Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo

Október 23-án születtél, ez egy jeles dátuma a magyar történelemnek.

Igen, bár nem minden korban. Mondjuk 56 után például nem nagyon. Sűrűn igazoltatták az embereket, gyalogost, kerékpárost, mindenki gyanús volt. Én meg akkoriban motoroztam, lépten-nyomon megállítottak. A zsaru, nézte igazolványomat. Aztán enyhe fenyegető hangsúllyal megjegyezte: „szép kis dátum”, majd jött a következő kérdés: foglalkozása? - Egyetemista. Ez akkoriban súlyosbító körülménynek számított. És nem is úsztam meg büntetés nélkül. Aztán rájöttem, hogy bölcsebb dolog, ha azt mondom, „tizedik hó huszonharmadika”. A szerv most már csak az „egyetemista” tételen rágódott, s rendszerint megúsztam egy epés megjegyzéssel - mint a „lesülhetne a pofájukról a bőr, hogy a kenyéradó kézbe haraptak”, meg hogy „a gumibot majd móresre tanítja az egyetemista urakat.”

Ugorjunk vissza hetvenhét évet. Beszélj gyermekkorodról.

Hát én bizony „szerelemgyerek” vagyok. Sokáig én sem tudtam, csak később derült ki, amikor a húgommal, Mata Zsófival egyszer véletlenül rábukkantunk szüleink házassági anyakönyvi kivonatára. Nézi a húgom a papírt, kikerekedik a szeme, rám néz, s elkezd nevetni: - te koraszülött vagy. - Én? Lehetetlen. - De bizony az! Nézz csak ide, te hat hónapra születtél az esküvő után. Nézem. Tényleg. Gyerünk, kérdezzük meg anyánkat. Megkérdeztük. Lángvörös lett. -Nem akartak apádhoz „egy éhenkórász erdélyi menekülthöz” adni. Szerettük egymást, és így oldottuk meg a kérdést. Mit mondjak, bátorság kellett hozzá. Akkoriban leányanyának lenni Debrecenben elképzelhetetlen volt. Anyám tehetős mészáros család lánya, apám pedig Erdélyből szökött, az érettségije után a román hadseregbe történő besorozás, elől átúszva a Berettyót. Hát tényleg csóró volt, de hozott a zsebében egy névjegyet, néhány ajánló sorral a névjegy hátán (a névjegy valami csoda folytán ma is meg van) a zilahi gimnáziumi osztályfőnökétől, aki Ady Endrének is tanára volt, Ady Lajoshoz, Ady testvéréhez, aki viszont tankerületi főigazgató volt. Az ő ajánlásával sikerült megkapaszkodnia, s megkoplalva elvégezni az egyetemet, s filozófiából doktorálni. Ez azonban kenyeret nem adott. Mert közben a nagy gazdasági válságban anyámék szülei tönkrementek, a városnak, meg jó néhány intézménynek, pl. kórház, szülőotthon meg ilyenek korábban hitelbe szállított húsért elértéktelenedett koronával fizettek. Elúszott a mészárszék, a nagy bolt a Simonffy utcában, a ház a Hajós utcában, ebbe aztán anyai nagyapám belehalt. Hányódtunk ide-oda, fáztunk koplaltunk nem is tudom, hogy tudta apám s miből etetni a családot: nagyanyámat, anyámat, s kicsivel később engem. Talán már akkoriban kezdett el fametszetű ex libriseket készíteni – mert hihetetlen jó rajztehetsége volt – darabját ötven később 100 pengőért. Alkalmi újságíróskodott, s versei jelentek meg erdélyi meg hazai lapokban. Valamikor 1939 táján fordult kicsit jobbra a sorsunk, mert apám ÁDOB (Állástalan Diplomások Országos Bizottsága) segítséggel bekerült a Debreceni Városi Levéltárba havi 70 pengő fizetéssel. Ez volt akkor a létminimum. De fix pénz volt. Rendbe rakta a levéltár fel nem dolgozott régi iratanyagát, s mivel beszélt, meg írt jó pár nyelven, így kiválóan latinul, görögül, németül, franciául, persze románul, kicsit héberül, meg oroszul is. Így hát az íratok, jegyzőkönyvek nyelvezete nem okozott problémát. Sőregi János a levéltár akkori igazgatója pedig örült a lelkes ifjú munkatársnak. A levéltár jó kapcsolatokat ápolt a Déri Múzeummal s annak igazgatójával a nagy tudású Zoltay Lajossal. Így aztán nekem megadatott Zoltay Lajos térdén lovagolni, később pedig szinte ott, meg a levéltárban cseperedni, s lenni minden lében kanál. Közben apám összeismerkedett Karácsony Sándorral, s lett Sándor bácsi jobb keze. Karácsony Sándorról, s az ő köréről köteteket lehetne írni. Néha írnak, néha pedig méltatlanul elhallgatják. Elég annyi, hogy a modern magyar pedagógia egyik megújítója, s sajátosan magyar, ugyanakkor nyitott befogadó filozófiai rendszer kidolgozója, mélységesen humánus, bölcs ember.

