Politikai botrányoktól sem mentes a média világa. Ezekben a botrányokban a politikai aktualitás eltereli a figyelmet arról, hogy a magyarországi médiafejlődés, nem függetlenül a világfolyamatoktól, milyen lépcsőfokokon keresztül jutott el a mai helyzethez. Az ma már világosan látszik, hogy ez az állapot nem szolgálja a magyar állampolgárok érdekeit. érdemes megvizsgálni pillanatnyi indulatoktól függetlenül azokat a változásokat, azokat a döntéseket, melyek ezt a helyzetet eredményezték és akkor talán az is kirajzolódhat, hogy lehet-e ezen a helyzeten változtatni.
A televíziózás világa nem vizsgálható függetlenül a technológiák konvergenciájától, a digitális világ okozta változásoktól. Ez a forradalmi változás a média minden területére új helyzetet hozott. A mi vizsgálódásunk, terjedelmi okok miatt is, a magyarországi televíziózás világára fog korlátozódni. Látnunk kell, hogy televízió-nézési szokásaink függetlenül attól, hogy a változásokat jónak vagy rossznak ítéljük megváltoztak és ezt minden újabb változtatásnál döntően figyelembe kell venni!
A jelen helyzet megértéséhez szükséges némi történeti visszapillantás. Vállalni kell annak veszélyét, hogy a terjedelmi korlátok miatt sokszor egyszerűsíteni kell megállapításainkat, nincs mód az igen csak bonyolult összefüggések bemutatására.
Az 1957-ben meginduló magyarországi televízió állami televízió volt. A politikai hatalom felismerve e médiának hatását, ezt a saját legitimációjának eszközévé tette. Aktuális műsorait, híradóit közvetlen pártirányítás jellemezte, mely a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztályán keresztül realizálódott. A megjelenő új média vonzását az egyéb, zömében kulturális, műsorok voltak hivatottak biztosítani. Ezek, ha nem is voltak a politikai elvárásoktól függetlenek, de lényegesen szabadabb lehetőségekkel rendelkeztek és szakmai színvonaluk vitathatatlanul magas volt. A finanszírozást (a rádióval közösen) az előfizetői díj biztosította. Hosszú ideig az 1970-es évek közepéig az előfizetési díjból beérkező pénz több volt, mint amit a hatalom visszaosztott működésükre. Csak a Magyar Rádió és Televízió szétválása után alakult ki a hosszú időre jellemző alulfinanszírozott helyzet, amikor az előfizetési díj már nem volt elegendő a televízió színvonalas működtetéséhez. A hiányzó részt a költségvetésnek kellett kipótolnia. A politikai függést gazdasági függés is erősítette. Ezt a negatív helyzetet az befolyásolta pozitívan, hogy a politikai változások következtében, csökkent a diktatúra és szabadabbakká váltak a televíziósok lehetőségei, nőt a mozgástér. A szakmai döntéseket elősegítette, hogy a televízióban létrejövő szerkesztőségek, műhelyek egyre jobban kötődtek a változásban lévő magyar társadalom „televíziónkivüli” szervezetihez, a civil világához. Ez a folyamat vezetett a nyolcvanas évek már-már közszolgálatinak nevezhető televíziózásához. Jellemzője az alulról építkezés, a műsorötletek kigondolása. A hatalom egyre kevésbé a megrendelésben érvényesül, inkább csak bizonyos elképzelések megakadályozásában. Az alkotók a műsorkészítők egyre jobban tudják érvényesíteni elképzeléseiket. Ez a folyamat vezet el a rendszerváltást megelőző állapothoz és ahhoz a szerephez, amit a Magyar Televízió a rendszerváltásban betöltött. (A Magyar Rádió is hasonló utat járt be.)
A hét minden napján sugárzó kétcsatornás televízió látva a nemzetközi trendeket még arra is kísérletet tesz (1988. május 17-27), hogy egyik csatornáját (M2) kereskedelmiesítse, reklámbevételeivel – legalábbis a tervek szerint – kisegítve az (M1) alulfinanszírozottságát plusz anyagi forrással. Ez a kísérlet azonban hiába volt sikertörténet és politikai támogatottsága is volt, nem lett kiindulópontja az átalakulásnak. Marjai József miniszterelnök-helyettes, kereskedelmi miniszter bevezető sorai adnak súlyt az a szélesebb nyilvánosság számára eredményeket bemutató kis kötetnek, mely rögtön az adások után született, de az elképzelés nem tudott átmenni a politikai vezetés szűklátókörűségén.
A kétcsatornás Magyar Televízió a Magyar Rádióval karöltve mégis döntő szerepet játszott a magyarországi változásokban. Műsoraival képes volt felmutatni mi zajlik a politika boszorkánykonyhájában és ezzel befolyásolni tudta a magyar társadalom közhangulatát és segítette az átalakulást. Politikai szerepre tett szert, nem csak közvetített, de alakított is!
A választások utáni évek televíziózására az volt a jellemző hogy a sajtószabadság ízétől „megrészegedett televíziósok” a nehezen törődtek bele, hogy az új hatalom ismét szeretné, ha a televízió csak a kormány szócsöve lenne. Erre lehetőség volt, hisz még az 1974-es törvények voltak érvényben. A médiaháború nagyon bonyolult részleteibe nem érdemes itt belemenni. A helyzetet kitűnően jellemzi Halmai Gábor tanulmányának egy mondata. „Az Antall-kormány, a médiaháborúnak nevezett törvény nélküli időszakban, igyekezett kihasználni ezeket a – kádári korszak kézi-vezérlésű rendszerét intézményesítő – szabályokat a függetlenedni akaró médiavezetők megzabolázására, miközben a köztársasági elnök az alkotmányosság határán mozogva igyekezett védelmezni az elnököket.”
