Az MTV – akkor már – csaknem húsz éves történetében új fejezetet nyitott a körzeti stúdiók létrehozása: elsőként, 1976. november 16-án Pécsett, és ezzel gyakorlatilag egy időben Szegeden, azzal az ígérettel, hogy ezt hamarosan követi a miskolci, a debreceni és a győri stúdió megalakítása a többi körzeti központban. Az ünnepélyes megnyitó azonban gyakorlatilag üres stúdióban zajlott: előbb Budapestről kölcsönzött, majd „uraságoktól levetett”, fekete-fehér technikával, ősöreg (Pye) közvetítőkocsival készültek a műsorok.

A gondolkodást azonban mindez nem akadályozta meg; mindenkit izgatott a kérdés: mivel tudnánk magunkra vonni az ország közvéleményének figyelmét, mi az, amit mi másként tudunk-látunk Dél-Dunántúlon, mint „a pestiek” a Szabadság térről. Hamar rájöttünk: legnagyobb előnyünk az, hogy itt élünk. Ráadásul fiatalok voltunk (a stúdió átlagéletkora 31 év volt!), s ily módon természetesen „meg akartuk váltani a világot”. Néhány budapesti szakemberen kívül a munkatársak többsége Pécsről és környékéről verbuválódott, a szerkesztő-riportereket a Dunántúli Naplótól és a Magyar Rádió Pécsi Stúdiójától csábította át Békés Sándor stúdióvezető (korábban a Napló főszerkesztő-helyettese). Jómagam Budapestről, a Figyelő szerkesztőségéből érkeztem Pécsre, és „műsorügyi” helyettese lettem a stúdióvezetőnek.

A nyolcvanas évek elejére egyre határozottabb formát öltött a később megbecsült nevet szerzett dokumentumműhely, amelynek szlogenje lett a „Hol élünk, hogyan élünk?” E kérdésre kétféle módon igyekeztünk választ keresni. Az egyik a bevallatlan, előítéletekkel terhelt múlt tisztázása. A történelmi dokumentumfilmek némelyike a második világháború és az utána következő zűrzavaros évek homályát próbálta oszlatni. Ilyen volt például a nyolcvanas évek közepén készült (Miskolcon díjat is nyert) Hűségesek (rendező Litauszki János, szerkesztő-riporter Gombár János, szerkesztő Sóvári Gizella), amely a magyarországi németek náciellenes mozgalmának (Hűséggel a hazához) bemutatásával bizonyította, nem minden német volt nácibarát Magyarországon (sokuk „jutalma” mégis a kitelepítés lett).

Hasonlóan kényes kérdéseket feszegetett Téglásy Ferenc - Füzes János katonatrilógiája, amely – megelőzve Sára Sándor emlékezetes sorozatát – a második világháborúban részt vett magyar katonák személyes tragédiáiról adott addig szokatlanul hiteles képet. Ebbe a sorba illeszkedik a Gulagon raboskodó Rózsás Jánosról készített portré (rendező Litauszki János, szerkesztő-riporter Belénessy Csaba, szerkesztő Sóvári Gizella). A háború utáni évek kényszerű gyakorlata volt, hogy a megfogyatkozott férfi-munkaerő helyére nőket állítottak, kellő ideológiával alátámasztva. Ilyen „korunk hősei” voltak a traktorista lányok, akikről nemcsak (nívódíjas) filmet készítettünk, hanem országos találkozójukat is megszerveztük (rendező Litauszki János, szerkesztő-riporter Hídvégi József, szerkesztő Sóvári Gizella). Végül hadd ragadjak ki még egy tabutémát, amelynek feldolgozásával szintén úttörők voltunk a hazai tömegkommunikációban: Szoboravató címmel dokumentumfilmet készítettünk a hírhedt MAORT-perről, s az ártatlanul elítélt, a rendszerváltásig nem is rehabilitált Papp Simonról (rendező Litauszki János, szerkesztő-riporter Gombár János, szerkesztő Sóvári Gizella).

A pécsi dokumentum-műhely másik erőssége a szociográfiai filmek vonulata. Akkoriban erős volt az értelmiségben a kritikai hang a falvak elnéptelenedése, a szakképzetlenek nyomorúságos helyzete miatt (is). Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy szerkesztő-riportereink jól ismerték a "terepet", Budapestről pedig sok fiatal (tévés és „balázsbélás”) rendező keresett megszólalási lehetőséget – Babiczky Lászlótól Radó Gyuláig, Erdőss Páltól, Téglásy Ferenctől Vitézy Lászlóig. Olyan aprófalvak sorsát tártuk az ország – ekkor még érdeklődő – nyilvánossága elé, mint Gyűrűfű, Monosokor, a teljesen cigányok lakta Alsószentmárton, Gilvánfa (Esélylesők – a magyarmecskei „iskolakísérlet”), a hányatott történelmű Véménd. Fő kérdésünk az volt: mennyire meghatározó az, hogy valaki hol született, és hol járt iskolába? Kiderült, hogy bizony nagymértékben. Ma is aktuális lenne Vitézy László és Pánics György akkori dokumentumfilmje, „A jövő munkása”, amely a szakképzés anomáliáit járta körül.

A dokumentum-műhely harmadik vonulata a portréfilmeké; olyan embereknek igyekeztünk „örök” emléket állítani, akiknek tevékenységét időtállónak és példaértékűnek tartottuk: iskolateremtő tudósoknak, orvosprofesszoroknak, művészeknek, közösségformáló „egyszerű embereknek”. Oly sokan voltak, hogy felsorolásukkal nem is próbálkozom. /Sóvári Gizi emlékezése/