Köré fiatalok hada tömörült, akik később nem akármilyen utat jártak be. Varga Balázs a neves irodalomtörténész lett, testvére Domokos kiváló közíró, Ujfalussy József Bartók kutató a Bartók Intézet megalapítója, majd az MTA elnöke. Komjáthy István, a Móra Könyvkiadó megalapító első igazgatója, Lükő Gábor a magyar összehasonlító néprajz megteremtője (ennek nagy részét Ortutay Gyula kisajátította) Kontra György a kiváló természettudós, és még jó páran. Én pedig minden alkalmat megragadtam, hogy közöttük lehessek, mert ez a társaság rendszeresen összejött nálunk a Hadházi utcai lakásban. Ez egy bérházban volt a város szélén, szemben az elhagyott öreg hadházi utcai temetővel, ami valóságos dzsungel volt – nekünk, gyerekeknek remek játszóhely. Ott voltam én Nagy Kígyó a mi indiántörzsünk varázslója. No de elkanyarodtam.

A Karácsony Sándor köré tömörült csapat létrehozott egy kiadó vállalatot, az Exodust, hogy ne legyenek kiszolgáltatva más kiadók kénye kedvének. S amikor apám rábukkant egy XVII. században írt krónikára, mely a város keserves 1664. esztendejének története, úgy döntöttek az Exodus kiadja, s apám készít hozzá fametszeteket, s rendezi sajtó alá. Így ismerkedtünk meg Knerékkel a neves könyvkiadóval, s nyomdásszal, szövődött a két család között meleg barátság. Ennek azonban brutálisan véget vetett a háború. A könyv ugyan megjelent – Vásárhelyi, a város akkori polgármesterének javaslatára apám koronázási ösztöndíjat kapott 1000 pengőt!! Mesebeli pénz a mi szemszögünkből. Csakhogy akkor már az élet fontosabb volt mint a pénz. Kneréket elvitték sok ezer társukkal együtt, csak a két gyerek Mihály és Zsuzsa maradtak életben, (később Mihály az én nagy barátom - nyolc évvel volt idősebb, s öccseként kezelt- 46-ban agyonlőtte magát).

Egyik bombázás a másikat érte. Akkor láttam először halott gyermekeket, meg asszonyokat, még élő embereket beszorulva a romok közé. Aztán megszoktam. 1944. augusztus végére a fél város romokban, s amikor a mi házunk is találatot kapott, apám bedeszkázta az ajtót és azt mondta innen el kell menni. Így kerültünk Nyírmihálydiba. Ott vagy háromszor átment rajtunk a front, s mire minden elcsendesült, apám halva feküdt a közeli kis falusi temető elvadult bokrai között. Láthatólag semmi külsérelmi nyom. Se lőtt se szúrt sebet én nem láttam. A környéken senki nem látott, nem hallott semmit. De a lábáról hiányzott a vadonatúj duplatalpú bakancs. Más semmi. 37 éves volt. Én akkor múltam tíz. Ott temettük el : anyám, én, meg a teljesen részeg temetőcsősz. 1944. október 29. volt. Pár nappal a születésnapom után. Később díszsírhelyre áttemettette a város, és ma utca van róla elnevezve Debrecenben.

Hogy mi történt ott abban a Mihálydi temetőben ma már kideríthetetlen. Hát ennyit az én gyermekkoromról, s indíttatásomról.

Hova jártál iskolába?

Abba a híres, hírhedt református kollégiumba. Aztán Karácsony Sándor bácsinak létrehoztak egy gyakorló gimnáziumot, ahol a társas lélektani módszerét gyakorlatban is kipróbálhatta. Ez a református kollégium gyakorlógimnáziuma volt. Ez egy olyan modern iskola volt, hogy 19-en voltunk egy osztályba. Nem voltak padok csak asztalkák, és olyanok tanítottak, mint Papp István irodalomtörténetet, (később a finn-ugor tanszék megteremtője a D.-i egyetemen, európahírű tudós), Gyarmati, aki a matematika professzora lett. A szellem is modern volt, és igen csak demokratikus. Valószínűleg kis hazánkban mi szerveztünk először diáksztrájkot. Nagy József tanár úr, aki éneket és latint tanított, minden áldott nap ellenőrizte, hogy szépen írunk-e. S büntetési feladatokat adott, ha szerinte nem. 50, néha 200 sor írásgyakorlatot. Hát fellázadtunk, s nyertünk. És nem volt retorzió.

Mikor fogalmazódott meg benned, hogy orvos leszel?

Ezt egy ásónak köszönhettem. Masíroztunk mi gyerekek mentünk „lövészárkot ásni” és az előttem masírozó nagyobb srác, ahogy vállára dobta az ásóját az hátra billent, fejbevágott vele. Rendesen felrepedt a fejemen a bőr meg minden… És apám elvitt a barátjához Lükő Gábor bátyjához, aki tanársegéd volt, ő aztán összevarrta a sebet. De előtte, ahogy ott várakoztam, lévén az én sérülésem nem komoly, sok minden történt ott a városi kórházban, és én csodáltam, hogy miket csinálnak. Szerelmes lettem ebbe a világba. Ekkor határoztam el, hogy orvos leszek. És be is kerültem az orvosi egyetemre.

Az életrajzod szerint 1953-1957 között jártál az orvosira, amit a grafika kedvéért hagytál ott.