A Horn kormány első intézkedései közt megszülető médiatörvény a politikai erők kompromisszumaként jött létre. SZDSZ nyomására tág teret engedve a kereskedelmi televíziózás térnyerésének. A Magyar Televízió anyagi konszolidálás nélkül volt kénytelen felvenni a versenyt a meginduló kereskedelmi televíziókkal. Az előfizetési díj eltörlésével, a finanszírozást a költségvetés hatáskörébe utalva a „közmédia” anyagi vonatkozásban ismét kormányfüggővé vált. Ha a hatalomnak tetsző módon dolgozik, akkor számíthat méltányos finanszírozásra. Ezt volt hivatott felügyelni az ORTT (Országos Rádió és Televíziós Tanács). Az elnök felügyeletét végző kuratóriumban pártarányoknak megfelelően ültek a kurátorok. A Magyar Televízió tehát sem gazdaságilag sem műsorpolitikája tekintetében nem volt független. Politikai elvárásoknak megfelelően volt kénytelen igazodni a folyamatosan változó elvárásoknak. Átgondolatlan szervezeti átalakulások, leépítések, kiszervezések kora volt ez, reménykedve abban, hogy az elvárásoknak való megfelelés javít a Magyar Televízió anyagi helyzetén és lehetővé teszi a színvonalas műsorgyártást. Ez a politikai és gazdasági kiszolgáltatottság törvényszerűen vezetett ahhoz, hogy a Magyar Televízió egyre kevésbé tudta megtartani nézőit és egyre kevésbé volt képes a közszolgálat normáinak megfelelni. /Nemeskürty István (1990) Hankiss Elemér (1990–1993) Nahlik Gábor (alelnökként, 1993–1994) Horváth Ádám (1994–1995) Székely Ferenc (alelnökként) (1996) Peták István (1996–1998) Horváth Lóránt (1998–1999) Szabó László Zsolt (1999–2001) Mendreczky Károly (2001–2002) Ragáts Imre (2002–2003) Pinke György (alelnökként, 2003–2004) Rudi Zoltán (2004–2008) / A kódolt bukások kora volt ez! Megszűntek az alkotói műhelyek, megszűnt a munkatársak önálló független gondolkozási lehetősége, nőtt a felülről érkező megrendelések teljesítése. Egyre nagyobb szerepet kapott a politika által vezérelt aktuális műsorok sora. Elenyésző számban készültek egyedi alkotások, önálló művészeti produkciók, kulturális műsorok. Ezzel a tendenciával egy időben lazult a köztelevízió kapcsolata a magyar társadalommal és ez meglátszott folyamatosan csökkenő nézettségén is. A televízió ostroma pedig végképp lezárt egy korszakot. A megváltozott politikai és társadalmi helyzet a technológia robbanásszerű változása végérvényesen átalakította az audiovizuális piacot.
Televíziók, életképes konkurensek sora jött létre a Médiatörvény adta lehetőséggel élve. (Duna, TV2, RTL, tematikus csatornák) A XXI. század magyar televíziózására már a számtalan magyar nyelvű televízió jelenléte a jellemző. Kereskedelmi gondolkodásmód és finanszírozás, sokfajta politikai irányultság jellemzi tevékenységüket. Reklám, hír, hírháttér, a nézettséget megcélzó műsorkínálat jellemzi adásaikat. Tulajdonosaiknak gazdasági és politikai kívánalmai, ha nem is mindig direkt módon, de meghatározzák a szerkesztőségekben dolgozók lehetőségeit.
A digitális technika adta korlátlan lehetőségek, a csatorna bőség eredményeképpen trendforduló következett be. Míg a magyarországi televíziózás első ötven esztendejét meghatározta az adásidő szűkössége, mely korlátokat szabott, a pénzügyi lehetőségeken túl, az alkotó műhelyek elképzeléseinek, a jelen helyzetben a műsoridő kitöltése jelent kihívást. Ezt a helyzetet mutatja az a rengeteg ismétlés, melynek a televíziók előtt ülők tanúi lehetnek. Egy-egy sikeres tartalom végigfut, meg-megismétlődve, a sokcsatornás kínálaton. (100) A szűkös keresztmetszet a tartalom előállítás lett. Ez kerül sok pénzbe és kreatív munkába. A tartalom előállító műhelyek kikerültek a televíziók belső műhelyeiből, külső produkciók szállítják őket megrendelésre. Véleményem szerint ez nem kedvez a minőségnek és végképen nem a művészi, alkotói tevékenységnek. A cél a biztos sikerre való törekvés és a megrendelő igényeinek kielégítése. A független alkotók bekapcsolódása ebbe a folyamatba nem egyszerű feladat, az új struktúra ezt nem támogatja, inkább nehezíti. Ebben játszik ma meghatározó – sokszor erősen vitatható – szerepet a „média mecenatúra” pályáztatási gyakorlata, mely nem mentes a politikai szempontoktól.
Ezért tehetjük fel okkal a kérdést. Zsákutca vagy útelágazás? Vajon merre tart a jövő televíziózása? Merre tart a közszolgálati televíziózás?
2017. június 27.
