Ő azt mondta, hogy ennél többre van szükség, meg kell szervezni a műsorok mentését az elavulóban lévő, tönkremenő hordozókról biztonságos, korszerű digitális beta kazettákra. Mit szólnék egy ilyen feladathoz. Kineveznélek az archívum vezetőjének. De az akkori erőviszonyok és a politika ezt nem tette lehetővé. Ezért kreálódott egy ilyen a televíziózás addigi gyakorlatában ismeretlen forma a Kulturális Értékmentő Projekt melyből később egy másik korszakban az Operatív Értékmentés vezetője funkció kreálódott. Hosszú ideig egy triumvirátus vezette az archívumot: Józsa Anikó, Dunavölgyi Péter, és Én. Mi elfogadtuk ezt a helyzetet és igyekeztünk a tornyosuló feladatainkra koncentrálni. Azt büszkén mondhatom, hogy huszonötezer órányi kulturális anyagot: színházat, irodalmat, képzőművészetet, zenét stb. mentettünk át korszerű digitális hordozóra. Ez az anyag színvonalas minőségben ismételhető lesz, megmarad az utókor számára. Büszke vagyok erre a munkámra, nagyon fontosnak és hasznosnak ítélem, bár nem tagadhatom, hogy nagyon fájt és fáj a szívem az elmulasztott rendezésekért. Ez munka volt, az pedig felhőtlen boldogság. De az élettől kárpótlásként megkaptam azt a lehetőséget, hogy elkezdtem televíziózást tanítani.

Hogyan született a Szabadság tér 17, avagy a közszolgálati televízió tündöklése és… könyved?

Ötven éves jubileumához közeledett szeretett munkahelyem „A” televízió. Így nagybetűvel. Ismertem szinte mindenkit személyesen, aki a kezdeteknél ott volt. Zsurzs Éva televíziós mesterem volt. Az archívumban eltöltött évtized egy másfajta rátekintést is adott erre a csodálatos világra. Ez adta az indítást. De éreztem a bőrömön a hanyatlást, vagy az elkerülhetetlen változást is. Ezért kezdtem írni – a műsorok szemszögéből – a történetét. Akkoriban írtam e könyvet, amikor csak az lehetett olvasni a sajtóban, hogy mi a szar benne. Amikor már minden a politikai csatározásokról szólt. Ekkor döntöttem úgy, hogy felmutatom mi volt jó, mi volt hasznos az elmúlt ötven évben. Hisz rengeteg jó műsor született. Rengeteg tehetséges ember adta munkáját ennek az új technikai csodának. Sajnálatos dramaturgiai véget hozott a sors a televízió ostromával. Megadta a pontot, hogy hol kell befejezni a könyvet. De munka közben Dunavölgyi Péterrel és Józsa Anikóval elkezdtük az Arcképcsarnokot építeni. Ez a televíziós lexikon arra volt hivatott, hogy személyes életpályákon keresztül írja a magyarországi köztelevízió történetét. Ebben az évfordulóra készülődő Rudi Zoltán is támogatott minket, bár ebben az időben már szinte semmire sem jutott elegendő pénz és idő. Még ma is sok fontos ember hiányzik az Arcképcsarnokból. Folytatni kellene. Sajnos nem látszik erre intézményi ambíció. 2007-re az évfordulóra kész lett a könyvem. Dedikáltam Rudi Zoltánnak és kértem nyugdíjazásomat.

Vannak még további tervek vagy a békés nyugdíjas évek következnek?

Nem vagyok egy megülős típus. Talán nagyobb forgatásra már nem lesz lehetőségem, bár kísérletet teszek rá, hogy a magyar történelemről szóló versekből csináljak egy multimédiás összeállítást, esetleg egy színházi estet, vagy televíziós sorozatot, de ez lehet, hogy már csak álom. Feldolgoztam mesterem Zsurzs Éva hagyatékát és Katival, lányával könyv megjelentetését tervezzük. Most van a pénz elő teremtése folyamatban. Az Óbudai Társaskörben folytatott beszélgetéseimből interjúkötetet tervezek… Jó lenne, ha az Arcképcsarnoknak is lehetne folytatása.