Hát egyáltalán nem a grafika kedvéért. És nem én hagytam ott. Otthagyatták velem. Jött ötvenhat, s vele a történelem úthengere. Ez ment át rajtam. De ennek előzményei voltak. Sok mindent írtak már ötvenhatról, az előidéző okokról stb. De, hogy tulajdonképpen, mért is aktivizálódott az egyetemi ifjúság olyan hirtelen? Hiszen akkorra már az egyetemisták nyolcvan százaléka munkás és parasztgyerek volt! Ezt nem nagyon vizsgálták úgy igazán. A radikalizálódásnak ugyanis - szerintem- szokatlan háttere volt. A mohácsi árvíz. Ott voltunk egyetemisták menteni az ország minden sarkából. De ott maradtunk újjáépíteni is 1956 nyarán. Harmincezer egyetemista. Saját teherautóink voltak, saját kavicsbányánk, fiatal mérnökhallgatók irányítottak, esténként tábortűz volt, beszélgetések, irodalomról, politikáról, és egyre több a politikáról. Közben miután nem tudtuk tető alá hozni a házakat nyár végére, meghosszabbították a tábort. Ott voltunk október közepéig. Volt bennünk egyfajta lelkesedés. Ráébredtünk a saját lehetőségeinkre, erőnkre. Mert ott kiderült, hogy ha akartuk, ki tudtunk mindent csikarni a vezetésből, amire a munkánkhoz szükség volt. Igaz a közvetlen vezetőket mi választottuk, s a felső vezetés nagy része segített. Szóval ott mi demokráciát tanultunk – s nem jelszavakat. A tábortüzek mellet meg elhangzottak egészen furcsa dolgok, meg tények, amik nem estek egybe a jelszavakkal. Hiszen mint mondtam a fiúk, lányok nagy része munkás, meg parasztszülők gyereke volt, s ott a tábortüzek mellett elmondták, hogy otthon a faluban a begyűjtők még néha az utolsó szem krumplit is elvitték. A munkás srác meg elmondta, hogy a Sztahanovista mozgalom meg a munkaverseny nyomán a rosszul megszervezett normaemelések, kikészítették az apját. Szóval a jelszavak, az állandó győzelmi jelentések nem fedték a valóságot. De mit, és hogyan lehetne jobban csinálni?

Mi is versenyeztünk egymással, hogy melyik tábor házai lesznek először tető alatt. Csakhogy ehhez mindent magunknak kellett előteremteni: sódert, téglát, meszet, betont, gerendákat, cserepet stb. És megszerveztük, kicsikartuk, vagy magunk legyártottuk, ami kellett. Szóval kiderült, hogy okosan szinte „csudákat” lehet csinálni. Nem jelszavak kellenek, hanem reális alapokon – jó szervezés. Ez lett a tábortűzi szimpóziumok konklúziója. Eszünk ágában sem volt a kapitalizmus. Nagyon is nem!

Aztán október közepén egy szép ködös hajnalon riadóztattak mindenkit - táborbontás! Pedig még jó pár ház állt tető nélkül. Fel a teherautókra, irány Mohács. Ott különvonatokra raktak minket, s másnap már mindenki otthon volt. . Ez 18-19- én volt és kikkel találkoztunk aztán az események alatt nap, mint nap? A táborbeliekkel. Ott voltak, voltunk mindenütt, az irodalmi körökben, az utcai tüntetéseken. És a „mohácsi táborosok” mindenütt hangadók voltak. Én például gyújtó tartalmú beszédet mondtam a súlyos műtéten átesettek kórtermében. Nagyon meg voltam elégedve, mert senki nem szólt közbe, csak azt furcsállottam, hogy nem lelkesedtek.

Aztán mert két jó haverom Miskolcon járt egyetemre szinte a miskolci események középpontjába kerültem. De ez egy hosszú történet, itt most nincs rá idő. Legyen elég annyi, hogy összekötő voltam a két egyetem (Debrecen - Miskolc) között. Szóval jöttem mentem egy kicsikét, aminek az lett az eredménye, hogy első feleségem följelentett röpcédulagyártásért, meg fegyverrejtegetésért. A statárium idején. Mint utóbb kiderült kellett neki a lakás, mert volt egy barátja. A családunknak meg szerencsére egy kiváló és bátor ügyvéd barátja-neki köszönhetem, hogy megúsztam a kötelet. Addig csűrte-csavarta az ügyemet, mindenféle jogi formulák igénybevételével, amíg feloldották a statáriumot. Végül kaptam nyolc hónapot, amit leültem. És gyakorlatilag kizártak az ország összes egyeteméről. Nem hivatalosan. Nem. Minden vizsgám előtt kb. egy héttel bevittek, tanulni tisztességesen nem tudtam s jöttek az elégtelen vizsgák. Meg a pótvizsgák is. Ugyanígy. Ennyit az egyetemről. Szóval nem a grafika miatt... nem.

Tehát kényszerből pályát módosítottál, de hogyan tanultál meg rajzolni, mert életrajzod szerint aztán grafikából éltél. Sőt első televíziós munkád a Tele Sport rajzos főcíme is ehhez a tudásodhoz kapcsolódik.

