Hatvan (60) éves a magyar televíziózás. A Filmesházban az estet Babiczky László ezekkel a szavakkal nyitotta meg. (2017. május 3.)
Kedves kollegák! Ide készülődve legszívesebben rég nem hordott szmokingomat vettem volna fel, evvel is jelezve, hogy milyen ünnepi pillanatnak gondolom ezt az emlékezést a magyar televíziózás kezdeteire, tündöklésére, aranykorára, melynek résztvevői, alakítói lehettünk.
Különleges szerencsénk volt. Munkahelyünk egy különleges pillanatban született. 1957-ben a forradalom elbukása után az ország az újrakezdés, az élni akarás keserédes pillanatait élte. Alig több mint egy évtized után másodszor kellett mindent újrakezdeni! Ennek az újrakezdésnek lett szimbóluma az új csoda a távolba látó készülék, a televízió! A csodadoboz közösségeket teremtett. Közhely, hogy a készülékek köré odagyűlt a szomszédság és nézte a csodát, ezt a fantasztikus találmányt. Egyszerre csodálták a találmányt és élvezték azt a világot, melyet lakásukban vendégül láthattak. Családtaggá vált Takács Mari, Tamási Eszter, Varga József és aztán a többiek mind.
Azok a szerencsések pedig, akiket a sors, sokszor a véletlen televízióssá tett az új csoda megszállottjaként munkálkodtak, hogy legyen adás! Versenyre keltünk. Győzni akartunk. Szórakoztattunk, színházat csináltunk. Színészek, zenészek lettek mindennapos vendégek az otthonokban. Leköröztük a filmhíradót, bevittük az irodalmat, a képzőművészetet, a színházat, a zenét a lakásokba. Otthonainkba került a kultúra ezer arca. Kitekintettünk a világba, ablak voltunk. Mi, akik csináltuk tobzódtunk az új és újabb lehetőségekben, hisz minden új volt. Kitaláltuk, megcsináltuk és azt hittük, hogy jó! Büszkeséggel töltött el minket, hogy nő a hírünk az országban, hogy szeretnek minket az emberek, hogy ismertek, fontosak vagyunk.
Megismertek minket a világban is. Díjakat nyertünk. Szerkesztőink, rendezőink alkotó lázban égtek. Az egyik munkát követte, a másik. A sikerek és kudarcok közepette nem volt idő meditálni, mert jött a következő feladat. Észre sem vettük, hogy a kis csapat létszáma nőtt. Komoly intézmény lettünk. Belaktuk a székházat, osztályok, főosztályok, igazgatóságok lettek. Elszakadtunk a rádiótól. Eleinte mindent ki kellett találni, aztán lettek mestereink, akiktől tanulhattunk. Szaporodtunk, versenyeztünk, konkuráltunk, intrikáltunk. Életünk lett a Magyar Televízió! De nem csak nekünk, a televíziósoknak, de az új csoda beépült a magyar társadalom életébe. Tükre és alakítója lett a magyar társadalomnak. Összeforrt a közönség és a televízió. Minden sikerünk és bukásunk ellenére közösség lettünk, televíziósokká váltunk. Az idők múltával a sérelmek feledésbe merültek, amit egymásnak okoztunk. És mi televíziósok büszkén emlékezünk pályafutásunkra, örömeinkre, küzdelmeinkre!
Talán ez az oka, hogy mai is léteznek Facebook közösségeink, hol fotókat, emlékeket osztunk meg. Hogy évekig volt az Óbudai társaskörben televíziós baráti kör. Rendszeresen emlékezünk a Hargita stúdiónál a kezdetekre. Hogy a hónap utolsó csütörtökén rendszeresen találkoznak televíziósok. Hogy könyvek emlékezések születtek! Hogy Dunavölgyi Péternek és nekem is a honlapom tévétörténettel telített. Hogy itt a Filmesházban rendszeresen vannak televíziós estek. A neten is láthatjátok ezeket, mert rögzítésre kerültek. Itt a Filmesházban van otthona a Televíziós Művészek Társaságának is, a mai este rendezőjének.
(2017.május 3.)