Nézd, én mindig rajzoltam. Például karikatúrákat Obi azaz Obersovszky Gyula – igen az az Obersovszky – Dongó című, egy évfolyamot megért szatirikus újságocskájában ott Debrecenben. Aztán Obit kizárták a pártból, s a lap, hip-hop megszűnt. A rajztudásom gondolom apámtól öröklődött, s igen jól jött, mert nem csak az egyetemről zártak ki, de kitiltottak Debrecenből is. Így aztán ezzel kezdtem el házalni itt Budapesten. Mert felültem a motoromra, s feljöttem. Apám egyik barátja Fábián Gyuszi szállást adott. Ő akkor a rádiónál dolgozott, s kapcsolatai révén tudott valamelyest segíteni. Így aztán itt-ott egy-egy rajzocskám megjelent. De ez ritka madár volt. Tudod akkoriban járta az a mondás, hogy Magyarországon háromfajta ember van. Egy, aki ül, egy, aki ült, s egy, aki ülni fog. Szenet lapátoltam, volt tábornokkal, trógeroltam udvari főtanácsossal a csarnokban, meg cipeltem sóderos zsákot öreg illegális nyugatos komcsival, voltam textilgyári dekorációs is, de onnan is kirúgtak, mint sok helyről, mert volt a munkakönyvemben egy külön kis figyelmesség, egy „C” betűs betétlap. Ez azt jelentette, hogy politikailag megbízhatatlan, csak segédmunkásként alkalmazható. De erről én nem tudtam, mert a cédula összehajtva kicsi volt, s odáig én soha nem lapoztam. Volt egy álláslehetőség az Iskolai Szemléltető Eszközök Gyárában. Jelentkeztem. Látták, hogy orvosegyetemi tanulmányaim voltak, és rajzolni is tudok. Nagyon megörültek. Pont ilyen kell nekünk. Kell valaki, aki a szövettani ábrákat is megrajzolja! Aztán másnap a titkárnő visszahívott nagyon gyászos hangon, az ilyen hangot már jól ismertem, és azt mondta jöjjön be. Bementem. - Elment az esze kedves János, miért hagyta benne ezt a papírt, tépje el a francba! - és ott a helyszínen széttépte. Így aztán tovább házaltam az újságok szerkesztőségeiben.

Itt-ott már ismertek is és rajzolhattam a Szabad Földnek, a Fülesnek, Esti Hírlapnak. Úgy ahogy már meg is éltem. Közben rengeteg ismerősre, később jóbarátra leltem. Huszárik Zolival is így ismerkedtem meg, no meg bejárhattam az Újságíró Klubba, ez aztán később hosszú évekre szinte a második otthonom lett. De voltam lóti-futi a HDF-ben, (Hiradó és Dokumentumfilm Stúdió), meg kétszáznegyvenedik kávéhozó Bán Frigyes mellett a Hunniában is.

Amikor megjelent a sajtóban 1958 elején, hogy készül a Pannónia Stúdióban a Telhetetlen Méhecske című film Dargay Attila figuraival, teljesen bezsongtam! Ettől kezdve folyamatosan ostromoltam a Pannóniát. Aztán megtörtént a csoda Máday Gréti és Macskássy Gyula látott bennem valamit és felvettek próbaidősnek. Egyébként a Pannónia is egy olyan búvóhely volt, ahol a „fekete seggűek” meghúzhatták magukat. Darvas Iván is ott rajzolt, a börtön után egy darabig ott dolgozott. Egyébként remekül rajzolt!

Az Újságíró Klubban ismerkedtem meg Vitray Tamással és Vitár Robival. Ökörködés közben itt fogalmazódott meg a Telesport rajzos főcíme, amit aztán egy kolléganőmmel Mihályi Zsuzsival, a Római parton, a térdünkön rajzoltuk meg. Azért ott, mert a stúdiónak éppen bizonyos létszámot lehetett csak alkalmazni, ezért két hónapig dolgoztunk, két hónapig ki voltunk rúgva. Ott született meg az a vonalgrafikus főcím, amiben a különböző sportágak rajzfigurái átalakulnak egymásba. Sok-sok éven át ment a tévében, sőt egyszer, amikor a lecserélték, s lett egy akkor modernnek gondolt új főcím, a nézők ezrei visszakövetelték a régit és még ezután is több évig ezzel indult a Telesport.

Indul tehát egy új karrier. Munka a Pannóniában. Sikeres főcím fut a televízióban. Hogy lettek ebből moszkvai tanulmányok?

Én egy lázongó természet voltam mindig és összetűzésbe kerültem Matolcsyval Györggyel, aki akkor már stúdióvezető volt, és félretolta - a mesteremet, akinek szinte mindent köszönthettem, Macskássy Gyuszit, - nem adtak pénzt a munkáihoz, a pénz egy frissen bekerült Kovásznay nevű fickónak jutott, akit én tehetségtelen, zavaros fejű figurának tartottam és tartok most is. Csak hát a stúdió párttitkárnőjének volt az unokaöccse. Igaz Kovásznay már nem él, de egyesek még időnként most is hatalmas hozsannákat zengenek róla. Fogalma sem volt az animáció legelemibb alapeleméről sem. De az úgynevezett „kísérleteire” nagy pénzeket kapott, a Macskássy filmtervei meg egy fityinget sem. Hát ez az én igazságérzetemet igen csak bántotta, és rendes kis lázadást szítottam. Persze elbuktuk. Én meg ottmaradtam a zászlóval egyedül, bár még elég kemény aduk voltak a kezemben. Ekkor kaptam az ajánlatot, hogy van egy hathónapos ösztöndíj, a moszkvai rajzfilmstúdióba - nem akarok elmenni oda továbbtanulni? Értettem én! Ha maradok, kitekerik a nyakamat, mert az óvatosabbak már rég kihátráltak mellőlem, - jobb, ha elmegyek - így bevállaltam. Volt egy zavaró apróság - oroszul nem tudtam, viszont vizsgázni kellett. Húztam halasztottam a dolgot, de ki volt írva a vizsga időpontja a Bölcsészkaron. Mit volt mit tenni, vizsga előtt a Kedves presszóban bevágtam két vodkát, hogy bátorságot merítsek és felmentem vizsgázni. Negyven perc késéssel bekopogtam. Legnagyobb meglepetésemre két haverom ült ott: E. Fehér Pál és Elbert János, akikkel én a Színháztörténeti Intézetből ismertem. (mert korábban ott is dolgoztam még Hont Feri bácsi keze alatt). Jól lebaltáztak a késésért. -Figyeljetek, én nem tudok egy kukkot se mondtam kétségbeesve- adjatok egy kis időt, s egy hónap múlva ujra eljövök. - Szó sem lehet róla mondták és feltették az első kérdéseket. „Gdgye? (Hol) -Kedves, - nyögtem ki. - Sto bil (Mi volt)? -Vodka, bátorodtam fel. Nagyszerű mondták és aláírták a papíromat. Pasli (gyerünk) mondták - és mentünk a Kedvesbe. A vodkákat én fizettem.

Hát én ezzel a tudással mentem ki. Ne tudjátok meg milyen volt, de két hónap múlva már úgy ahogy, de dumáltam. (Hála az ottani friss barátoknak és a moszkvai lányoknak).Aztán a második hónap végén az Állami Filmbizottság Elnöke Mihail Romanov rendezett egy fogadást az ösztöndíjas külföldieknek. Mindenkit végig kérdezett, hogy kinek mi tetszett az eddig látottakból.

Készült akkor a stúdióban egy bűbájos kis rajzfilm, aminek mókus volt a főszereplője. Ez nekem nagyon tetszett, de hogy a mókus hogyan van oroszul bizony kevés fogalmam volt. Így hát megpróbáltam körülírni, hogy mire gondolok. - Fán rohangál, kicsi állat stb. Találgatták, hogy mire gondolhatok. Nem, nem. Végül megvilágosodva kivágtam:.” Van neki egy nagy borzas - fasza! („Hvoszt” helyett „huj”-t mondtam). Pillanatnyi döbbent csend-aztán kirobbant egy frenetikus röhögés. Romanov szintén halálra röhögte magát, - így lettem én az udvari bohóca, akit időnként - amikor olyan vendégei voltak - meghívott és marhaságokat kellett mondanom, amin ők jól mulattak. Minden beszélgetés azzal kezdődött, hogy : - Na mije van a mókusnak?

Közben bohócság ide vagy oda - fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg. És mivel Mihail Romanov nagyhatalom volt, oda utazhattam ahová csak akartam. Ez akkoriban óriási lehetőség volt egy külföldi számára. (1964 - t írtunk, és Hruscsovot éppen most buktatták meg.)

Aztán egyszer a hatodik hónap vége felé megkérdezte, miért kell neked hazamenni hat hónap után? Nincs kedved tovább maradni? Ha otthon elengednek, gyere vissza. Hazajöttem és mondtam mit mondott Romanov. Mondták: legyen. Visszamentem, állományba vettek és az egyik filmstúdióból a másikba kerültem. Így történt, hogy most már nemcsak rajzfilmet, hanem filmcsinálást tanulhattam, olyanoktól, mint Mihail Romm, Grigorij Kozincev, Roman Karmen vagy Jevgenij Enej (Jenei Jenő) aki a Kozincev díszlet tervezője volt. Mellette kezdtem díszlettervezést tanulni. Szóval a hat hónapból egy csoda lett. És koprodukcióban elkészült a vizsgafilmem a Zichy Mihály nyomában (1968). Ez volt életemnek az a korszaka, amikor pendliztem a Szovjetunió és Magyarország között, három hónap ott, három-négy hónap itt.

A filmográfiád szerint ezekben az években született egy sor animációs film: Szabály az szabály, Madár, Peti és a kutyaszépségverseny (Macskássy Gyulával és Várnai Györggyel), Vili és a Bütyök hódít. Hogyan váltottál át ebből a kreatívnak tűnő helyzetből a televíziózásra, hogyan lettél televíziós?

Hát a Zichy Mihály nyomában mát TV koprodukció volt. De közben én még a Pannóniában voltam, és vívtam az egyre nehezebb csatámat Matolcsyval. Szerinte én nagyszerű mozdulattervező, vagyis animátor vagyok, és jobb, ha a kollégák munkáiba teszem magam hasznossá. Ekkor jött Bálint Ági és a Kukori és Kotkoda. Ezt a televíziós koncot odadobták nekem, mint bukásgyanús feladatot, és bizonyos fokig Áginak is. Eddig ugyanis senki sem csinált itthon televíziós párbeszédes rajzfilmsorozatot, és Ági sem írt ilyen rajzfilm forgatókönyvet. Talán Macskássy Gyuszi Petijei lehettek volna ilyenek, bár azokban nem volt dialógus - de mint már mondtam fölöttébb érdekes módon ezekre nem jutott pénz. Megjegyzem, a Pannóniában működő rajzfilmrészleget is többször is fel akarták számolni, dacára a rangos külföldi díjaknak. Hogy mi volt ennek az oka máig nem tudom. És megint egy ilyen helyzet volt. Aztán valahogy sikerült kisírni, - ebbe a televízió Ifi és Gyermekosztály főszerkesztőjének, Kovács Bélának becenevén Apucinak nagy szerepe volt, - hogy a televízió a minisztériummal közösen rendeljen a Pannóniától rajzfilmet. Olyat, ami a mozikban is és a képernyőn is megállja a helyét. És lett az első kísérleti „fecske” a Kukori sorozat. Nem volt könnyű dolog, mert hiába volt Ági háta mögött jó néhány nagy sikerű TV. Bábsorozat – a rajzfilm más, tehát ki kellett találni egy ilyen sorozatnak, nem csak a dramaturgiáját, hanem hogy milyen legyen az a színes rajzfilm, ami fekete-fehér televíziós képernyőn is jól látszik, és ott is élvezhető. De megéreztük a lehetőséget és Ágival belevágtunk. Ő megírta az irodalmi én meg ebből a képes forgatókönyvet, és egyre jobban szerettük. A figurák élni kezdtek, és a színészek is imádták. Sok jó ötlet került így egy-egy epizódba. Öt kis forgató csoport működött és tőlük is rengeteg jó geg került a forgatókönyvekbe, amit aztán örömmel megrajzoltunk.

Huszonhat Kukori után tizenhárom Mikrobi . Közben státuszosan is televíziós leszel és a rajzfilmet felváltja a dokumentumfilm.

Engem egyre jobban izgatott a televíziózás és a dokumentumfilm, - a világ, amiben élünk. A Pannóniában hiába a sorozatok sikerének a helyzetem nem változott. Így hát Bálint Ági segítségével - ahogy mondják „átigazoltam”. Becsületére legyen mondva rajzfilmstúdió (akkor már önálló stúdió) vezetésének, egy szalmaszálat sem tettek keresztbe. Viszont az udvari krónikás Dizseri Eszterke rajzfilmről gyengécskén megírt egyetlen könyvében sem szerepel a nevem. És azoké sem, akik abban a nevezetes zendülésben benne voltak. Természetesen a Gyermek és Ifi osztályra kerültem „Apuci” és Bálint Ági keze alá. Csináltam „Kuckó”-t, meg más gyermekműsort, aztán igen sok ifjúsági műsort. Hárs Gyuri barátommal a kiváló költővel, s szerkesztővel rengeteg „Hazánkról szóljatok szép szavak” -at.

Ezek ifjúsági kulturális irodalmi vetélkedők voltak. Szerettem őket. Bár ma lennének ilyenek! Aztán még sok minden egyebet. Többek között a „Nem felejtek, nem emlékezem...” című filmet akkori feleségemmel, László Ágival, a hatvani gyerekváros lakóiról. Ez szinte minden díjat learatott - ha jól emlékszem a 71-es Miskolci TV fesztiválon. De nem maradtam a fenekemen, és átmentem a belpolitikai főszerkesztőségbe Kovalik Karcsiékhoz, Balog Marihoz, és a többiekhez. Ennek a korszaknak talán a legjellegzetesebb műsora a Kék fény volt, amit ha jól emlékszem Kígyós Sanyitól vettem át. Engem mindig érdekelt az emberi természet, és szerencsére Szabó Laci (bizony az a rettegett Szabó László) hagyta, hogy igazi emberi drámákat próbáljunk megkeresni. Egyre inkább sikerült, és ez meglátszott a nézettségen, ami szépen emelkedett. Korábban a témák kiválasztása úgy ment, hogy a belügy jelölte ki azokat a bűneseteket, melyeket fel lehetett dolgozni. Bizony ezek néha igen csak sablonosak, meg nagyon is túlpolitizálhatók voltak. Hanem „Sunyiló” ez az öreg sokat tapasztalt rendőrtiszt - az összekötőnk, akit addig gyötörtem, amíg nem kis kockázatot vállalva elkezdett függetlenül nem egészen a megszokott vonalon „gyűjteni” és a régi haverjain keresztül begyűjtött másfajta ügyeket, olyanokat melyek tényleg megrázóak voltak És utólag verekedtük ki rájuk az engedélyt. A műsor kéthavonta ezekkel a filmbejátszásokkal élő adásban ment, s dicsekvés nélkül mondom, hogy abban az egy órában üresek voltak az országban az utcák. És hát mivel a TV mohó és falánk, zabálja a műsorokat, forgathattam kedvemre a dokumentumfilmeket is. Kevi emberek, Dinasztiák, Híd, Volt egyszer egy zászlóalj… nem sorolom... Közben az orosz baráti filmes kapcsolatok révén, olyan helyekre is eljuthattunk Balog Jutkával főleg, ahova akkoriban fehér ember nemigen mehetett.

Ezek az utazások, hogy fértek bele a televízió költségvetésébe?

Ez a televízió számára szinte ingyen volt. Volt egy Intervíziós egyezmény, mely a műsorok cseréjét szabályozta, és szabályozta a kölcsönösen egymásnak biztosított forgatási napok számát. Hosszú távon persze ennek egyenlegbe kellett volna lennie, de ez nem a mi gondunk volt. Nagy Richárd az akkori elnök és Chudinák Alajos a Külpolitikai Szerkesztőség vezetője partner volt ezekben a vállalkozásokban. Ha meg tudtuk, tudtam szervezni, mindent megcsinálhattunk, amit akartunk. Így aztán átkértem magam Chrudinákhoz - a Külpolitikai Főszerkesztőségbe. Átvett.

Hogyan zajlott ennek a szervezése ebben az időben?

Elsősorban telexen. A Nemzetközi Kapcsolatok Osztálynak volt egy telexszobája onnan bátran, minden különösebb ellenőrzés, bürokrácia nélkül lehetett telexet küldeni, a kapcsolatot felvenni és tartani. Akkoriban a TASZ mellet megalakult egy másik hírszolgálat, ami a Gorbacsov hírszolgálata volt, velük jó kapcsolatokat építettünk ki. Volt még egy nagy lehetőségünk, hogy Chrudinák kiverekedte, mégpedig az hogy legyen saját kameránk, nem kellett a televízió más területeivel egyezkedni. Így szabadabban utazhattunk. Igaz, hogy késői órákban kerültek ezek a műsorok adásba, mert őszinte hangvételük miatt kicsit dugdosták, de lementek, s akinek füle és szeme volt rá az láthatta, hallhatta, s érthette.. Ezeket a filmeket máig tiszta szívvel vállalhatom. Csináltam filmet a Lembergi zsidó színházról, amelyik pokoljáráson ment keresztül és próbálták föltámasztani. És az emberek elmondták azt, ami tényleg történt. Példáúl Valentin Bereskov, aki egészen a Jaltai értekezletig Sztalin egyik személyi tolmácsa volt. Molotovnak és Ribbentropnak Berlinben, vagy a moszkvai értekezleteken Sztálinnak és Churchilln-nek ő tolmácsolt. Kész csoda, hogy életben maradt. Ez már a gorbacsovi korszak volt, de kemény mondatok hangzottak el. El tudtunk jutni Szahalinra, ahol azóta sem járt magyar forgatócsoport. Sikotán szigetétől hat kilométerre a japán Hokkaidó szigetén amerikai bázisok vannak. És amiket én először ott Sikotánon a mi oldalunkon nagy horgászbotoknak néztem, azok bizony kiskaliberű gépágyúk csövei voltak. Ez után nem csodálkoztunk azon, hogy a tanácselnök irodája az egy atom-biztos bunkerban van vagy tíz méterre a föld alatt.

Az egyik utolsó filmed a „Műkincsek hadifogságban”. Ezt 1991-1994-ig forgattad.

Ez megint egy olyan dolog, ami azt bizonyítja: lehet kínos ügyekről tapintatosan, is filmet csinálni, és a film segítségével megoldani keserves nemzetközi görcsöket is, kivéve, ha az ostoba politika bele nem csörtet - mint elefánt a porcelánboltba - a dologba. És ez történt a Szovjetunióba hurcolt magyar műkincsek ügyével. Kinti művészettörténészek, (közöttük egy régi ottani barátom fia) kezdték el piszkálni ezt az ügyet. Megjelent az Izvesztijába egy cikk erről. Mondom Aladárnak, kimennék szétnézni. - Menj, mondta. Hát mentem. Tájékozódni – nem forgatni. Kiderült, hogy ezek a tárgyak hivatalosan nem is léteznek, mert nem tekinthetők hadizsákmánynak. Ugyanis a hadizsákmány fogalmát nemzetközi egyezmények határozzák meg, amit a Szövetségesek - így a Szovjetunió is a Berlini értekezleteken 1945.- ben pontosítottak, és aláírtak. Hadizsákmánynak az elvitt magántulajdon nem tekinthető! Márpedig amit innen a Vörös Hadsereg bankok széfjéből, kastélyokból, magángyűjteményekből elhurcolt magántulajdonú műkincsek, zömében zsidó tulajdonú műtárgyak voltak. Viszont az is igaz: a volt Szovjetunió területéről, a német, meg a román csapatok, amit tudtak mindent elvittek. Hogy csak két példát mondjak, a harkovi múzeumot, amit nem tudtak a szovjetek kiüríteni - mire a várost elfoglaló magyar katonák odaértek, a németek úgy kitakarították, hogy még egy törött tárló, vagy képkeret sem maradt az épületben. A román csapatok pedig Odesszából, még az operaház színpadát is elvitték. Érthető tehát, hogy az orosz fél a területéről elhurcolt, s nyoma veszett műkincseit szeretné megtalálni, s visszakapni. Fű alatt tárgyalni kezdtünk. Nálunk Magyarországon nem voltak a SZU-ból elhozott kincsek. Nem volt cserealap. De mi felajánlottuk, filmes és TV-s kapcsolataink révén segítünk felderíteni, hogy szerte Európában hol vannak a tőlük elhurcolt, soha vissza nem került műkincseik. Cserébe kezdtek megnyílni a titkosított listák, előkerült a sárospataki könyvtár, Gorkijban azaz Nyizsnij Novgorodban, Hatvani, Csetényi gyűjtemény néhány képe a moszkvai restauráló központban – szóval egészen jól indult a dolog - közben persze minderről készültek a tudósítások- aztán sajnos beletenyerelt a politika-az a bizonyos elefánt a porcelánboltban – a magyarok ügyetlenkedése, a hazai sajtó demagóg ostoba cikkei miatt a kintiek megsértődtek, és kútba estek az igazi lehetőségeink. A pataki könyvtár került csak vissza, de az is hogyan? Súlyos dollár tízezrekért! És ma már a tárgyalásokról sem beszél senki. Goya Karneválja, Mone, Greco, meg a társaik a Puskin Múzeum emeleti körfolyosójának a falán. Holott...

Nemrégiben a Római part sorsáról forgattál. Lett abból film? Levetítette televízió?

Én az igazi film csinálást HDF-ben kezdtem. „Egy korty sör”, ez volt az első filmecském, a Híradónak készült. Abból a hajdani társaságból (miután a HDF-et szó szerint ledózerolták) alakult egy alkotó csoport ennek neve Art Mentor. Ennek vagyok most tagja. Pályázunk, pályázgatunk, ahogy ez ma szokás. Néha sikerül. Így készült el az utolsó pillanatban a „Requem a Római partért”... Az utolsó pillanat a part létének utolsó pillanatai voltak, mert most az ősszel ahol a Hableány (150 éves vendéglő volt a parton, nyolc, vagy tíz vele egykorú platánnal körülvéve) épületét átépítve, s megmentve a platánokat lakóház állt, most épül egy többszintes „geotermikus, természetbarát” lakóépület. Mivel a platánok útban voltak, mindet ki is vágták. Szóval tényleg az utolsó pillanatban forgattunk. A Duna Televízió adott szándéknyilatkozatot a sugárzásra. Elkészült a film. Eddig már négyszer vették le műsorról. A rekviem a Duna partért, arról a mocsok aljasságról szól, ahogy a Római partot, Budapestnek ezt a pótolhatatlan kincsét - elpusztítják, privatizálják, lakóparkosítják. A rabló kapitalizmus ékes példája ez, meg a korrupcióé. Mindez ugyanis árterületen történik, ahol elvileg épitési tilalom lenne. Már csak négy csónakház áll. Ki tudja meddig?

Nem nyugszol, most is ügyködsz, képzőművészeti kiállítást szervezel. Mos éppen Dargay Attila emlékest és kiállítás nyílt a Filmesházban. (2011. március 2)

Igen. Ezzel a kiállítással tartoztam az emlékének. De talán még valami feltétlenül tartozik az életrajzomhoz Ez pedig a számítástechnika. A Központi Fizikai Kutató Intézetben ismerkedtem meg vele a hatvanas évek végén. A Haly üstökös csóváját vizsgálni készült egy nemzetközi program. A KFKI kapta a feladatot, hogy dolgozzon ki egy megoldást az üstökös csóvájában fellelhető anyag formai vizsgálatára. Formai elemzést, hogy össze lehessen hasonlítani a földön található kristályokkal mindazt, amit az üstökös csóvájában találnak. Ki kellet fejleszteni egy módszert, egy számítógépes programot. Akkor ilyen program még nem létezett. Kerestek hozzá egy animációs szakembert, mert a virtuális kristályszerkezeteket mozgatni kellett.. Így kerültem velük kapcsolatba. Három hónapig nem értettük egymást. Én mondtam a magamét, ők is a magukét. Nem volt közös nyelvünk. Úgy három hónap után megvilágosodtunk, ők már meg tudtak fogalmazni matematikailag egy bonyolultabb mozgásfolyamatot, én meg érteni kezdtem a bitek nyelvét, és egyszer csak elkezdtünk együtt dolgozni. Eredményeként megszületett egy program, ami elment az üstököshöz. Ugyanakkor egy Karsay nevű srác mindezt rajzprogrammá írta át – ne gondoljátok, hogy ez vonalakat jelentett, meg görbéket! Nem, csak vonatkozási, marker pontokat jelölt meg a rajzgép - amiket ha összekötöttünk, akkor viszont már létrejött az ábra. A Mikrobi sorozatban már számítógéppel rajzoltattuk meg a rakétát. Vagyis elkészült egy 3D-s modellező program, ami akkor, ha tovább tudjuk fejleszteni, nagyon nagy durranás lett volna ha... A projekttel elkezdtünk házalni a hadügytől kezdve mindenütt. Nem kellett senkinek. - Ez még csak a jövő, mondták. - De itt van készen. Legyintettek. Nem is lett belőle európai szenzáció. Pedig a 3D alapjait itt Európában hamarabb megcsináltuk, mint ahogy azt Amerikában hivatalosan kihozták. Két év múlva jött a 3D, aztán a 3DMax, a Leigh Wawe, nem sorolom. Később CAD, Maya. Hát így találkoztam a számítógéppel és vagyok vele máig is szoros baráti kapcsolatban. A kilencvenes években a Sebő gyerekekkel, meg Bódy Attila barátommal megcsináltuk a római Gorsium modelljét, aztán én vagy három évig bütykölve, a budai vár Mátyás kori 3D-jét, meg néhány reklámfilmet szintén 3D animációval. Passzióból csinálok egy galériát a Filmes házban, ahol olyan kollégák állítanak ki, akik mást is csinálnak, - festenek, grafikáznak, fotóznak. De kiállítanak ott neves művészek is. Közben pályázgatok, s ha sikerül csinálok filmet is. Itt tartok most 77 évesen.

Az interjú 2011 februárjában készült

Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo