2015. Március 10 -én a www.delmagyar.hu honlapon olvashatták a Szegediek, Dombai Tünde ˝Utolsó bástya voltunk” című tudósítását arról, hogy az MTV (MTVA) Szegedi Körzeti rádió- és tévéstúdió március 15 -én bezár. Az épületet ekkor lelakatolták. Hasonló sorsra jutott az MTV Pécsi Körzeti stúdiója. A tudósítás szerint „a szegedi és a pécsi körzeti stúdióktól, rádióból és tévéből összesen 31 embert építettek le nagyjából 4 hete. Szegedről összesen 26-ot.” A hírek hallatán arra gondoltunk Babiczky László rendező kollégámmal, hogy érdemes lenne számba venni a két körzeti stúdió „élettörténetét”, a kezdetektől, a nagyszerű éveken át, az elsorvadásig, majd a lakat bezárásáig.

Babiczky László sok évet töltött alkotóként Pécsett, én pedig éveken keresztül figyeltem a szegedi stúdió munkáját, évtizedek alatt sok helyszíni tapasztalatot szerzetem, ezért úgy döntöttünk, a stúdiók történetét bár közösen írtjuk, de ki – ki a saját választott területének történetét mutatja be.


Én a szegedi stúdió történetét próbálom felvázolni, korabeli dokumentumok, és a stúdió munkatársainak visszaemlékezései alapján. Ez az anyag a www.dunavolgyipeter.hu oldal mellett Babiczky László honlapján is olvasható, s amint a II. részt Babiczky László befejezi az ő írása is olvasható lesz mindkét oldalon.


A történeti tény: 1976. november 24 -én megindult a körzeti televíziózás Magyarországon.


Hogy kezdődött?


A regionális televíziózásról való gondolkodás a Magyarországon a ’70-es évek közepén vetődött fel. A 60-as évek végén és a 70 - es évek elején az európai államok közszolgálati televíziói létrehozták regionális stúdióikat. Európában kialakult a regionális közszolgálati stúdiók rendszere. Az országok két megoldás közül választottak, az egyik megoldás esetében stúdiókat hoztak létre a fővárosok kívül, ehhez viszont nem rendeltek hozzá sugárzási rendszert, vagyis regionális frekvenciát, a sugárzás az országos televíziók központi frekvenciáin történt. Egy másik technikai szerint, ahol létrehoztak egy regionális stúdiót, ahhoz biztosítottak frekvenciát is. Ezeken, a helyeken a központi stúdió műsorába szállítottak be műsorokat, és önálló helyi adást is készítettek, ez utóbbi megoldást választotta a legtöbb ország.


A gondolat felvetése után a hazai televíziós szakemberek és vezetők terveket, műszaki elképzeléseket vetettek papírra. A televízió vezetői öt regionális stúdió rendszer kiépítésén gondolkodtak, (Pécsett, Szegeden, Győrött, Miskolcon és Debrecenben). Ebben az időszakban az MTV még jelentős befizető volt az ország költségvetésébe, az nyilván való volt, hogy saját anyagi forrásból mégsem tud sem öt, sem kettő körzeti stúdiót elindítani, tehát állami központi és helyi források megnyitására volt szükség. 1975 tavaszán, a közvélemény talán először egy Csongrád megyei lapból értesülhetett arról, hogy körzeti televíziósról tervek készültek.


Idézet a Csongrád megyei Hírlap április 25-i számából, Polner Zoltán érdekes kérdést tett fel: „Kellenek - e tv-sztárok?„

„(…) A Magyar Televízió nyilvánvalóan mindenekelőtt az ország legjobb művészeit akarja bemutatni a közönségnek. Ez a törekvése helytálló és reális. Köztudott azonban az is, hogy a művészeti díjasok között évről évre igen sok vidéki művész is szerepel. Ezek a művészek azonban ritkán vagy alig szerepelnek a televízió, műsoraiban. A műsorszerkesztés és az azt megelőző szervezőmunka a könnyebb megoldást választja. Azokkal „játszik" színházat, akik könnyen elérhetők, nem okoznak túl nagy problémát a szervezésben, és bármikor a rendező, a műsorszerkesztő rendelkezésére állnak.

A Magyar Televízió azonban nem a fővárosban élő művészek fóruma. Legalábbis, nem kizárólagosan. Miután Magyarország nem rendelkezik vidéki stúdiókkal úgy, mint Lengyelország, a vidéken élő színészeknek nagyon nehéz eljutniuk egy - egy tévéjáték vagy a Nyitott könyv egy - egy adásának bemutatójáig. Ha sikerül a tervezett szegedi stúdió létrehozása, bizonyára javul a szegedi színészek foglalkoztatása. (…) (forrás: www.dunavolgyipter.hu - Fejezetek a magyar televíziós történetéből XIX.)


Az MTV vezetői a tervek elkészítése közben természetesen folyamatosan egyeztettek az MSZMP illetékes vezetőivel, majd biztatásukat elnyerve Nagy Richárd elnök írásbeli előterjesztést tett 1976. nyarának végén.


Újabb sajtó informácó látott napvilágot. A Tükör című hetilap júliusi számában Bácskai László már interjút készített Farkas Istvánnal, az újonnan létesítendő Szegedi Körzeti Stúdió vezetőjével. ( a kijelölt stúdióvezető soha nem televíziózott, az MSZMP KB osztályvezetője volt és keveset tudott a televíziózásról).


Részlet az interjúból: (…)

„– Csongrád, Bács és Békés megye körzetében, Szeged székhellyel kezdjük meg a munkánkat. Hazánknak ebben a részében eddig nem volt centrumuk az országos hírközlő szerveknek. Vidéki rádióstúdió már számos helyen működik, de a szegedi lesz a Magyar Televízió első regionális stúdiója.

– Mi a legfontosabb célja, rendeltetése az új stúdiónak?

– A most kiépülő szegedi tévéstúdió lehetőséget nyújt ahhoz, hogy megfelelően kialakított adásrendszer keretében, a televízió az eddigieknél nagyobb részt vállaljon az ország e vidéke eredményeinek népszerűsítéséből, gondjainak, feladatainak megoldásából. Természetesen lehetőség nyílik arra is, hogy az új hírközlő szervezet segítségével méltó szerepet kaphassanak a terület kiemelkedő tudományos eredményei, a művelődés, a kultúra itt tevékenykedő művészei, dolgozói. Gondolok itt – többek között – a három megyében működő szegedi, kecskeméti és békéscsabai színház művészeire.


Hol épül fel az új stúdió?


– Végleges helyünk a korszerűen átalakított szegedi Úttörőház lesz. Ez az épület már amúgy is nehezen tudott megfelelni a követelményeknek, messze is volt a központtól. Az új Úttörőház – méltó környezetben – a volt pénzügyi palotában kap helyet a város centrumában. Az új stúdió tervezése már elkezdődött és átépítése 1977 végére befejeződik. De a munka addig sem áll, mert a szegedi városi tanács a rendelkezésünkre bocsátotta a Sportcsarnok egyik edzőtermét, amelyet közvetítő kocsi beállításával tudunk működtetni. Az új televízió stúdió, méreteit tekintve, azonos lesz a budapesti II. -es stúdióéval. Ez egyben azt jelenti, hogy a rendszeres napi feladatokon kívül, tévéjátékok, filmek készítésére is alkalmas lesz. Itt szinkronizálhatunk külföldről vásárolt filmeket. Mindezekben nagyon komolyan akarunk támaszkodni a három megye művészi bázisára, az itt működő színházak kitűnő művészeire, a kulturális élet különböző reprezentánsaira: írókra, újságírókra, zeneművészekre, képzőművészekre, tudósokra stb.


- Melyik napra tervezik az önálló műsoradást?


- Hétfőre! Ez lehet, hogy sokak számára meglepetés, de számunkra logikus megoldásnak tűnik. Közismert, hogy a hétfő a központi adón szünnap, technikailag tehát semmi akadálya nincs annak, hogy mi éppen ezt a napot válasszuk adásnapunknak. Hétfőnként kezdetben egyórás, később kétórás önálló műsort fogunk sugározni. Érdekességként megemlíteném, hogy saját műsorunkat véglegesen a 2-es adóról fogjuk működtetni, viszont a szentesi közvetítő állomás egyelőre csak az első adó programját szórja, így mindaddig, amíg meg nem teremetik a kellő technikai feltételeket a szegedi körzeti tévéstúdió az eredetileg szünnapnak számító hétfői napon, az l-es programon fog jelentkezni. Tárgyalások folynak a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériummal az adáshoz szükséges postaműszaki feltételek megteremtésének gyorsításáról.”- (forrás: www.dunavolgyipeter.hu A magyar televíziózás története XX.)


Nagy Richárd televízió elnök előterjesztést tárgyalta meg 1976. Augusztus 31 – én MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága . A Magyar Nemzeti Levéltárban fellelt dokumentum szerint:


„Javaslat a Magyar Televízió pécsi és szegedi körzeti stúdiójának megindítására. Előadó Nagy Richárd, meghívott Fodor László, hozzászóltak Nemes, Győri, Tömpe, Grósz, Óvári elvtársak.


Melléklet:

Nagy Richárd előterjesztéséből:

„Az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága korábbi állásfoglalása alapján a megyei párt és tanácsi szervek vezetőinek közreműködő támogatásával a Magyar Televízió megkezdte a körzeti tévéstúdiók megvalósítását.


A jóváhagyott ötből jelenleg befejezés előtt áll - ideiglenes elhelyezésben - a pécsi (Baranya, Somogy, Tolna megyék körzetében) és a szegedi (Bács, Békés, Csongrád megyék körzetében) tévéstúdiók létrehozása. További három stúdió építésére, anyagi lehetőségeinktől függően később kerül sor. A szegedi és pécsi stúdió munkálatainak jelenlegi szakaszában – hogy elkészülésük után működésük zavartalan legyen – az alábbiakban kérjük az Agitációs és Propaganda Bizottság állásfoglalását:


1.) A körzeti stúdiók feladata:

a. /műsorokat készíteni és sugározni a központi adók számára, támaszkodva a körzetben működő politikai, gazdasági, kulturális, tudományos, oktatási és egyéb intézményekre, illetve színtársulatokra;

b./ önálló műsort készíteni és sugározni a saját körzet területére a körzet politikai, gazdasági, művészeti, közművelődési és sportéletéről;

c./ szinkronizálni a külföldről vásárolt filmeket, illetve tévéjátékokat.

A fenti feladatokat a pécsi és szegedi stúdióban előreláthatóan három év alatt fokozatosan valósíthatják meg:


1976-ban a TV Híradó helyi részlegei megkezdik munkájukat a körzetben.


Befejeződik a körzeti ideiglenes stúdiók személyi és technikai alapjainak megteremtése. A stúdiók dolgozói intenzív oktatásban vesznek részt a központi stúdiókban, s közben próbaműsorokat készítenek a körzeti stúdiókban. A felkészüléstől függően a központi adókon havi 30 perces önálló műsorral jelentkeznek.


1977 - ben három önálló művészeti műsort készítenek (tévéjáték, Nyitott könyv, vers-műsor stb.), a központi sugárzás rendszerében kéthetenként 30 perces időtartalommal, önálló műsorral jelentkeznek.


1978 -ban befejeződik a végleges stúdió és technikai bázis építése. Legalább öt művészeti műsort készítenek (tévéjáték, vers, irodalmi műsor), hetenként 40 - 60 perces önálló műsort sugároznak saját körzetük számára.


2.) A körzeti stúdiók a Magyar Televízió főszerkesztőségeiként működnek. Munkájukat az Elnök irányítja. Az érdekelt megyék párt és tanácsi vezetőivel együttműködési megállapodást kötöttünk, amely szabályozza a stúdió létrehozásában kölcsönösen vállalt feladatokat.

A körzeti stúdiók éves terv alapján végzik munkájukat. A helyi politikához kapcsolódó műsortervek elkészítésében, a körzetekben illetékes megyei pártbizottságokkal együttműködnek. Műsortervüket a Magyar Televízió Elnöksége véglegesíti.

A körzeti stúdiók munkaköreit - az illetékes pártszervekkel egyetértésben - elsősorban helyi káderekkel kell betölteni. Az ideiglenes stúdiókhoz egyenként 32 fő szükséges, a végleges stúdiókhoz mintegy 70-80 fő. A stúdió vezetőinek kinevezése megtörtént, illetve részben folyamatban van.

A körzeti stúdiók létesítését és finanszírozását a határozat alapján úgy oldottuk meg, hogy a szükséges területet, közműveket és épületeket az érintett megyék biztosítják. A stúdiók működőképes felszerelését a körzetbe tartozó megyék és a Magyar Televízió közösen finanszírozza. A végleges tévéstúdiók elkészülte után minden további költség a Magyar Televíziót terheli. A végleges stúdiók fejlesztésének második ütemében tervezzük a rádióstúdiók telepítését.

Megjegyezzük, hogy kiemelt feladatnak továbbra is a már korábban elfogadott elvek alapján az I. és II. csatorna fejlesztését, műsoraik színvonalának emelését tarjuk.

Budapest,1976. augusztus 18.”


A jegyzőkönyv szerint a döntés, :


„Az Agitációs és Propaganda Bizottság, egyetértően tudomásul veszi, hogy a Magyar Televízió – a bizottság korábbi állásfoglalásának megfelelően – 1976 -tól kezdődően létrehozza, és fokozatosan kifejleszti pécsi és szegedi körzeti stúdióját. A körzeti stúdiók létesítése is előmozdítja a vidéki kulturális központok fejlődését, kedvezőbb feltételeket teremt az említett körzetekről szóló tévéműsorok készítéséhez. A körzeti stúdiók a Magyar Televízió részei, irányításuk az MTV Elnökségének hatáskörébe tartozik.

A Bizottság ajánlja, hogy a tervben szereplő további három körzeti stúdió későbbi megalapítás során vegyék figyelembe a pécsi és szegedi stúdiók működésében szerzett tapasztalatokat.” -(Magyar Nemzeti Levéltár - 288f 41/268..- MSZMP KB Agit. Prop. Bizottság.)


1976. Október 6 - ülésezett az Állami Rádió és Televízió Bizottság. A napirendi pontok között szerepeltek:


Tájékoztató a Rádió és a Televízió új oktatási műsorairól című előterjesztés, és Tájékoztató a Televízió körzeti stúdióinak beindításáról és a II. műsor szombati adásnapjának bevezetéséről. Előterjesztő Nagy Richárd volt, de jelen volt Megyeri Károly elnökhelyettes is a televízió politikai területéért felelős vezető.


Az ülés jegyzőkönyve szerint:

„Megyeri Károly elvtárs az írásos tájékoztatót a következőkkel egészítette ki:

Teljes erővel folyik mindkét városban a körzeti stúdiók építése. Remélhető, hogy november 7 -ig üzemképes állapotban való átadásuk megtörténik. Ezt a két stúdiót ideiglenes, átmeneti stúdiónak tekintik. Reális remény van arra, hogy november második felében a két körzeti stúdió bemutatkozhat első műsorával, kb. 30 - 40 perces terjedelemben. Két főosztályt jelöltek ki patronálási feladattal, a megvalósítás segítésére. A megyei pártbizottságokkal a kapcsolatuk jó. Örömmel fogadták a megyék ezt a kezdeményezést, és a politikai együttműködésen túlmenően készek anyagiakkal is hozzájárulni a körzeti stúdiók kifejlesztéséhez.”


Az ÁRTB november 3 -i ülésének jegyzőkönyve szerint:

„Az Állami Bizottság a Televízió körzeti stúdióinak beindításáról és a II. műsor szombati adásnapjának bevezetéséről szóló írásbeli és szóbeli tájékoztatást tudomásul vette.” (Magyar Nemzeti Levéltár – 288f. 36/1976/30 öe. MSZMP Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály.)


Így érkezett el 1976. November 24. 20.00 órakor élő közvetítésben a stúdiók megnyitása és az első regionális közvetítés. Az induló szegedi szerkesztőgárdát nem újságírókból alakították ki. Sem Nyolczas Erzsébet, sem Golovics Lajos, sem Kurdics Judit , aki később Endrei Judit néven vált ismert televízióssá) nem volt újságíró. A vezető szerkesztő Fehér Kálmán lett. Orbán Tibor személyében színész - rendező lett a művészeti vezető és Rozsnyai Aladár a vezető - operatőr.


A stúdiók avatásán – Aczél György, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, miniszterelnök helyettes és Győri Imre, az MSZMP KB titkára jelenlétében – Nagy Richárd, a Magyar Televízió elnöke mondott beszédet. Érdemes külön megjegyezni Aczél jelenlétét. Nem csak azért mert a Politikai Bizottságban a hazai kultúrairányítás a kezében összpontosult, hanem azért is mert pécsi országgyűlési képviselő volt. Talán nem véletlen, hogy az egyik első regionális stúdió éppen Pécsett készült el.


A MTI így tudósított aznap az avatásról:

„Felavatták a magyar televízió pécsi és szegedi körzeti stúdióját. A Dél - Dunántúl, illetve a Dél - Alföld kulturális központjában – Pécsett, illetve Szegeden – szerdán ünnepélyes külsőségek között felavatták a Magyar Televízió körzeti stúdióját. Mindkét ünnepségen részt vett Aczél György, az MSZMP politikai bizottságának tagja, a minisztertanács elnökhelyettese, és Győri Imre, az MSZMP Központi Bizottságának titkára. Az új intézmények lérehozásában érdekelt megyék párt-, állami és társadalmi vezetőinek jelenlétében lezajlott ünnepségeken Nagy Richárd, a Magyar Televízió elnöke mondott beszédet. Mint többek között rámutatott, a magyar televíziózás történetének fontos állomása ez a nap, amikor csaknem egy évtizedes előkészítés után megtörténik a Dél - Dunántúlon és a Dél - Alföldön az új televíziós körzeti stúdiók átadása, ezzel olyan területek kapcsolódnak be közvetlenül a műsorkészítésbe és sugárzásba, amelyeknek kiemelkedő jelentősége van a magyar televízió számára.

A pécsi stúdió első műsorát szerdán este láthatják a televízió nézői az egyes csatornán, a pécsi adások nemcsak a várost és szűkebb környezetét, hanem az egész dél - dunántúli körzet életét bemutatják majd. A szegedi stúdió az idén és a jövő év első negyedében egy-egy félórás műsort sugároz, azután pedig kéthetenként jelentkezik önálló magazinnal az egyes programban. A hatásköre, a pécsihez hasonlóan több megyére terjed ki: Bács - kiskun és Békés megye már a létrehozásában is közreműködött.” (forrás: mti/-bb63. ö vid/kz/be-ju –cz-1976.)


Radó Gyula rendező, ott volt az első szegedi adásnál, ő így emlékezett erre egyik beszélgetésünk során:


Radó Gyula: “ (…) Úgy kezdődött, hogy valamikor, - hát, amikor megalakult a Magyar Televízió Szegedi Körzeti Stúdiója – én az első adáson ott voltam. Én voltam az első adás hivatalos rendezője.


Dunavölgyi Péter: - Ez 1976 késő ősze.


Radó Gyula - Hát az évszámokkal mindig bajban vagyok, de igen valóban akkor volt. Akkor Varga Laci, kapta azt a megbízatást, hogy – szerkesztő barátom -, hogy indítsa el a szegedi tv adást. Lementünk, akkor már ott volt egy megbízott rendező, Orbán Tibor, aki, a szegedi stúdiónak megbízott, kinevezett rendezője volt. Persze stúdió még sehol, közvetítő kocsi igen. Az első adás úgy történt, hogy (…) Antal Imre és Kudlik Juli vezette a műsort. A helyi munkatársak megpróbáltak minden fontos embert, dolgot összeszedni – ez volt a bemutatkozó adás! Ezen a bemutatkozó adáson én voltam a „hivatalosan kirendelt„ rendező. De rögtön éreztem azt, hogy ha valakit kineveznek rendezőnek, és élete első lehetőségét elmulasztja, akkor abból nagy baj van! Úgy, hogy Orbán Tibi reszkető térdekkel, rettentő lámpalázzal, ült az adásához. - Kitűnő színész volt. És több nagyszerű rendezése volt korábban színházban - de hát a televízióval életében nem találkozott!

Mondtam neki, hogy én ide beülök, mögé. Te csinálod az adást! Mert soha többet magadnak nem fogod megbocsátani, hogy az első adást nem te csináltad meg. A leendő, későbbi főrendező!

Tökéletesen lebonyolította. Én mögötte ültem, nem kellett beavatkozni, természetesen a képvágó, és a hangmérnök is rettenetesen figyelt, az első adás tökéletesen, hiba nélkül lebonyolódott.

Egyébként egy érdekesség: hogy ebben az első adásban volt, Kulka professzor,- aki Kulka János színész édesapja -, kitűnő mellkasi sebész, és egy nagyon kitűnő előadó volt. Tulajdonképpen Kulka professzor a legtökéletesebb műsorvezető lehetett volna, mindenféle olyan tudományos műsorban, ahol egy orvos jelenléte fontos. Sajnos korai halála miatt erre később már nem kerülhetett sor.

Tehát a Stúdió megszületett. Nem sokkal a megalakulás után elkezdtünk forgatni filmeket, és az egyik film, ami arról szólt, hogy Gyoma és Endrőd, összeköti az életét, és egy Gyomaendrőd képződmény lesz, erről készítettünk egy filmet. Ennek a filmnek a munkatársai között volt Bubryák István, ez volt ez első közös munkánk, és az volt a film címe, hogy „Összeköt vagy elválaszt”. Így ismerkedtünk meg igazán Bubryákkal. (…) “ (forrás: www.dunavolgyipeter.hu “Nagyon fontosnak tartom, hogy a szakmában mindig mindenkinek, mindent végig kell csinálni, végig kell menni az úton.” – interjú Radó Gyulával, 2010).


Újabb részletek az avatásról szóló tudósításokból:


„Elkészült a pécsi és a szegedi tévéstúdió. Bemutatkozás: ma este az első műsorban. A Magyar Televízió fejlesztési terve szerint öt városban - Pécsett, Szegeden, Győrött, Miskolcon és Debrecenben - létesítenek körzeti stúdiót. A cél: színesebbé, sokrétűbbé és „országosabbá” tenni a televízió műsorát. A körzeti stúdiók bizonyosan sok érdekes műsort adnak majd. Olyan műsorokat, amelyek nem is csak saját területük számára lesznek érdekesek, hanem országos figyelmet érdemelnek. A körzeti stúdiók műsorait egyébként a budapesti adó sugározza rendes programjába beillesztve. Az első két stúdió - a pécsi és a szegedi - elkészült, mindkettőt ma avatják fel, s este nyolcórai kezdettel bemutatkoznak első önálló - de még a budapesti tévé szakembereinek segítségével készített – műsoraikkal is a tévé 1. műsorában...

Maga a stúdió, ahol a felvételek készülnek, több mint százhúsz négyzetméteres terem, a legjobb hidegfényű világítási és modern akusztikai berendezésekkel felszerelve. Ideiglenes; emiatt nincs beépített átvivő berendezése, a műsorok közvetítéséhez tehát külön stúdió-kocsira van szükség. A pécsi tanács áldozatvállalását dicséri, hogy e nehéz, húsz tonnás kocsinak külön betonutat épített a történelmi városrészben. Kedvező körülmény, hogy itt van a mecseki tévéadó torony. Ez nem egyszerű reléállomás, hanem önálló adásra is képes műsorszóró. Az említett stúdió-kocsi a műsort feladja a tévétoronynak, amely mikrohullámon Budapestre továbbítja. (…) (Forrás: Népszabadság, 1976. november 24.)


Egy másik tudósításból: „Íme, itt van az újszülött, halljuk, hallhatjuk a hangját - megszületett. Az első érzés az örömé. A várakozásnak vége, a tervek, bizonytalan elképzelések, képzelődések helyett most már egy valóságos és tényleges újszülöttel számolhatunk. De lehet-e egy újszülöttet kritika alá venni? Lehet-e, illik-e (s van-e értelme, hisz oly gyorsan nőnek a gyerekek) arról beszélni, hogy túlságosan hangosan sír, hogy csúnyácska, vagy pár dekával kisebb a súlya, mint szeretnénk? Legfeljebb azt szokás mondani, hogy hasonlít az apjára vagy az anyjára, esetleg hogy hajszálra olyan, mint nagybajuszú és kopasz bácsikája.

A mi újszülöttünk ráadásul igen egészséges tüdőről, s lendületes, bátor életerőről tett tanúbizonyságot már születése pillanatában. Rögtön beszélni, muzsikálni, szerkeszteni kezdett, szóval nem egyszerűen csak él, hanem máris csinálja, amiért létrejött, fiatalos önbizalommal lépett a nagyobb család, az ország elé, s azt se szégyellette, hogy beszédkészsége esetleg még nem éri el a felnőttekét. Jól tudván, hogy minden mai gyerek lekörözhet rövid időn belül minden mai felnőttet. A szép embléma után ötletes és gördülékeny riport-magazin következett. Bemutatkozás, összekötőszöveg, helyenként szellemes, gonddal kimódolt váltások. Riportok, beszélgetések, képek és képek. Baranya, Tolna, Somogy életéből kellett ízelítőt kapnia az országnak, s ez egészében véve sikerült. Hogy lehetett volna mást, talán jellemzőbbet, talán izgalmasabbat is találni a témák csaknem határtalan lehetőségei között? Biztosan igaz. Mint ahogy igaz az is, hogy szükségmegoldásként lógott ki a műsorból a hosszú szüreti képsor...” - Dunántúli Napló november 30-i számában írta H.E.:


Újabb idézet az indulásról: „(...) A két stúdió már az indulásnál más és más formában oldotta meg a bemutatkozást. A szegediek olyan nyitóműsorral léptek színre, amely felsorakoztatta a három megye jellegzetes típusait, a hagyományok ápolóit, a múlt kutatóit, a jelen aktivan dolgozó szakembereit, a jövő generáció képviselőit. Ezen a módon jelezve, milyen sokszínű, szerteágazó feladat vár a stúdióra. A műsor összeállítóinak elképzelése az lehetett, hogy egy széles panorámából mutatnak be figyelemre méltó részleteket, egy sokszínű palettából villantanak fel néhány színt – biztosítva egyben a nézőket arról, hogy a részleteket az egész ismertetése fogja követni. A színháztól a tudományig, a kétkezi munkától a tanulásig szinte minden terület feltérképezése adatot jelöl a szegedi stúdió számára.

A pécsi körzeti stúdió a bemutatkozással elkezdte azt a magazinműsort, amelyet, vagy amelyhez hasonlót mindkét stúdiónak meg kell valósítani a jövőben. Az útkeresés szép és egyben gyötrelmesen nehéz pillanatainak lehettünk tanui szerdán este. A feladat: kapcsolódni a magyar televíziós hagyományokhoz, de már frissíteni, tágítani is a határokat. A tömegkommunikáció fejlődésének nagy lépése a két stúdió létrehozása, s majd a győri, miskolci és a debreceni körzeti tévéstúdiók megalakulásával kiteljesedik, kialakul a vidéki stúdióhálózat.” - Csongrád megyei Hírlap november 26-i számában írta Honti Katalin:


Veszprém megyei Néplap november 26-i számában írta p.i.: „ (...) A két stúdió bemutatkozása óhatatlanul összehasonlíthatásokra ad alkalmat. Nem szeretnék ezzel visszaélni: a szegediek – talán felkészületlenségük miatt – egy eléggé tévé-szerűtlen megoldást választottak: a három fenntartó megye színes érdekes egyéniségeit gyűjtötték egybe, hogy szavaik nyomán kirajzolódjék a Viharsarok, a Tisza-menti vidékek arculata. Antal Imre – kölcsönkért riporter –mikrofonjával valósággal cikázott a vendégek közt, hogy életet vigyen a mozdulatlanságba. S az az igazság, többé-kevésbé sikerült is neki. Szép vallomásokat hallottunk munkáról, hivatásról, az olajbányásztól éppúgy, mint a kétszeres hangsebességgel repülő pilótától. Megnyilatkoztak gondjaikról és örömeikről az itt lakók. Csak éppen a látvány hiányzott, a kép. S ezt Antal Imre riporter-bravúrja sem tudta pótolni.

A pécsiek – úgy látszik – előbbre tartanák pillanatnyilag. A borvidékről készült beszámoló mellé szüret hangulatos képeit kaptuk, az orvostudományi egyetem laboratóriuma környezetével is hatott, nemcsak az emlékezés neuron-kémiáját kutató szavaival. A legmegkapóbb két riport a pécsi főiskolások és egyetemisták együttélésének, kapcsolatának, közös művelődésének lehetőségeit vizsgálta...”


A Dunántúli Napló november 24-i számában írta Mitzki Ervin „Ma első ízben láthatják a nézők a képernyőn a Magyar Televízió pécsi körzeti stúdiójának monoszkópját. Egy jelentős kezdeményezés megvalósulásának lehetünk tanúi, a televíziózás mindinkább országossá válik, a központi adók mellett a jövőben műsort sugároz majd a pécsi és a szegedi stúdió is. Jó érzés az elsők között lenni, hiszen ismeretesek a távlati tervek, melyekben a győri, a miskolci és a debreceni is szerepel. Az első felelősége azonban mindig nagyobb, őket jobban figyelik, mérlegelik, úttörő szerepet várnak tőlük. A kezdeményezés több szempontból is jelentős. Elsősorban azáltal, hogy a hírközlés eddigi rendszere gazdagodik országosan és helyileg is egy újabb eszközzel. Olyannal, melynek politikai, közművelődési jelentősége igen nagy, hatásos. Egy újabb kapcsolat megteremtésére nyílik lehetőség a hírközlés és a lakosság között. A televízió rohamos térhódítása mindenki előtt bizonyossá tette, hogy milyen széleskörű érdeklődés kíséri műsorát, milyen sokrétű igényt képes kielégíteni, hogyan tudott, különösen a falvakban, községekben olyan eszközzé válni, mely egyedül képes a világra, az országra egyidejűleg látható ablakot nyitni. Népszerűségével, kedveltségével a hírközlés többi eszközének ma már igen nehéz versengeni. A körzeti stúdiók jelentőségét éppen a körzeti jellege fokozza. Helyes szemlélettel nem megyei vagy városi stúdiókat szerveztek, hanem a sok szállal egybefonódott körzetek fogtak össze, hogy saját lakosságukat szélesebb körűen informálják, illetve önmagukat az egész ország előtt sokoldalúbban mutassák be (...)”


A Békés megyei Népújság november 24-i számában írta Fehér Kálmán:

„(...) Egyelőre a budapesti l-es programban jelentkezik saját műsoraival a stúdió, eleinte ritkábban, majd – miután a stúdió munkatársai mindinkább belejönnek munkájukba, megtanulják a technikai felszerelések használatát és megismerik működési területüket – egyre sűrűbb időközökben. Az illetékesek később döntik el, hogy a szegedi stúdió milyen arányban ad műsorokat a központi adókon és – a szentesi adóállomás felhasználásával – helyi sugárzással. Helyi műsorsugárzásra minden valószínűség szerint csak akkor kerülhet sor, amikor a végleges stúdió elkészül. Akkor tehát egyrészt úgynevezett regionális műsorok készülnek majd, melyeket csak a szentesi adó sugároz, de mivel ennek hatósugara túlterjed a stúdiót létrehozó három megye határain, a műsorokat a Szolnok megyei tévé-előfizetők is láthatják. Másrészt – megrendelésre – továbbra is készülnek felvételek a központi adók számára(...)”


A sikeres nyitó adások után, a politikai dicséret sem maradt el, a Magyar Nemzeti Levéltárban őrzött dokumentum szerint Aczél György már másnap gratuláló levelet küldött Nagy Richárdnak a televízió elnökének. (November 25-én .)

„Kedves Nagy elvtárs! Engedd meg, hogy ezúton is - most már nemcsak mint érdekelt, mint ennek a területnek egyik munkatársa - őszintén megköszönjem és szívből gratuláljak ahhoz a nagyszerű munkához, amelyet a két televízió stúdió létrehozásában Te és munkatársaid végeztetek. Köszönet érte, hogy ilyen gyorsasággal, ilyen nagyszerűen összehangolva és ilyen jól szervezve, komoly lépést tettünk előre, nem egyszerűen a magyar televíziózás, nem is egyszerűen a magyar kultúra, hanem a magyar szocialista társadalom egységesebbé tételéért. Ez egyik nagyszerű példája annak, hogy Budapest mellett most már más városok is bekapcsolódhatnak az országos szintre való fejlesztésbe (...)” (Magyar Nemzeti Levéltár XXVI-A-9. 39. doboz. MTV iratok.)


Megindult tehát Magyarországon körzeti televíziózás, s ezzel együtt két külön története, a két körzeti stúdiónak. Történeteink is hosszabb évtizedekig külön válnak, s a végén a lakat lezárásakor találkoznak.


A szegedi történet.


Az adás technikai lehetőségeiről.

A szegedi körzeti stúdió, és a szentesi televízióállomás között már a kezdetektől szoros kapcsolat alakult ki. Az Antenna Hungária Rt. Szentesi Üzemigazgatóságának döntő szerepe volt a szegedi stúdió jelének továbbításában, kisugárzásában és a társstúdiókkal való kép- és hang­kapcsolat kialakításában. A szegedi stúdió avató próbája 1976 november 23 -ra volt kitűzve. A feladat adott volt: biztosítani kellet a mikrohullámú kapcsolatot a stúdió és a szentesi adó között, hogy innen Budapestre feljuttatva bekerüljön az országos TV1-es hálózatba, hiszen akkor még ott sugározták a körzeti műsort.


A szegedi stúdió a városi sportcsarnokban működött induláskor. Innen sajnos nem lehetett közvetlenül mikrohul­lámú kapcsolatot létesíteni Szen­tessel. Ezért aztán egy egész mobil mikro láncot kellett kiépí­teni, a helyi biológiai kutatóközpont tetejére egy „átemelő állomást" kellet elhelyezni. A lánc így nézett ki: Szeged Stúdió (sportcsarnok) - Szeged, MTA Kutató Intézet - Szentes TV adó - Budapest. Nem kevés mű­szaki problémát megoldva, a november 24 -i stúdió-avatás adása rendben lement. Szentesen akkor csak a TV 1-es programot sugározták egy 20/2 kW-os EMV gyártmányú fekete - fehér kép- illetve hangadóval. A tartalék egy ugyanilyen teljesít­ményű francia CSV adó volt. Tehát a szegedi műsor is itt került kisugárzásra úgy, hogy Budapes­tről osztották szét a jelet az országos hálózatba. A műsor tehát Szentest kétszer járta meg, egyszer mint mikro jel, másod­ára, mint kisugárzott műsor.


Szegeden a már említett a első stúdióvezető Farkas István, soha nem televíziózott, az MSZMP KB osztályvezetője volt, keveset tudott a televíziózásról.

A pécsi és szegedi stúdió menedzselésében jelentős különbség volt. Békés Sándor helyben igen jól ismert, jónevű újságíróként, mindehol megjelent, minden fórumon, fesztiválon, minden lehetőséget megragadva népszerűsítette saját stúdióját. Szegeden Farkas István, a szegedi stúdió vezetője, gyakorlatilag láthatatlan volt, így már röviddel ezután 1977. augusztus 10 -én vissza is vonták vezetői megbízatását. Új vezetőt kellett keresni a stúdió vezetésére. Mivel elmélyült a válság a stúdióban. Farkas István helyére először Regős Istvánt jelölte ki az MTV elnöke, a műsorkészítői munka erősítésére, ahogy Szegeden mondják, ő inkább a hatalma megerősítésére koncenrált, és a munka során számos személyi és szakmai hibát követett el, bár arra jól ráérzett, hogy érdemes a dokumentarista műsorokkal erősíteni a stúdiót, a már ott dolgozó Bányai Júliával, Bubryák Istvánnal, és a stúdióhoz akkor érkezett a stúdióhoz Fülöp Jánossal.


Nézzük Bubryák István hogyan emlékezett az indulásra a “Húszévesek” című MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak jubileumi évkönyvében (Kiadó: MTV szerkesztők: Békés Sándor, Bubryák István, 1996)


„ (…) leírom a tanú hitelességével, mit tettek - tettünk, máig. A krónika rögzíti az időpontot: 1976. november 24 -én bemutatkozott a pécsi és a szegedi stúdió. Olyannyira nem volt „hadrafogható" műsorkészítő Szegeden, hogy szinte mindenkit Pestről kellett importálni. Pécsett legalább volt rádióstúdió, megvoltak az alapok. Itt semmi... És ez így ment még sokáig.

Majd elkezdtük cipelni a keresztet... Az együgyűek bátorságával forgattunk portrékat, dokumentumfilmeket, riportokat, készítettünk magazint és - kimondani is borzalom...! - tévéjátékot.


- Emlékszik valaki Sánta Ferenc: Sárga virág, kékvirág című novellájára? És a belőle készült alig 10 perces kis játékra? Még nem volt egy éves a stúdió. Milyen gyönyörű volt!


- Emlékszik valaki az első május elsejére? Milyen csapnivaló!


És a Tiszai halászokra? Milyen szép! És a „kisregöspista" ámokfutására? Milyen borzalmas!

Mindent megéltünk. Közhely, de igaz: mennyeket, poklokat egyaránt. Vad kapitalisták, karriervadászok, tehetségek, ripacsok, kóklerek, dilettánsok, igazak és hamisak tűntek fel és tűntek el az ismeretlenben.

És szép lassan kialakult a mag. Bizonytalanul, kapaszkodva egymásba, - néha a levegőbe - de kialakult a munka. Játsszunk a szavakkal. A munkából az érték, s az értékből az eredmény.”


Néhány műsorcím a kezdetekből:


Tanács Gizi - a biciklit tolni kell … Szerkesztő: Endrei Judit, operatőr: Káplár Gerenc, rendezte: Szász Emőke


Karagala’77 (1977) Szerkesztő: Nyolczas Erzsébet, operatőr: Novákovits András, rendezte: Orbán Tibor.


Apáink kenyere (1978.09.28) Szerkesztő: Várkonyi Balázs, operatőr: Rozsnyai Aladár.


Bubryák Istvánnal is beszélgettem az indulásról, arról, miként emlékszik Farkas és Regős István korszakra, valamint hogyan érkezett Regős Sándor a Stúdióhoz.


Bubryák István:

- Te Zoli! Mi a fene kell ehhez a televízióhoz? Tudom, hogy kell bemondó. Tudom, hogy kell sminkes. De mi a fene kell még? Farkas István a KB által delegált stúdióvezető a stúdióépítés és szervezés lázában fordult ezzel a kérdéssel Korpás Zoltán akkori gyártási osztályvezetőhöz (aki buzgón terjesztette ezt a kis történetet egészen addig, míg a nyolcvanas évek elején ki nem disszidált Ausztráliába), s aki meghökkenve a kérdés nagyszerűségétől csak annyit tudott válaszolni, próbáljunk meg előbb műsorötleteket beszerezni, aztán olyanokat, akik elkészítik azokat a műsorokat, elég lesz azután gondolkodni a sminkes és a bemondó problémáján. Nem biztos, hogy Farkas megértette, de nem voltak további építő javaslatai.


Regős Pistáról az első emlékem az, hogy (ez talán ’77. aug. 10-én történhetett,) stúdióértekezletet hívatott össze, amin szó szerint a következőt mondta:

Nehogy azt higgye valaki, az, hogy Farkas elvtárs most hosszabb ideig tartó szabadságra megy, az azt jelenti, hogy ki van rúgva! (Ebből mindenki megértette, hogy Farkas ki van rúgva.) Nem, de egy időre én veszem át az ügyek irányítását. Elsősorban a szerkesztői, riporteri munka megerősítése, felfejlesztése a célom.

És ezzel átvette a hatalmat.


Az az igazság, hogy belőlem szerkesztőt Regős Pista csinált. Én a gyártáson kezdtem, felvételvezető voltam s nem megtagadva mindenbe belebeszélő lényem, belebeszéltem természetesen a műsorok készítésébe is. Elsősorban a tartalmi munkába, vitattam, dicsértem, bíráltam a riporteri kérdéseket, a dramaturgiát, a célkitűzéseket, bizonyos embereknél szimpátiát, másoknál ellenszenvet generálva. Mígnem az akkor frissen érkezett Regős Pista, ráérezve talán a kollégák irányultságára, talán a kor elvárásaira, meghirdetett egy pályázatnak nevezett ötlebörzét, amire én is adtam be egy filmötletet, mégpedig egy dokumentumfilmét, javasolva, készítsünk filmet a pályaelhagyó pedagógusokról. (Ezzel, mint pályaelhagyó pedagógus azonnal szembementem utolsó iskolaigazgatómnak tett legszentebb ígéretemmel, nevezetesen, hogy nem készítek filmet pedagógusokról.)


Regősnek annyira megtetszett az ötlet, azonnal eldöntötte, én leszek a szerkesztő, ő a riporter, operatőrnek hozza Dubovitz Pétert, rendezőnek Radevszky Teodort, akikkel együtt készítette akkor kifutó Bűn című sorozatát.


- Mi legyen a címe?- kérdezte.


- Honnan jössz, hová mégy?


- Gondolkodj el azon, akarsz-e végleg szerkesztő lenni!


Ilyen egyszerű volt. Akartam. Nem gondolkodtam.

Összegezve: Farkasnak nem volt ideje igazán ártani, olyan, mintha nem is járt volna Szegeden. Regős Pista megítélése más. Ő egy szangvinikus, gyorsan döntő, hamar lelkesedő, hamar elkedvetlenedő, kiszámíthatatlan érdeklődésű irányító volt, aki hamar bele is bukott fenti tulajdonságai miatt a szegedi vezetésbe, de ugyanakkor számos olyan dokumentumfilmnek volt alkotója, amely filmek máig fennmaradtak, sőt büszkeségei lehetnek a szegedi stúdiónak. (Tápai Antal portré, Három színház, Aranygyűrűs doktorok, JATE-klub, stb.)


A körülmények? Ma már minden valamirevaló emlékezés rémregénybe illő működési lehetetlenségként említi, hogy az újszegedi sportcsarnok egyik földszinti szárnyában működő televízió, amelynek a stúdiója egy edzőterem volt, nem készíthetett stúdiófelvételeket akkor, ha fönt, a csarnokban mérkőzés, vagy edzés volt, mert a dübörgés lehallatszott. Mindig egyeztetni kellett a sportcsarnok igazgatóságával. Könyörgöm! Miben különbözik ez attól a normális televíziós rendszertől, amiben diszpozíciós rendszerben, előre egyeztetett időpontokban mennek a stúdiókba az egyes produkciók, dolgoznak és mennek utána a dolgukra? Állítom, hamarabb lehetett itt időt szerezni bármilyen produkcióra, mint modjuk Budapesten a kettes stúdióban. Ott néha heteket kellett várni. És tudtuk, albérlők vagyunk, épül az új, a kizálólag miénk.


Regős Sándor érkezése konszolidálta a helyzetet. Gondolom, neki sokkal nagyobb feladat volt megküzdeni névrokona hátrahagyott emlékeivel (megmagyarázni, hogy nem az a Regős, hanem a másik Regős), és megismerni, megítélni bennünket, mint nekünk befogadni őt. Mi annyit érzékeltünk: jött egy főnök, híradós, nem igazán bratyizik, ő tudósított az Aldo Moro - ügyről, ami jelentősen megemelte az ázsióját. Ahogy a nők fogalmaztak: végre egy magas férfi, akin áll a kabát! Sikerre volt ítélve.


Regős műsorpolitikája helyes volt. Még az is, amit vitattunk sokan (lásd később: átállás a regionális műsorok készítésére). Volt havi rendszerességgel egy 30 perces (később 50-60 perces) magazinműsor, amiben 5-6 tudósítás, később rövidhírek, stúdióvendég kiemelt témával stb. kapott helyet. És volt először egy, majd kettő, majd havi négy úgynevezett önálló műsor, önálló kódszámmal, azonos műsorhellyel, változó témákkal. Regős számára a magazinok fontosak voltak, de emezeket szerette. A dokumentumfilmeket, a verses, a zenés összeállításokat, a művészeti jellegű műsorokat, legyenek azok a művészetek bármelyikének ágából. Rock -ot, operettet, népzenét, népi iparművészetet, templomfestészetet, avantgardot, verset, prózát és nagyon sok gyerekműsort, a toronyházak gyerekeinek életétől tizenévesek szerelméig bezárólag. Ez egy örömködő boldog időszak volt, mindenki megtalálta a maga műsorféleségét. Aki a közélet iránt érdeklődött, ment a magazinba, aki a dokumentumfilmek után vágyott ott dolgozott, aki a művészetek iránt lelkesedett, ott lelkeskedett.

Cenzúrázott. Engem kétszer is, meg is bántódtam miatta. Tiltakoztam kézzel-lábbal, alkotótársaimmal cefetül be is rúgtunk (szintén tiltakozásképp), de ma már nem lennék ennyire határozottan tiltakozó a két ügyben. Sőt! Néhány későbbi, vagy mai cenzúrázást (és öncenzúrát) tapasztalva merem állítani, az nem is az volt. Csak egy annak látszó buksisimogatás. – mondta Bubryák István, nekem idén nyáron.


Az elhúzódó váláság miatt, ahogy Bubryák is mondta, 1978 -ban új vezetőt nevezett ki a Stúdió élére Nagy Richárd. Álljon itt a történet az érintett Regős Sándor visszaemlékezésében. Zelei Miklóst én kértem fel az interjú elkészítésére a témaköröket egyeztettük majd Miklós készített interjút Regőssel. (forrás: Zelei Miklós: Megtanultam az igazi értelmiségi viselkedést - Regős Sándor pályaíve (forrás. www.tvarchivum.hu) Az interjúból azokat a részeket idézem, amelyek a szegedi történettel vannak összefüggésben.


„ Regős Sándor: (…) 1978 nagypéntekjén szól Matúzné titkárnője, hogy az elnök hivat. Mit akar tőlem Nagy Richárd? Én az elnökkel szökőévben egyszer találkoztam, tudtam, hogy van, de mi a csudát akar? Behívott és a következőt mondja: „Sanyi, beszéltem a Faluvégi Lajossal.” Ő akkor a pénzügyminiszter volt. „Te ki vagy nevezve berlini tudósítónak. De ebben az ötéves tervben már nem lesz erre pénz, csak a jövő ötéves tervben. Ezért arra kérlek, erre az egy évre, ami hátra van, menj le, vállald el a szegedi stúdiót. Menj le Szegedre, hozd rendbe a stúdiót, mert összeomlott. Két barom volt ott a vezető, és elrontották. Pécs remekül prosperál, de a szegedi nem megy. Csináld meg!”


Mondom, jó, köszönöm szépen, de azért várjál, beszéljek a feleségemmel. „Jó, beszélj, és adjál hamar választ.” Hazamentem, és végiggondoltuk az egészet. Először is azt hiszem, háromezerrel emelkedne a fizetésem, vagy kétezerrel. 1978 -ban ez nem volt kevés. Meg ez a függés a Matúznétól, ez megszűnt volna. És akkor már tényleg nagyon untam a röpködést. Elvállaltam. 1978. június 1- én lekerültem Szegedre. Óriási szerencsémre!


Zelei Miklós: Miért tekinted ezt nagy szerencsének?


Regős Sándor: Mert én akkor voltam negyvennégy éves, már kezdtem megállapodott férfivé fejlődni. Akkor már a kis stiklijeimen meg a nagy stiklijeimen túl voltam, mindenben. Az úgynevezett Sturm und Drang korszakomnak vége volt, már kezdtem gondolkodni, hogy mi végett vagyok a világon. És erre a legjobb hely Szeged. A feleségemet elhelyezték a Kincskeresőnél, ahol akkor Deme László professzor volt a főszerkesztő. Baka István és Simai Mihály a két szerkesztő. Baka Pista az egyik legnagyobb költő volt akkor, és Deme, hát, óriási jó fej. És a szomszédban volt a Tiszatáj irodája – ott jött - ment mindenki, aki számított. És én bekerültem ebbe a társaságba. Megismerkedtem Ilia Mihállyal.


Zelei Miklós: Ilia Mihály ’78-ban már nem volt a Tiszatájnál.


Regős Sándor: Igaz, 1974-ben rúgták ki, de bejárt a Kincskeresőhöz és a Tiszatájhoz is. Nélküle nem volt szegedi kulturális élet. Szegeden jöttem rá, hogy mi végett vagyok a világon. Helyesebben, a magyarságtudatom, a nemzethez való tartozásom fontossága Szegeden tudatosodott bennem, ott találtam magamra. De nem ezzel kezdődött az én szegedi történetem, hanem a stúdió megcsinálásával. A városba kerülve semmit nem tudtam arról, hogyan szerveződött meg ez a stúdió, csak azt, hogy ’76-ban hozták létre, én voltam a riportere az eseménynek a híradóban. Szegedről megcsináltam a beszámolót, onnan átrohantunk Pécsre, és este együtt ment a két avatás, az én elővezetésemben. Meg élőben kapcsoltunk. Tehát tudtam, hogy megalakultak, és aztán a szegedi összeomlott. Nemigen kérdeztem, miért. Az elődöm valami nem tudom milyen elvtárs volt, Farkas vagy Róka elvtárs. Nem is találkoztam se előtte, se utána vele. Pesti volt, a pártközpontban volt az agitprop osztályon valami referens. A helyettese, Kispál Antal ugyanez volt a megyei pártbizottságról. Összeszedtek egy pár nagyon megbízható párttagot, és vezető riporternek valami úttörővezető kislányt. A lényeg az, hogy teljesen összeomlott ott a szakma, nem volt egyetlen riporterünk se. A főrendező egy színházi ember volt, színész, akinek szintén nem volt sok köze a televízióhoz. Névrokonom, Regős István is lent volt három hónapig, aki nyíltan összeverekedett ezzel a főrendezővel a folyosón, pofonok csattantak. Meg ő magáénak tartotta a stúdiót, tehát minden az övé, a kamera, és majd mindent ő csinál. Ebbe érkeztem én bele. Mindenkivel külön-külön beszéltem, és eldöntöttem, hogy kiből lehet valaki, és kitől fogok megválni. De kellett egy-két arc, aki a televíziót reprezentálja. Pécsett megvolt a Gombár János és mások, nagyon jók. Szegeden azonban nem voltak ilyenek. Antal Imre jelentkezett néha, meg Kovalik Karcsi, mindkettő vásárhelyi. De pesten éltek, csak időnként lehívták őket, ha szükség volt riporterre. Mondom, ennek semmi értelme, ettől nem lesz saját arca a szegedi televíziónak! Az volt a szerencsém, hogy Király Zoltán velem együtt került akkor oda. Ő a Bács-Kiskun megyei KISZ bizottságnak volt a kultúrtitkára. Egy nagyon jó svádájú srác, akinek az volt a nagy előnye, hogy bármiről folyamatosan tudott egy órát beszélni. Az ilyen emberre a világ összes televíziójában nagy szükség van! Ha nem indul egy film, vagy műsor, semmi baj, majd ő beszél. És hogy nem mond semmit, az egy kommunista országban különösen nagy előny, mert nem kellett attól félni, miket mond. Tehát Király Zoli, akiből később képviselő lett, megvolt. Levittem Zelényi Zoltánt, aki akkoriban tűnt föl a Riporter kerestetikben. Olajos Csongor átjött a híradó győri tudósítói posztjáról hozzánk riporternek. Így megvolt az a három arc, amelynek tulajdonosai reprezentálták a képernyőn, a néző előtt a szegedi tévét, és nem kezdők voltak. Király Zoli ugyan kezdő volt, de ő született jó svádájú kommunikátor volt. „


Itt szakítsuk meg Regős Sándor történetét, és idézzük fel, hogy mit mondott nekem a szegedi átigazolásról Olajos Csongor, a vele készült interjúban és hogyan emlékezett erre az időszakra Király Zoltán az „Azok a daliás idők“ címen 2010-ben megjelent könyvében ( MediaComp Kft. 2010.)


„ Dunavölgyi Péter: Milyenek voltak az első benyomásaid Szegedről?


Olajos Csongor: Nem ismertem addig igazán Szegedet, egyszer voltam ott a Szabadtéri Játékok egyik előadásán, de sok szépet hallottam és olvastam róla, néztem a stúdió adásait, hiszen országos sugárzású volt, és izgatott a feladat, hogy itt filmeket is lehet készíteni, nem csak rövid riportokat.


Dunavölgyi Péter: : Ha valaki nem ismeri a várost, a környékét, hogy tud róla filmet készíteni?


Olajos Csongor: Az első hetekben útikönyvvel a kezemben jártam a várost, szinte mindent megtanultam, ami megtanulható volt. A lexikális tudásból ez akkor vált lelki élménnyé, amikor a város szellemi életének kiemelkedő képviselőivel találkoztam. Tóth Béla, József Attila-díjas író világította meg bennem, hogy a Tisza hol szelíd, mint a szerető asszonyok, máskor goromba és gonosz, időnként kamaszos zöldfülüségeket produkál, vagy játékosan ügyes, mint a fiatal pejkancák. Péter László irodalomtörténész a várossal kapcsolatos értékekkel, érdekességekkel ismertetett meg. Ilia Mihály tanár úr pedig, aki a határainkon túl élő magyar írók, költők legkitűnőbb hazai ismerője, a határon túli magyar irodalmat szerettette meg velem. Bár Móra Ferenc azt mondta: „Én nem kincskereső vagyok”, Trogmayer Ottó régészprofesszor mégis olyan kincsesbányát tárt föl előttem, melynek vágatai éppen Móra Ferenc nevéhez fűződnek. Így kezdtem szegedivé és alföldivé válni. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nekem nem csak azt jelenti a Feszty - körkép, mint azoknak, akik újjávarázsolt formájában látják, hiszen a foszladozott darabokban álló panoráma feltámadásának minden stációját nyomon követhettem. Katartikus élmény volt Páger Antal utolsó fellépése az újjáépített Szegedi Nemzeti Színházban. „Ilyen az igazi színház, ugye örültök neki?”, mondta Páger Antal, aki Közép-Európa legszebb teátrumának nevezte a szegedit. Sokat megfordultam a szegedi nagytáj tanyavilágában is. A tanyát sem olyannak látják az alföldi emberek, mint azok, akik csak látogatóban vannak itt. Az előbbiek még tudják, milyen gazdasági és történelmi körülmények hívták létre, mitől alakult olyan „célszerűvé” ez az életforma, melynek tapasztalati nyomait a mai nemzedékek is hasznosítják.


Dunavölgyi Péter: Gondolom, ezek a témák voltak azok, amelyekre a legszívesebben emlékszel vissza, és ezekből filmek is születtek.


Olajos Csongor: Nemigen vagyok a számok embere, de egyszer megkértek, számoljam össze, hány húsz - hatvan perces filmet készítettem Szegeden szerkesztőként, rendezőként, riporterként és ez száz fölött volt. Az előbbi témák voltak a legérdekesebbek. A Szegedi Körzeti Stúdió sok mindenben élen járt. Itt volt a közszolgálati televízióban először rendszeres reggeli élő adás Virradóra címmel; a péntekenként jelentkező, több órás (négy órás is volt) közéleti, kulturális műsor, a Szieszta (élőben) az egész országban fogható volt. Szintén élőben több órás műsorral jelentkeztek a hírműsorok, itt volt először híradóban két műsorvezető, az Ablakban pedig minden héten bejelentkezett Szegedről Király Zoltán vagy Olajos Csongor. Bizony így volt, váltottuk egymást, és a váltótársak között volt egy különös kapcsolat. Ugye azt mindenki tudja , hogy a „riválisok” rivalizálnak egymással. Könnyű lenne erre azt mondani, hogy ez nem így volt, mert ezt senki sem hinné el. Ezért csak két példát említek. Amikor 1979. február elsején, az első munkanapomon megjelentem a szegedi stúdióban, a két sztárriporter, Király Zoltán és Zelényi Zoltán között a következő párbeszéd folyt: Békés megyébe kellene mennem riportra, de nekem egy nagyon fontos ügy miatt Szegeden van dolgom. A válasz: semmi gond, mondd, hogy a téma, majd én megcsinálom. Ez volt az első tapasztalatom és ez meghatározónak bizonyult. Később mások, nem a szerkesztői stábból, össze akartak ugrasztani minket Király Zolival. Megkötöttük a véd - és dacszövetséget, mindig elmondtuk, mit súgtak a másikról, aztán jót nevettünk rajta. Ilyen baráti közösségben sem előtte, sem utána nem dolgoztam.

A közösség kialakulásában egyébként Regős Sándor és Bán János stúdióvezetőknek elévülhetetlen érdemeik vannak. Regőst és Bánt, Bubryák István és én követtem a stúdióvezetői székben, tisztelettel kérem a kedves olvasót, lapozza fel a Regős Sándor és Bán János címszavakat.


Szakítsuk meg Olajos Csongor visszaemlékezését most. Mert Király Zoltán is megemlékezik az ABLAK adásokról az “Azok a daliás idők” című könyvében. Ebből az is kiderül, hogy olyan témákhoz is hozzányúltak, ami az akkor politikának, a pártnak nagyon nem tetszett.


Király Zoltán: „ Az Ablak! Ne érzékenyüljön el annyira a kedves korombeli olvasó, tudom, tudjuk: az egy nagyon kedvelt, nézett műsor volt a 80 -as években. S nemcsak a mi korosztályunknak, hanem még az akkori kölköknek is, hiszen még manapság is fölismernek olyan 35-40 évesek, akikről kiderült: a szüleikkel együtt ültek a tv előtt nézték a műsort, s onnan emlékeznek rám (is). Egyébiránt akkor több mint három és fél millióan nézték hetente, pénteken az Ab­lakot, ami azért jelenthetne valamit ezeknek a mai közszolgálati és kereskedelmi televízióknak is. Elnézést, hogy visszatekintettem a mai időkre, mert persze, hogy nem a múltból akarok ítélkezni a mai szakmai silányságokról, hanem csak az akkori Ablakról aka­rok szólni, ami egy nagyszerű szakmai munka volt számomra. A kezdetektől fogva a mi műsorszerkesztői filozófiánk - nem sokkal később pedig az én ebből a műsorból is építkező országgyűlési kpviselői meggyőződésem is - az volt, hogy számunkra nincsenek kis és nagy ügyek. Ügyek vannak. Erről szólt ez a műsor. Nagyon szerettem benne dolgozni. Ennek a műsornak nemcsak szakmai bája volt: annál több is. (…) No persze nem erről a bájáról akarok én most szólni az Ablaknak. Hanem arról, ami igazából a lényege volt ennek a belpolitika televíziós műsornak, hogy valóban akár az egyes, akár a többes embereket érintő ügyekre volt antennája. S ez volt az, ami legalábbis az én egyik betétműsoromban nagyon nem tetszett a poli­tikának. Az történt ugyanis - a szokásos vetésforgó szerint éppen fenn voltam a budapesti stúdióban, és akkor még csak kéthetente volt Ablak -, hogy beolvastam egy nagykőrösi levelet. Talán há­romezer aláírással küldték el a szerkesztőségbe. A lényege az volt, hogy az akkor beinduló dél-pesti kórház miatt meg akarják szüntetni a nagykőrösi kórházat. (Amelynek egyébként a város tanyavi­lágbeli vonzáskörzetét is számítva több tízezres pacientúrája volt.) A dél - pesti kórház meg az akkori Pest megyei MSZMP első titkár asszony, Cservenka Ferencné elvtársnő és „hitbizományosai", pél­dául az akkori egészségügyi miniszter „ügye" volt. Az elvtársnő meg potentát, azaz akkori elvtársi „hadúr" - szóval a dél-pesti kór­ház van, a nagykőrösi kórház nincs tovább.

A nagykőrösiek azonban nem így gondolták, ezért elküldték a háromezer aláírással megerősített tiltakozó levelüket az Ablak szerkesztőségéhez. Én olvastam be, ott a stúdióban, s azt mondtam, két hét múlva visszatérünk erre. Úgy döntöttünk, hogy elme­gyek Nagykőrösre az éppen a következő Ablak-adás előtti csütör­tökön tartandó tanácsülésre, amely ülés napirendi pontja épp ez az ügy lesz. Forgatunk, és betesszük a következő adásba a riportot. Legalábbis ebben egyeztünk meg Peták István főszerkesztőmmel. Én Szegeden kiírtam a forgatást arra a bizonyos csütörtöki napra ám előtte két nappal jött az ukáz: nincs forgatás, de azért én menjek el a tanácsülésre, készítsek egy anyagot, s azt majd elmondom Szegedről az adásban. Azért ez egy kissé fura volt számomra, mert nem erről volt szó, de rendben. Beültem a kocsiba csütörtö­kön, elmentem Nagykőrösre, és beültem a Városháza tanácster­mébe. Magam mellé letettem a riportermagnómat, hogy legalább fölvegyem a tanácskozás hanganyagát, mégis legyen tényanyagom a mondandómhoz. Leültem ott az utolsó sorban, vártam, hogy kezdődjék a tanácsülés. Egyszer csak megjelent egy pasi (elvtársi „body-guard"?), s azt mondta, legyek szíves vele menni, mert a Mondok elvtárs - akkori Pest megyei tanácselnök - szeretne be­szélni velem. Mentem. Az elvtárs azzal kezdte: - A Cservenkáné elvtársnő megegyezett Nagy Richárd elvtárssal (akkor az MTV elnöke) hogy itt nincs forgatás! - Hogy? Mi? Forgatás? - elké­pedtem egy kissé, s megkérdeztem: - Lát Ön itt kamerát, lámpát, mikrofont? Itt nincs forgatás. - De magánál ott van egy magne­tofon! - Jaaa... Önnek igaza van, nálam valóban van egy ripor­termagnó, amely szalagos és „forog", de ez csak azért van, hogy legyen tényanyagom is a tanácsülésről. Hogy pontos lehessen a tudósításom. - Akkor is! Itt nincs forgatás! Ebben egyezett meg Cservenkáné elvtársnő és Nagy elvtárs! - mondta igencsak hatá­rozottan Mondok elvtárs.


Mit tehettem: tudomásul vettem. Nem kapcsoltam be a magnót, de jegyzeteltem. S azután, hazamenve Szegedre, megírtam a tu­dósításomat. Miután a tanácsülés az adás előtti napon volt, abban maradtunk a főszerkesztőmmel, hogy másnap, pénteken délelőtt elküldöm telexen az anyagot. Megtettem. Ám kora délután viszzajött a tudósításom anyaga, azzal az utasítással, hogy ezt kell mondanom az adásban. Megrökönyödve láttam, hogy oly mértékben - módon van meghúzva, hogy az már egészen másról szól, mint amit én megírtam. Már az eleje: „Kedves nézőink! Két héttel ezelőtt tévesen tájékoztattam Önöket..." A rohadt életbe, mi ez? Visszaszóltam telefonon. Nem, nem, én ezt nem mondom el! Akkor jött a válasz. De! (Később tudtam meg, hogy az általam írt anyagot bekérette a televízió elnöke, azt „megfuttatták" Cservenkáné elvtársnőhöz, akinek nagyon nem tetszett. Így jött vissza elnökhöz, gondolom, ő is belevakarckodott, talán utasította is a szerkesztőséget - ezt nem tudom vagy nem akarom tudni.) Mondtam újra: Nem! Majd Pista bá: „Értsd meg, Zoli, ha nem mondod el, nincs adás! Ezek letiltják az élő adásunkat! Legalább száz em­ber munkáját veszélyezteted!"

No akkor most mi a csudát csináljak? Ha nem vagyok hajlandó elmondani, akkor nincs adás! Es ha nincs adás, akkor még nagyobb balhé lesz, még nagyobb hangot kap, nyilvánosságot, és aztán jön a politika, odacsap, és a végén majd engem rúgnak leginkább fené­ken, nyilván rajtam csattan az ostor, mert valakinek el kell vinnie a balhét. Szóval elmondtam, mert el kellett mondanom. S akkor nem tudtam mást kitalálni, mint hogy egy olyan pofát, ha úgy tetszik, fapofát vettem fel - mert azért annyira már tudott az em­ber a mimikával játszani -, hogy érezze a néző, itt valami nagyon nincs rendben, mi több, hogy nem a saját írásomat, véleményemet mondom. (Később, már képviselőként volt hasonló megalkuvásom az ún. hipofízis-interpellációmkor.)

Azért a dolgot nem hagytam annyiban, mert nagyon bepipultam ezen az egészen. Levelet írtam Nagy Richárdnak, hogy en ezt az egész eljárást kikérem magamnak. S hogy nem is értem: Mitől jó ez nekik? Mitől jó ez Cservenkáné elvtársnőnek, mitől jó ez a politikának? Hogy Nagykőrösön meg a környéken majd úgy nevezik a vidéket, hogy „Cservenkapuszta"? Találkoztam is az elnökkel, szóban is elmondtam a tiltakozásomat, meghallgatott, majd nagyot harapott az almájába, és azt mondta: „Úgyse tudsz elérni ezzel semmit, úgyhogy hagyd a francba, b... meg!"


Folytassuk ismét az Olajos Csongorral készült interjúval, a történetet.


“Bubryák István barátom bizonyára nem tiltakozik az ellen, ha azt mondom, mi az ő köpönyegükből bújtunk ki, ők voltak a tanítómestereink. Főképp abban: amit lehet, élőben adjunk, a hírműsorok tárgyilagosak legyenek, tükrözzük a régiónk értékeit, problémáit, a kultúrtörténeti értékekre különösen ügyeljünk, a dokumentumfilmek készítésére se időt, se fáradtságot ne sajnáljunk. A magazinműsorokban pedig a családdal, a gyerekeinkkel, az iskolánkkal, a munkánkkal, a pénztárcánkkal, a megélhetésünkkel foglalkozzunk. Elévülhetetlenek Regős és Bán érdemei abban is, hogy kitűnő műsorpolitikát dolgoztak ki, no meg abban, hogy a szegedi stúdiót a pártállami években soha nem is próbálta meg befolyásolni a helyi politika. A stúdióvezetők és riporterek politikai szimpátiájától független, tárgyilagos műsorok születtek. Regős, Bán, Bubryák és én: négy stúdióvezető, közülük ketten-ketten a hagyományos értelemben vett jobb-, illetve baloldali értékrendet követték. A magánéletükben! (…) 2009. szeptember. (Forrás: www.dunavolgyipeter.hu OLAJOS CSONGOR: SAJTÓSZABADSÁG VAN, ÚJSÁGÍRÓ-SZABADSÁG NINCS.


Király Zoltán az „Azok a daliás idők“ címen, 2010-ben megjelent könyvében, így emlékezik az indulásra:

“(…) Már az Ifjúsági Lapkiadónál külsős munkatársa lettem - voltam 1972-1975 között - ! Petőfi Népe c. napilapnak. Kishíreket, tudósításokat, kis színeseket, glosszát, riportokat adtam a lapnak, itt tanultam meg az újságírás szakmai alap­vetéseit.

Aztán 1975-ben a megyei mű­velődési központ egyik munka­társa - tudtomon kívül - bene­vezett a Rádió által meghirdetett „Játékmester kerestetik" vetél­kedőjére. Ennek szervezője, ­szerkesztője Padisák Mihály volt. (Igen, ahogy tetszenek emlékezni, a „Miska bácsi leve­lesládája" atyja, vivője, szerkesz­tő-műsorvezetője.) Azért, mert tudtomon kívül neveztek be, persze nem utasítottam vissza a részvételt. Már csak azért sem, mert kulturális felelősként nem egy megyei szintű vetélkedőt szerveztem, amelyeknek rendszerint én magam voltam a műsor- és játékvezetője.

A döntőben a negyedik helyen végeztem, és néhány nap múlva már keresett is a Rádió szolnoki stúdiója. Kaptam egy magnót és egy mikrofont. Ettől kezdve már nekik külsőztem. Egy újabb, sajátos területe az újságírói szakmának: ebbe is belekóstoltam, bele­tanultam.

Több mint egy esztendővel később aztán megint nem én voltam kezdeményezője a továbblépésemnek. A Magyar Televízió ifjúsági osztálya riportereket keresett. (Előtte persze már volt egy „Ripor­ter kerestetik" televíziós műsor is.) Egy, a KISZ KB -nál tartott ér­tekezleten arra kérték az ott jelen lévő megyei KISZ - eseket, hogy űzzenek szét a környezetükben, s javasoljanak rátermett fiatalo­kat. Az egyik kollégám volt ott - éppen helyettem - azon az értekezleten. Rögtön fölállt, és engem javasolt. Két hét múlva rá keresett Peták István, a Magyar Televízió Ifjúsági Főosztálya helyettes vezetője, hogy szeretne egy műsorban kipróbálni. Állok elébe, mondtam én, s így jött össze az akkor népszerű ifjúsági műsor, a Fiatalok Órája kecskeméti adása. Merthogy azt javasolta ha már így alakult, akkor viszont az adás helyszíne ne a budapesti stúdió, hanem Kecskemét legyen. (Emiatt persze magam is közre­működtem a műsor összeállításában, a szerkesztésben.) Úgy is lett: a megyei lap, a Petőfi Népe még be is harangozta az adás napján 1977. július 6-án:

„MEGYÉNK FIATALJAI A KÉPERNYŐN. A Fiatalok Órája címet viseli az a műsor, amely ma este kilenc óra után kezdődik. Ezzel az „élő” adással, egyenes közvetítéssel Csányi Miklós rendező, Peták István szerkesz­tő és Dobay Sándor vezető operatőr, Dám László, Déri Já­nos és (a kecskeméti) Király Zoltán riporterekkel együtt azt kívánják elérni, hogy hatvan perc alatt, kellemes szórakozás közben az érdeklődők bepillanthassanak a Bács-Kiskunban élő s dolgozó fiatalok életébe... A Vendégségben Kecskemé­ten alcímet viselő tévéműsorban közreműködik a Tranzit, a Líra és a Vasvirág nevű együttes; tehát a beat kedvelői is élvezetet találnak az adásban, amelynek színhelyére - a Me­gyei Művelődési Központba - a televízió munkatársai és a szervezők ma este várják a kecskeméti fiatalokat."

Ami azt illeti, számomra azért nem volt semmi egy élő adás­ban kezdeni a tévés pályafutásomat. Ott álltam egy lépcsőn, s közölték: ha kigyullad a piros lámpa, kezdjem el a mondandó­mat. Igen ám, de előtte egy - két perccel elkezdett remegni a lábam. Te jóságos ég, mi lesz velem, ez tiszta égés lesz – gondoltam, de már nem volt visszaút. Ám abban a pillanatban, amikor kigyulladt a piros lámpa, ez a remegés eltűnt, s onnantól kezdve szinte fürödtem az adásban. (Azóta is az élő adás számomra az igazi.) A szakma is érezhette ezt, mert az adásnapot köve­tő záró stábértekezleten tulajdonképpen az hangzott el, hogy szinte profi módon csináltam. Néhány nap múlva pedig megje­lentek a munkahelyemen a szegedi tévések - 1976 novemberé­től létezett az MTV Szegedi Körzeti Stúdió -, s máris hívtak hozzájuk. Nekem azonban akkor még volt jó néhány megkez­dett KISZ-es, népművelői programom - mai szóhasználattal élve: projektem -, amelyeket végig is akartam vinni, így aztán a külsőzésben maradtunk. Mégis attól kezdve lettem valójában televíziós.


1978. július l -jével lettem aztán az MTV munkatársa, a Sze­gedi Stúdió szerkesztő-riportere, műsorvezetője. S mint ujdonsült belsős munkatárs, a stúdió műsortervéhez adandó témáim nagyobb részét akkor a korábbi KISZ-es esztendőkben szervezett programaimból merítettem. Például az olvasótáboroból. (…)”


Most a történetben a kezdeteknél tartunk, folytassuk Regős Sándor visszaemlékezésének újabb részletével:


“Regős Sándor: ( …) Lassan kiformáltam a rendezőket, tisztáztuk, kinek mi a dolga, operatőrök is kerültek. Szép sorjában mindenki elvégezte a főiskolát, mindenki felsőfokú végzettségű lett szakmában. Ez volt a szakmai része. Kitűnő műszaki csapatot sikerült találnom. Váraljai Dénes nevű kollegám, akit Pesten ismertem meg, akkor kocsiparancsnok volt, családostul Szegedre költözött. Egy Ágoston György nevű helyi mérnök volt a műszaki részleg vezetője, fantasztikus agilis, öntörvényű ember. Az első időkben rengeteget huzakodtunk. De soha nem egymás ellen, hanem az ügyért – egyikünk így gondolta, a másikunk amúgy gondolta. Fantasztikus gárdát szedtek össze. Olyan szaktudással és odaadással, szakmai alázattal, ami párját ritkította a televízióban. Ez a részleg rendben volt. A tartalmi része pedig, hogy megteremtettünk egy dél-alföldi televíziót.(…)“


Az új stúdió kivitelezésében és kiépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Czák Ferenc, aki ebben az időben, szó szerint éjjel nappal a megvalósításon dolgozott.


Térjünk ismét vissza Regős Sándor történetéhez.


„(…) Zelei Miklós:Hol volt az iroda?


Regős Sándor: Mikor lekerültem, nem volt stúdió, az újszegedi sportcsarnok alagsorában voltunk elhelyezve. A stúdió mennyezete azonos volt az edzőterem padlójával. Úgyhogy két hónapra előre be kellett jelenteni, hogy melyik az a nap, amikor szeretnénk bent dolgozni, mert másképp fölöttünk kosaraztak, és súlyt dobáltak, dübörgött a födém, képtelenség volt ott dolgozni. Beígérték, - már régebben, hogy az úttörőházat a Kálvária téren átadják, de nem történt semmi.


„ (…) Zelei Miklós: Építkezés következett?


Regős Sándor: Igen, a stúdiót mi építettük meg, Ágoston Gyuri meg én. Gyuri a műszaki részét meg a tervezési részét felügyelte, én pedig a Komócsin elvtársnak telefonálgattam minden nap, hogy mi van? És bizony én akkor kihasználtam az alkalmakat. Sípos elvtárs volt annak idején a DÉLÉP vezérigazgatója, amely generál kivitelezője volt az egésznek. És amikor nem jöttek a kőművesek egy napon, rögtön telefonáltam a Komócsin elvtársnak, ő meg utána a Sípos elvtársnak, előrángatták valahonnan a dolgozókat, és már jöttek is. 1984-re lett kész a stúdió, akkor az ország legkorszerűbb tévéstúdiója, és az első olyan épület, amely stúdió céljára épült, de még be kellett szerelni a műszaki berendezéseket. Átköltöztünk, sikerült kiverekednem az akkori legkorszerűbb színes közvetítőkocsit. Két évet úgy húztunk le, hogy nem volt stúdiónk, mindig kimentünk valahova a felvételeket elkészíteni. (…) „


Ismét megszakítva Regős Sándor visszaemlékezését műszaki adatok a stúdióról:

A mű­terem 150 m2-es, 4 db IKEGAMI HK 343 kamerával, működött, melyek közül az egyik ENG (HC 447). A video-mixer egy 20 csatornás kom­ponens GRASS WALLEY 200, melyhez DUBNER és PC alapú feliratozó és grafikai munka­állomás csatlakozik. A stúdió hangrendszerének központja egy 20 csatornás mixer és DAT, CD, komplett mikrofonpark (SENN-HEISER, A KG típusok), SENN-HEISER mikroport. A műterem világosító parkja ADB-520 70/SkW fényszabályzón keresztül max. 200 kW teljesítménnyel rendelkezik. A stúdióban SONY BVH - 2000 PS 1" valamint SONY BETA BVW 65 P, 70 P, 75 P rögzítők üzemelnek. A BETA SP rögzítők egy SONY 3963-as montírpulton keresztül egy vezé­relhető SONY hangpulttal kiegé­szítve három gépes montírozót képeztek, itt lehetőség volt hangalámondásra és keverésre, feliratozásra, PAL és komponens felvételek készítésére, műholdas adások rögzítésére, TC-VHS átí­rásra. (forrás: “Húszévesek”)


Folytassuk Regős Sándor visszaemlékezésével a műsorkészítéssel kapcsolatban:


„ (…) Kimentünk Sóstóra vagy átmentünk a Wenckheim kastélyba, ott vettünk föl dolgokat. A Gyulai Várszínházzal kooperáltunk nagyokat. Kocsink volt, kitelepültünk, s ott csináltuk meg a fölvételt, mintha stúdió lett volna. Rengeteget jártunk az ásotthalmi erdőbe, onnan ment nem egy Dél - Alföldi Krónika. Trükköztünk, ahogy tudtunk. Csináltuk az aktuális ügyeket, és elkezdtük lassan a dokumentumfilmeket is, és kisebb művészeti dolgokat, ami a végén odáig ment, hogy gyönyörű kisoperákat csináltunk a szegedi opera művészeivel. Tényleg magas színvonalú munka folyt ott. Kezdetben egy pár pesti rendezőt hívtam meg, hogy egyrészt legyen műsor, másrészt a gyerekeket betanítsák. Később már az se kellett. Mindent magunk tudtunk csinálni. 1979-től kezdve kialakítottunk egy nagyon élénk kapcsolatot az Újvidéki Televízióval – kilencven kilométerre voltunk egymástól, az újvidéki magyar szerkesztőséggel nagyon jó kapcsolatot teremtettünk. De öt közös produkcióban mindig volt egy szerb is. És a televíziónk híre elterjedt az országban. Elterjedt, hogy van egy magyar televízió. Amire nagyon büszke voltam. Visszajelzést kaptam mindenfelől, hogy ez egy magyar televízió. Csináltunk dokumentumfilmet a póhalmi bárókról például. Ez valahol egy Békés megyei kis falunak az előtelepülése, ahol 1943-ban szövetkezet alakult. Azokban az években Horthyék létrehoztak egy földhitelintézetet és lehetett kapni hitelt, hogy béreljenek földeket a zsellérek. Kinyomoztunk egyet, ahol a Wenckheim bárótól béreltek. Úgy is hívták, hogy a „póhalmi bárók”, mert a Wenckheimtől béreltek, nem tudom hány holdat, és szépen közösen művelték, szép eredményeket értek el. És amikor 1947-ben kuláknak nyilvánították őket, akkor egy csomó ember fölakasztotta magát. Régi summás meg zsellér. Ezt csináltuk meg például egy nagyon szép dokumentumfilmben. De csináltunk dokumentumfilmet Éber Sándor festőművészről. Az Éber család bajai, az öccse Éber Alán néven ciszterci szerzetes és hittanárom volt a gimnáziumban. Gyönyörű, polgári család volt. Bartók Béla a házukban zongorázott a két világháború között. Rengeteg filmet csináltunk! Hadd említsem meg a „Fotó Liebmann” címűt, amelyet a legendás szegedi fotóriporterről, Liebmann Béláról forgattunk. Liebmann lángoló szavakkal dicsérte Karády Katalint, 1982 -ben még nem volt szabad nálunk Karády Katalint dicsérni. Elmondta, hogyan mentette meg őt Karády, milyen nagyszerű asszony volt, és hogy mennyire nem volt fasiszta. A dokumentum műfaján belül is a legváltozatosabb témákat dolgoztuk föl. Közben mind jobban összefogtunk a Gyulai Várszínházzal. 1981-ben átjött hozzánk, Sík Ferenc és Havasi István, a várszínház rendezője és igazgatója. Elő akarták adni a Psalmus Hungaricust, de nem a színpadon, hanem a tavon és a parton, a vár alatt. Nem volt elég lámpájuk meg hangosításuk. Tőlünk akartak kölcsön kérni, mint szomszédos kulturális intézménytől, ami számomra nem volt problémamentes. Eszközöket nem adhattam kölcsön, de együttműködésekről jogom volt dönteni. Kitaláltuk, hogy milyen alapon működjünk együtt. Odaadják nekünk a színpadot, és azt rendezünk, azt állítunk rá, amit akarunk. De mi legyen az? Király Zoli mondta, hogy Lezsák Sándor 1976-ban vagy 1978-ban arról beszélt neki, hogy kellene egy lírafesztivált csinálni, és egy előadásban bemutatni a magyar líra legjavát, függetlenül attól, hogy az alkotó éppen hol él, Erdélyben vagy Fokföldön. Nagyszerű, csináljuk meg! Ilia Miskát megkértem, hogy állítson össze egy anyagot, egyelőre csak az elszakított területekről. Az első műsor 1981. augusztus 4-én volt a Gyulai Várszínházban, akkor ott csak Erdély, Felvidék, Kárpátalja, és a Délvidék költőiből, egy háromórás összeállítás. Átmentem Pécsre. Ott éppen Illyés Gyulának volt bemutatója, kértem hogy ő mondja a bevezetőt, de valami miatt nem vállalta, maga helyett Görömbei Andrást ajánlotta. Görömbei kitűnő bevezetőt mondott. Csodálatos háromórás est volt. Zsúfolt nézőtér, a SZOT üdülőkben a jegyet úgy vitték, mint a cukrot, és ott ült három órán keresztül mindenki és hallgatta a verseket. Nagyon szép versek voltak, jó művészekkel. Fölvettük, megmontíroztuk ötvennyolc percre. De mikor adjuk le? És éppen akkor esedékes egy műsorszervezői értekezlet, ahol Székelyné műsorigazgató mondta, hogy ekkor és ekkor van neki ötven perce, kinek van erre műsora? Én kiabáltam! Lényeg az, hogy megvolt a műsoridő: 1981. december 6-án 21:40-től 22:30-ig lemegy egy csodálatos költészeti összeállítás az elszakított területek óriási magyar lírájából. De ezután jött a baj, mert a következő évben már hivatalosan is felvettük a Lírafesztivált, ezért előzetesen láttamoztatni kellett az anyagot. Fölküldtük a minisztériumba, Csapody Miklósnak, aki azt mondta, hogy mehet. Nem telt bele pár nap, csörög a K-telefon az asztalomon: „Regős elvtárs?” „Igen, tessék parancsolni.”

„Agárdi Péter vagyok.” „Tessék parancsolni, Agárdi elvtárs.” Nem ismertem, de tudtam, hogy van egy Agárdi, de hogy mit csinál, nem tudtam. „Regős elvtárs, Aczél elvtárs nevében telefonálok.” „Tessék, mi a probléma?”„Mit csinálnak maguk ott lenn?” „Mire tetszik gondolni?” „Lírafesztivál! Tűrhetetlen, amit maguk itt összeállítottak. Semmiféle előre mutató érzés, csupa nihil meg reménytelenség, a jövőbe vetett hitnek nyoma sincs benne.” És szépen lediktálta, hogy kiket a műsorból kihúzni. Az első, aki röpült, Márai Sándor a Halotti beszéddel. A második pedig Székely János: Vesztesek. Székely János csodálatos marosvásárhelyi költő volt, akit itthon inkább drámaíróként ismertek. A lényeg az, hogy ekkor bevásároltam. Csapodyt kirúgták, ekkor tették át az Országos Széchényi Könyvtárba, engem pedig attól kezdve figyelt meg a III/III.


Zelei Miklós: Tehát a színházi bemutató megvolt, a filmmel mi lett?


Regős Sándor: Nem ment le. Fölvettük, miután nyilvános előadás volt, montíroztuk, de Nagy Richárd TV elnök azt mondta, hogy addig nem mehet le, amíg ő meg nem nézi. Soha nem volt ideje rá. A mai napig nem volt ideje megnézni.


Zelei Miklós: Agárdi Péterhez hogy került az anyag?


Regős Sándor: Nem tudom. Nem tudom, ki küldte át. Mi nem, az biztos. Ez azért szép, mert mostanában együtt ülünk a rádió kuratóriumában, úgy srégen szemben most már harmadik éve, és nagyon kedves hozzám: „Sanyikám, így meg úgy.” A következő évben már óvatosabbak lettünk. A harmadik évben azonban Ilia Miska azt mondta, hogy nem vállalja, és nagyon határozottan elutasított bennünket. Én akkor nagyon meg is voltam sértve, és nem értettem. Most jöttem rá, vagy öt éve, úgy 2000 táján, hogy Ilia Mihály meg akarta menteni a Lírafesztivált. Ő tudta, nem mondta a mai napig, de tudta, ha ő marad továbbra is a főszerkesztő, akkor letiltják. Ezért inkább visszalépett. Szakolczai Lajos jött utána, és hagyták, hogy ő megszerkessze. És csináltuk még tíz évig. 1992-ben, amikor már főkonzul voltam, Sík Feriék megcsinálták, és akkor is még kinyomtatták, hogy főszerkesztő Regős Sándor. Nagyon büszke vagyok azokra a plakátokra. Közben ugyanis beleástam magam a határon túli irodalomba, olvasója lettem és propagátora. A második Lírafesztivált 1982-ben nem ilyen gettósító módon csináltuk, hanem a magyar irodalom egészéből válogattunk. Volt hazai, határon túli, diaszpóra. Határ Győzőtől kezdve Aczél Tamásig... A lényeg a színvonal volt. Úgyhogy összehoztunk Szegeden egy nagyon jó kis televíziót. Amihez az is hozzájárult, hogy én nagyon megköveteltem a fegyelmet. Ami járt, azt mindenki megkapta, de többet nem. És fegyelmet követeltem. Ami a Magyar Televízióban akkoriban már nem volt annyira szokás. De miután eltelt tíz év, akkor azt mondtam, most már inkább visszamennék Pestre. Tehát engem nem rúgtak ki, de belefáradtam a dolgokba. 1988. június 1-jén, pontosan 10 évvel a székfoglalóm után visszakerültem Budapestre, méghozzá a külpolitikai rovat főszerkesztő-helyettesének és a Panoráma műsorvezetőjének.


Zelei Miklós: Még egy kicsit maradjunk Szegeden, mert nagyjából ez az az idő, ez az a tíz év, amikor úgy becézték Csongrád megyét, hogy Pol Pot megye.


Hogyne, az egy kemény időszak! Viszont úgy érzem, hogy nekem ilyen szempontból egy kis szerencsém volt. Amikor lekerültem Szegedre, én voltam „a Regős elvtárs a Televízióból”. De ez a Komócsin elvtársnál is így volt. Tehát ő velem nem úgy bánt, mint a főszerkesztőkkel a Délmagyarországnál meg a Csongrád Megyei Hírlapnál, Simon Istvánnal, Nagy Istvánnal. Velük lehetett, de velem nem bánt soha így. Tehát nem volt olyan, hogy na, jöjjön be, akarok valamit mondani magának, meg ilyenek. Komócsin Mihály azért tudta, hogy én a televízióban szoktam szerepelni, nem is akárhogy és akárhányszor. Ez engem védőpajzzsal vett körül viszonylag a megyében. Én megtehettem, hogy csak nagyon ritkán jártam be a pártbizottságra.


Zelei Milós: Hol volt az MSZMP alapszervezet?


Regős Sándor: Saját alapszervezetünk volt. Király Zoli is volt párttitkár, meg Kispál Antal is, én is párttag voltam, de hát ilyen autóklub szinten.

Voltunk, azt hiszem, tizenketten. És akkor egyszer azt mondtam, gyerekek, miután minden hónapban kell egyszer taggyűlést tartani és a jegyzőkönyvet fölküldeni a városi pártbizottságra, ne lopjuk egymás idejét. Mindig megírjuk, hogy mi volt a taggyűlés témája, hányan voltunk, mire szavaztunk – és beküldjük. Üljünk le, megírjuk tíz perc alatt, hogy a téma ez, a hozzászólás annyi. Nahát ebből akkora balhé lett, mert valaki följelentett. Úgyhogy ez nem volt nagyon sikeres entrée-m a szegedi munkásmozgalomnál. Lényeg az, hogy a mi pártalapszervezetünk együttműködése a városi pártbizottsággal nem volt valami rózsás. Olyannyira nem, hogy 1988 januárjában vizsgálatot indítottak, hogy miért nincs pártmunka a Szegedi Stúdióban. Akkor a megyei szakszervezeti elnök és még valaki, vizsgálgattak ott két hétig, vallatták a párttagokat. Végül 1988 áprilisában meghozták a verdiktet. Az első pontban az volt, hogy azért nincs pártélet, mert a Regős nem teszi lehetővé, vagy nem ad erre lehetőséget, vagy nem forszírozza. (…)


Ismét álljunk meg Regős történetével.


1979 február 9 - én ülésezett az Állami Rádió és Televízió Bizottság, többek között Megyeri Károly írásbeli előterjesztésében és szóbeli kiegészítésében, tájékoztatót hallgatott meg a körzeti stúdiók munkájáról.

Jegyzőkönyv szerint: „Megyeri elvtárs kiegészítésként ismertette, hogy jelenleg a körzeti televízió - stúdióknak a helyi műsorkészítő gárda kinevelése az egyik fő célja, s a műsormunka is ennek megfelelően folyik. Még nincsenek feltételei nagyobb szabású művészeti produkciók készítésének. „

A vita főbb megállapításai:


„– Helyes az a törekvés, hogy a körzeti stúdiók művészeti műsorait megfontolt ütemben fejlesztik.

A nemzetiségi lakosság képviselőiben növekszik az igény a Rádió és Televízió nemzetiségi műsorai iránt.”

Az Állami Rádió és Televízió Bizottság állásfoglalása:

„ A Bizottság jóváhagyólag tudomásul veszi a tájékoztatást, kéri a televíziót és a Rádiót, hogy vizsgálja meg, milyen lehetőségek vannak a nemzetiségi műsorok adásidejének növelésére.” - Magyar Országos Levéltér XXVI- A – 9 (77.doboz) MTV íratok.


1979. Az Állami Rádió és Televízió Bizottság, február 9.-én megtárgyalta többek között az MTV körzeti stúdióinak munkájáról szóló jelentést, amit Megyeri Károly elnökhelyettes készített. Részletek:

...” A körzeti stúdiók létrehozását az MSZMP KB mellett működő Agitációs és Propaganda Bizottság 1971-es állásfoglalása tette lehetővé. Ennek az állásfoglalásnak a jegyében a Magyar Televízió elnöksége öt megyei jogú városban létesít körzeti stúdiókat. Az első két intézmény helyének kijelölésében egyrészt a két dél-magyarországi nagyváros párt- és állami szervei által biztosított jelentős segítség, másrészt e városok országos kisugárzó erővel bíró kulturális élete játszott döntő szerepet.

(…) A működés két éve alatt mindkét stúdió bebizonyította, hogy az alapító gondolat helyes volt: jól színesítik és egészítik ki műsoraikkal a Magyar Televízió központi programjait. Kialakultak a sajátos helyi műsortípusok (pl. Dél - Alföldi Krónika, Pannon Krónika, nemzetiségi műsorok) és egyértelmű az a tapasztaltunk, hogy a két körzet párt – és állami szervei átérzik ezen intézmények politikai jelentőségét és működésükhöz folyamatosan jelentős segítséget kapnak.

A Szegedi Körzeti Stúdió fejlődését és teljesítményét nagymértékben befolyásolja az a tény, hogy elhelyezési körülményei rendkívül kedvezőtlenek. Ez az intézményünk a Városi Sportcsarnokban kapott helyet – társbérlői minőségben. A sportcsarnok, mely a televíziótól függetlenül éli mindennapi életét, behatárolja a stúdió igénybevételi lehetőségeit. Az edzések, mérkőzések alkalmával az akusztikai zavarság miatt gyakorlatilag működés-képtelen.

(...) Jelentős előrelépés figyelhető meg mindkét stúdió esetében a riport - és dokumentumfilmek gyártása terén. Ez a törekvés különösen markáns a Pécsi Körzeti Stúdió esetében. Dokumentumfilmjei középpontjába a munkás – művelődés és a munkás életmód kérdéseit állította.

(...) Pécs nagy lehetősége a színházának prózai társulata mellett a Pécsi Balett. Ezzel a lehetőséggel jól ének, számos műsorukban szerepeltek a Pécsi Balett tagjai és önálló balett-műsorok is készültek. A közelmúltban elkészült a Pécsi Körzeti Stúdió első tv-játéka, bizonyítva, hogy szerény technikai körülmények közepette is eredményesen művelhető a műfaj. Az erőfeszítések középpontjában most – a több évtizedes múltra visszatekintő, országos terjesztésű, Jelenkor c. irodalmi folyóirat munkatársaira támaszkodva -, a helyi dramaturgiai műhely kialakítása áll.

(…) Hasonló tervek foglalkoztatják a Szegedi Körzeti Stúdiót is. Itt mindenekelőtt a térség művészeti, irodalmi hagyományaira támaszkodnak. E program keretében terveznek emlékműsort Móra Ferenc születésének 100. évfordulója alkalmából, illetve portréfilmet Vaszy Vikrorról, felvillantva Szeged zenei életének hagyományait és jelenét is. …. Szegeden különösen figyelemre méltó az a folyamatos törődés, mely z ifjúsági és gyermekirodalommal kapcsolatosan tapasztalható. Mint köztudott, ebben a városban szerkesztik az országos terjesztésű, Kincskereső c. gyermekirodalmi folyóiratot. W folyóirat anyagára támaszkodva a Szegedi Körzeti Stúdió egyrészt érdekes műsorokkal gazdagította az MTV gyermekprogramjait, másrészt szereplési lehetőséget biztosított a körzet zeneművészei és színészei számára.

(…) A nemzetiségi műsorok beindítását agy érdeklődéssel és örömmel fogadta a nemzetiségi lakosság, ugyanakkor máris felvetődtek a II.-es program vételi lehetőségével kapcsolatos gondok, és az a kívánság, hogy a műsort mielőbb válasszuk ketté – 30 -30 perces önálló műsort biztosítva a német illetve délszláv lakosság számára. „ (Készült: 1978. november 24.)

Az ülés jegyzőkönyve szerint:

„A vitában részt vettek: Megyeri Károly, Szecskő Tamás, Horn Dezső, Gosztonyi János, Tömpe István. A vita főbb megállapításai:

Helyes a törekvés, hogy a körzeti stúdiók művészeti műsorait megfontolt ütemben fejlesztik.

A nemzetiségi lakosság képviselőiben növekszik az igény a Rádió és televízió nemzetiségi műsorai iránt,

Az Állami Rádió és Televízió Bizottság állásfoglalása:

„A Bizottság jóváhagyólag tudomásul veszi a tájékoztatást, kéri a Televíziót és a Rádiót, hogy vizsgálja meg, milyen lehetőségek vannak a nemzetiségi műsorok adásidejének növelésére. „ - Magyar Országos Levéltár XXVI-A-9. 31. doboz MTV iratok.


Megkérdeztem idén nyáron Bubryák Istvánt, hogy mi a véleménye a korabeli értékelésről.


Bubryák István: Az Állami Rádió és Televízió Bizottság megállapításai helyesek (ezt nem a szervilizmus mondatja velem). Különösen azok, ha megnézzük az állásfoglalás dátumát. Még csak mindössze egyévesek a stúdiók, van velük szemben megnyilvánuló türelem, nem hajkurásszák a nézettségi adatokat, nem politikai elköteleződést várnak el a regionális műsoroktól (oh, boldog békeidők!), teret engednének a művészeti összeállításoknak és új célokat tűznek ki, egy mind politikailag, mind szakmailag fontos műsortípus, a nemzetiségi műsor(ok) készítését szorgalmazzák..

Bizonyos, hogy hatott rájuk az európai környezet. Már a stúdiók létrehozásában is nagy szerepe lehetett annak a ténynek, hogy egész Európában, de különösen a nagy riválisnak tetsző Jugoszláviában létrejött a regionális televíziók rendszere. Ezért is létesült volna eredetileg 5 stúdió, mert az úgy egy rendszer, de ahogy megvalósult, sajátosan, magyarul, az egy torzó. (És most ne foglalkozzunk azzal a nem elhanyagolható ténnyel, hogy azok mind kaptak megalakulásukkor egy – egy saját frekvenciát, ahol a régió saját döntése alapján annyi műsort adtak, amennyire kapacitásuk volt. Magyarország esetében kezdetben az egyes /majd a kettes/ programon először felváltva a szegedi és a pécsi, majd amikor megteremtették az egyidőben, de külön körzetekben sugárzás feltételeit, és több stúdió is létre jött, akkor bizonyos időszakokban a központi adó sugárzása megállt, körzetekre bomlott, ott mindenki adta a saját műsorát, majd bizonyos idő múlva, amikor a régiók befejezték műsorukat, újból folytatódott a központi program. Az televíziózás volt, ez csak annak látszó valami.) Bár, így mennyivel könnyebb volt cenzúrázni! Bocs’ ! Egységes műsorpolitikát megvalósítani.

A szegedivel majd’ egyidőben induló újvidéki televízió (1974 -ben indult) 1979-ben már öt nyelven sugárzott, napi 6 órás sugárzása volt, két stúdiója, kb 200 munkatársa. Ez is befolyásolhatta a magyar párt és állami vezetést, hogy döntsön, ne maradjon le a magyar televíziózás a jugoszláv (és a többi nemzet) tv-je mögött, induljon el a nemzetiségi adások rendszere is. Így sikerült. Sajnálatos, hogy az elmúlt 30-35 év alatt sem a műsorpercek, sem a műsorkészítők létszáma nem emelkedett az elvárható szintre. Heti 25 perc. Ez ma a csúcs. Volt időszak (pár éve), amikor ismétlésekből kellett megoldani a műsorokat, azok nulla költségvetésűek voltak, a munkatársak nem kaptak napidíjat stb. Szép új világ!


- Dunavölgyi Péter: Hogy ítéled meg, miért a dokumentumfilm, irodalom és komolyzene (opera, zenekari művek) lett a fő kiemelkedő műsortípusok Szegeden?


Bubryák István:

Arra a kérdésre, hogy miért a dokumentumfilmek, művészeti összeállítások, verses és zenei műsorok lettek Szeged fő jellemzői, könnyebb felelni. A szerkesztő munkatársak érdeklődése és elsősorban Kun Zsuzsa rendező személye tette ilyenné. Kun Zsuzsa színházi gyökerekről „szakítva” érkezett Szegedre (vissza, merthogy szegedi), akinek egész addigi élete a színház, a nagy érzelmek dramaturgiai megjelenítése, a nagy igazságok kimondása, a vers, az annak hatásfokát növelő alkalmazott zene együtthatása, az irodalom színpadról történő közlése körül forgott, és - ahogy ezt közhelyesen mondják -, lubickolt a lehetőségekben. Mindennel megpróbálkozott és szinte minden sikerült is. Készíthetett műsort Anyák Napjára a legnevesebb színészekkel, Hegedűs D. Gézától Psota Irénig, Ruttkai Évától Márkus Lászlóig a legnagyobbakkal, de foglalkozhatott fikciós dokumentumfilmben József Attila gyerekkorával ugyanúgy, mint Simonyi Imre költészetével. És készíthetett gyerekekkel zenés versműsort svéd gyerekversek alapján ugyanúgy, mint színészportrét Mentes Józsefről Törőcsik Mari, Mécs Károly, Földi Teri és Kőszegi Ákos segítségével.

És Kunnak volt még egy „sajátossága”. Simán beszállt asszisztálni, ha valaki olyan rendező jött egy filmre, akitől úgy gondolta, tanulhat. Így asszisztált Horváth Ádámnak (főiskolai osztályfőnöke volt, így ez természetes), de Radó Gyulának, Bodnár Istvánnak, Eck T. Imrének, vagy Apró Attilának a Zenebutik című műsorban és másoknak is.

Nyilván, ez a mentalitás ragadt másokra is, és Kunnak így nagy szerepe volt abban, hogy Szeged nyitott, érdeklődő műhelyként jelent meg a televíziós világban. Nem véletlen, hogy Horváth Ádám szívesen jött ide, hogy a Fogadalmi templomban megrendezze Vaszy Viktor posztumusz miséje, a Missa pro pace felvltelét (Közreműködött a Vaszy Kórus, a Szegedi Szimfonikus Zenekar, Misura Zsuzsa, Szonda Éva, Réti Csaba, Gregor József, vez: Oberfrank Géza.)

Jött, mert az operatőrők egy része ismerte a kottát (szokatlan ugye?), és akik nem tartották fölöslegesnek, hogy egy - egy színházi közvetítés előtt akár többször is megnézzenek egy darabot, hogy felkészültek lehessenek felvételkor.

Szívesen jött és jöttek a többiek is, mert tudták, Szegeden nem szívességet tesznek a műsorok készítői, nem kell agyonköszöngetni a munkát. Ez a természetes. Ezért vannak.


Nézzünk bele a korabeli dokumentumokba milyen műsorok készültek ebben az időben. Dátumok és műsorok saját kiemelésem szerint:


1978. október 21-én (16.15) Parasztlevelek címmel a Szegedi Körzeti Stúdió műsora az első világháború idején a katonák és a hozzátartozók levelei alapján mutatta be a háborús időszakot. Forgatókönyv: Réz Mária, szerkesztő: Fülöp János, Galovics Lajos


1978. December 19- én (17.50) A Szegedi Körzeti Stúdió műsora: „Összeköt vagy elválaszt” címmel. Gyoma és Endrőd között 800 m a távolság, a két település előtt a jövőt a közös fellépés az egyesülés jelentheti, erről szólt a film. Szerkesztő: Bubryák István, riporter: Pintér Antal, operatőr: Rozsnyai András, rendezte: Radó Gyula.


1979. Április 27. (17.25) Kígyópuszta, 381. sz. tanya, címmel sugározta a televízió a Szegedi Körzeti Stúdió dokumentumfilmjét Hegyi Veronikáról, aki ott telepedett le és rendezte be fazekas műhelyét. Szerkesztő: Király Zoltán, rendező – operatőr: Rozsnyai Aladár.


1979. Május 15. 2. műsor – 19.00 - 23.00 Fiatalok estje. A TV ifjúsági osztályának, valamint a pécsi és szegedi körzeti stúdiójának közös műsora. Felelős szerkesztő: Varga László, házigazdák: Horvát János, Gombár János, Déri János, szerkesztők: Ambrus György, Csoma Zoltán, Feledy Péter, Kőháti Zsolt, Pomezsanszki György, Sebeő Ágnes, rendezők: Bodnár István, Eck T.Imre , Jeli Ferenc, Szélyes Zoltán, Székely Orsolya, vezető – rendező: Csányi Miklós.


„Új, remélhetőleg rendszere­sen jelentkező sorozat első, kísérleti adását ajánljuk mindenekelőtt a fiatalok figyelmébe (azokat is szívesen a képernyő elé invitálva, akik életkoruktól függet­lenül szívükön viselik a fiatalok sorsát). A műsor tartalmában, hangvéte­lében olyan kérdésekkel, témákkal kíván foglalkozni, amelyek a fiata­lokat feltételezhetően érdeklik, érin­tik. Az elképzelések szerint az első adásban egy Beatrice-koncert kap­csán szó esik az ifjúsági zene (egye­sek szerint beat, mások szerint rock) társadalmi szerepéről; a munkás­szálláson lakó fiatalok élet-lehetősé­geiről; a diákhagyományokról; arról, hogy elveszhet-e évek tisztes mun­kájának értéke egy véletlen miatt; a résztvevők ifjonti szenvedéllyel, de felnőtt fejjel beszélgetnek a szex­ről és kapcsolódni kíván az adás a napi Tv-híradó eseményeihez is. Ezeket a témákat tervezik a mű­sor készítői, forgattak is néhány fil­met gondolatindítónak, de hogy vé­gül mi kerül a képernyőre, hogy miről is szól majd a program, az jobbára csak a nézőktől függ. Az az elképzelés ugyanis, hogy megterem­tik a „fiatalok nyitott stúdióját", ahol bárki közvetlen részese, formá­lója lehet e műsornak. Bárki, akinek saját magáról, életéről, a környe­zetében tapasztalt, átélt dolgokról közérdekű mondanivalója, gondolata vagy kérdése van. Ezen az estén a budapesti stúdióval együtt ven­dégeket vár a pécsi, illetve a szegedi körzeti stúdió is. (…)” – így ajánlotta a nézők figyelmébe a műsort Varga László, a Rádió és Televízió Újság 1979./20 számában.


„Marosán György - aki szó­noklatairól és megnyerő el­beszélő készségéről máig hí­res - hördült föd néhány hónapja a televízió nyilvánossága előtt amiatt, hogy a jelen ifjúsága nem tud vitatkozni, nem tud szónokolni, sőt több­nyire összefüggő értelemmel beszélni sem. Bármily helyén­valónak tetszett is akkor az erőteljes figyelmeztetés - a Fiatalok órája című , adásban hangzott el - kellő számú példa híján pusztába kiáltott szó lett minden aggodalmas jövendölés, és nem megfonto­lásra érdemes, valódi valóság. Nem kevesebbre figyelmezte­tett ugyanis Marosán György, mint arra. hogy az az ifjúság, amely ma képtelen logikusan és hatásosan érvelni saját né­zetei mellett, az holnap a szürkék társadalmát valósítja meg. A rosszul kifejezett gon­dolat ugyanis nem más, mint a határozatlan gondolkodás megjelenési formája. Kora tavasztól késő őszig, tartott, míg a televízió nagy­szabású “példatárral” állt kö­zönsége elébe, hogy kinek -kinek oka legyen agodalmaskodni, ha felelősséggel gon­dolkodik a jövőről: a, holnapi országirányító korosztályok mostani zűrzavaros gondolkodásmódja felett. A megkésett “példatár” címe: Fiatalok estje volt. Három órán át uralta e műsor a televízió kisebb megszakításokkal egy egész estén át csépelték a szót a részvevők, vidéki és fővárosi tévéstúdiókba gyűjtött, különböző foglalkozású, képzettségű és nemű ifjú emberek, ifjú műsorvezetők és meglehető­sen fiatal, avagy fiatalos, tudós szakértők. Peregtek a szavak sűrűn, rend és figye­lem nélkül, mintha egy irdat­lan cséplőgépből búzaszem helyett csak törek hullana. És ütöttek, vágtak, páholtak a szavak, mint a cséphadarók, ha fegyvernek, és nem mun­kaeszköznek használták őket. És szidtak is a szavak, és gú­nyolódtak is: szinte már követni sem lehetett, ki és mi felett a harmincéves „idősek” felett, egymás felett, a hebe­hurgyaságoknak, tétovaságok­nak, értelmetlen akarnokságoknak magamagát meg nem adó világ felett, örülhetett, aki rémséges víziónak tartotta csak a Fiatalok estjét, és nem annak, ami valójában volt: élő adásnak, valamennyi né­zője idejével egyidejű való­ságnak. (…) A Fiatalok estje megdöb­bentő módon mutatta be azt a jelenséget, hogy a mai tízen – éves - huszonéves fiatalok — legalábbis ezek a kiválasztot­tak - nem jól beszélnek, nem jól vitáznak, nem jól gondol­kodnak az élet sarkalatos kér­déseiről, de a lényegről mé­lyen hallgatott. Hallgatott ar­ról, hogy a meghökkentő je­lenségnek végső soron felnőtt­felelősségű okai vannak. Mi­ként is tudnának összefüggő mondatokat, szerkeszteni, tizenéves gyerekek, ha tanköny­veik szóvirágokra oktatták őket. ha iskoláikban netán pedagógiai elv volt a biflázás? Miként szólhatnának okos tisztességgel az erkölcs két legfőképp jellemmeghatározó formájáról, a munka erkölcsé­ről és a szereleméről, ha mindig változó etikai tanításokat, és változatosan ellentétes pél­daképeket kaptak eddigi éle­tüktől? Hogyan is tisztelhették volna egymást a vitákban, ha nemigen tapasztalhatták még, hogy milyen becsület kötelező az ellenvélemények végighall­gatására, a tiszteletteljesen ér­velő cáfolásra? A televízió sokat tehetne, végtére is mindent megtehet­ne, hogy azok a korcsoportok, amelyeknek a képviselői a Fiatalok estjének szereplői} voltak, ifjonti frisseségű. de; felnőtt-felelősségű gondolko­dók és vitázok legyenek mihamarább. A televízió sokat, tehetne, mindent megtehetne - a Fiatalok estjénél fegyelmezettebb, megfontoltabb mű­sorokkal. „ – részletek írta: Lőcsei Gabriella, Magyar Nemzet, 1979. november 21.


1979. Július 17. (17.55) A Szegedi Körzeti Stúdió „Kincses Móra” címmel Móra Ferenc születésének 100 évfordulója alkalmából három novelláját dolgozta fel. Szerkesztő: Bubryák István, műsorvezető: Varga Rita, vezető – operatőr: Rozsnyai Aladár, rendező: Bartha Attila.


Az év végén került adásba az egyik legnagyobb vitát kavaró szegedi műsor.

1979. December 2-án (16.25) „Nekünk holnap dolgozni kell menni!” címmel a szegedi körzeti stúdió műsorát sugározták. A Rádió és Televízió Újság 1979/48. számában a tartalom közlése így szólt: „ Tiszakécskén olvasótábort szerveztek mezőgazdasági üzemekben dolgozó fiatalok számára. A film felsorakoztatja a vállalkozás erényeit; szól az iskolai ismeretszerzés hézagairól, esetenkénti merevségéről, s hangsúlyozza a véleménycserén alapuló, gondolkodtató ismeretszerzés, társadalmi – közművelődési gyakorlótér szükségességét. Szerkesztő - riporter. Király Zoltán, rendező – operatőr: Rozsnyai Alandár.


Király Zoltán így emlékezik a filmre, a “Azok a daliás idők” című 2010-benegjelent könyvében:


“(…) Tiszakécskén ez év nyarán ilyesféle indíttatással szervez­ték meg a tábort a kecskeméti járás mezőgazdasági üze­meiben dolgozó fiatalok számára. Az erről készítendő film forgatásához úgy kezdtünk hozzá, hogy felsoroljuk annak erényeit; hogy szólunk az iskolai ismeretszerzés hézagairól esetenkénti merevségéről; hogy hangsúlyozzuk a vélemény­cserén alapuló, gondolkodtató ismeretszerzés, a társadalmi közművelődési gyakorlótér szükségességét. Hogy mégsem ez történt, az nem rajtunk múlt. A tábort vezető művészek, tanárok hitében, tiszta szándékában nincs okunk kételkedni. Nem is tesszük. Ám szükségesnek tartjuk idézni - bármennyire elcsépeltük is - Váci Mihályt, vagyis hogy a jószándék kevés. Igen, ennél több kell, éspedig kife­jezni és meg is valósítani a szándékot. Méghozzá a meglévő - részben joggal, részben oktalanul bírált - iskolai alapokra építkezve, nem pedig azokat is rombolva. Mi is azt valljuk, hogy az olvasótábor embert és jövőt for­máló kísérlet. Minden bizonnyal hatással lesz, lehet az új iskolarendszerre, s az ezzel együtt alakuló közművelődési tervekre. Eredményeit nem vitatva, tapasztalatai mellé kí­vánunk sorakoztatni most egy újabbat. Szándékunk szerint önvizsgálatra, párbeszédre késztetőt.

A film készítői


Mindezt azért tartottam szükségesnek közreadni, mert a forga­táson, majd a film megvágásakor már volt olyan előérzetünk, hogy némi vitát válthat ki. Mert hiszen őszintén szólva nekem is újszerű volt az, hogy a tábor fiatal vezetői milyen módszereket alkalmaztak azon álláspontjuk alátámasztására, hogy ne fogadj el mindent úgy, ahogy mondják, késznek, teljesnek; a világ nem olyan, ami­lyennek ők látják, amilyennek gondoljuk. Mert, például ott van a szemétdomb, ami az összes hulladékával együtt egy aranybánya. Akinek van gusztusa válogatni a szemétben, olyan kincset is talál, amelyből akár képzőművészeti alkotás is lehet. Ami azt illeti, nem is maradt visszhang nélkül a film. A meg­lehetősen sok reakcióból egyet adok közre, mert a többi is alapvetően azonos gondolatmenetű volt. Az írás a Dél-magyarország c. lapban jelent meg 1979. december 4-én, „Például Tiszakécskén..." címmel. Szerzője Sulyok Erzsébet. „A Szegedi Körzeti Stúdió „Nekünk holnap dolgozni kell menni” budapesti sajtóvetítésén az volt a meghívottak többségének a gondja: vajon nem árt-e általában az olvasótá­boroknak, vagyis egy nemes ügynek ez a produkció? Bárha a rendező-operatőr Rozsnyai Aladár, a szerkesztő - riporter Király Zoltán biztosították a borúlátókat: nem ez volt a szándékuk, kétségtelen, hogy filmjükben számtalan a kér­dőjel. Szó sincs arról, hogy általában az olvasótáborok szüksé­gességét kérdőjeleznék meg. A film: tárgyilagos tudósítás a tiszakécskei, évek óta működő, mezőgazdasági üzemek fiataljait „közművelő” táborról. A kérdőjelek és kétkedések tehát tényleg nem holmi alkotói prekoncepciók következ­ményei: a nézőkben ágaskodnak - a táboréletről való, „megrendezetlen”, manipulálatlan, dokumentumszerű képek lát­tán, az őszintének ható beszélgetések hallatán. Mi az, ami megkérdőjeleződik? Amiben kételkedünk? Hogy helye­sek-e a tiszakécskei táborvezetők törekvései és a céljaikhoz használt módszerek. A film tehát azért jó, mert tárgyilagos hangvételével, a tükör a valóságról szerep fölvállalásával, az e funkcióban használatos módszerekhez való következe­tes ragaszkodásával állásfoglalásra készteti nézőit...

A Tiszakécskére összegyűjtött fiatalok legbeszédesebbje, egy rokonszenvesen őszinte, nyílt eszű fiú a címnek kiemelt mondatával (Nekünk holnap dolgozni kell menni!) azt is szeretné közölni, hogy a táborvezetőknek viszont tudomá­sa szerint nem kell dolgozni, de semmiképpen sem ugyan­azt kell csinálni. Hogy a fizikai és a szellemi munka: kettő, ilyenformán a gondolataik, a vágyaik, a bajaik és az örömeik jócskán különböznek, kétféle a világuk. Hogy két táborozós hét alatt nem lehet ezeket egymáshoz hasonlítani. Már­pedig a táborozó fiatalok úgy ítélték, tábori foglalkozásaik vezetői, a szellem emberei ezt szerették volna: átformálni őket, akiknek „holnap dolgozni kell”, a saját képükre, ha­sonlatosságukra.

Lehet, hogy a tiszakécskei olvasótábor hatókörében lesz egy kis ribillió a film ürügyén. Ez nem lenne baj, csak az, ha megint a sztereotípiák kerekednének felül. Hogy ugyanis: »kiszerkesztettek a tévében«, következzék a rendcsinálás, lázas háztájsöprés, fürdővízzel gyerekki­öntés. Holott egyszerűen »csak« jól kellene megcsinálni jövőre ezt a tábort, meghagyva az eddigi érdemeket, eré­nyeket, megszüntetni az ártalmakat. Nem csak Tiszakécskén, persze." Ami azt illeti, a ribillió sem maradt el, aminek persze mi közvetetten voltunk érintettjei. Az olvasótábor egyik vezető­je Czakó Gábor író volt. (…) “


A film bemutatása utáni héten az Élet és irodalom című hetilapban (1979.12.15-én XXIII.50.sz) egész oldalas vitairatot írt a műsor tartalma, mondanivalója miatt Váci Mihályné, Juhász Mária a költő özvegye, részletek a vitairatból:


„Amiről szeretnék - mert első szükségből muszáj róla írnom -, talán bővebb kifejtést is megérdemelne, de hirtelenjében csak ilyen polémikus formában tudok reagálni arra, ami a minap annyira meghökkentett és fölháborított. Az történt ugyanis, hogy december 2 - án, vasárnap délután, egészen véletlenül végignéztem a televízióban a szegedi körzeti stúdió, “Nekünk holnap dolgozni kell menni!” című műsorát, amely a tiszakécskei olvasótábor életét mutatta be, s ebből arról értesültem, hogy e táborban az egyik fiatal író - akiben én miután megjelent a képernyőn, Czakó Gábort ismertem föl - többek között arra “oktatgatta” a művészi ízlésnevelés céljából meghívott fiatalokat, hogy há

t, igen, Váci Mihály tisztességes és korrekt ember volt, de a versei, azok bizony, silányak. Ezt különben - nagyjából szó szerint, legfeljebb a töltelékszavakban lehetnek elté­rések - a műsor egyik legaktívabb és legértelmesebb résztvevője, “civilben” cipőfelsőrészkészítő, mondta el, meglehetősen megrendült zavarodottsággal, hozzáté­ve még, hogy e közlés hallatán, benne egy világ omlott össze. Hogy ez a beszélgetés a valóság­ban hogyan zajlott le, azt én, per­sze, nem tudhatom, csak azt tu­dom, hogy ennek a kedves és ér­telmes fiatalnak utóbbi megnyil­vánulását, amely viszont a nyil­vánosság elé került, nem lehetett inasként értelmezni, csak így: ha eddig tisztelet és megbecsülés élt benne a költő iránt, akkor most, ott a táborban, ezekben az érzé­seiben sikerült őt legalábbis megingatni. S gondolom, nem ő volt az egyetlen, akiben ez a fo­lyamat végbement, a televízió né­zői között is szép számmal akad­hattak ilyenek, hiszen Váci Mihály költészetének - mint köztudott szerte az országban igen sok a tisztelője, akikről, meglehet, ez­után már csak múlt időben be­szélhetünk. Mert ezek a monda­tok pedagógiailag olyannyira haté­kony módon érvényesültek a kép­ernyőn, hogy a nézőre kétségtele­nül értékromboló hatást fejthet­tek ki.

Ami a világösszeomlást illeti, az bizonyos értelemben bennem is végbement. Nem mintha nem volna tudomásom arról, hogy Vá­ci Mihály értékelésében milyen feszültség lappang az olvasók bi­zonyos köreinek feltétlen odaadá­sa és a belső Irodalmi közvéle­mény némely köreinek óvatos ódzkodása között. Tudomásom van erről, s arról is, hogy ebben a látens huzakodásban - mert igazi vitának aligha nevezhető - éppen az a fél enged meg ma­gának övön aluli ütéseket, ame­lyiknek nagyobb szellemi emelke­dettségről kellene tanúbizonysá­got tennie, s amelyiknek sokkal több az esélye arra, hogy a költő életművét reálisan és kritikailag értékelje. A legkevesebb, amit ezek az irodalmi körök megenged­nek maguknak, hogy úgy tesznek, mintha Váci Mihály, nevű költő nem is létezett volna a magyar irodalomban. Közönyüket és hall­gatásukat szegezik szembe az ol­vasók egy igen- széles körének, meglehet, nem mindig tudatosult, s helyenként rajongássá fokozó­dóidé mindig őszinte szeretetével a költő iránt, ahelyett, hogy segí­tenék tudatosítani azt az értéket, ami - előbb vagy utóbb - úgy­is tudatosulni fog. (…)


(…) S ha már föltört belőlem ez az akasztófa-humor, hadd szőjem egy kicsit a szó fonalát még ezen a szálon. Elmondhatom például, hogy a Magyar Televízió most voltaképpen önmagára is kezet emelt, mert ha az emlékezetem nem csal, akkor éppen ők voltak azok, akik a költő halála után or­szágos méretű szavalóversenyt rendeztek Váci Mihály emlékére. Ugyancsak a Magyar Televízió képernyőjén pergett le többrend­belien az a dokumentumműsor, amelyet munkatársai készítettek a költő életéről és pályájáról. Nem is szólva arról, hogy volt néhány Váci Mihály-vers - egyebeik közt a most is szóba került Még nem elég! című -, amelyet szinte ál­landóan műsorán tartott a televízió, aminek én, személy szerint, egyáltalán nem örültem, mert úgy véltem, ezzel konzerválódik az az egyoldalú kép, amely a költőről igen sok olvasóban él. Mindeme műveletek közben egyetlenegy­szer sem esett szó silányságról, sőt a televízió kommentátorai - nem­egyszer - mondandójuk hangsú­lyosabbá tételéért az ő verssorait idézgették. Váci Mihály életműve - s remélem, hogy ez az előzőek­ből is kiderül - éppúgy rászorul a kritikai értelmezésre és értéke­lésre, mint bárki másé. Úgy is mondhatnám, hogy ez a rang tel­jes joggal megilleti őt is. De ami itt elhangzott - igaz, hogy egy más valaki szavait visszhangozva - a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető kritikának, a szó iro­dalmi értelmében. A televízió most valaki olyannak nagyon durva szellemi „leépítéséhez" nyújt segédkezet, akinek a presztí­zsét, többek között, ő is építgette.


(…) A fiatalok többsége - s természetesen nem csak a fiatalok, hiszen az alapvető esztétikai ellen­tétek nem rétegeződnek- pusztán generációk szerint - most úgy véli, hogy az az út, amelyen ő és társai jártak, a 70 - 80-as évek megváltozott társadalmi közegében járhatatlan. Mert talán nem szük­ségtelen rámutatni, hogy Czakó Gábor mégsem csak a saját egyé­ni véleményét fejtette ki ott a tiszakécskei olvasótáborban, hanem bizonyos értelemben egész nemze­dékéét, sőt ezen túlmenően - mint már az előbb jeleztük - egy nagyobb irodalmi közösségét is, amely az irodalom társadalmisága ellenében az írói műhelymunka fontosságát és elsődlegességét hangsúlyozza. Ezért is lehetett Czakó ennyire biztos a dolgában, ezért nem érezhette szükségét an­nak, hogy az elhangzottakhoz bár­miféle megjegyzést fűzzön. Ö meg volt győződve igazáról - már csak az irodalmi nyájszellem parancsa szerint is - s közben nem vette észre, hogy mennyire leszűkített nézőpontból, egy nemzedéki vagy egy éppen felszínre került kor-igény látószögéből közeledett a költő életművéhez. Egyszerűen nem látott túl saját körein és le­hetőségein. (…)”


A szegedi stúdió vezetője Regős Sándor, az Élet és irodalom 1980. január 5 - i számának vélemény rovatában válaszolt Váci Mihályné vitairatára, részlet:


„(…) Tiszakécskén 1979 nyarán olvasó­tábort szerveztek a kecskeméti já­rás mezőgazdasági üzemeiben dolgozó fiatalok-számára. Az alapjá­ban helyes szándék ebben a tábor­ban visszájára fordult: a fiatal mű­vészek, akiknek feladatuk lett vol­na egyengetni az ifjú munkások út­ját a nyitottabb gondolkodás, a ne­mes művészetek jobb megértése és befogadása, vagy egyszerűbben: műveltségük kiteljesedése felé, helytélen módszereikkel, a befoga­dók érdeklődési körének figyelmen kívül hagyásával, éppen az ellenkező hatást érték el. Így aztán – és talán megengedi Váci Mihályné, hogy a vitairatából kölcsönzött néhány mondattal zárjam a film ismertetését - ezek a fiatalok úgy hagyhatták el a tiszakécskei olvasótábort, hogy bár bennük őszinte érdeklődés él, sohasem lesznek Iga­zán bejáratosak a művészetek szent világába, mert az valami tő­lük távoli és elérhetetlen terület, s ez a fölismerés zavart és fájdalmat okozott nekik. Erről a benyomá­sukról meglehetősen őszintén be­számoltak. S arról is, hogy akár így van, akár nem, „Nekünk holnap dolgozni kell . Ez a színtiszta igazság.”


Valóban ez a színtiszta igazság. Szeretjük az olvasótáborokat, mert bennük a véleménycserén alapuló gondolkodtató ismeretszerzés, a társadalmi-közművelődési gya­korlótér lehetőségét látjuk. Fil­münk nem vészharang volt az ol­vasótáborok felett, hanem jelző­csengő, hogy homok került a gépe­zetbe, hogy a nemes szándék ezút­tal elsikkadt a megvalósításkor. A Váci Mihály költészetét illető inkriminált mondat valóban el­hangzott a filmben. De nem állí­tásként, hanem az általunk hely­telenített módszerek egyik illusztrációjaként. Őszintén sajnálom, hogy Váci Mihály özvegye ezt úgy fogta fel, mintha a televízió Váci Mihály szellemi leépítéséhez nyúj­tott volna segédkezet. Személyes indokait megértem, ezért köteles­ségem kijelenteni: a Magyar Tele­víziónak soha nem állt szándéká­ban Váci Mihály életművének je­lentőségét megkérdőjelezni, és, mint ahogy eddig sem, a jövőben sem fog fórumot teremteni azok­nak, akik ezt akarják tenni. Hogy a Szegedi Körzeti Stúdió műsora - amely nem Váci Mihállyal és az irodalommal foglalkozott - most esetleg mégis irodalmi vitát indított el, ez szándékunktól független volt. Tökéletesen egyet­értek azonban Váci Mihálynéval: ”Váci Mihály életműve... épp, úgy rászorul kritikai értelmezésre és értékelésre, mint bárki másé. Úgy is mondhatnám, hogy ez a rang teljes joggal megilleti őt is.” Mi, szegedi televíziósok azonban közvetlenül nem veszünk részt ebben a vitában. Műsorainkban vi­szont továbbra is olyan hittel és becsülettel igyekszünk szolgálni szocialista társadalmi érdekeinket, ahogy azt Váci Mihály tette költé­szetével. „


1980. január 10 -én a Vezetői és Elnökségi ülésen Czágány György értékelte az előző hónap műsorait, ebben a következőket mondta:

„ Az Élet és Irodalomban is tovább gyűrűzött a Váci Mihályné hosszú tanulmányának beillő tiltakozása és Regős Sándor tiszteletteljes, de határozott válaszára gondolok. A Nekünk holnap dolgozni kell menni című műsor a Szegedi Stúdió december 2. vasárnap délutáni dokumentumfilmje. A vita egy megjegyzés félreérthető vagy félre nem érhető mivolta miatt tört ki, ehhez nem szólok hozzá, valamelyik a kettő között fennállt, mert különben Váci Mihályné nem ír egy egész ÉS oldalt betöltő cikket. Inkább arra gyanakszom, hogy az elhangzott mondat csakugyan nem volt félreérthető. Maga a műsor bennen is egy kis nyugtalanságot keltett, és amíg gyakran úgy érezzük, hogy valamit tanulságosan lekerekítünk, kommentálunk, itt inkább azt hiányolta, hogy mi a mi, a műsor készítőinek a véleménye, mi a teendő, mi a helyes, mi a helytelen. A valóságnak itt a szó szerinti megmutatása kevésnek látszott, nem tudom, hogy hányan látták, egy olvasótáborról van szó, annak ankétszerű, elég zavaros „értelmiségi vitáról”, amely alkalmasint a kultúrára fogékony lelkeket inkább elrettenti a művelődés iránti vonzódástól, mintsem vonzaná. „


Sylvester András hozzászólása a vitában: „(…) bizony láttam ezt a Váci műsort. Teljesen egyet értek avval, amit Regős írt, ezt kiváló műsornak tartom tudniillik a műsor rámutatott egy ma alapbajra, ami a közművelődésben van és erről szólt a műsor, hogy vannak értelmiségi csoportok, amelyek teljesen vakbuzgó, ügyetlen módon próbálják a saját értékrendjüket ráerőszakolni munkásgyerekre, tehát egy alapjában értelmiségi és munkások viszonyának lényegére világított bele. Ebben a szerkezetben hangzott el a Czakónak ez az ominózus szamársága Váci ellen, de ez a műsoron belül – aki figyelt – nagyon megkapta a kritikáját. Ebből ekkora dolog lett, azért érdekes végiggondolni, tudniillik ez az egy mondat egy darázsfészkbe nyúlt. Itt van egy rejtett érték, orientáció változás az irodalomban, magyarán arról van szó, hogy a Váci Mihály a korábbihoz viszonyítva az egész irodalmi köztudatban aláértékelődik, felértékelődik a Nagy László és a Juhász, ez majdnem azt mondanám, hivatalos tendencia is helyenként, irodalomtörténészek körében, és ehhez kapcsolódik egy szélső variáció, a fiatalok köre, akik tulajdonképpen leírják ezt a nemzedéket, amelyik itt egy történelmi periódusban alapvető szerepet játszott. Ez az egy mondat volt a gyutacs, a benzingőzös a levegő, akkor egy szikra elég. ..”


Sándor György hozzászólása: „ (…) mint ahogyan (…) azért mert ez pártos volt, mert realista volt, és nagyon óvatosan vigyázzunk, hogy még gyutacsot se hagyjuk, mert nyilván nem ez volt a műsor szándéka. Ebből következik, hogy ezekkel a tendenciákkal szembe a műsorpolitikában, például egy versválogatásban és sok mindenben szálljunk szembe, mert a Vácit nem adhatjuk, se Nagy Lászlóékat, és sok mindennel vitatkozni kell, tudni kell, hogy a fiatalok dolgaiban is vannak reálisak.”


Nagy Richárd elnök vitazárjából: (…) ” lényegében nagyobb összhang jött össze a közönség és köztünk, és talán a kritika és köztünk is lényegesen nagyobb összhang jött létre. Nem mintha ez önmagában további munkánkat nem kellene, hogy befolyásolja, de sem pro, sem kontra nem szoktuk ennyire figyelembe venni. Néhány műsorra vonatkozólag. (…) A Váci műsor (…) Itt a probléma a következő, amit vagy nem értetek még mindig vagy nem tudom mi van. Sanyinak a tiszteletreméltó levele is jó, de nem itt van a probléma. Szándékotok az lehet akármilyen aranyos, meg kedves, sajnos kócos volt ez a műsor. A televízió álláspontját, hogy honnan, hogy te majd elmondod valakinek, az kevés, ha a máskor nem mondja. Regős mondta, hogy ők egész másra gondoltak, mondom én is sok mindenre gondolok, de ha nem jön ki belőle, akkor mit csináljunk vele. Nem volt markánsan kimondva, rejtetten benne volt, szépen, a két gyerek mondhatta, azt se tudjuk pontosan, hogy mi. Túl nagyot akartatok, nyögtetek ott erőteljesen, egy szemétdombbal elindultunk, ami egy blikkfangos, csak mi lesz belőle. A szemétdomb vége, az , hogy szemétdombon vagyunk és teljes jó szándékkal ezt a szemétdombot akarjátok felmutatni., hogy milyen hülyéket állítanak olvasótábor élére, akkor nincs probléma, a ti szavatokban igazság van, csak a filmetekben nincs eléggé markánsan kimondva. Ennek teljesen mellékmondatan a Váci mondat. Értékorientáció, drága elvtársaim engem a Czakó Gábor annyira nem érdekel, nem mondom meg, hogy még mi, a Czakó Gábor nekünk ne mondjon értékorientációt, és a Czakó Gáborokat meg ilyeneket lehetőleg el kell közülünk vinni, hogy mi ne foglalkozzunk a Czakóval, foglalkozzon magával az irodalommal, ha tud írni, meg jelentessék meg, ha akarják, a televíziónak nem kell. Sajnos nem volt markáns a leleplezés a hülyeségéről, úgy a végén vártuk, hogy valaki bejön, lehet, hogy didaktikus lett volna, ezt vártam volna, és a szerkesztő azt mondja ez erős volt, és akkor azt mondjuk, hogy helyette jön egy másik szöveg, ugye egy népszerűbb. Nagyon jó a szándékotok, igazatok van, trágya, ha ilyen olvasótáboraink vannak. Elkezd beszélni, talán másról kellene. Lelkesedésük világos, ilyen neo hipermodern dolgokat próbálgattak szegények, nem volt ott baj, csak nem jött ki belőle, mi az atyauristent akartok fiúk, egy valaki mondjon már valamit, nem bánom, hogy az a kárpitos gyerek, vagy könyvkötő mondott volna valamit. Aztán belekerült ez a mondat, kit érdekel a Czakó véleménye. „ - …” Magyar Országos Levéltár – XXVI- A – 9 (82 dob.) MTV Iratok.

A vitában érvek, hangzottak el, majd Nagy Richárd elnök vonta le a tanulságot és kijelentette, hogy Czakónak semmi keresnivalója az MTV műsoraiba.


Még ezekben az években, 1978-ban előterjesztés és döntés született a nemzetiségi műsorok indítására, a televízió vezetése ezeknek a műsoroknak a készítését a két körzeti stúdióra bízta.

MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya részére Nagy Richárd elnöke előterjesztést készített: 1978. július 12.(Ag 525) Javaslat az Agitációs és Propaganda Bizottságnak a Magyar Televízió nemzetiségi nyelvű műsorgyártásáról. Részletek:

„A Magyar Televízió műsorkészítő főosztályai hosszú idő óta következetesen, bővülő terjedelemben és egyre magasabb színvonalon foglalkoznak a hazánkban élő nemzetiségek életével. E tevékenységnek eddig két nagy területe volt: magyar nyelvű riportok a nemzetiségi dolgozók élet- és munkakörülményeinek alakulásáról, kulturális eredményeiről, közéletben való szereplésükről, illetve folklór jellegű műsorok, melyek mindenekelőtt a népművészeti hagyományok ápolását célozták.

E tevékenység betetőzéseként napirendre került nemzetiségeink anyanyelvén történő műsorkészítés. E feladatra a Magyar Televízió pécsi Körzeti stúdiója kapott megbízást. Az ezzel kapcsolatos munka Pécsett, 1978 márciusában kezdődött, és az első horvát-szerb és német nyelvű 2x15 perces műsor most elkészült.


A nemzetiségi műsorkészítés beindításának alapelvei a következők voltak:

1. A nemzetiségi műsorok legyenek teljes összhangban pártunk marxista - leninista nemzetiségi politikájával.

2. A nemzetiségi műsorsugárzást a nagyobb nemzetiségek (horvát-szerb és német) nyelvén kell elkezdeni.

3. A műsorkészítés során abból a tényből kell kiindulni,hogy a hazánkban élő nemzetiségek valamennyien beszélik a magyar nyelvet, ebből következően e programok célja nem lehet napi információk átadása.

A, ápolják és segítsék ébren tartani ezek a műsorok nemzetiségeink anyanyelvét,b, váljanak nemzetiségi dolgozóink újabb közéleti fórumává,

C, biztosítsanak szereplési lehetőséget nemzetiségi amatőr együtteseink számára, ezzel is segítve, új lendületet adva a népművészeti és kulturális hagyományaik ápolásának.

4. A nemzetiségi nyelvű műsorokat a TV2. csatornáján olyan időpontban kell sugározni, amikor a Magyar Televízió 1. csatornáján magyar nyelvű sugárzás megy…….

……

5. Huszonhat felsőfokú végzettséggel bíró nemzetiségi fiatal részvételével 6 hetes tanfolyamot szerveztünk és bonyolítottunk le „Televíziós alapismeretek” címmel. E tanfolyam célja az volt, hogy tömegkommunikációs és televíziós alapismereteket nyújtsunk a hallgatóknak, hogy megismertessük velük pártunk nemzetiségi politikáját, illetve, hogy gyakorlati foglalkozások keretében /kamerapróbák/ felmérjük a jelöltek képességeit. E munka eredményeképpen megfelelő tudósítói hálózat jött létre nemzetiségi rovatunk mellett és mindkét nyelve vonatkozásában rendelkezünk négy-négy olyan jelölttel, aki képernyős munkára alkalmas….


Az első nemzetiségi-műsor sugárzását augusztus hónapban tervezzük. Ez azt jelentené, hogy a Magyar Televízió új műsortípusa a második félévben indul útjára, egyidőben a nagy idegenforgalmi szezonnal. Az augusztusi indítás mellett szól az is, hogy nemzetiségi szövetségeink megkezdték a kongresszusaikra való felkészülést, s ennek a munkának ez a műsor nagy politikai segítséget adhat.

Kérjük az Agitációs és Propaganda Bizottságot, hogy a televízió javaslatát a nemzetiségi nyelvű műsorok gyártásáról hagyja jóvá.” Magyar Országos Levéltár - 288.f.22/1978./1öe.


1978. Népszabadság szeptember 19.:

„ A televízió műsoraival mind kulturáltabban szolgálja a szóra­koztatást, és mind szélesebb ré­teghez igyekszik eljuttatni a kul­túra értékeit - hangzott el az összefoglaló megállapítás az or­szággyűlés kulturális bizottságá­nak hétfői ülésén.

A családok életében kitüntető helyet foglal el a televízió, hiszen a munka és az alvás után az em­berek a legtöbb időt a 2,6 millió vevőkészülék képernyője előtt töltik el - mondotta Nagy Ri­chárd, a televízió elnöke. A tele­vízió tehát fontos népművelő fel­adatot lát el azzal, hogy a többi művelődési intézménnyel karölt­ve segíti a kultúra demokratizá­lását, a szabad idő hasznos és kel­lemes el töltését. E cél eléréséhez, a színvonalasabb műsorok készí­téséhez azonban elengedhetetle­nek a jobb munkafeltételek. A tévé már régen kinőtte Szabad­ság téri központját, s mindössze négy stúdióban készíthetik a po­litikai és kulturális műsorokat. Sürgető feladat egy régi terv va­lóra váltása, a Szabadság téri új tv-szolgáltatóház felépítése. A ki­viteli tervek már készülnek, s rö­videsen döntenek az építkezés in­dításának idejéről.

Az átfogó tervek valóra váltá­sáig átmeneti megoldásként októ­ber elejétől ideiglenes helyen, az óbudai új stúdióban készül majd a televíziójátékok és más rögzített műsorok egy része. A képviselők tájékoztatást kaptak a vidéki stú­diók fejlesztésének terveiről is. A televízió vezetői Debrecenben és Miskolcon átmeneti megoldást keresnek, s elképzelhető, hogy 1979—1980-ra már felhangzik a két újabb vidéki központ szignál­ja. A körzeti stúdiók állandó épü­letei Pécsett, Szegeden, Debrecen­ben, Miskolcon és Győrben a 89-as évek közepe táján készül­nek el.

A vitában felszólalók egyetér­tettek a fejlesztési tervek valóra váltásával, hiszen a gyarapodás haszna még jobb minőségű pro­dukciókban mutatkozhat meg. Több képviselő, köztük a Fejéi-megyei Káli Ferenc szorgalmaz­ta, hogy az eddiginél is jobban te­gyék közkinccsé az Iskolatelevízió anyagait. A televíziónak a színhá­zakkal, a múzeumokkal, a sajtó­val és a közművelődés más fóru­maival való együttműködésének jelentőségét húzta alá Király Ist­ván.

Fontos momentumra hívta fel a figyelmet Somogy megye egyik képviselője, Guba Sándor: a mű­sorpolitikának is törekednie kell arra, hogy a nézők a képernyőn látottakat - színház- és mozielőadások megtekintésével, könyvek elolvasásával gazdagítsák. Hazai adásaink a környező országok műsoraival összehasonlítva is megállják a helyüket, színesek a programok - ez csendült ki Petrovics Emil véleményéből. Né­meth István Baranya megyei kép­viselő Baranya, Somogy és Tolna megye nemzetiségi lakóinak ne­vében javasolta a délszláv és né­met nyelvű műsorok bővítését. Gyurkó László a televízió önálló műfaji jellegét emelte ki.

A vitában felszólalt Orbán László, az Országos Közművelő­dési Tanács elnöke, hangsúlyozva, - hogy a televízióban dolgozók, munkájúk során a mai lehetőségekből indultak ki, ám a jövő felé for­dítjuk a figyelmet, lépést tartanak tehát gazdasági, társadalmi fejlő­désünkkel. A tanácskozás-- amelyen részt vett Raffai Sarolta, az országgyű­lés alelnöke, Molnár Ferenc kul­turális államtitkár, Tömpe Ist­ván, az Állami Rádió és Televí­zió Bizottság elnöke - Salamon Hugónénak, az országgyűlés kulturális bizottsága titkárának zár­szavával ért:, véget. (MTI)”


A Magyar Televízió négy évvel a pécsi nemzetiségi műsorok elindítása után, 1982-ben kezdte meg a román nyelvű adások készítését. A kezdeti bizonytalanságokkal járó szervezőmunkát a Szegedi Stúdió akkori vezetője, Regős Sándor vette a nyakába, akinek koránt sem volt könnyű dolga, hiszen egyáltalán nem válogathatott képzett román nemzetiségű televíziós szakemberekből. Végül, a két éves rádiós tapasztalattal rendelkező Fretyán Istvánt bízta meg a televíziós műsorok készítésével. Ezt a korszakot jól jellemzi az, hogy tisztáznia kellett a legfontosabb tévés fogalmak román megfelelőit, majd egy jól átgondolt terv alapján, 1982. április 29-én útjára indult a magyarországi román nemzetiségnek szóló adás. Ennek címe a szerb-horvát és német műsorok mintájára, „Ecranul nostru" lett.

Rövid időn belül Fretyán István lett a román közösség talán legismertebb személyisége, hiszen havonta egyszer, negyed órára minden román ember házába „bekopogtatott". A műsor azonban átlépte az akkoriban igen szigorúan őrzött országhatárt is. A Ceausescu - féle Romániában a televíziózás is válságba került, a műsoridő napi három órára csökkent, így sokan fordították antennáikat a tőlük nyugatra fekvő Magyarország felé. Az 1990-ig terjedő időszakot a spontaneitás jellemezte, hiszen Fretyán István és rövid időn belül kialakított csapata ellátogatott minden magyarországi román közösségbe, bemutatva életüket és értékeiket. Az idő jelentős dokumentumértéket kölcsönzött ezeknek a felvételeknek, hiszen azóta már nem létező életformákat, mentalitásokat és személyiségeket örökítettek meg.


1980. Január 18. (18.10) A Szegedi Körzeti Stúdió dokumentumfilmjét vetítették „Bájolók, boszorkányok” címmel, a film az alföldi tanyavilágban még mindig ható hiedelmek világát mutatta be. Operatőr: Rozsnyai Aladár, rendezte: Orbán Tibor. „A szegedi tévéstúdió filmje az alföldi tanyá­kon, falvakban még fel­lelhető népi hiedelemvilág a Bájolók, boszorkányok nyomába eredt. Még azt mondják, nincs Sze­geden boszorkány! Pollner Zoltán szegedi költő gyűjtötte és énekelte meg verseiben azokat a babo­nákat, boszorkány- és táltos történeteket, a rontás elleni és a legénybolondító igéző mondókákat, amelyeket a műsorban megszólaltatott öregek, hivőn - hitetlenül, elmond­tak. A szegedi stúdió egy­re inkább kinövi gyermekcipőit, és mind több országos érdeklődésre szá­mottartó műsorral jelentkezik.” – írta- Vak Vera, Népszava, 1980. január 22.


1980. június Erdős Ákos a Rádió és Televízió Újság 1980/25 számában interjút készített Nagy Richárddal, a Magyar Televízió elnökével, Merre tart a televíziózás címmel, részletek az interjúból:


„ - Hogyan változik a televíziózás a nyolcvanas években? - erről folyt a beszélgetés, még a miskolci tévéfesztivál napjaiban. (…)


- (…) Negyedik esztendeje készülnek műsorok a televízió pécsi és szegedi körzeti stúdiójában. Mi a vélemé­nye: hogyan találták meg helyüket e stúdiók a televízió műsortengerében?


- Kategorikus választ tudok ad­ni: várakozásainknak megfelelően, sőt, bizonyos tekintetben azt megha­ladóan! Dél-Dunántúl és dél-alföld hat megyéjének bekapcsoló­dása pezsdítőleg hatott egész munkánkra. A körzeti stúdiók kezdemé­nyezőkészségét jól példázza a nem­zetiségi műsorok pécsi elindítása. Szeretnénk, ha a jövőben a körzeti stúdiók nagyobb mértékben venné­nek részt (legalább a kamarajelle­gű) tévéjátékok, filmek készítésében és a szinkronmunkában is. Ami a körzeti műsorok önálló sugárzását illeti, némi haladékról kell beszél­nem: jelenleg minden anyagi erőt a 2. program országossá tételére kell összpontosítanunk. E folyamat lezárulása után (véleményem szerint kb. 2 -3 év múlva.) lesznek - re­mélhetőleg - lehetőségeink a helyi adások elindítására. (…)


1980. Augusztus 6. 2. műsor – (20.01) Ópusztaszer, a Szegedi Körzeti Stúdió műsora az egykori Szer falú helyén épülő nemzeti emlékparkról. Műsorvezető – szerkesztő - rendező: Olajos Csongor, operatőr: Kiss Róbert.

„ Bach fenséges zenéje kísérte a szegedi tévéstáb kamerájának lassú mozgá­sát, ahogyan látószögébe befogadta Ópusztaszer ha­talmas térségét. A kezdő képsor ünnepélyes hangu­lata, Vörösmarty sorainak múltidéző emelkedettsége azt sugallta, hogy a történelem lesz e film főszerep­lője. Az Ópusztaszer című műsor azonban a történe­lemre vonatkozó néhány­mondatos utalást követően a jelenről szóló riportfilm­re váltott át. Ügyes és ér­dekes volt a riport, az egy­kori nagy események szín­helyén épülő nemzeti emlékpark leendő képéről szá­molt be Olajos Csongor műsorvezető - szerkesztő-rendező. (…) A Feszty - körkép res­taurálási munkálataiba is betekinthettünk, a terve­zett múzeum eredeti meg­oldása, az ásatások gazdag­nak ígérkező leletei, a skanzen épületeinek regé­nyes története nem is egyetlen riportfilmre való érdekességgel szolgáltak. A nagyon hatásos kezdő kép­sor mégis ki nem elégített kíváncsiságot

hagyott maga után; igényt, amely talán használható ötletté válik valamikor. Gyakran esik szó ugyanis történelmi is­mereteink hézagairól, le­hangoló közönyről, a nem­zeti történelmi tudat és a kötődések fájdalmas hiá­nyairól. Talán az újdonság erejével hatna egy olyan sorozat, amely a nevezetes földrajzi helyek és a törté­nelmi események egybe­kapcsolásából születne.” (részletek) – írta (be). Esti Hírlap, 1980. augusztus 7.

„ (…) Olajos Csongor műsorvezetői, szerkesztői és rendezői munkája, az Ópusztaszer címének sejtetése ellenére hazafias nekibuzdulások nélkül higgadtan, okosan, a figyelmet nem a múltra, de inkább a jelenre és a jövőre irányítva mutatta be a történelmi emlékhelyet; azt a historikusok által megénekelt – P. mester által pontosan meg is jelölt - és nagy nemzeti költők, így Vörösmarty Mihály ünnepelte pontját hazánknak, ahol eleink állítólag birtokba vették az országot. Jó gondolatmenettel legelőször éppen ezt az „ állitólagot„ oldotta fel magával igazolta, hogy Anonymus és hívei Pusztaszerrel nem a valótlant ünnepelték. „A magyar állam bölcsője„ csakugyan e hely, amely éppen az archeológia igazolása miatt érdemli meg, hogy túlfűtöttség nélkül, az őt megillető reális történelmi tisztelettel ünnepelje az ország. A továbbiakban a film e reális történelmi tiszteletet megkövetelte teendőket vette sorra. Mit terveznek, mit cselekednek mindazok, akiknek ma a történelmi közgondolkodás parancsára kötelességünk olyan helyet teremteni Ópusztaszerből, ahová a nemzet elzarándokolhat? Türelemmel, kitartással és következetesen járta végig a film a lehetőségeket, a terveket, a megvalósulás féligkész formáit, a múzeumépítés buzgalmát, a skanzenlétesítés, a feltárt régészeti anyag konzerválási módozatait, a Feszty – körkép restaurálási munkálatait. (...) „ – (részlet) – írta Lőcsei Gabriella, Magyar Nemzet, 1980. augusztus 13.


1980. November 14.-én Az Elnökségi ülés tárgyalta a Szegedi Körzeti Stúdió éves beszámolóját, amit Regős Sándor Stúdióvezető terjesztett elő. Az értékeléskor Nagy Richárd többe között a következőket mondja, a korabeli jegyzőkönyv szerint : ...”Hát persze most itt könnyű ám tárgyalni a Szegedet. Mert volt ott világválság, azt tudjátok. És azóta, ilyen átfogóan nem is tárgyaltunk Szegedről. De hát meg kell mondani, hogy Regős et. Odakerülése azért megváltoztatta az emberi, vezetés, irányítás és kapcsolat-rendszert, ami egy ilyen körzeti stúdió létét lapvetően befolyásolja. Az, hogy a korábbi időszakban nem voltunk képesek beilleszkedni a három megye politikai – társadalmi tevékenységébe, az volt a kiindulópontja az összes konfliktusnak. Az már csak egy belügyünk, hogy a saját belső dolgainkat sem tudtuk megoldani, nem hogy a külsőt. És az akkut konfliktusok krónikussá váltak egymás után. Ma már azt mondhatjuk, hogy mind a Párt mind az állami vezetés különböző területeiről csak egyértelmű elismerést kapott a Stúdió munkája olyan mértékben, hogy a közelmúltban ugye a politikai szervek előtt, titkárin, külön napirendi pontként szerepet 3, a körzetnek ez a tevékenysége, ami nem kis dolog. Mert nyilvánvaló, hogy a Párt sem dönt úgy, hogy nagy konfliktusos helyzetben lévő körzet ügyeit tárgyalja. Mert hát világos, hogy ott, ilyen plénum előtt ezt nem lehetne megoldani. De hát nyilván ezek megszűntek. Ezért köszönet az ottani vezetésnek a Párt és a társadalmi szervek együttműködéséért, ami nagyon kiegyensúlyozott.

A másik dolog, hogy én már nem kezdetnek, hanem már folyamatnak tartom azt, hogy azok a karakterterületek egyre inkább az országos adóhálózaton sugárzásra elfogadhatóvá váló műsorok egyáltalán nem ilyen helyi színezetű érdekességeknek felelnek meg, hanem országosan elfogadható műsorkarakterűek. És ez nagyon jó dolog. Nem érzi azt, hogy valahol délvidéken ott senyved egy körzet és kiabál a világban, hanem beilleszti magát az egész Televízió munkájába. Ez egy nagyon jó dolog. ..” Magyar Országos Levéltár – XXVI – A- 9. 32. doboz, MTV iratok.


Ismét válogatok a korabeli műsorcímekből:


1981. Január 6. (18.35) A Szegedi Körzeti Stúdió által készített Génsebészet című műsorát láthatták a nézők. A film az MTA Szegedi Biológiai Intézetében folyó kutatásokról és eredményekről szólt. Szerkesztő: Fülöp János, operatőr: Rozsnyai Aladár, rendezte: Jeli Ferenc


1981. Április 1. (20.05) 2.-műsor. Alföldi Antenna – a Szegedi Körzeti Stúdió műsorában „Ébresszen aranysíp ..” alcímmel a Kecskeméten élő Buda Ferenc költőről készült portrét láthatták a nézők. Szerkesztő – műsorvezető: Király Zoltán, vezető – operatőr: Kléner György, rendező: Kun Zsuzsa.


1981. Szeptember 22. (18.30) Rock –est a Szelidi –tónál. – A Szegedi Körzeti Stúdió műsora. Szerkesztő: Bubryák István, operatőr: Zentay László, rendezte: Bodnár István.


1981. Október 27. (18.20) a Szegedi Körzeti Stúdió műsora: A színigazgató. Portréműsor Radó Vilmosról. Szerkesztő – riporter: Király Zoltán, operatőr. Kazinczky László, rendezte: Radó Gyula.


1981.dec 1. December 1. 2. műsor – (20.01) a Szegedi Körzeti Stúdió indulásának 5. évfordulóján „Szegedi estet” sugárzott a második program. Műsorvezető: Endrei Judit, szerkesztő: Regős Sándor, riporterek: Király Zoltán, László Márta, Olajos Csongor, Zelényi Zoltán, László, vezető – operatőr: Kazinczky László, rendező: Kun Zsuzsa.


1981. December 6. (21.15) A Szegedi Körzeti Stúdió műsorát sugározták, „A határon túli magyar líra fesztiválja” címmel. Főszerkesztő: Regős Sándor, szerkesztő: Király Zoltán, szakértő: Ilia Mihály, rendezte: Sík Ferenc.


1982. Február 9. 18.30 Az alföldi szőlő – a Szegedi Körzeti Stúdió műsora. Szerkesztő – rioporter: Király Zoltán, operatőr: Kiss Róbert, rendezte: Siklósi Szilveszter.


A korszak leginkább feltűnést keltő, a stúdióban készült dokumentumfilmje a „PIPÁS PISTA” volt. A filmet 1984. szeptember 22-én tűzte műsorára a Magyar Televízió, a 2. programon. Szerkesztő: Bubryák István, rendező: Ember Judit, operatőr (Illés János vagy másik nyilvántartás szerint Kléner György – ez tisztázandó). Érdekes bátor válkozás volt, hogy Ember Judittal készített filmet a stúdió, hiszen a rendezőnő csúcstartó: az ő filmjei közül tiltották be a legtöbbet a Kádár-kor éveiben. „Dokumentumfilmjei politikai tabukat, történelmi szégyenfoltokat forszíroztak. Nem voltak ezek harcias filmek, de csendes igazságuk tűrhetetlen volt a hatalomnak.” Írta a Filmvilág, 2008/12 számban Fekete Ibolya.


Bubryák István kérdeztem a film megszületéséről, idén nyáron.


Dunavölgyi Péter: Hogy készült, a Pipás pista dokumentumfilm. Kérdezem főleg azért, mert Ember Judit fimljeinek nagy része „donozba zárva maradt”?


Bubryák István: Ide beemelem Pipás Pista talán igaz története ímű könyvem előszavát, minden kérdésre választ ad:

ELŐSZÓ

Hangsúlyoznom kell, ez a könyv nem egy régi film, a „Pipás Pista és társai” című dokumentumfilm verbális, elhangzó anyagának írásban történő megjelentetése. Legkevésbé az. Természetesen valahol benne van a szavakban, a helyszínrajzokban, a riportok hangulatában, de benne van még nagyon sok minden más is. Benne van elsősorban azoknak az embereknek a Pipáshoz fűződő minden emléke, akik a filmben megszólaltak, és nem csak azok a mondataik, amelyeket a filmbe is betettünk. Természetesen itt már némi nyelvi igazítással, logikai összefésüléssel, magyarázatokkal. Szerkesztve. Benne van másodsorban a szereplőknek szigorúan a tárgyhoz nem tartozó minden olyan észrevétele, mely segíti a kor, a tragédia közvetlen szereplőinek a sorsát megérteni, benne van a személyes beszélgetéseken megfogalmazott esetleg félig kimondott gondolatuk, titkon remélt óhajuk. Benne van a filmben nem szereplő rokonok, szomszédok, hivatalnokok véleménye, jelleme, gondolkodása. Benne van a szerző vívódása, mit szabad megmutatni egy ember életéből, és hol kezdődik a már megmutathatatlan magánszféra.

A film, tükör - mondják. Legfeljebb kicsit torzít - mondom. Annyival több, hogy látom az embert, látom a kínlódását, a megszülető szavak előtt az arc rándulását, a szem bogarát, a félbemaradt legyintést. Annyival kevesebb, hogy ideje véges, a rosszul megfaragott mondat hiányos lesz, aztán kimarad, pedig fontos lett volna. A nyilvánosság feszélyezetté tesz, az őszinte szó sokszor nem nyilvános.

E könyv monológok sora. Monológokká változtatott – néha keserves – vallomások Pipásról, Börcsökről, Dobákról, gyilkosról és áldozatokról, akiknek gyerekei, rokonai, szomszédjai, a szegedi tanyavilágban élt egykorvolt barátai idézik fel emlékeiket, keresik és adják tettei/k/re a magyarázatot. Egymás mellé kerülhetnek ellentmondó vélemények és egymást igazoló elképzelések. Ezért is vannak tartalmi átfedései. Mert például szinte mindenki elmondja, hogy Pipás Pista nő volt, csak férfiként élt, de ők ezt mind tudták. Azért tartották ezt fontosnak mindannyian hangoztatni, mert ezzel azt is akarták bizonyítani, hogy ők elfogadták ezt a különlegességét. És ez az elfogadás egyben határtalan emberségük dokumentuma is.

E könyv megpróbál hű maradni. Hű a soros elbeszélőhöz, igyekezve visszaadni még a szavajárását is, beszéde jellegzetességeit, a tájszólást, még a szerb és sváb jövevényszavakat is, és hű az elbeszélő általa vélt igazságához, annak kimondott vagy kimondatlan szándékához. És végül e könyv hű akar lenni a filmalkotók, köztük is elsősorban Ember Judit, a film rendezőjének alkotói hitvallásához: nem ítélkezni jöttünk, hanem emberi tisztességgel megérteni.


Fiatal felnőttként, nem sokkal megjelenése után olvastam el Szabó László Bűnügyi Múzeum című könyvét. (Megjelenés: 1968. Minerva Kiadó.) Elbűvölt. Különösen egyik története, nevezetesen a „Pipás Pista, a tanyavilág hóhéra” című fejezete, mely iránt azért is voltam kiváltképp érdeklődő, mert története itt, szinte környezetemben, a szegedi tanyavilágban játszódott le, alig negyven évvel korábban. Micsoda dolgok történtek itt akkoriban?

A családi tanács eldöntötte, a családfőnek halnia kell! És lőn. Üzentek Pistáért, a tanyai hírlánc közvetítette a hívást, ő jött és beteljesített. Végzete előtt az elítélt csak térdre esett, és mint lasszó, repült a kötél, s az áldozat máris élettelenül függött a mestergerendán. Semmiféle ellenállást nem tanúsított. A bűnügyi szemle pedig minden esetben kimondta, önakasztás történt. Nem egy, sok ilyen eset volt, az öngyilkosságok száma meghaladta a természetes halálok számát.

És a csattanó! Hogy a Pipás Pistáról csak elfogása után, a cellában derült ki, hogy nő, de az is csak profán módon, azért, mert nem akart levetkőzni és mosakodni a cellatársak előtt, és már olyan büdös volt, hogy nem lehetett elviselni…

Mindenki, hangsúlyozom, mindenki, a rendőrök, a börtönőrök, az egész tanyavilág azt hitte, hogy férfi, holott ő asszony, akinek volt férje, volt gyereke, csak póz volt ez nála, no meg némi szükség – férfiként jobban megfizették.

És hát a felderítés körülményei… Azok egyszerűen lenyűgöztek. Kicsit sajnáltam is, hogy egy névtelen levél buktatta le őt is, és végül a két rábizonyított gyilkosságában főszerepet játszó bűntársait is. Jobban szerettem volna, ha valamilyen bravúros nyomozás után fogják el, hajsza, üldözés, közelharc, ilyesmi után, és nem véletlenül egy, a szerző által is elismert zseniális nyomozói megérzés révén, amikor is az egyik családnál a kijelölt detektív hirtelen ötlettől vezérelve házkutatást rendel el, és a padlásról – uram, láss csodát – előkerül Pipás Pista.

E hiányérzet ellenére is úgy éreztem, egy igen fordulatos, érdekes, látványos történetet kaptam, melyben volt minden, ami egy komoly bűnügyhöz kell, van benne gyilkosság, szükséges mennyiségű kegyetlenség, meglepő fordulat, jól „megírt szerepek”, megnyugtató befejezés (kivégezték), kellő társadalomkritika, előre tekintő következtetés (nálunk ma már ilyen nem történhet meg!).


A sors különös kegye folytán televíziós szerkesztő lettem… Számos dokumentumfilmet forgattam, volt köztük portré, interjú, antropológiai, folyamatkövető, ismeretterjesztő, valóságfeltáró, társadalomkritikai, történelmi és oknyomozó film, de valahogy a filmszociográfia, különösen az elmúlt korok szociológiai sajátosságainak ábrázolása és megjelenítése nem vált feladatommá. És amikor 1982-ben kedvenc filmötletemet, a Pipás Pistáról szóló dokumentumfilm ötletét megvalósításra benyújtottam, akkor sem gondoltam másra, mint egy átlagos, 40-50 perces tényfeltáró, no, jó, legfeljebb oknyomozó filmre, némi analizáló felhanggal. Szakértőként pedig ajánlottam Szabó Lászlót, a könyv és ezen belül az engem kiváltképp érintő novella szerzőjét, aki akkor már a Kék fény című műsorral országos hírnevet és hitelességet szerzett. Annyi kérése volt akkori főnökeimnek, hogy igyekezzek egy jó, hírneves dokumentumfilmes rendezőt szerezni, aki kézben tudja tartani ezt az egyébként nem egyszerű filmtémát. Így kerültem kapcsolatba Ember Judittal, a Balázs Béla Stúdió rendezőjével, akit valamelyik kollégám ajánlott, mint olyat, aki Pipás Pista történetével is foglalkozott egykoron.


Ember Juditnak akkor csak a nevét ismertem, munkáit nem. Semmit nem tudtam családja történetéről, nem ismertem Nagy Imréhez és csoportjához fűződő kapcsolatát, annyit értettem, vagy inkább csak érzékeltem első találkozásainkkor, hogy valamiért az a rendszer nem igazán szereti, munkája nincs, filmeket alig rendez, havi járandóságként valami egészen nevetséges összeget kap. Valahol Lipótvárosban lakott egy egészen kicsi lakásban, ahová első telefonhívásom után már meghívott, nagyon őszinte volt, megértő és segítőkész. Volt valami furcsa hangulata első beszélgetésünknek, én igyekeztem magabiztosnak látszani, ő csendes volt, elgondolkodó, ugyanakkor nagyon határozott.


Amikor kérdésére, hogy engem miért ragadott meg Pipás Pista története és mit tartok benne filmre kívánkozónak, elsoroltam szinte szó szerinti pontossággal a Szabó László könyvben írtakat, ő csendesen elmosolyodott, és nagyon határozottan azt mondta:


- Igen, ez mind regényes és izgalmas, csak ebből szinte egy szó sem igaz!

Nem éreztem magam a helyzet magaslatán. Minden, amiben hittem – mert olyan jó volt hinni –, semmivé válik? Ez nem filmtéma?


- Soroljam? Nem igaz, hogy több embert is felakasztott – de inkább így mondom –, nem is vádolták ezzel! Nem igaz, hogy őt is felakasztották! A negyvenes évek elején halt meg a börtönkórházban. Nem igaz, hogy a tanyavilág nem volt tisztában nemével! Mindenki tudta. Nem igaz, hogy a börtönben derült ki asszonyi mivolta, minden sarki rendőr tudta! Nem igaz, hogy névtelen feljelentés buktatta le, hanem egy rendőr nyomozott utána hosszú ideig! Nem igaz, hogy családi tanácsok mondták ki a halálos ítéletét egyes családtagoknak! Nem egy fiatal ügyész fogta el, hanem egy külszolgálatra kihelyezett rendőr! Nem igaz, hogy egy padlásról kerítették elő! Nem igaz, hogy akkor történtek a gyilkosságok, hanem 10-13 évvel azelőtt! Nem igaz, hogy a férje meghalt az első háborúban, mert még a másodikat is túlélte! Soroljam még? István! Maga csúnyán fölült egy kiszínezett történetnek!

Mintha kő ülne a gyomromban. Akkor most felejtsük el ezt az egészet?

- Nézze! El kell döntenie valamit. Ha a Szabó műve alapján képzett koncepcióját valósítja meg, és ebből a történetből megpróbálja kihozni a maximumot, és csak a fellelhető dokumentumokra épít, elkerülve a dús fantázia leleményeit, akkor is nehéz dolga lesz, mert a még élő megszólalók egyként vallják majd, ki volt Pipás Pista, mi volt az ő története, és mi történt 60 éve. Én ehhez nem kellek. Nekem egészen más koncepcióm van az egész Pipás-ügyről, és én nem tudok egy általam nem igaznak tűnő filmet elkészíteni. Ha egy másik filmet akar, amely közelebb áll az igazsághoz, akkor társulhatunk, készítsünk egy másik Pipás Pista-filmet! Hangsúlyozom, olyat, amely közelebb áll az igazsághoz, de nem valószínű, hogy a teljes igazságot tartalmazza. Mert azt nem tudhatjuk. Az olyan mélyen van elrejtve, hogy már talán nem is hozható a felszínre, arra olyan vastagon rakódott az elmúlt hatvan év, hogy mára már mindenkinek saját igazsága van. Az, amelyet ő az elmúlt évtizedekben felépített. A tények ismertek, azoknak utána lehet nézni, a számok felderíthetők, a leírt szó visszakereshető. De az ok, a miért, a gondolkodás akkori menete már reprodukálhatatlan. Ha nem szaftos krimit akar, hanem egy okozat, egy emberi és társadalmi válság létrejöttének megértését, akkor vállalom a film rendezését.

Abban a pillanatban megértettem, hogy az eddig elképzelt koncepció tarthatatlan, arra már szót sem vesztegethetek. Már nem is akartam. Azt nem tudtam, hogy a Magyar Televízióban van-e, lesz-e a film mondandójára, hangvételére, Ember Judit rendezői megoldásaira igény. Csak reméltem. De belevágtunk.


Együtt jártuk be a Szeged környéki tanyavilágot. Ő néhány szereplőnél már másodszor járt, mert előtte is volt egy körútja, de a többségét együtt látogattuk. Írtunk, jegyzeteltünk, megtámadtak a kutyák, elakadtunk a nagy és mély homokban, fogadtak szívesen és csapták ránk az ajtót. Megtaláltuk Pipás lányát és másik gyermekétől született unokáját. Megtaláltuk a meggyilkolt Börcsök fiát és lányát, a meggyilkolt Dobák két lányát, a rendőröket, akik felgöngyölítették az ügyet, a szomszédokat, a rokonokat, ismerősöket.


Itt tegyünk egy kis kitérőt! A televíziós forgatások külső-belső adminisztrációjának egyik legfontosabb azonosító adata a film címe. Egyvalamiben biztosak voltunk. Azzal a filmcímmel, amelyben bármiképp is benne van Pipás Pista neve, nem forgathatunk. Ha csak a nevét említettük, megnémultak az emberek, elnéztek a fejünk felett, nem ismerték, már elfelejtették, mi történt.

Megéreztük: ha itt csak egy DÉMÁSZ-megrendelőn (mert a televíziós felvétel helyszínére nagy mennyiségű áram kell, és azt csak szakember kötheti le) szerepel, hogy a hivatkozás a Pipás Pista című film, hát itt abból óriási bonyodalom lesz!

„Még azt hiszik, hogy a rokonai vagyunk!”

„Nem, nem! Szájára vesz a falu!”

„Itt nem lesz semmiféle felvétel!” – véltük hallani a tiltakozásokat, így megegyeztünk, hogy a film címe „Asszonysorsok” lesz, és majd csak a végleges változatban kapja vissza igazi címét.

Érdekes, hogy amikorra vége lett az egyes felvételeknek, a legjobban tiltakozók sem bánták már, ha Pipás kapcsán valamiképp ők is szóba kerülnek. Talán megnyugodtak, talán felszabadultak, talán kibeszélték magukból hatvan év gyötrelmét-hallgatását.

Hol Judit kérdezett, hol én. A közvetlen rokonok esetében általában Judit. Nekem, mint felkészültnek remélt és a szenzáció felé különösen hajló szerkesztőnek nehéz volt megállnom, hogy alkalmanként ne vitatkozzak szereplőinkkel, különösen, ha azt hallottam, mennyire nem illik össze elbeszélésük azzal, amit ötven éve a tárgyaláson mondtak. Melyik az igaz? És ha látta rajtam Judit az indulatot, csak annyit mondott:

- Tudja! Megegyeztünk. Eltelt ötven-hatvan év. Ez már az ő igazságuk. Ezt már nem vehetjük el tőlük.


A filmet 1984 szeptemberében mutatta be a Magyar Televízió az akkor még alig fogható II. programon, az érdeklődés szinte teljes hiányától kísérve. A szakma figyelhetett rá, mert 1985 elején Judit e filmért megkapta Az Év Dokumentumfilm Rendezője címet.

A filmet beneveztem a Miskolci Filmfesztiválra. Már az előzsűrizést sem élte túl, egyetlen sor indoklás nélkül kihullott a rostán.


A rendszerváltozás eseményei Juditnak is adtak munkát, ismert, ő készített filmet például a 301-es parcellában elföldelt áldozatok megtalálásáról is. Egyszer, már jóval később, egy találkozás alkalmával felvetettem, szívesen megjelentetném könyv formájában is a filmet. Ő akkor némi gondolkodás után azt mondta, ne a filmet másoljam be szolgaian, - mert én csak ehhez éreztem magamban akkor erőt, hanem írjak belőle egy valódi könyvet, amely befogadhatóvá akarja tenni, vagy legalábbis érhetővé teszi Pipás Pista személyét és történetét! Megígérte, hogy tervezett játékfilmjének szinopszisát és azt a szubjektív vallomást, amelyet tanulmányként e film számára írt – ha az segít – elküldi.

Elküldte.

Köszönöm!

Szubjektív érzéseimet, a forgatás, majd később a vágás és a sokszori visszanézés során megfogalmazódott véleményeimet, kérdéseimet, esetleges kiegészítéseimet, vitáimat, megjegyzéseimet mellékeltem e könyvben sajátos megoldással a monológok mellé. Néha talán cinikusak, alkalmanként talán bölcselkedők, de az enyémek. Vállalom.


Mostanában sokat lógok a neten. Beütöm Pipás Pista nevét, és a legválogatottabb szamárságokat olvasom. Szabó elszabadult fantáziája egyrészt alapja szinte az összes linknek, de egyben konkrétumok tömege is ahhoz képest, ami itt olvasható. A tárgyi tévedéstől kezdve, miszerint a film operatőre Illés János (valójában Kléner György, higgyék el, tudom, mit beszélek, ott voltam), a sok sületlen, romantikus, következetlen link, blog, és újabban már

tv-riport egy teljesen más Pipás Pistát mutat, mint amilyen az valójában volt vagy lehetett. Már irodalmi és színpadi mű is készül. Csak remélni tudom, hogy nem valamiféle westernhősként jelenik meg, aki halált megvető bátorsággal öli halomra a tanyavilágban a férfiakat, aki verekedős és nagyevő, dolgos és nagyivó, akinek tettein lehet jóízűen elborzongani, keresni lelki durvaságára a magyarázatokat. Remélem, nem amolyan áldozatféleként jelenik meg, aki addig titkolja a külvilág elől valami földesúrtól meggyalázott nemét, míg arra (eldöntendő), a börtönőrök előtt, vagy a bírósági tárgyaláson derül fény! Remélem, nem a saját kötelére akasztatják fel, mert ez így frappáns (ilyet is olvastam), és senki nem tudja majd, hogy e zord külső érző (és valóságos) kebelt takart, pedig nő volt ő, bizony! Sokszor hibásak a nevek, az időpontok, a ténymegállapítások. De nő a tetszési index, olvassák a sorokat. És csak nagyon kevesen veszik észre, hogy itt a szenzáción kívül esetleg másról is lehet szó.

És, hajlok arra, nem volt áldozat. Egyszerűen kihívta a sorsot maga ellen és vesztett.

Talán egy nő emancipáció iránti igénye keresett utat így magának a múlt századelőn? Talán egy nő nemi identitása bicsaklott meg és fejeződött ki tettekben rosszul? Talán egy nő hibás következtetések eredményeképp vállalt sorsközösséget asszonytársaival és cselekedett és követte el a bűnök legsúlyosabbikát? Vagy ezek együttesen írták sorsának könyvét?

Tegyük hozzá: mindenki azt ír, amit akar. „Irodalmi munkásságának része” –mondhatjuk vállat vonva, vagy elismerően bólogatva. Ő így képzeli el, amaz úgy. Egy bizonyos pontig.

Az egyik napilap belső oldalán egy rovat a makói születésű Pulitzer József (Joe Pulitzer) szállóigévé vált legfontosabb mondatával jelenik meg: „A hír szent, a vélemény szabad.”

A hír alapja pedig a mindenki által ellenőrizhető tény. Tehát: a tények szentek, a kommentár szabad.


Idézzük fel most, hogy Bubryák István hogyan emlékezett ezekre az évekre a “Húszévesek” című MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak jubileumi évkönyvében:

„(…) 1985. április 2 -án megindult a regionális sugárzás. Amiért a két stúdiót létrehozták, megvalósult. Először csak Szentes, majd később Kornádi körzetében is a nézők kifejezetten a régiónak szóló adást láthatták. Ezzel együtt persze leszűkült az országos csatornákon történő megjelenés lehetősége. Készültek még műsorok megrendelésre, koprodukcióban, vagy csak úgy vaktában, de megrendítő volt a valóság. Aki eddig az országos adásnak dolgozott, máról-holnapra átkerült (vagy lekerült?) a megyék szintjére. De keserves volt a váltás! Ki látja? Kinek kell? Kiért szól? Észhez térni! Kijózanodni! Rádöbbenni! Eddig lehetett örömködni, lehetett művészkedni, ettől kezdve nem. Adáskényszer van, televíziós újságírás van, problémafeltárás van, felelősség van. Nem mintha eddig nem lett volna, a lépték lett más. Ami eddig történt, az mondhatni, - a televízió úri passziója volt. Eddig csak „jó"-nak kellett lenni. Ettől kezdve hasznosnak is. Játsszunk tovább a szavakkal. A munka, érték, eredmény fogalmak kiegészültek, belépett újként a kötelesség. (…) „


Ismét térjünk vissza Regős Sándor történetéhez még.


„ (…) Zelei Miklós: Még mindig Szegeden vagyunk. 1981 májusában ismerkedtél meg Lezsák Sándorral. Milyen alkalommal?


Regős Sándor: Kiskunmajsán rendeztek egy kiállítást Páll Antal korondi fazekas részére, gyűjteményes kiállítás volt és vásár. Kozma Hubáék csinálták, és meghívtak Köztársasággal. Ezek a fiatal pedagógusok a Hazafias Népfront olvasó klubját hozták létre, ahol én több ízben tartottam fórumot. A lengyel helyzetről beszéltem, meg egy csomó hasonló dologról, de hát természetesen úgy, ahogy ilyen helyen beszélni kell. Bár én mindig úgy beszéltem, ahogy beszélni kell, engem nem érdekelt, hogy milyen a hallgatóság, ki mit akart hallani. Emlékszem, egyszer Kecskemétre is meghívtak a repülős egységhez, és elég nagy felháborodást okoztam az előadásommal, mert nagyon fellazító voltam állítólag. Elmondtam a Szolidaritásról az igazságot, Wiszinski bíborosról, a lengyel egyház helyzetéről és szerepéről beszéltem, és ezt nem igen szerették hallani a repülősök annak idején. A majsai olvasókörben viszont igen. Úgyhogy ismerős voltam én már Majsán, és meghívtak, hogy Páll Antal kiállítására menjünk át a feleségemmel. Ott volt Csoóri Sándor, Lezsák Sándor – Lezsákkal akkor találkoztam először – Buda Ferenc, a szokásos társaság Majsa és Lakitelek környékén.


Zelei Miklós: Mint szegedi stúdióvezetőt hívtak meg?


Igen, és természetesen vittem egy operatőrt, stábot is. Le is ment az anyag. Van egy nagy történetem is ezzel kapcsolatosan. Páll Anti akkor a kis Antival – aki akkor azt hiszem, hat vagy hétéves volt – jött át, egy Dacia kombival. Korondtól elhajtottak Debrecenig, ott ismerősöknél megszálltak. Bementek este a lakásba, ahol szólt a magyar televízió. Azt vették észre, hogy a kis Anti dermedten áll a tévé előtt, és fülel, fülel. Egyszer csak odarohan az apjához: „Édesapám, ezt vegyük meg, ez magyarul beszél!” Akkor nem volt még Duna televízió – ez 1981-ben történt – Székelyföldön csak román televíziót lehetett fogni. Utána Kozma Hubáéknál vacsoráztunk. A konyhában ültünk és Lezsák szólt, hogy ő hallotta, hogy én szoktam politikai előadásokat tartani, vállalnék-e a lakiteleki kultúrházban is? „Igen.” Emlékszem, Lezsák nagyon szúrós szemekkel tudta az embert így vizsgálni. Ő akkor még nagyon óvatos volt, hogy kiket válogat a körébe, legalábbis a barátai és a munkatársai közé mint ellenzéki. Szúrósan, sokáig nézett és kérdezett, és akkor úgy láttam, hogy megfeleltem ennek a vizsgának. És ettől kezdve voltunk mi kapcsolatban. Sokat jártunk oda Helgával, először a pedagógusi lakásba, később a tanyájára. Néha illegális körülmények között is. Ilyenkor nem mentünk egészen odáig autóval, és próbáltuk ott a főutakat elkerülni. Lezsák ugye rendőri megfigyelés alatt volt. Vittem egy-két adatot vagy valamit, és nem szerettem volna, hogyha lebukunk. Én nem voltam nagy ellenálló, de az volt a dolgom – miután benne voltam a nomenklatúrában, nem is akármilyen pozícióban –, hogy amit megtudtam, azt tovább kellett adni. Ezt én becsülettel próbáltam teljesíteni. Viszonylag rendszeres kapcsolatunk volt. Gyakorlatilag így kerülhettem én aztán Lakitelekre. 1985. október 22-én Antológia címmel rendezett Lezsák Sanyi egy estet a lakiteleki kultúrházban. Tizenkettő vagy tizennégy költő – Ratkó Józseftől Szécsi Margiton át, Csoóri Sándorig most nem tudom mind fölsorolni – ült a színpadon. Élt egy képzőművész házaspár Lakiteleken, akik versek nyomán rézkarcokat csináltak. A rendezvény abból állt, hogy kint az előcsarnokban volt egy kiállítás ezekből a rézkarcokból, és bent a teremben pedig a színpadon ült tízegynéhány magyar költő, és kötetből, megjelent kötetből olvasott föl néhány verset. Nem lényegtelen, hogy ebben az időben zajlott Budapesten a Helsinki Konferencia kulturális utókonferenciája. Nagy fölhajtás volt! Ezzel együtt egy harmadik eseményt is tartottak Eörsi István lakásán. Susan Sontagh-gal az élen itt volt a liberális világ krémje, meg a magyar úgy nevezett demokratikus ellenzék. Ezzel nem is volt semmi baj, ezzel a kettővel. Ez elment. De valami miatt az Antológiából, amit Lezsák Sanyi a népi irányzat égisze alatt rendezett – ebből iszonyú nagy baj lett. A Romány Pál, az MSZMP Bács-Kiskun megyei első titkára vérfürdőt rendezett a megyében ezután. Akkor rúgták ki Kozma Hubát a kiskunmajsai helytörténeti múzeumból. Miután én megkaptam a meghívót, rendesen beterveztük, hogy a Dél - Alföldi Krónikába csinálunk egy kis tudósítást erről a kiállításról. Odament Gellérfi László riporter és egy operatőr. Ettől függetlenül mi ott voltunk Helgával, a feleségemmel mint vendégek. A kollégák dolgoztak, fölvettek körülbelül tizenkét percnyi anyagot. Ez, ha jól emlékszem, csütörtöki napon volt. Hazamentem, kimentünk a tanyára, és vasárnap este jöttem vissza. Az Oskola utcai lakásom előtt hófehér, sápadt arccal, már egy órája várt rám Gellérfi Laci: „Sanyi, elvitték a muszterkazettát!” Tehát a vágatlan kazettát Kispál Antal fölvitte Pestre, mert a Kornidesz Mihály – ő volt a televízió elnöke – fölrendelte. Mondtam, Lacikám, menj nyugodtan haza. Neked semmi bajod nem lehet, én küldtelek téged, te megcsináltad a dolgodat, ettől kezdve a felelősség az enyém. Én hétfőn bementem a stúdióba, a Kispál jelentette, hogy fölment, ez-az, amaz. És akkor a következő történt. 10 óra tájban csörög a K telefon és Kornidesz Mihály szólal meg.


Zelei Miklós: Mondjuk már el, mi az a K telefon, mert az ifjúság már nem tudja!


Regős Sándor: Két párhuzamos telefonhálózat működött az országban. Volt a rendes nyilvános hálózat, a vonalas telefonhálózat, amire egy-egy új előfizetőnek, ha akart telefont rendelni és előfizetni, tíz évet kellett várni. És volt egy ezzel teljesen egyenrangú, az országot lefedő hálózat, amelyet csak a legjobb elvtársak kaphattak meg. Négyjegyű száma volt. Vezetőknek járt. Kiindult a pártközpontból, tehát Kádár elvtárstól. Neki nem tudom, hány K telefonja volt. Aztán volt később KK telefon is, ami még titkosabb, még különlegesebb telefon volt. A minisztériumok, a főszerkesztők és országos hatáskörű szervek, megyei pártbizottságok kapták, rendes hálózat, telefonkönyvvel a K telefont. Bárkit föl tudtál hívni. Tehát én fölhívhattam bármikor Szombathelyen a szombathelyi helyi lap főszerkesztőjét, ha épp volt valami beszélni valóm. A K telefonkönyvet benn kellett tartani szigorúan a páncélszekrényben, és nem volt szabad kint hagyni. Rá volt írva, hogy ha lejár, akkor el kell égetni. Úgy kezelték, mint a TÜK anyagot.


Zelei Miklós: TÜK?


Regős Sándor: Titkos ügykezelés. Na, visszatérve a kiindulóponthoz, a lényeg az, hogy fölhívott Kornidesz a K telefonon, mondjuk 10 órakor, hogy hát „Regős elvtárs, baj van, mert ez nem olyan rendezvény, amiről érdemes lett volna beszámolni. De ha már fölvették, abban maradtunk az elvtársakkal, hogy a képek maradhatnak. Csináljanak egy tudósítást a Dél-Alföldi Krónikában erről 1 perc 20 másodpercben, de az eredeti hang, amit ott fölvettek, nem mehet, tehát az interjúk és ezek. Hanem saját kommentárral, semleges tudósítói szöveget rakjanak alája.” Nem telt bele még egy óra, telefonált Kornidesz, hogy visszavonja az előbbit, még a képek sem mehetnek. Visszaküldi a kazettát, azzal, hogy semmisítsem meg. És visszaküldte. A kazettát természetesen eltettem. Beta – fél colos – kazetta volt, ami csak profi gépeken volt lejátszható. Sokáig bújtattam, mígnem aztán szerét nem tudtam ejteni, hogy jó barátommal, a közvetítő kocsi parancsnokával Váraljai Dénessel átírjuk a betát. Dénessel végre sikerült egy olyan alkalmat teremteni, hogy este bementünk ketten a kocsiba, bekapcsoltuk a profi berendezéseket, és átjátszottuk VHS kazettára a legteljesebb titokban. Azt odaadtam Lezsáknak utána. Na most az egyik jelentés arról szól, hogy én nem töröltem le a beta kazettát. Az AG-22-es fedőszámú SZT tiszt főhadnagyunk szorgalmasan jelentett, hogy még mindig valahol megvan a kazetta és nincs letörölve, de azt nem tudta, hogy közben átmásoltuk. Ezt így megúsztam. Egyébként a Történeti Hivataltól megkaptam jelentéseit, és azóta természetesen a nevét is tudom, mert nem csak ezt az egy jelentést küldte, hiszen hat évig „éberkedett” velem kapcsolatban. Ez volt az előzmény, és aztán így kerültem Lakitelekre, a sátorba. Eredetileg, ahogy én a Sándortól tudom, úgy indult, hogy volt kilenc alapító atya. Abban maradtak, hogy mindenki öt barátját hívja meg erre a sátorra. És hogy aztán miképp lettünk száznyolcvanan, azt nem tudom. Lényeg az, hogy egyik vasárnap csörgött a telefon. Lezsák soha engem föl nem szokott hívni, mindig csak úgy találkoztunk, vagy levelet írt, vagy pedig mi jártunk hozzá. Fölhívott, hogy itt van egy nyilvános fülkében Szegeden, de nem akar följönni, csak szeretné megkérdezni, hajlandó lennék-e eljönni 1987. szeptember 27-én a sátorba. Mondtam, hogy természetesen. Feleségem még rátett egy lapáttal, ő mondta ki a végső érvet: „Sanyi, valahova tartoznunk kell!”. És ez nagyon szép érv volt tőle. Mivel nem tartozunk mi abba a rendszerbe bele, bár benne voltunk, én ott az élmezőnyben, de hát lelkileg nem. És miután úgyis már hat éve tettünk ezt-azt, amazt ezen a nemzeti oldalon, hogy valami történjék abban a borzasztó posványban, amiről azt hittük, hogy nem lehet rosszabb. De azóta már rájöttünk, hogy sokkal rosszabb is lehet. Így aztán azon az alapon, hogy valahova tartoznunk kell, elmentünk. A saját kocsimmal mentem, a feleségemmel és Grezsa Ferenc tanár úrral. Az idősebb Grezsa Ferenccel, az irodalomtörténésszel, a Kincskereső akkori főszerkesztőjével mentünk hármasban Lakitelekre. Ott Király Zolival találkoztam, aki nagyon meg volt lepve, hogy én itt vagyok. Ő nem tudott semmit erről. Zoli akkor már valóban, mint igen agilis országgyűlési képviselő, került oda bele a kalapba. “


(Király Zoltánt a tavaszi országgyűlési válsztásokon nagy meglepetésre, a Csongrád megyei 5.sz. (Szeged) egyéni választókerületben országgyűlési képviselővé választották. Megjegyzés – Dunavölgyi Pétertől)


A Regős Sándor interjú folytatása:


“Zelei Miklós: Felszólaltál a lakiteleki sátorban?


Regős Sándor: Nem szólaltam föl. Egynapos volt, és 150 Ft volt a részvételi díj. Mert arra nagyon vigyáztunk, hogy nehogy már azt is mondhassák, hogy valakik fizetik a mi pörköltünket. Ott főzték – Helgát azért hívta meg Sándor, hogy legyen, aki segítsen Gabinak, a feleségének, mert ők szolgálták föl a pörköltet, Helga és Gabi. Persze azért ott ültek ők is a sátorban. Meg ott volt Bubik István és Kubik Anna. Emlékszem, ott álltam a bejáratnál, és támasztottam végig állva a sátorrudat. Száznyolcvanan voltunk. Tudnék arról sokat beszélni, hogy mi volt, de most nem ez a témánk. Utána jöttek a fórumok a Jurta színházban. Januárban elmentünk, de akkor Király Zoli állt a kapuban, és mondta, hogy ne menjünk mégse be, mert nagy baj lesz belőle. Vele közölték, hogy nagy baja lesz, hogyha bemegy. Ez 1988 januárjában volt, az első fórum a Jurta színházban. Akkor mi elmentünk oda, de nem mentünk be. A feleségem bement és jegyzetelt. Viszont már februártól kezdve a továbbiakban elmentünk. Nem érdekelt utána már, hogy mit mond a párt, és mit nem mond a párt.


Zelei Miklós: Emlékszel, volt egy pasas, aki folyamatosan járt körbe és sávosan fényképezte a résztvevőket?


Regős Sándor: Nem emlékszem, de nem is érdekelt.


Zelei Mikós: A nevét is kisütöttem valahonnan, Kiss E. Csabának hívták. Vajon azok a fényképek megvannak-e valahol?


Regős Sándor: Biztos. Lehet, hogy még egyszer elő is veszi valaki, ha majd aktuális lesz. Szóval ott voltam, például nagy élmény volt Duray Miklós, aki akkor fölszólalt. Én Durayt ismertem a Csoóri-előszavas könyve alapján, amely után Hajdú János írta azt a bizonyos förmedvény cikket az Élet és Irodalomba. Duray nekem egy misztikus nagy alak volt, és akkor ott láttam személyesen, és találkoztam vele. Ezek nagy élmények voltak akkor, csináltuk a dolgunkat. Akkor még Szegeden voltam, a ’88-as év első felében, június 1-ig. Szaladgáltam föl. Június 1-jével kerültem vissza Pestre. (…)”


Regős Sándort, Bán János váltotta a Stúdióvezetői tisztségben. Akik közelebbről ismerték Bánt, azok tudták, hogy Bán János, nem igazán kedvelte a dramatikus műveket, a könnyű műfajt , és véleménye az volt, hogy ezek nem is a regionális televíziók műsorfeladata , azoknak nem okozott meglepetést, hogy a hír, az információs, híradó jellegű műsorszerkezet, műsorstruktúra mellett döntött, a folytatásban. Talán itt az első igazán tetten érhető visszalépés a körzeti stúdiók eredetileg megfogalmazott feladatköréből. Ez pedig nem központi kérés, hanem a stúdióvezető döntése volt!


Az újabb stúdióváltásról ismét Bubryák Istvánt kérdeztem idén nyáron.


- Dunavölgyi Péter: Hogyan éltétek meg a stúdióvezető váltást? Hogy fogdtátok Bán Jánost?


Bubryák István:

Számomra a váltás nem volt meglepetés. Regős úgy érkezett Szegedre, hogy csöndben kihúzza, míg el nem indul Berlinben az az európai stúdió, ahová őt főnöknek szánták. Aztán, amikor már látszott, hogy ebből nem lesz semmi, mert nincs lóvé, vagy, mert mások Pesten, talán épp kihasználva, hogy ő eltemette magát vidéken és közelebb állhattak a meleget adó tűzhöz, dühös lett és enervált és unott, mísz. Volt néhány rossz döntése, nem égbekiáltó, csak rossz, amit nem volt kedve-ereje visszaszívni, elege lett Szegedből. Várható volt, hogy dobbantani fog az első adandó alkalommal. Dobbantott.

Bán érkezése rémes volt. Tudtuk, hogy büntiben van, de nem tudtuk, miért. Egy szigorú tekintetű, összevont szemöldökű, mosolytalan, sokdioptriás-szemüveges ember, aki csendben ül és figyel, míg Regős értékeli az adásokat. (Ez volt a stúdió - átadás-átvétel időszaka.) Mi próbáljuk bevonni a társalgásba, kényszeredetten heherészünk, szellemeskedünk, vagy bizalmaskodunk, ki-ki a maga módján, de nem megy, néha nagyon szigorúan mond néhány közhelyet, aztán vége. Ő a stúdióvezető.

Irgalmatlan nagy fegyelmet tartott. Minden nyitóértekezleten megjelent. Minden műsor - átvételen ott volt, ráadásul másodpercre pontosan. Nem lehetett utána bemenni az átvételre. Az, már késésnek számított. A felelős szerkesztő jobban félt az átvételtől, mint az adástól. Az adás utáni elemzés (értékelésnek hívtuk) élveboncolás volt. Az adás minden porcikáját kielemezte, mikor néz a műsorvezető a papírra, mikor mondja fejből, milyen volt a head-line figyelemfelhívó ereje, a felkonf elvette-e a hír újdonságát a tudósítás elől, csak a hír első mondatának megismétlése, vagy tartalmaz új nézőpontot, helyes volt-e a hírek sorrendje, helyesek voltak e az inzertek és még számos más körülményt elemzett. Az adás, ha 10 perces volt, az értékelés félórás. És büntetett és jutalmazott. Egy jó snittet, egy jó kérdést, egy hibás számlaszámot, egy rossz felkonfot, egy helyesírási hibát. Mínusz ötezer. Plusz ötezer. Tizezer. Minőségi prémiumnak nevezte. Akkortájt a fizetés alapfizetésből és prémiumból állt. Ja, és minőségi csere. Ezt hangoztatta káderpolitikája alapjaként. Minőségi csere. Ha valaki tartósan nem tudja hozni az elvárt minőséget, cseréljük le! És ebben nem ismert megalkuvást.

Szeged kezdett kapós lenni. Bedolgozóként. Emlékeznek? Napzárta. A zippzáras műsor. Szegednek bérlete volt rá. Biztos minőségi beszállítóként, élőben hozott akár rész, akár egy teljes műsort. De készült itt önálló koncertműsor-sorozat, akár a zsinagógában is (műsorvezetők Ránki Júlia, Vitray Tamás, rendező Apró Attila, közreműködnek az ország vezető szimfónilus zenakarai és a legfontosabb énekesek Rost Andreától Gregor Józsefig. De nem csak a felszínt kellett így feldíszíteni, meg kellett teremteni az alapokat is. Ekkor - mint a műsorkészítésért felelős osztályvezető, kvázi Bán helyettese -, minden főszerkesztői értekezleten ott ültem Bánnal együtt, s vadásztuk a leeső morzsákat, azokat a 15 – 20 - 30 perceket, amelyeket a programszerkesztés nekünk juttathat, ha idejében lecsapunk rá. Lecsaptunk. Rengeteg műsort készíthettünk így, hogy volt a műsorszerkesztésből kiesett néhány perc, aminek a sugárzási idejét egy-egy film gyártásának lehetőségével mi szereztük meg. Ehhez természetesen az kellett, hogy legyen a tarsolyban (hú, de ambivalens érzéseim vannak e név hallatán) sok-sok műsorötletünk. Volt.

Ekkortájt jelentette ki Bán egy vezetői értekezleten: “Kérek minden önjelöltet, egy lépéssel lépjen hátrébb, az utódom a stúdióvezető székben Bubryák István.” Nagy csönd lett. Nem tudom, mi állította mellém, miért engem szemelt ki? Ettől kezdve úgy érezte, joggal ugrál a hátamon. Mindenért én feleltem, mindenért engem tett felelőssé, mindent nekem kellett előkészíteni, minden új műsort bepróbálni, minden szükséges feltételt megteremteni. Néha úgy éreztem, kedvét leli princeltetésemben. Ma már tudom, tűréshatáromat vizsgálta. Nem akart felsülni velem. Amikor erre ráéreztem, tudtam azt is, mindent meg fogok csinálni ami lehetséges, de nem kell mindenben igazat adnom neki. Ellent lehet neki mondani. Így éltünk le közel öt évet. Néha nagyon jóízűeket veszekedtünk. Becsületére legyen mondva, ha rájött, hogy igazam van, egy ideig még ellenállt, de aztán megadta magát. Csináld, ahogy akarod! Végülis, barátok lettünk. Ha ma azt mondja valaki, hogy én Bán köpenyéből bújtam elő, nem tiltakozom ellene. Szerettem.


Persze, közös munkálkodásunkban követtünk el hibát is. A legnagyobbat azzal, hogy nem figyeltünk eléggé a rendszerváltás idején a dokumentumfilmekre, azt hittük, a híradó és a különféle magazinoknak bedolgozóként gyártott kis, rövid tudósítások örökre fennmaradnak és elégségesek lesznek a kor dokumentálására. Hát nem így lett. Örökre hiányoznak azok a filmek, amelyek Szeged rendszerváltozását lettek volna hivatottak megörökíteni. A március 15-i ünnep, a taxisblokád eseményei, a romániai falurombolás elleni tüntetés, a Bán által vezetett, egykori műsorára, a 66 című műsorra emlékeztető Fórum programok, melyek legfontosabbika az 1988. augusztus 20-i ópusztaszeri volt, ami önmagában is szinte előidézője volt a megyei pártvezetés bukásának. Nem készült film a szegedi gyárak bezárásáról, a vele párhuzamos spontán privatizációról, a tsz-ek felszámolásáról, a mezőgazdaság megroppanásáról, a munkanélküliség ijesztő növekedéséről, a régió visszafejlődéséről. Sajnálom és szégyellem. Látni kellett volna, ha nem készítünk önálló dokumentumfilmet, a kor ismeretlen marad, mert a kis tudósítások elégtelenek az örökkévalósághoz.

Persze, volt ennek némi hozadéka is. Amikor rájöttünk mekkorát hibáztunk, fokozottan figyeltünk, mindent örökítsünk meg. Többé-kevésbé sikerült.

Tagadhatatlan, Bán nem kedvelte a művészeti jellegű műsorokat. Illetve kedvelte, de nem egy regionális televízió feladataként. Az szerinte a Nagytelevízió terepe. Ő a híradóban hitt, a gazdaságpolitikai, ipari, mezőgazdasági műsorokban, a kereskedelmi tevékenység dokumentálásában, a közpolitika bemutatásában, a szolgáltató jellegű televízióban. Én a művészeti, irodalmi, zenei műsorok készítését szorgalmaztam. Végülis a kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt.

Ekkortájt pénzügyileg szinte függetlenek voltunk. Megvolt a költségvetésünk, szabadon szerezhettünk szponzorokat, ki is dolgztunk egy hatékony jutalékos rendszert, nem dőlt, de azért biztosan áramlott be a pénz, amelyet műsorok készítésére fordítottunk. Aztán győzött a nagy testvér kapzsisága, önálló bankszámlánkat megszüntették, az ügynökök nem kaptak jutalékot, abbamaradt a szponzorszerzés. Így múlt el a világ dicsősége, meg a miénk is.

Báné volt a stratégia (mit), enyém a taktika (hogyan). Így lett hajnali műsor (Virradóra) Magyarországon először akkor, amikor még a Nap TV Napkelte c. műsora sem indult el, vagy így született a Szieszta, a vidék péntek délutáni szolgáltató magazinja Pest kizárásával akkor, amikor a péntek délután a kettes programon még üres volt. Ide fúrtuk be magunkat, nem kis megrőkönyödést és látens ellenszenvet keltve. De mi “repültünk” rá először az akkor még műsorszüneti napra a hétfőre is, ami meg a kádári tévézési renddel ellenkezett. Először tesztelésként egy szexműsorral jelentkeztünk, ami óriási szenzáció volt, még Bulgáriából is jött gratuláló telefon, csak azt kérték, angolul menjen a műsor, mert a látvány csoda, de egy kukkot nem értenek. (Kiderült, a mi adásunkat a rend szerint Szentes szórta, azt most valahogy átvette és továbbította valamelyik szerb adó (talán Szabadka), a szerb rendszeren át eljutott Nisbe és onnan már Bulgáriában is láthatták.) Hát így lehet szert tenni nemzetközi elismertségre.

A szegedi stúdió ekkor volt pályája zenitjén. Műsorsorozatok gazdája volt az országos programokon, önálló regionális műsorai voltak, bedolgozóként számos tudósítást, élő bejelentkezést adott, szolgáltatott, bérmunkát vállalt. Mindez először akkor roppant meg, amikor a magyar parlament elkövette az ősbűnt, megszavazta az első magyar médiatörvényt. Ennek következtében beindult a nagy verseny a kereskedelmi televíziókkal, a nézők kegyeinek keresése elsődlegessé vált, a nézettségi mutatók fetisizálása általánossá vált, a közszolgálatiság senkit nem érdeklő fölösleges kolonc, a regionális televíziózás csak pénzt visz, de semmit nem hoz. Attól kezdve a MTV nem talál magára, ez, ami mostanra megmaradt belőle, már nyomokban sem őrzi nagy elődjének tekintélyességét, szellemiségét, intelligenciáját. Pedig akkor hogy szidtuk. Minden relatív. Oh, boldog békeidők.


Egy érdekesség az anyagiakhoz, az 1970- es évek végén 1980-as évek elején a körzeti stúdiók műsorainak fejlődésével (regionális sugárzás) megteremtésével az MTV ezen programokhoz is vett fell reklám blokk megrendeléseket. A stúdiók is lehetőséget kaptak arra, hogy rendeléseket vegyenek fel. A technológia jól üzemelt, amíg Budapesten úgy nem határoztak, hogy ezt a jogot elvonják, és a megrendelést csa Budapesten lehetett felvenni (faxon, telexen, levélben), a következmény az lett, hogy a reginális műsorokban radikálisan csökken vagy megszüntek ezek a rendelések.


Kérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós készített Bán Jánossal interjút, ebből a szegedi korszakára vonatkozó részeket, idézzük most fel. (Forrás: Zelei Miklós: Diktatúra, csokitúra, rendszerek és változások - Bán János beszél emlékeiről (forrás: www.tvarchivum.hu)


Bán János visszaemlékezéséből:


„Zelei Miklós: (…) Bereczky Gyula volt az elnök...


Bán János: És Gerencsér Ferenc az elnökhelyettes. Mi Ferivel nagyon jó barátságban voltunk, együtt jártunk egyetemre, illetve ő alattam járt valamivel. Feri kapta azt a feladatot, hogy behívjon engem. Azt mondta nekem, hogy: „Te, sokat gondolkodtunk a jövődön.” Hm, jól kezdődik! „Te már annyit dolgoztál, és annyi műsort csináltál, és olyan nagy tapasztalatod van. Jó lenne, hogyha foglalkoznál fiatalokkal, és végre rászánnád magad a vezetésre.” „Eszembe se jut, ne haragudjál! – mondtam neki. – Én a televíziónál főmunkatárs vagyok, te pedig csak elnökhelyettes. Nem akarok vezető lenni.” Azt mondja: „Pedig az leszel.” „Micsoda?” Azt mondja: „Az a helyzet, hogy Szegedről elmegy a főszerkesztő, mert kimegy külföldre.” Regös Sanyi volt akkor a szegedi főszerkesztő. „Arra gondoltunk, hogy átveszed a szegedi stúdiót.” Nyelni nem tudtam! Nemhogy köpni, nyelni se! Utána Feri odajött hozzám, a vállamra tette a kezét és azt mondta: „ Szeretnélek megmenteni. Te megértesz engem.”


Zelei Miklós: Ilyet gyakran hallottunk akkoriban.


Bán János: Igen. Én megmentelek! Nekem akkor nagyon rosszul esett a módszer, hogy pesti létemre, óbudai létemre most én menjek el innen, a megszokott ritmusú életemből. Végül is nem volt más választásom. És most jön az, amit én azóta is vallok, hogy örök életemre hálás leszek azért, hogy így történt. Ha azt mondom, hogy a tenyerén hordott az élet, abba ez is beletartozik. Kimaradtam valamiből. Kimaradtam abból a gerinctörő időszakból, abból az egymásra köpködésből, ami itt történt, és egyéb más rossz dologból.

Mindig azt vallottam, ez az egyik hitvallásom, hogy soha ne vonszoljuk a lelkünket, és soha ne sajnáltassuk magunkat. Mert ha vonszoljuk a lelkünket, és sajnáltatjuk magunkat, előbb vagy utóbb betegek leszünk. Előbb vagy utóbb elmegy a kedvünk mindentől, és előbb vagy utóbb keserűek leszünk. Ez egy olyan szakma, hogy aki ezt vállalja, vállalja azt is, hogy konfliktusokkal jár együtt. Most utólag visszaemlékezve azt mondom, hogy igenis hálás vagyok ezért a szegedi tíz évért.


Zelei Miklós: Utólag nem tudtad meg, hogy mi történt, honnan jött? Végül is ki mondta ki azt, hogy ennek véget kell vetni?


Bán János: Nyilván nem a Gerencsér Feri, ezt ő feladatban kapta. Én majdnem biztos vagyok benne, hogy az elnök is kapta.


Zelei Miklós: Kitől? Kádár? Lakatos Ernő?


Bán János: Nem hiszem, hogy a Kádár ilyennel foglalkozott volna. Lakatos is elég volt ahhoz. Azt hiszem, ő lehetett akkor. De nem tudom, ki. De itt volt az a pont, amikor betelt a pohár. Nem nagyon szerették azt, hogy itt az emberek a politikai elítéltekről beszélnek. Nem nagyon szerették, ha élesebb kérdések kerültek szóba az egyház és az állam kapcsolatáról. És főleg nem, hogy a szakszervezet, A szakszervezet ürügyén a sztrájkról merünk beszélni!


Zelei Miklós: Ebből is látszik ezeknek a vezetőembereknek a kisszerűsége... 1988-ban annyit nem vettek észre, hogy merrefelé megyünk?


Bán János: Igen, és erre mondtam azt, hogy a gazdaságban százszor többet meg lehetett csinálni, mint a politikában. A hetvenes években, amikor a reformok voltak, a Nyers Rezső-féle reformok, én a televízióban annyi mindent megcsinálhattam a gazdaságról, hogy az elképesztő! Mert volt ez a reformhullám, amelyet meg lehetett lovagolni. El lehetett egy sor dolgot mondani a gazdaságról, a világgazdaságról, összefüggésekről. Amit a politikában sose! A külpolitikában aztán végképp nem! Tehát ezért mondom azt, hogy a politikában sokkal kevesebbet engedhetett meg mindig magának mindenki, mint egy más szakterületen. Az már más dolog, hogy a 66 című műsort, végül is, akármiről szólt, politikának fogták fel. Nem véletlenül, mert azért ott már társadalmi ügyek, gondok, bajok hangzottak el – a nép hangja hallatszott! Hatvanhat ember – egy olyan társaság volt ott együtt, amely valóban Magyarország különböző részeiből érkezett. Szegedről mondhatok néhány mondatot?


Zelei Miklós: Az jó volna! A családot hogy érintette ez, hogy most akkor költözködünk?


Bán János: Szeged nem csak abban volt váltás, hogy elmentem Budapestről, hanem ott történik meg egy másik váltás a magánéletemben is. És ott született a lányom, Blanka Sára. Nagyon szép, csodálatos tíz esztendő volt, amit ott lehúztunk. A munka szempontjából pedig azért volt fantasztikus, mert én ott készen kaptam egy jó szerkesztőséget. Egy rossz szót nem lehet szólni a Regősre. Tele volt fiatalokkal és tele nagy lehetőségekkel – óriási nagy lehetőségekkel. És miután rengeteg egyetemista, főiskolás tanul a városban, megcsinálhattam, hogy újabb és újabb fiatalokat vontam be. Egy csikó csapatot rászoktatni arra, hogy rohanjon, az nem nehéz. Őket fékezni nehezebb. Na, Szegeden nem kellett fékezni, mert ahhoz képest a periférián voltunk. 1988-ban Budapesten el vannak foglalva már mindennel. 1989 – Budapesten még jobban el vannak foglalva mindennel. Tehát mi Szegeden mindent megcsinálhattunk. Az országban először mi csináltunk reggeli műsort, Virradóra címmel, hajnali műsort. Reggel 6 órától vagy 5 órától mentünk 8 óráig, nem mindennap, hetente. Hétvégeken. De megcsináltuk. “


Szakítsuk meg Bán János visszaemlékezését és Olajos Csongor és Bubryák István gondolataival folytassuk., a vezetőváltás időszakáról, aki a következőket mondta:


“Regős Sándor – távozása előtt – azt mondta nekem: - Fogadjátok szeretettel Bán Jánost. Több név is szóba került, az új stúdióvezető személyét illetően, de hidd el, ő a legjobb közülük. Kitűnő televíziós, és ő is volt Híradós …

Nagyon készültem a “bemutatatkozó “ élő adásra. 25 éves a Gyulai Várszínház. Több napra beszállásoltuk magunkat Gyulára, Kun Zsuzsanna rendező vezetésével minden készülő előadás próbáinál forgattunk. Két asztaltársaságot alakítottunk ki vezető színészekkel, rendezőkkel, a “régi idők “ tanúival (Király Zoltán és én voltunk a riporterek). Nagy sikernek éreztük, Bán János és a felesége is melegen gratulált, aztán a másnapi értekezleten a stúdióvezető azt mondta: Fenntartom a véleményem, ez a műsor a Magyar Televízió egyes csatornáján is kiváló minősítést kapott volna – de mi a Szegedi Stúdió vagyunk, nekünk mást kell csinálni. Eddig volt a Regős – korszak, most következik a Bán – korszak.

A “korszakváltás” egyébként jól sikerült. Csak hangsúlybeli eltolódások voltak, a hír – és magazin műsorok javára. Irodalmi, zenei műsorok továbbra is voltak, dokumentumfilmeket is készítettünk, talán a helytörténettel kapcsolatos műsorok szűkültek leginkább: bemutatni a régió néprajzi, kultúrtörténeti értékeit.

Kitűnő riporterek “születtek” ebben az időben, Bán János riporteriskolát is indított olyan fiataloknak, akiket “még nem rontottak el” más szerkesztőségekben. Ezek közül a fiatalok közül nagyon sokan még ma is “aktívak” főképp a közszolgálati televízióban és rádióban (Fábián Barna, Dióssy Klára, Noll Katalin, Fülöp László, Zöldhegyi Katalin, Banner Géza, Mucsányi János, és még sokan mások).

Az új műsorokhoz kellettek is az új arcok. Siker volt a reggeli Virradóra (élő), a Szieszta (élő), hagyományos (szintén élő) magazinműsorainkban pedig, melyek egy – egy országos jelentőségű probléma helyi vetületét térképezték fel, vendégként szinte az összes minisztérium magasrangú képviselője (többnyire az államtitkárok), a pártok és és jelentős állami szervezetek delegáltjai, vezetői eljöttek a Szegedi Stúdióba. Ott volt például Deutsch Tamás a Tocsik-ügy kapcsán, Solt Ottilia (egyenesen a börtönből), és az alakuló rendszerváltás előtt az MDF-es Für Lajos nem zárta ki a koalició lehetőségét az MSZP-vel. A Híradónk hangvétele, inkább ellenzéki volt. Antall József miniszterelnök úr halála után én kaptam a feladatot a televíziós nekrológunk elkészítésére. Nem volt könnyű dolgom. Egyetlen olyan szegedi híradó bejátszást sem találtam, ami nem kritikát adott a miniszterelnökről, szerencsére volt egy tudósítás az 1990-es választások előttről, amit egy nekrológnál fel lehet használni. “


Most Bubryák István gondolataival folytassuk, részlet, a “Húszévesek” című MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak jubileumi évkönyvéből:


„(…) 1992. áprilisában elindultak a régióknak szóló híradók. Játsszunk tovább. A munka, érték, eredmény, kötelesség fogalmakhoz társulnia kellett az ötödiknek. A profizmusnak. Az már csak színesíti a képet, hogy mindemellett 1990. márciusában itt, Szegeden indult az országban az első reggeli adás Virradóra címmel. A régió láthatta. 1992. novemberében pedig ugyancsak a Dél - alföldön élők számára itt valósult meg először a délutáni televíziózás lehetősége, innen kezdtük sugározni a Sziesztát. (…)

Szieszta. Péntek déltől a 2 -es program műsorkezdéséig műfaja szerint szórakoztató, információs magazinműsor a vidék lakosságának. A budapestiek nem látják. Sokak szerint nem is baj. A vidék úgyis annyiszor értesül az V. kerület gondjairól - jó egy kicsit saját magunkról hallani - mondják. Szeged szerkeszt, váltakozva társ a szerkesztésben, Pécs, Szombathely, Debrecen és Miskolc.

Itt készülnek még a nemzetiségi műsorok, - bár azok jelenleg más szerkesztőséghez tartoznak - román és szlovák nyelven.

És természetesen szolgáltatunk, szolgáltatunk, szolgáltatunk. Műszakot, kameramant, technikát, amit kérnek. Tízórainak, sportmérkőzésre, pápalátogatásra, Forma 1 -re, amire kérik.

Közben műsorok születtek és haltak el. A Virradórát már említettük, de ilyen volt az Éléskarmra is, a műfaját tekintve szórakoztató ismeretterjesztő műsor, mely a maga történelmi, néprajzi, gazdasági viszonyai között mutatta be alkalmanként egy-egy kultúrnövényünket, vagy háziállatunkat. Elfogyott volna a feldolgozandó téma. . . ? Vagy máshova kellett az adáshely? (…) „


Folytassuk ismét Bán János visszaemlékezésével


„ Zelei Miklós: Aktuális műsor volt?


Bán János: Nem politikai műsor volt, de nem is bulvár, tehát ahol érdekes embereket hoztunk, a hét eseményeit földolgoztuk, reggeli, hajnali témákkal foglalkoztunk. Egy nagyon kellemes, nézhető szendvics műsor volt. Ezt először csináltuk meg, utána a Szieszta című délutáni műsort is kitaláltuk.


Zelei Miklós: Azt Pesten is lehetett látni.


Bán János: Persze, átmentünk országosra. A reggeli is átment néhányszor.


Zelei Miklós: Réti Attila is volt a Sziesztában műsorvezető?


Bán János: Igen, az egyik nagyon tehetséges srác volt. Sok tehetséges fiatal srác dolgozott nálunk. Gellérfy László volt az újítások motorja. Ma is megvannak majdnem mindnyájan! Büszke vagyok arra, hogy az ország különböző televízióinál ott vannak, akik tőlünk kerültek ki. Próbálkoztunk Szegeden éjszakai műsorral is. A srácok nem tudtak olyat kitalálni, amit ne csináltunk volna meg. Na most hála Istennek olyan szempontból is jó volt, hogy ki lehetett talpalni ehhez a pénzt.


Zelei Miklós: Azt kitől kellett? Szegeden vagyunk, de a Magyar Televízióban.


Bán János: Szegeden vagyunk, a főnökség Budapesten van, de a főnökség is szeret kirándulni. A főnökség is szeret vadászni, a főnökség is szereti, hogyha kötetlen társaságok és megbeszélések vannak. És fehér asztalnál sokkal többet el lehet intézni, mintha fölrohangászunk Budapestre. Becsületükre legyen mondva, hogy sikerült meggyőzni őket, sikerült elérnem, amíg ott voltam, hogy jövedelemben fölzárkóztunk Budapesthez. Szégyenletes volt a pénz, amikor odakerültem, gyarmati viszonyok voltak a budapestihez képest, ezt sikerült rendbe tenni. Szerettek is az emberek, nem mondom.

Szerettek, mert azt csinálhatták, amihez kedvük volt. Szerettem én is, mert én is azt csináltam, amihez kedvem volt. Be kell, hogy valljam, tíz évig voltam ott és semmi balhém nem volt! Nem úgy, mint Budapesten. Ja, de volt egy! A taxisblokád.


Zelei Miklós: Ez már az új rendszerben volt, 1990 október végén...


Bán János: Elindult a taxissztrájk, hallgatjuk a híreket. Akkor én, ez jellemző erre a csapatra, behívtam a műszaki vezetőt, a főgyártásvezetőt, a helyettesemet, Váraljay Dénest, és leültünk. Azt kérdeztem, hogy Dénes, hány perc alatt tudsz a közvetítő kocsival kimenni az utcára és összelőni, hogy élőben adjunk? Azt mondta, hogy hm, egy óra. Sok! Na jó, akkor hamarabb. Akkor indulás! És kivittük a közvetítő kocsit, összelőtték, hogy élőben lehessen adni. És fölhívtam a budapesti televíziót, K telefonom is volt, nem akármilyen fiú voltam én.


Zelei Miklós: Még volt K telefon?


Bán János: Igen volt s közöltem, hogy egy óra múlva, azt hiszem, tíz órakor, elindulunk az adással élőben Szegeden, a taxissztrájkról. Az volt a válasz, ha elindulsz 10 órakor, akkor vedd tudomásul, 11-kor már ki is vagy rúgva. Mondtam, akkor van még egy órám, tíz órakor elindulunk. Tizenegy óra előtt egyszer csak megszólal a telefon Budapestről: „Azt hiszem, neked volt igazad! Élőben elindulunk, kapcsolunk benneteket is.” Na ez volt az egyetlen balhé ott, de végül ez is jól sült el.


Zelei Miklós:Kérlek, beszélj még a Szegedre érkezésedről, 1988 nincs messze azoktól az időktől, amikor Pol Pot megyének hívták Csongrád megyét. Kemény hely volt?


Bán János: Persze!


Zelei Miklós: Hogy fogadtak? A helyi pártvezetés pontosan tudta, hogy ki vagy.


Bán János: Olyannyira pontosan, hogy amikor 1988 augusztus 20-án Ópusztaszeren a nagy ünnepséget tartották, azt mondták, hogy a 66 az egy jó műsor volt, milyen jó volna itt is egy olyan! Odavoltak a 66-ért. Azt feleltem, semmi akadálya nincs, hogy csináljunk egy ilyen típusú műsort. Önök leülnek az emberek elé ott Ópusztaszeren, és az emberek kérdezhetnek. Megcsináltuk. Na de ott az emberek meg merték azt is kérdezni, ami összefonódás volt, a disznóságokat. Úgyhogy amikor vége volt, akkor az akkori Pot Pot megyések azt mondták nekem: „Bán elvtárs, ennek nem lesz jó vége!” Mondtam, előtte megállapodtunk, nem? Egy dolog megint nagyon lényeges, hogy amikor jött a telefon, azt mondtam, hogy engem innen le lehet váltani, ki lehet rúgni. De beleszólni abba, hogy mit csinálok, azt nem! És ebben is szerencsém volt! A Pestről jött ember nagy valószínűséggel többet engedhetett meg magának, mint a helyi.


Zelei Miklós: Ott sztár voltál?


Bán János: Persze, pontosan az... A magabiztosság számít. Mi nem voltunk soha sztárok, de mindig jó kávét kaptunk a presszóban. Mert ma már, ha valakit utálok, akkor az a sztár. A sztárt utálom, mert ma mindenki az. Hogyha valaki háromszor már képernyőn volt, akkor sztár.


Zelei Miklós: Egyszer írtam egy kis tárcát ezekről a mai sztárokról, valahogy így fejeztem be: „Hopp egy sztár! Jaj, hol a légycsapóm?”


Bán János: Csak nem győzöl csapkodni, ma már nem győzöl csapkodni! Annyi van belőlük. Visszatérve a szegedi dolgokra, igen, ott akkor többet megengedhettünk magunknak.


Zelei Miklós: Többet is meg kevesebbet is – nem lehet így mondani? A háttérben, ha tudtak, azért odaléptek?


Bán János: Komolyan mondom, el voltak foglalva magukkal.1988-ban és utána már olyannyira el voltak foglalva magukkal, hogy például meg tudtam csinálni, hogy 1989-ben beléptem a CIRCOM-ba, a regionális televíziók nemzetközi szövetségébe, ami nyugat-európai szövetség volt. És Pécs is belépett, tehát mi benn voltunk, a Békés Sándorral. És összejött! Nemzetközi kapcsolatok jöttek létre. Olyannyira, hogy Magyarországon rendeztük meg a regionális televíziók addigi legnagyobb nemzetközi találkozóját, a CIRCOM Szegeden tartotta a közgyűlését 1997-ben. Azt válaszolom a kérdésre, hogy sok mindent meg lehetett akkor már csinálni, ha volt elképzelésed, és ha volt hozzá bátorságod. Amikor odakerültem, az élt bennem, hogy vesztenivalóm nincsen. Ha kirúgnak, kirúgnak. (…)


Zelei Miklós: 1998-ban jöttél el Szegedről?


Bán János: Igen. De hadd mondjak el még egy szegedi történetet, azért, mert nem csak a rendszerváltás első éveinek a mentalitását jellemzi, hanem a mának is üzen. A kilencvenes évek elején bejön hozzám az egyik operatőr amiatt, hogy beosztottam egy MSZP-s rendezvényre tudósítani. Igen, beosztottalak, mondom neki. De hát tudom-e, kérdezte, hogy ő MDF-es. Mondom neki, itt te operatőr vagy. De hogy ő nem hajlandó MSZP-s rendezvényt tudósítani. Mondom, akkor irány a munkaügy, kilépsz, szevasz. Fölháborodva rohant ki, én meg szóltam a titkárnőmnek, hogy ha jön vissza, ne engedje majd be rögtön hozzám, hanem várakoztassa meg egy kicsit, hogy lenyugodjon. Jött is, várt is, le is nyugodott, és elmondta, hogy ő nem így gondolta. Mondom neki, látod, megtakaríthattad volna ezt az egész jelenetet. És még valamit! Ha ezek után hibát találok a tudósításodban, föléled az előző ajánlatom. Visszatérve azonban az én távozásomra, ez azután következett be, miután Peták István 1996-ban elnök lett. Előtte ő a regionális, kisebbségi, határon túli műsoroknak, tehát egy nagy szervezetnek a főszerkesztője volt. Elnöki intézkedései közé tartozott, hogy elbúcsúzzon az öregektől. Egy szép csapat állt ott össze! Minden volt, életmű-díj, nívódíj, ami kell. Nagyon szépen elbúcsúztattak, tényleg. Annak külön örülök egyébként, hogy Göncz Árpádtól kaptam meg a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét, az tényleg csodálatos dolog volt. Ott álltunk szép sorban egymás mellett, Vitray Tamás, Antall Imre, Egri Jancsi, jómagam – ezek voltak az öreg riporterek akkor. Egyébként Tamást meg Imrét leszámítva, sem János sem én azóta be nem tettem a lábam a tévébe. (…). „


Bán János távozása után feltünően hamar eltűnt a Szieszta című műsor. Többen akkor a „fővárosiak” bosszújáról beszéltek, mert korábban Bán János állítólag nem kért engedélyt a műsor indítására, a TV felsőbb vezetésétől.


Az 1989-es romániai forradalom napjaiban is fontos szerep jutott a Szegedi Körzeti Stúdiónak, erre emlékezett Lantos Erzsébet, a “Húszévesek” című MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak a jubileumi évkönyvében:


“(…)"1989-ben a romániai forradalom kitörésekor a Szegedi Stúdió - minden túlzás nélkül állíthatom - a „világ közepe" lett, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy tagja lehettem annak a stábnak, amelynek feladatai már túlnőnek a televíziós műsorkészítés határain. Még fel sem ocsúdtunk, hogy milyen tragikus dolgok történnek a szomszédos Romániában, amikor a Stúdióban már kialakult az a szervezési, irányítási központ, amely 15 külföldi televízió társaság koordinálásán kívül segíteni tudott az Aerocaritasnak, a Vöröskeresztnek és mindenkinek, aki „betévedt" az akkori Úttörő térre.


Miért lehetett és lett a Szegedi Stúdió pillanatok alatt a „világ közepe" ?


Az egyik ok az volt, hogy a román határhoz a Stúdió volt a legközelebb fekvő olyan hely, ahol szakmailag felkészült munkatársak és technikailag megfelelő felszerelés volt a külföldi tudósítók anyagainak megmontírozásához (még akkor is, ha csak egy montírozó helyiséggel rendelkeztünk), és a kijátszások lebonyolításához.

A másik ok, hogy pillanatokon belül elterjedt a Szegedi Stúdióban működő szervező csapat híre és teljes egészében élveztük mindenki bizalmát. Volt olyan, aki pénzt kért benzinre, hogy ki tudjon menni Romániába (mi adtunk mindenféle elismervény nélkül és két nap múlva vissza is kaptuk). Számtalan telefon érkezett: „Van egy autóm, fel tudom ajánlani, ha valakinek szüksége van rá, csak szóljanak ide". Másnap: „Összegyűlt egy halom ruha, de nem tudjuk kijuttatni Romániába, nem tudnának segíteni ?".

És mi segítettünk. A televíziós műsorkészítés mellett még erre is kellett, hogy erőnk legyen, mert számítottak ránk. Ekkor értettem meg, hogy miért képvisel értéket a hír és információ és milyen hatalmas erő rejlik az együtt gondolkodásban. „


Ismét idéznék műsorcímeket a korszakból:


KAMARAMŰVEK PLAIN AIRBAN 50’ szerkesztő: Bubryák István, Boros István rendező: Bodnár István. Sugárzás: 1989. Kamera Rally - KAMERNI RALI Szeged-Újvidék közös produkciója. - Egy autó száguld a két ország között, oda és vissza a határon át, látszólag cél nélkül... Csodálatos helyeken csodálatos zenét játszanak kiváló kamaraegyüttesek. És az autó mindig elkésik... Főszerepben: Ördög Erika, Sebők Gabriella.


A VŐFÉLY. 18.30 .Szerkesztő: Olajos Csongor, operatőr: Fodor Dezső, Balázs Iván, rendező: Siklósi Szilveszter, sugárzás: 1986.12.30. A film bemutatja Mindszent község egyik legismertebb vőfélyét, Zsótér Gergelyt a lakodalmak ceremóniamesterét. Tevékenysége bepillantást nyújt a máig élő lakodalmi szokásokba.


EMBEREK A TORNYOKON, 27' szerkesztő: Fűzik János, operatőr: Kiss Róbert sugárzás: 1987.09.06. A film az alföldi olajbányászok munkájának, hétköznapjainak krónikája, vezetők és gépkezelők, mérnökök, fúrómesterek, toronyácsok, vallomásainak, mozaikkockáiból áll össze a kép.


SZÉNFEKETE – MÉSZFEHÉR 10’ 00 Szerkesztő – riporter: Fuzik János, rendező - operatőr: Kiss Róbert, A Bükk-hegység szlovákok lakta apró településén, Répáshután sokan folytatják még apáik ősi mesterségét, a szén- és mészégetést. Munkájukba, erdei hiedelemvilágukba nyújt bepillantást a film.


ŐSBEMUTATÓ, 18'00 Locatelli karácsonyi concerto grosso (Weiner) szerkesztő: Olajos Csongor, operatőr: Balázs Iván, rendező: Kun Zsuzsa 1987.01.06. Locatelli barokk zeneszerző, több mint 250 évvel ezelőtt írt Karácsonyi Concerto Grossójának kottáját most találták meg Bolognában, a fenti zenekar ősbemutatót tart. Az alsóvárosi Mátyás templom képei.Locatelli barokk zeneszerző, több mint 250 évvel ezelőtt írt Karácsonyi Concerto Grossójának kottáját most találták meg Bolognában, a fenti zenekar ősbemutatót tart. Az alsóvárosi Mátyás templom képei.


Olajos Csongorral beszélgetve, erről a műsorról a következőket mondta el nekem:

„ Fontosak a jó kapcsolatok. Az 1980-as években „szegedi kuriózumként” úgy utazott mini stábunk Nyugatra, hogy az senkinek sem került egy fillérjébe sem, az eredmény pedig egy 20 perces műsor volt, melyet a Szegedi Körzeti Stúdió műsoraként a Magyar Televízió 1-es csatornáján sugároztunk. Ezek Dél - Alföldi kulturális egyesületek produkciói voltak külföldön. Az Orosházi Madrigálkórus tagjaként Finnországból, a DÉLÉP Napsugár Táncegyüttes tagjaként, Dél-Franciaországból, a József Attila Tudományegyetem 100 tagú korúsa tagjaként Németországból ( NSZK-ból) és Belgiumból, a szegedi Weiner Karazenekar tagjakén Svájcból, egy vállalkozó operatőr kollégámmal készítettünk filmeket ottani fellépéseikről. A Szúdióból egy – egy elengedtek minket, vittük a kamerát, a felszerelést, bekerültünk az együttesek névsorába, ott ettünk és ott volt a szállásunk mint nekik, akiket a cserefellépésre hívtak. (Ez a rendszerváltás után megszűnt, mert el kellett volna számolni a kamera bértleti díjat …) A jó kapcsolatokból itthon is sok jó műsor készült, ennek köszönhető például, hogy amikor kiderült, hogy Locatelli több mint 250 évvel azelőtt írt Karácsonyi Conterto Grosso kottáját megtalálták, „svájci” barátunk, a Weiner Kamarazenekart illte Weninger Richárd karnagy úr minket kért fel, hogy készítsünk felvételt az ősbemutatóról, melyet természetesen ők adtak elő, és a Szegedi Körzeti Stúdió sugározta.


FÖLDOSZTÁS,1945, 1990.

1995. március 30. Az első rész szerkesztője: Olajos Csongor volt.

Erről a műsorról is mesélt nekem most Olajos Csongor.

„Van úgy, hogy forgatás közben derül ki, egy kicsit másképpen van minden, mint ahogy mi gondolnánk. Erre kitűnő példa az az ópusztaszeri forgatás, melyen az 1945-ös földosztás emlékeiről vallottak a helyszínen, arról a napról, 1945. március 29-ről, amikor Magyarországon, Ópusztaszeren hivatalosan megkezdődött a földosztás. Sok – sok fényképpel felvértezve kérdeztem az emlékezőket: megismernek – e valaki az akkori szerencsés társaik közül. A nemleges válaszra a naív riporter (én, Olajos Csongor) azt válaszoltam: hát bizony sokan voltak. Egyet is értettünk ebben, de a következő helyszínen , a szegedi múzeum Fekete – házi a részlegében Zombori István történész felvilágosított: nem is ismerhettek rá senkire sem, mert ezek között egytlen egy ópusztaszeri felvétel sincs. Ezek Bács –Kiskun megyei felvételek, ott ugyanis nem semmisítették meg, ezért korabei felvételeket, mint a parancsot végrehajtó Csongrád megyében. Még mind a nem értettem, ezért Zombori István elmagyarázta: Ugye tudjuk, hogy Nagy Imre volt a földosztó miniszter. Azt is tudjuk, hogy őt Kádárék kivégeztették. Olyan nehéz megérteni, hogy a Kádár – korszakban utasításba adták: minden felvételt meg kell semmisíteni , el kell égetni, nehogy vélatlenül is megmaradjon egy Nagy Imre fotó. Ez persze, mind benne is maradt a filmben. A műsor második része arról szólt, hogy az 1990-es rendszerváltás után földhözjutottak ma hogyan gazdálkodnak. A második rész szerkesztője Gellértfy László volt, 1995. március 30-án sugározták.”


MARTFŰ 25’ Szerkesztő Bubryák István, rendező: Tóth-Szöllős András. 1987.06.16. Egy 40 éve alapított község élete ma. Valaha volt a Cipőgyár, majd megépült a Növényolajgyár, legutóbb pedig a Sörgyár. És az emberekkel mi történt ezidő alatt.


A SAJTÓKIRÁLY – 15’12” Szerkesztő: Bubryák István, operatőr: Virág Pál, rendező: László Gyöngyi 1987.04.07. Joe Pulitzer az amerikai sajtókirály 1847-ben Makón született. Élete történetét többen kutatták, s most elmondják, ki volt a „sajtókirály".


GYULAI SZÍNKÖR, 17’02 szerkesztő: Bubryák István, opratőr: Kléner György, rendező: Kun Zsuzsa, 1987.03.24. A Gyulai nyári színkör története. Bohócok c. vers, elmondja Gálfy László. Gyárfás Miklós író, Neményi Lili, Simonyi Imre költő és sokan mások mesélik el, milyen volt Gyulán a sziniélet.


CSELÉDSÉG, 30’ Szerkesztő: Sári Zsuzsa, operatőr: Kléber György, rendező: Kun Zsuzsa, 1987.03.17. A geszti egykori cselédek emlékeznek a birtok urára Tisza grófra, és testvérére Tisza Jolánra.


MISSA PRO PACE, 24’55” Szerkesztő: Bubryák István, operatőr: Kléner György, rendező: Horváth Ádám. 1987.06.28. Vaszy Viktor halála előtt 2 hónappal lett kész ezzel a művel. A partitúra egykori zongoráján porosodott. A mű így posztum ősbemutató. A Szegedi Szimfonikus Zenekar Dóm-béli koncerje; Kyhe, Glória, Credo, Sanctus, Benedictus, Agnus Dei, azaz a mise tételei Gregor József, Réti Csaba, Szonda Éva és Misura Zsuzsa előadásában. Közreműködik: Szegedi Szimfonikus Zenekar, vezényel Oberfrank Géza, Vaszy-kórus, karígazgató Molnár László.


CARMINA BURANA , 51’21” Szerkesztő: Olajos Csongor, operatőr: Virág Pál, rendező: Kun Zsuzsa, 1988.06.22 A Gyulai Vár ez év egyik legnagyobb rendezvénye, Orff művének bemutatása.


PARASZTPÁRT (1939 – 1989) 30’, Szerkesztő: Bubryák István, operatőr: Balogh László, rendező: Bubryák István, (1989. …) 1939-ben Makón, egy Maroson úszó dereglyén alakult meg a Parastpárt. Napjainkig terjedő éveit kísérhetjük figyelemmel.


BIBÓ EMLÉKMŰSOR 35’09” Szerkesztő: Hanák Gábor, operatőr: Balázs István, rendező: Hell István, 1989.05.15. Archív felvételeken Bibó István beszél, a börtönéveiről. Meghívott vendégek vallanak róla, akik 1956 után éveket töltöttek börtönben, alkalmasint cellatársak voltak. Stúdiónk ezzel is tisztelegni kíván a 10 éve elhunyt, Szegedről indult politológus, történész, társadalalomtudós emléke előtt. Akik tisztelegnek: Göncz Árpád, Litván György, Vásárhelyi Miklós, if. Bibó István.


Olajos Csongorral beszélgetve, kiemelte a stúdióban készült Bibó anyagat. A következőket mondta:

„ Bibó Istvánt egyetlen rendszer sem szerette. Ők pontosan tudták, hogy miért. És hogy mi, szegedi televíziósok szerettük, azt bizonyítja az a sok műsor, melyet a Szegedről indult politológus, társadalomtudósról készítettünk. Íme: 1989. ez az emlékműsor, amely tisztelgés volt a 10 éve elhunyt kiváló tudós, a Nagy Imre - kormány minisztere előtt. Felvételről ő vallott börtönéveiről, rá emlékeztek a stúdióban sorstársai: Göncz Árpád, Vásárhelyi Miklós, és Litván György.

1992-ben Bibó konferencia Szegeden, erről készült műsor. Ez a műsor Bibó szerepét mutatta be a magyar politikai gondolkodás történetében, a szerkesztő Zöldhegyi Katalin volt.

1996-ban készült a stúdióban a „A demokrácia eleven lelkiismerete” című dokumentumfilm Bibó Istvánról. Szerkesztője én voltam, Radó Gyula rendezte. A film szövege megjelent a Tiszatáj 51. évfolyama 4. számában 1997. áprilisában.”


DUDÁS – ÜGY’56 (Elhallgatott (a) sortűz) 24’48. Szerkesztő: Gellérfy László, operatőr: Fodor Dezső, rendező: Hell István, 1989.07.17. 1956. október 26-án Mosonmagyaróvárott a tüntető tömeg, hogy a pártház elé vonuljon elhaladt a zöldávósok laktanyája előtt. Dudás István parancsnok azt hitte, fehyverekért jönnek. Lövetett. 105 halott maradt a köveken.


CSÍKSOMLYÓI PÜNKÖSD, 24’ Szerkesztő: Mucsányi János, operatőr: Virág Pál, rendező: Tanos Tamás. 1990.06.11. A film arról szól, hogy miként ünnepelte a Pünkösdöt az erdélyi magyarság.


SZABAD SZÍNHÁZAK NEMZETKÖZI FESZTIVÁLJA. 33’30 Szerkesztő: Olajos Csongor, operatőr: Balázs Iván. 1991. 08.29. Szegeden 1991. augusztus 12 -16 között a Szabadtéri Játékok részeként rendezték meg a Szabad Színházak Nemzetközi Találkozóját.


FOURET : Requiem 25’ Szerkesztő: Bubryák István, operatőr: Balázs Iván, Virág Pál, rendező: László Györgyi. Széll Bernadett, Altorjay Tamás, és Busa Tamás, a Szegedi Szimfónukus Zenekar, valamint a Vaszy – kórus közreműködésével elkészített mű. Vezényel: Gyüdi Sándor.


SZOVJET KIVONULÁS KISKUNMAJSA 34’ Szerkesztő. Gellérfy László, operatőr: Kléner György. 1991. 06.27. Kiskunmajsán három napos „Szabadulás – népünnepély” címmel ünnepelték a szovjet kivonulást.


SABAT MATER (Az álom mögött …) 26’58” Szerkesztő: Sári Zsuzsa, operatőr: Virág Pál, rendező: László Györgyi. 1992. 12.13. Öt éves a Szedi Balett. A film a kulisszák mögötti világot mutatja be. Nyomonköveti a balettművészek pályafutását.


BIBÓ KONFERENCIA 54’02” Szerkesztő: Zöldhegyi Katalin, opreratőr: Pigniczki István és Kovács Zoltán, rendező: Berkó Zsófia. 1992.11.12.


IN MEMORIAM: SZENT-GYÖRGYI ALBERT 30’ Szerkesztő: Olajos Csongor, operatőr: Kléner György, rendező: Hell István. 1993. 09. 22. Szent- Györgyi Albert születésének centenáriumám 2 napos ünnepségsorozattal emlékeztek a világhírű orvos – boloógusra Szegeden.


ÖCSÖD, 35’ 50” Szerkesztő: Vértessy Sándor, operatőr: Fodor Dezső, rendező: Hell István. 1993. 10.13. Öcsöd története.


CIGÁNYOK 36’28” Szerkesztő: Olajos Csongor, Simor Kinga, operatőr: Pigniczki István, 1993.11.03. Budapesti, dél – és kelet magyarországi cigányok vallanak sorsukról, beilleszkedésükről, reményeikről.


GETTO II. 32’ Szerkesztő: Pikó András, operatőr: Pignivzky István, rendező: Radó Gyula, 1994.11.24. A gettó 50 éves évfordulójára eljöttek mindazok, akik a borzalmak ellenére megmaradtak. Az ő egyéni sorsuk leltára a film.


1994. október 4-én egy különleges portréműsorral jelentkezett a Szegedi Körzeti Stúdió, “35 éve a pályán, Geregor József” címmel, Sári Zsuzsa volt a szerkesztője, Kléner György az operatőre, Veszprémi András a rendezője. Az énekesről a 30. évforduló kapcsán 1989. május 29-én is sugároztak portréműsort, “Gregor –évforduló” címmel, ennek szerkesztője Bán János, operatőre: Kléner György, rendezője: László Györgyi volt.


A “Húszévesek” című MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak a jubileumi évkönyvében, Gregor József is köszöntötte a Stúdiót, íme a levele:

„Születésnapi köszöntő. Igazából egy nagy csokor virágot szerettem volna küldeni Nektek, de az hamar elhervad, így inkább egy rövid köszöntőt, vagy köszönőt küldök. Ha visszagondolok az elmúlt évtizedre, eszembe jut, mennyire vártuk megszületéseteket. Szinte hinni sem mertük, hogy Szegednek és tágabb környékének egyszer önálló stúdiója lesz. Egyszer csak valóra vált régi álmunk és megindult Szegedről a rendszeres adás. Számunkra mindig nagyon korlátozott adás idővel !!! Igen nagy öröm volt, hogy végre részletesen láttunk tudósításokat, riportokat városunk és régiónk életéről, gondjairól. Gondolom, nem kis fejtörést okozott, hogy „ura-ságoktól levetett" technikával és egy nem igazán korszerű közvetítő kocsival lettetek bepelenkázva születésetek után. De ez a viszonylagosan szegény felszerelés nem látszott meg műsoraitokon, hanem a szükségből erényt kovácsolva jó szakember­gárdátok rengeteg ötlettel feledtetni tudta, hogy kelengyétek még kiegészítésre szorul. De örültünk minden perc műsorotoknak, mert a MIÉNK volt !!! Én is, barátaim is rohantunk a képernyő elé, hogy minden általatok készített pillanatot megnézzünk. Nagy öröm volt számunkra, hogy nem a fővárosi nagy testvéretek szemével néztük magunkat, hanem az itt élő, velünk együtt létező, a vidéki - nem fővárosi - életet jobban ismerő televíziósok mutatnak nekünk tükröt.

Aztán egyszer csak felcseperedtetek, felnőttetek, kaptatok gyermekbetegségeket is, néha felbosszantottátok az óvónéniket, tanítóbácsikat, de végre leérettségiztetek !!! A „SZIESZTA" országos, nagy siker lett, de sok műsorotokat igen nagy tetszéssel fogad az igényes néző. Abban a szerencsében volt részem, hogy velem is játszottatok egy kicsit, és úgy érzem szeretettel fogadtatok. A „Szegedért Alapítvány" gálaestjeinek még a szerkesztésébe is bevontatok, ami igen nagy megtiszteltetés volt számomra. Visszatekintve úgy érzem, kapcsolatunk felhőtlen és mondhatnám meleg baráti volt és úgy hiszem az is marad a jövőben is !!!

Kívánok Nektek még sok ilyen eredményes 20 évet mint amilyen ez az első volt, kívánok egy kicsivel több pénzt. (Gondolom, hogy rátok férne „Állam Apukától" egy kis születésnapi ajándék !!!) Isten éltessen Titeket kedves HÚSZÉVES SZEGEDI TELEVÍZIÓ !!! Szeretettel: Gregor Jóska”


A jubileum kapcsán Gyulay Endre megyéspüspök is köszöntötte a Stúdió, a “Húszévesek” című MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak a jubileumi évkönyvében, idézet az ő leveléből is:

„(…) Új műhely, stúdió Szegeden. Már nem csak a nagyvilág hírei jutnak el, nem csak Budapest eseményei jelennek meg a képernyőn. Milyen jó látni a régió embereit, eseményeit. Mintha közelebb lenne hozzánk, jobban belevágna érdeklődésünkbe, épp úgy, mint sorsunk erre - arra fordu­lásába. Mivel közeli események sora, így hazudni sem lehet túl sokat, hiszen épp a közeli nézők fogják igenlő vagy nemet intő fejcsóválással igazolni vagy hitelét vesztetté tenni egy - egy adás értékelésén keresztül az egész stábot, az adásokat.

Hírek, rendezvények, állami, városi érdekességek peregnek szemük előtt. Sokan itt tanultak és vitték őket innen, de hányat Budapestre! Hányszor végigkísér­hettük egy-egy szabadtéri elő­adásnak próbáit, szereplői előre „bemutatkoztak" s a színpadon már „ismerőseink" voltak. Hogy kötötte le a város annyi lakójának figyelmét egy-egy „adás - sorozat" mondjuk az elrabolt, eltűnt nagy­lányról, vagy a híres cukrász csa­lád tragédiájáról, vagy a kis Rita sorsáról. Viták, eredmények, ku­darcok, sikerek, amelyekben ben­ne élünk és olykor csak ott, a kép­ernyő előtt értékeljük, kritizáljuk. Egyházi adások is eljönnek. Azt hiszem, ilyen adások között az én püspökszentelésem közvetítése­kor született meg egyházi adásért első nívódíjuk. Hány ünnepre segítettek ráhangolódnunk. Akár tőlem is hányszor kérdezték megl és adták tovább abortuszról szeretetotthonig, eutanáziától menekültek segélyezéséig véle­ményemet, beszámolóimat. Talán nem lehet eléggé méltatni a 950 éves Szent Gellért mártírhalál évfordulója kapcsán készült Gellért összeállítást. Milyen jó visszaemlékezni, amikor nagy izgalommal jött az egyik kezdő riporter és „sikerrel" távozott. ! Vagy amikor 90 másod-perces hozzászólást kértek és nem kellett vágni, mert 89 másodperc alatt elmondtam... Sok szép emlék. Mindenkinek, lehetőségük sze­rint, szolgálni és adni a legnemesebbeket. Ez volna a cél és azt hiszem erre is törekszenek. Mégis egy-két ajánlás, nem ünnep­rontás, inkább szeretettel aggó­dásom kifejezése. Legyen minden adás olyan hu­mán értéket képviselő, amelyikből erkölcsi értékkel gazdagodva kel fel az ember. Mit lehet ártani, ha erre nem figyel a szerkesztő, operatőr, riporter...! Minél kevesebb, vagy ha lehet egy se legyen: családromboló, durvaságra bíztató, könnyű, de becstelen pénzszerzésre tippet adó sugárzásuk ! Annyi értékünk van ! Miért nem becsüljük meg eléggé azokat !? Érthető, hadarás nélkül, hang­súlyozott, érzelmekkel fűtött, de hamis páthosz nélküli legyen minden elmondott szöveg és az arcvonásuk is legyen össz­hangban az elmondott szöveg­gel. A riporter készüljön fel a témaköréből, valóban odavágó kérdéseket tegyen fel. Ne engedjék eluralkodni az amerikanizmust, ne legyen 5 filmből 4 onnan vett, mert az olcsó, ne legyen a zene nagyrésze idegen ütemmel, idegen ritmus­sal, idegen világból való, az is kell néha, de szeressék a magyar kul­túra gyümölcseit, megfelelő fel­dolgozásban, színesben, igazul adják e népnek, fiataloknak is, Európában azért magyarok maradjunk. Egy-egy kipusztuló állatfajt elsiratnak, megpróbálják az utolsó példányokat védetten elszaporítani, magyar kultúránkat nem kellene terjesztéssel megvé­deni ?! Ezen a szép ünnepen kívánom, hogy szeressék a szakmájukat a TV bármely részmunkáját végzik is, szeressék a hangot, képet, de legfőképpen szeressék az embert, a nézőt, akikért vannak, s ha értük is úgy dolgoznak, mint családjuk tagjaiért, úgy védik a rossztól őket és úgy keresik meg részükre az értékeket, mint gyermekeiknek, akkor e régió minden otthonában otthon lesz. Isten áldása is kísérje munkájukat. Gyulay Endre, megyéspüspök”


A körzeti stúdiónkban közben egyre csökken a központi programok megrendelése, egyre kevesebb műsoridő jut számukra. Nagyon megritkulnak a teljes körzeti műsorok a központi csatornákon, elntűnnek az irodalmi, dokumentum, zenei, drámai műsorok, ami marad a körzeti (csak sugárzási területen) híradó, magazin, és a nemzetiségi műsorok. A központi magazin műsorok agóniája is megkezdődik, Stúdió, ABLAK, A HÉT az oda való bedolgozás is jelentősen megritkul.

Vannak akik felvetik, hogy szükséges e a regionális televíziózás továbbra is Magyarországon, ezzel a kérdéssel foglalkozott Kocsor Erika a “Húszévesek” című MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak a jubileumi évkönyvében.


“Van-e értelme a regionális televíziózásnak itt és most Magyarországon ?


Van-e egyáltalán jelentősége, hatása, eredménye a körzeti stúdiókban dolgozó újságírók, rendezők, operatőrök, vágók munkájának Hiszen sokan még azt sem tudják, hogy a pl. a Szegedi Körzeti Stúdió vagy a Szegedi Városi Televízió nem egy és ugyanaz. Vajon miért? Nincs régiótudat? Nem köti össze földrajzi, kulturális, szellemi értelemben semmi azokat, akiknek készítjük - és bennünket, akik készítjük - műsorainkat? Igen, Trianon után valóban megszűntek létezni politikai értelemben a történelmi régiók, '45 után azonban már szellemi értelemben is.


Ugyanakkor most az ezredfordulón (ritka pillanat - 1000 évente akad csak ilyen) úgy tűnik Európában a „régió" a jelszó. Az persze, hogy ez csupán néhány tucat européer mániája-e, vagy sem, majd idővel elválik, mindenesetre ez adhatna némi muníciót az önigazoláshoz, de a feladat meghatározáshoz is.


A másik kérdés, amely egy „körzeti" újságírót, televízióst gyötörhet, az a provincialitás. Jól tudjuk: saját szemétdombján mindenki gyönyörűen kukorékol. Vidéken igaz, nehezebb nagy sikert aratni, úgymond „kiugrani", de nem könnyű megbukni sem. Elnézőek vagyunk egymással, mint valami kis testi, vagy szellemi sérüléssel rendelkező családtaggal szemben.


Ez alapjában véve persze jó érzés, hiszen így amikor a stúdióba igyekszünk, mintha hazamennénk.


Egy biztos, jó regionális televíziót kellene csinálni. Hogyan? Már csak ezt kell kitalálni... Hic et nunc.”


Elérkeztünk, 1996 - hoz. Megszületik az első Média-törvény, majd elindulnak a magyarországi kereskedelmi televíziók, a Magyar Televízió pedig átalakul MTV Zrt.-t vé, majd elnököt választanak. Az első elnök Peták István lett, aki korábban nagy pártfogója volt regionális televíziózásnak. Nézzük meg mit is írt az MTV Pécsi és Szegedi Stúdióinak jubileumi “Húszévesek” című emlékkönyvében.


“Az európai példák azt bizonyítják, hogy konkrét, mindenre megoldást nyújtó receptek nincsenek. A legáltalánosabb tanulság: mindenki a számára legjobban megfelelő televíziót igyekezett megteremteni, tehát mindenütt egyedi, nemzetre szabott televízió, televíziózás van. Az Egyesült Államokban is. Nekünk is egyedi szabású, ránk passzoló, a mi céljainkat, érdekeinket szolgáló, a mi közérzetünket jó irányba befolyásoló televíziókat kell létrehozni. Ki a „mi"? A polgárok, a törvényhozók, a televíziót - televíziókat finanszírozó köz, a nemzet. Mert ez a közös nevező azért mindenütt kitapintható: a nemzeti televíziók Európában mindenütt nemzeti televíziók - föl se merül más elnevezés, titulus - a nemzet értékeit, érdekeit szolgáló televíziók. A közösség hozza létre, a közösséget kell szolgálnia, s a közösség ellenőrzi működését és ítélkezik felette. A közösség építését, politikai, gazdasági, kulturális, erkölcsi, közérzeti gyarapodását kell szolgálnia. Ezt - a televízió - meghatározott funkciók ellátásával tudja teljesíteni, úgymint például: az informálással, tájékoztatással, oktatással, szórakoztatással vagy speciális társadalmi rétegcsoport - igények kielégítésével. (…)

(…) A regionális stúdióknak ma már az a feladatuk, felelősségük, hogy egy adott, régióról egy adott régiónak csináljanak elsősorban és mindenek előtt műsort.

Feladataik még:

hogy régiójukat kapcsolják be az országos, a nagy-térségi kommunikációba.

hogy a területükön élő nemzetiségieknek, kisebbségeknek kitüntetetten biztosítsanak fórumot, s ezáltal is segítsék elő e kultúra bekapcsolását az országos kulturális kommunikációba.

hogy különösen, mindazon esetekben, mikor a régiókban élő nemzetiségek anyaországa határos a régióval, segítsék elő e nemzetiségek közvetlen kapcsolattartását anyanemzetükkel.

hogy Budapest vízfej ellensúlyozására, a vidéki regionális stúdiók segítsék elő a nyilvánosság esély­egyenlőségét mind politikai, mind gazdasági, mind kulturális, stb. értelemben.

hogy elősegítsék a közszolgálati funkciók teljességének maradéktalan megvalósítását. Minél kisebb közösség birtokolja az adott televízió felügyeletét, annál személyesebben megélt és megélhető a köztelevízió polgárhoz kötöttsége, függősége.


E feladatok jelenleg nem jelennek meg tisztán, egyértelműen, az elvárható színvonalon a Magyar Televízió programjában, bár az elmúlt években jelentős és jó irányú elmozdulás történt. Európában, nálunk gazdagabb országokban a kereskedelmi televíziók is nyitnak műsorstruktúrájukban ablakot a regionális programok részére.

„Európa a régiók Európája", halljuk, meg azt is, hogy „A televíziózás a regionalizmus felé halad". Mi mintha vacillálnánk, hogy meghalljuk-e az európai hívó szót, bár tagjai vagyunk mind az Alpok-Adria Közösség televíziós szekciójának, mind pedig az Európai Regionális Televíziók Szövetségének, azaz a Circom Regionálénak. Ez a szervezet az elmúlt években Romániában, Jászvárosban tartotta közgyűlését. Itt született az úgynevezett Jasi nyilatkozat, mely pontokba szedve is felmutatja a regionalizmus és közszolgálatiság szoros kapcsolódásának európai értelmezését. (…)”


A körzeti stúdiók bizakodtak, hogy olyan elnök került a vezetői székbe, az előbbi nyilatkozta alapján, aki korábbi elképzeléseit fogja megvalósítani a ZDF – ARD modellek alapján. Sajnos a valóságban Peták már nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel komolyan, mondták később a regionális stúdióvezetők, nagy csalódás érte őket.


Nézzük, hogy a 90’-es évek közepén mi volt Peták István véleménye 1977-ben Bernáth Lászlónak adott “ A régióké a jövő” interjújában. (forrás: MTV 1957-1977 szerk.: Schmidt Péter).


“- Igaz, de az egyenlőre majdnem láthatatlan MTV2 sorsa e beszélgetésünk idején még nem dőlt el. Vannak - mint magam is - akik úgy gondolják, hogy ez lehetne a vidéki Magyarország csatornája, valahogy úgy, mint a német ARD. S ehhez valójában már startra készen állnak az MTV vidéki stúdióin kívül a helyi adók is.


- Régóta meg vagyok győződve arról, hogy az MTV2-n a régiók csatornája működtetni. Nem is feltétlenül a nálunk hagyományosan nagy szerepet megyék, hanem a régiók, esetleg a határokon túl is átnyúló régiók közös csatornáját kell kialakítani. Ez ráadásul igazán európai igény, európai gondolat. A lokalitás megjelenése, behozatala a közszolgálatba a jövőben felértékelődik, mint ahogy tékelődött már a világ sok táján. Valójában arról van itt szó, hogy az adott térség kultúrájába kell ágyazódni a nemzeti, közszolgálati programoknak. S hogy az ország jövőjét is csak úgy tudom elképzelni, hogy rendkívüli módon megnövekszik a régiók szerepe a gazdasági, társadalmi életben, ez lehet a fejlődés útja közszolgálati televíziózás számára is. Ezért dolgozom most is, ez az igazi válasz a 40. évforduló táján kor kihívásaira, hogy jó egészségben és megőrzött értékekkel köszönthessük tíz év múlva a magyar televíziózásnak félévszázados évfordulóját.”


Dr. Tabajdi Csaba államtitkár a „Húszévesek” című jubileumi kiadványban így beszélt erről a kérdésről 1976 -ban :

„ (…) A Magyar Televízió regionális adásai - köztük a Szegedi Stúdió - ennek az értékrendnek az érvé­nyesítésében rendkívül jelentős szerepet töltenek be.

Vidék Magyarországon is rengeteg a panasz, ám ezek a panaszok, illetve a megoldásukra irányuló javaslataik gyakorlatia­sabban életszerűbbek, mint ahogy az a budapesti médiában megjelenik. Ezzel nem a fővárost kívánom kárhoztatni, pusztán azt szeretném érzékeltetni, hogy a vidéki ember szemlélete, gyakorlatiassága, konkrétsága és tárgyiassága kevéssé jelenik meg bizonyos médiumokban - tisztelet Magyarországról jövök vagy az Ablak, hogy csupán néhány 1 műsort említsek a Magyar Televízió műsoraiból. Éppen ezért a magyar demokrácia szem­pontjából tartom nagyon fontos­nak, hogy a Magyar Televízióban és a Magyar Rádióban a jövőben még inkább erősödjenek a regionális adások, mind a körzeti stúdiók, mind pedig a városi vagy egy-egy kisebb térségnek szóló televízió- és rádiósugárzások.

- Sajnos a megszületett mé­diatörvény nem biztosítja igazá­ból ezeknek a stúdióknak a jövőjét. Bár előírja, a regionális műsorszórási kötelezettséget, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy meg is maradnak a regionális stúdiók.

- Igen a médiatörvény e tekintetben igencsak sikerületlen, jóllehet többen nem kis erő­feszítéseket tettünk annak érdekében, hogy a törvény ne így szülessen meg. Még a média­törvény elfogadása előtti időszak­ban jártam a Szegedi Körzeti Stúdióban, ahol Bán János úrral és a tévéstúdió vezetőivel beszél­tünk arról, hogy törvényi garan­ciákra lenne szükség. Bár e biztosítékok hiányoznak, nem hiszem, hogy politikai és szakmai szempontból bárki vállalkozni merne e vidéki műhelyek elsor­vasztására vagy visszafejlesz­tésére. Ugyanakkor úgy gon­dolom, tovább kell küzdeni azért hogy a médiatörvény módosítása során olyan garanciák kerüljenek a paragrafusokba, amelyek sza­vatolják a vidéki körzeti stúdiók, a regionális adások megmaradását


- Elsősorban anyagi ellehetetle­nülés fenyeget. Elképzelhető, hogy ezek a stúdiók éppen emiatt szűnnének meg a jövőben?


Véleményem szerint nemzet­közi összehasonlításban is igen a kivételnek, mint amilyen a nagy költségvetést biztosít a magyar állam a média - és most elsősorban a rádió és televízió műsorokra gondolok - számára. Azt hiszem, arányosabban kell elosztani a Budapest és a vidék közötti kapcsolatrendszerben, ami persze nem lesz egykönnyű, hiszen a Magyar Televízió átala­kítása, és a TV2 magánosítása során nagyon komoly érdek­harcra lehet számítani. A politikai belátáson túl egyetlen reményt látok, ez pedig személyi jellegű: Peták István úr, a Magyar Televízió elnöke vélhetőleg nem fogja elfelejteni, hogy honnan jött, és milyen kapcsolata volt a regi­onális stúdiók munkatársaival. (…) „ ( A könyv nem jelöli az interjú készítőjének nevét).


Dr. Vastagh Pál igazságügy-miniszter véleménye a kérdésről 1976 -ban, a „Húszévesek” című jubileumi kiadványban: (…)

„Ön szerint tehát az országos és a helyi városi televízió között szükség van az úgynevezett regionális stúdiókra is?

Természetesen, hiszen az információk és a kapcsolatok nem szűkíthetők le. Szeged meghatározó szerepe a dél-alföldi térségben évszázadok óta történelmi tény, a város kulturális és gazdasági értelemben is kiterjedt vonzáskörzettel rendelkezik. Az emberek ezt felismerve érkeztek hajdanán Szegedre diákként és egyetemistaként. Ha később esetleg el is hagyták a várost, a személyes kötődés megmaradt. Számomra úgy tűnik, hogy az elmúlt időszakban erőteljesen felgyorsult Szeged
térségének fejlődése. Ez az évszázadvégi társadalmi- gazdasági folyamatnak olyan jellemzője, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A különböző régiók fejlődése európai tendencia is.

- A médiatörvény végrehajtása ha vontatottan is, de folyik, a Magyar Televízió átalakult részvénytársasággá. Ilyen keretek között hogyan tudja elképzelni a regionális stúdiók jövőjét?

- Mindenképpen garantálni kell a fennmaradásukat. Ha a médiatörvény előkészítése során voltak is olyan időszakok, ame­lyekben veszélybe került működé­sük, szerencsére ezek már elmúl­tak. A jelenben és a jövőben is az újságíróknak valamint a tele­víziózásban érdekelt más szemé­lyeknek arra kell törekedniük, hogy a regionális stúdiók be tudják tölteni a rájuk háruló szerepet. „ (Riporter: Kiss Gábor).


Láttuk a politikusok mit mondtak, de igazán tenni semmit nem tettek, kimondhatjuk, hogy a jubileumi nyilatkozatokon kívül a politikát a regionális televíziók sorsa már nem igazán érdekelte. 1997 -ben a vidéki stúdiók végérvényesen észrevették, hogy fogynak a műsorok, műsorlehetőségek a számukra. 1997 - 1998-ban, már kényszervállalkozóvá kellett „száműzni” kitűnő belsős munkatársakat. Ekkor a vezetők még úgy gondolták, az így “megtakarított” járulélok és bérek segíthetnek a studio túléléséért vívott harcban.


Megkérdeztem idén nyáron Bubryák Istvánt az ő stúdió-vezető korszakáról is, annak irányairól, vitáiról, problémáiról .


„Dunavölgyi Péter: Hogy emlékszel, és hogy értékeled visszatekintve azt a korszakot, amikor te vezetted a stúdiót, s miért váltottak le??


Bubryák István: Hát akkor először az én működésemről:

1997. jan. 1 -től volt érvényes a kinevezésem. Nem volt újdonság a munka gyakorlatilag már régebb óta ezt a munkát végeztem, János már jó egy éve a ’97. májusi Circom közgyűlésre készült, aminek ő volt a főszervezője, kisgyerekes apuka volt (három felnőtt fiú után egy kései kislány), ami teljesen megváltoztatta. Az addigi távolságtartó, néha mogorva, szigorú ember kinyílt, humora lett, jókedvű volt, alig érdekelte a televízió, azt úgyis csinálom én. No, ez folytatódott, csak most már más státuszban.

Elsőként úgy változtattam a renden, hogy rovatvezetői beosztásban minden műsortípus élére egy-egy tapasztalt, értő munkatársat állítottam, nevezetesen a híradó és a híradó-típusú műsorok élére Olajos Csongort, a közéleti, aktuálpolitikai magazin és műsorok élére Gellérfy Lászlót, a művészeti jellegű magazinok és műsorok élére Sári Zsuzsát. Elsődleges kötelességük nem műsorok tényleges készítése volt, hanem a rovatuk által készített műsorok gondozása, a tudósítók, riporterek, műsorvezetők, továbbá operatőrök, rendezők, vágók megtalálása, a gyártó-hálózat kiépítése, karbantartása, az információs bázis kiépítése, az igazán jó műsorötletek felhajtása, tehát a tudatos szerkesztőségépítés. Akkor naívan azt hittem, a regionális televíziózás fejlődni fog és ezek a rovatok lesznek a majdani szerkesztőségek alapjai. Munkájukba nem szóltam bele (ma legalábbis így emlékszem), minden döntés joga és vele minden felelősség az övék volt. Nagyon bevált. Egyrészt tudtam, hogy Olajos Csongor jó híradós, aki nem csábul el a szenzáció szirénhangjaitól, nem enged olyan kijelentést adásba, amit nem tud megvédeni, sem politikai, sem ízlésbeli, sem tematikai szélsőségekre nem hajlandó, a híradózás régi, mondhatni konzervatív elveit vallja. Gellérfy egy érzékeny, a társadalom rezdüléseire éberen figyelő személyiség, aki képes a legbulvárosabb témákat is a tudomány szemszögéből, a politikailag legforróbb történéseket az egyszerű tévénéző szemszögéből, a folyamatos társadalmi változásokat a jövő szemszögéből vizsgálni. Míg Sári Zsuzsáról azt tudtam, hogy biztos az ízlése, nagyon fogékony az újra, és minőség tekintetében kompromisszumra nem hajlandó. Nagyobb hangsúlyt kaptak a dokumentumfilmek, saját, magazinjellegű műsoraink egy részét is kisportrék, rövidfilmek, kisdokumentumok foglalták el, és szerencsénk is volt, mert az MTV Magyarország, ma című sorozata jelentős felszívó erő volt, minden ötletünket megvette, elkészíttette. Aki dolgozni akart, dolgozhatott.

Ebbe az idilli állapotba rongyolt bele a Szieszta hirtelen megszüntetése. Nem értettük, illetve nem akartuk érteni. Törvényszerű volt. Már a kezdése is feszültségekkel indult. Bán, minden engedély nélkül, a szonzoraink pénzéből és a majdani nyereségre számítva elindíttatta a műsort még valamikor ’94-ben. Egy pénteken. Bekapcsoltattuk Szentest és a körzet látta. Majd megbeszéltük a dolgot Péccsel (Békés Sándorral) és bekapcsoltattuk Misinatetőt. Már két körzet látta. A következő alakalommal már Szombathellyel szövetkeztünk, és bekapcsoltattuk Kabhegyet. A regionális főszerkesztőség (főszerkesztő Peták István) igyekezett jó képet vágni a dologhoz, de megkontrázni nem lehetett, merthogy ez a műsor a vidék közös programja, amely vidékkel való érvelés Peták elnöki pályázatában később igen nagy szerepet kapott, de tény, gazdaságilag ez nagyon megviselte a főszerkesztőséget. A cechet ugyanis az első néhány adástól eltekintve a főszerkesztőség állta. Ugyanakkor Debrecen, majd a még hivatalosan nem is létező miskolci stúdió bevonásával (Kékes és Tokaj adókkal) már országossá bővült a Szieszta, csak Budapest nem láthatta, mert a Szabadság-hegyet nem kapcsoltattuk be, hisz’ ez egy vállaltan vidéki, regionális műsor és hányaveti érvként könnyen szaladt ki a szánkon, hogy elég műsor szól az ötödik kerületről, szóljon most egy a vidékről is. Erre a demagógia-gyanús érvre nem is jött válasz három évig. Csak az indulatok forrtak.

Közben 1997 májusának végén Szegeden lezajlott a Circom közgyűlése. 40 országból, 272 stúdió képviseletében vitáztak rádiósok, televíziósok a közös jövőről, óriási médiafelhajtással stábok, adások, tudósítások kereszttüzében, még az Únió saját műholdas televíziója, a Euro by Satelit is idetelepült. Óriási siker a szervezőknek, óriási siker az MTV-nek. Elnöke Peták István. Az ő sikere is.

Csak azt a kezdetet feledni lehetne! Amikor egy marseillei kocsmában 1991-ben két férfi összehajol (Bán és Borisz Bergant, a Circom főtitkára) és megegyeznek, hogy a hat év múlva esedékes Circom közgyűlés Szegeden lesz.

És ezt Bán néhány évvel később, amikor már nagyon el kellett kezdeni az előkészületeket, egy főszerkesztőségi értekezleten hanyagul bejelenti: Ja, megígértem és el is fogadták, 97-ben Szegeden lesz a Circom. A döbbent arcokat látva még megjegyezte: Á, csak 20 millió forint. Hallani lehetett a fogak csikorgását. De hogyan mondjanak erre nemet, amikor Peták már dédelgeti elnöki ambícióit és egy ilyen rendezvény elnöki ténykedésének aranyozott napjait jelentheti. Bán büntetésből ezután nem kap jutalmat, a főszerkesztőség pedig támogatja a rendezvényt. Peták elnök lett, a Circom nagy siker. És az indulatok tovább forrtak.

97 őszén robban a bomba. Elbocsátások jönnek csőstül, vagy átszervezünk. Az utóbbit választjuk. Az átszervezés alapja az az ígéret, hogy nézzük meg, az adminisztratív és a műszaki állományból ki az elbocsátható, ők megkapják a nagyon rendes végkielégítésüket és felmentési pénzüket, a műsorkészítésben érdekelt tartalmi emberek alakítsanak bt-t, kft, amit akarnak, még ügyvéddel is segíti őket a televízió, vagy legyenek megbízási díjjal foglalkoztatott magánszemélyek és így maradhatnak a tévénél, mert a munka mennyisége változatlan marad. Csak legyenek külsősök! Sőt, mert a televízió azt is tudja, hogy egy-egy műsort külsősökkel drágábban lehet megcsináltatni, ezért az egyes produkciók költségvetését megemelik.

Beszoptuk. Én legalábbis igen. Sőt! Nagyon. Ilyen angyalka már rég voltam. Azt hittem, a bozótharcban jó vagyok, és kiderül, a legegyszerűbb dajkamesének is bedőlök.

A három rovatvezető belsős maradt, feladatuk változatlan, a színvonal minden körülmények közötti fenntartása! Minden tudósító, riporter kimegy külsősbe, hozzanak témát, abból a rovatvezetők válogatnak, elkészítése az ő feladatuk, csinálják meg! Éljenek meg piaci körülmények közt! Az operatőrök, rendezők kimennek külsősbe, mindenkinek lesz munkája! A gyártás marad belsős (a felvételvezető lehet külsős), mert kell, aki a felelősséget fegyelmi terhe mellett is vállalja, a műszak nagyobb része marad, mert a milliós technikát nem lehet ebek harmincadjára hagyni. Karbantartók, fűtők létszáma megvágva (minek fűtő az automata mellé), az adminisztrációé ugyancsak ( minek pénzügy, gondnokság, pénztár, ha minden bankon keresztül, és Budapesten keresztül történik). A kilencvenvalahányas alkalmazotti létszámot lecsökkentettük negyvenvalahányra, de a különbséget jelentő ötven főből jó 60 % maradt a stúdió környékén, abból, azért, annak élve.


Természetesen a televízió nem tartotta be a szavát. Nem adott több pénzt a műsorokra, sőt, egyre csökkentek a költségvetések, a nevetségességig csökkentve nem csak a béreket, hanem a műsorok elkészítéséhez szükséges gyártási költségeket is, aminek következtében szegényszagúvá vált a műsorok kiállítása. Mániákusan kerestük az olcsóbb megoldást, sajnos, már a minőség rovására, aztán már a kifizetések is kezdtek elmaradozni, egyre súlyosabb helyzet elé állítva elsősorban a külsősöket, akik előtte bérből és fizetésből élő kollégáink voltak, tartalékaik nem voltak, valóságosan nélkülöztek. És 18 évvel ezelőtti státusváltásuknak (melynek generálója a MTV) hozadékával ma kénytelenek szembenézni: minimálbérre jelentették be magukat, mert valamiből meg is kellett volna élni, és ma, amikor nyugdíjba akarnak menni, nincs értelmezhető nyugdíjuk. Tragikusan szegények.

Szóval, ez már nem volt diadalmenet. Ha nagyon sarkosan fogalmazok, én voltam az a stúdióvezető, akinél el kezdtek fogyni a műsorok, aki már nem tudott fejleszteni, próbálta őrizni a látszatot és hinni, hogy európai mintára a regionális televíziózás fontos tényezője a hazai médiavilágnak. Totális sikertelenség. Miközben még mi voltunk a „bezzeg”. Bezzeg Szegeden rend van, a műsoraik jók, a kollégák nyitottak, segítőkészek, globálisan, össztelevíziós mértékben gondolkodnak, a stúdió működik, szellemi műhely, atmoszférája van. Csak bomlik a gombolyag. Megorrontjuk, hogy az APEH holnap ráteszi az inkasszót az MTV valamennyi számlájára. A mienkre is. Ezért kora reggel kihozzuk minden pénzünket a Postabankból, mire az inkasszó megérkezik, már nálunk romlik a pénz. Néhány héttel tovább vegetálhatunk. Később jönnek a tiltakozások a fizetések elmaradása miatt, mint pl. Pécsett, később jön a sztrájk, a kékszalag, a végső kétségbeesés.


Közben 97-ben jött Belénessy. Peták elnökké választása után ugye, megüresedett a főszerkesztői szék, abba ült be. Igazából, kedveltem. Talán, még ő is engem. Elfogadtam, ő a főnök. Értékelte, hogy lojális vagyok. Kitűnő humorú, nagyvonalú, nagydumás sármőr, aki a televíziózáshoz nem értett. Ő maga mondta: én ehhez nem értek, ti csak csináljátok, én meg majd állok mögöttetek és mondom, hogy „Bizony”! Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha Belénessyt nem kapja el a politika iránti olthatatlan vágy, illetve, ha politikai meggyőződésének manifesztálása nem dönt fel minden korlátot. De feldöntötte. Így kerültek főszerkesztőségére műsorkészítői státuszba a legextrémebb politikai figurák, majd lehetett később a MTV hírigazgatója, a Duna TV elnökhelyettese, az MTI vezérigazgatója. Mondja valaki, hogy ezek nem politikai állások!


Elmúlik egy év, s már nem a műsorok minősége az elsőrendű szempont. Peták már nem elnök, mentőövet Belénessy dob neki, felveszi tanácsadónak. Változnak a prioritások. A szakmai tudás elsőbbségét felváltja a politikai hűség elsőbbsége. Igazából a műsorok már nem is fontosak, csak akadályozzák a politikai érvényesülés lehetőségeit, elveszik az időt. Még ezekkel is foglalkozni kell!

Az én sorsom ezután már nagyon egyirányú. 1999-ben valamikor Belénessy felkéri Békés Sándort, a pécsi stúdióvezetőt, vonuljon nyugdíjba. Volna még pár éve, de semmi sem drága. Helyére saját egykori titkárságvezetőjét teszi, aki (ilyen a világ), hamar szembefordul vele, amikor Pécsett kitör a sztrájk, a sztrájkolók mellé áll. Tóth Károly debreceni és Lódi György miskolci stúdióvezetőknek októberben önkéntes futár viszi a felmondást. A sors iróniája (ilyen a világ), mire Miskolcra és Debrecenbe ér, már mindketten betegállományban vannak. Megorrontották, mire készül főnökük. Segítette ezt egy telefon. Ezt még Varga László budapesti, Pehi László szombathelyi stúdióvezető és én megúsztuk, úgymond nem követelte senki a mi fejünket. Tegyük hozzá, Varga elég jól volt bekötve Demszkyhez, Pehi magáncég volt, bérmunkában készítette a regionális műsorokat, onnan azért nehéz lett volna leváltani, engem pedig szerintem Belénessy nem akart leváltani. Nem volt konfliktusunk. Akkor miért? A munka rendben ment. A stúdióban rend volt. Nem volt semmiféle botrány. Egyszer, valahol a Dráva partján egy főszerkesztőségi zabáláson (mert azért az volt, rendesen), azt mondta: Nem tudok bemenni úgy a parlamentbe, hogy egy fotelből ne emelkedne elém Bartha, a szegedi polgármester és ne kérdezné meg, mikor váltod már le Bubryákot? Hittem is, meg nem is. Aztán azt is mondta, de ekkor már jelentős volt a pálinkafogyasztás, hogy: mert komcsi vagy. Azt mondják! Mire azt mondtam, családom történetét vizsgálva ez különlegesen érdekes felfedezés, de tény, már 23 vagyok a televíziónál és ez sokféle következtetésre enged lehetőséget. Ebben maradtunk. Decemberben áthívott Pécsre és egy ebéd keretében roppant humánus tálalásban jelentette be, Bubikám! Nem tudlak tovább tartani. Akkor, őszintének látszó pillanatában azt mondta, Csernus, az egyik televíziós kuratóriumi tag volt az, aki szorgalmazta, Szabó László Zsolt elnök minden stúdióvezetőt váltson le, legyen ez az alapja a megtisztulásnak. És ő nem tudott ellenállni. Megtisztultak. Vargát fél-egy évvel később, Pehit rondább módon, cégének szerződését megszüntetve tették el az útból (láb alól).


December 31-én közös megegyezéssel megszűnt a munkaviszonyom. Csak azt akarták, amit végül Tóth és Lódi estében meg is valósítottak, hogy engem is egy sorral hátrébb vonnak, leváltanak, valaki viszi tovább a boltot, én meg maradok nyugiban. Nem tetszett a leváltás. Én nem csináltam semmit. Nem volt oka. Kértem, indokolják meg. Nem indokolták. Ekkor azt kértem, Szabó László Zsolttól, rúgjon ki! Nem rúgott ki. Egy ideig ment az áldatlan vita: Indokold meg! Nem indokolok! Rúgj ki! Nem rúglak! Akkor közös megegyezés! Rendben! Egy hét múlva számlámon volt a végkielégítéssel egyenértékű jutalom. Így történt.”


Szeretném idézni Tanács Istvánnak a Népszabadságban megjelent 1999. december 28-i belső vezércikkét: Magyar citoyen.

„Nem bolt Bubryákkal szemben semmi szakmai kifogása, csak mindenütt új stúdióvezetőt akart – ezt mondta a szegedi körzeti tévéstúdió új vezetőjének beiktatásakor, a régi leváltásakor Szabó László Zsolt, a „királyi” televízió elnöke. Bubryákkal az volt a baj, hogy már eddig is stúdióvezető volt, nem a mostani kurzus csinált főnököt belőle, vita estén talán lett volna benne némi polgári öntudat, hogy ellentmondjon, vagy megpróbálja önállósítani magát. Az utód, Olajos Csongor cseppet sem fideszes korú, ugyanaz a nemzedék, mint Bubryák, vagy a szegedi stúdió másik hajdani riportere, Király Zoltán. Egykoron még látták Berecz Jánost meg Grósz Károlyt a tévéstúdió kis tanácstermében: ugyanazon asztalfőn ült mindkettő, ahol most a tévéelnök. Bubryák is el tudta végezni a feladatot, Olajos is el fogja tudni. Mi végre volt akkor a csere? – kérdeztem a sajtótájékoztatón. Miért ne legyen Csongor? – kérdezett vissza Belénessy Csaba a regionális stúdiók főnöke.

Amikor először hallottam, hogy Bubryák megy, Olajos jön, azt gondoltam: Olajos Csongor elárulta a kollégáját. Ha volna benne önérzet, véltem, akkor nemet kellett volna mondania az ajánlatra: ilyen áron nem kell! Ha már mindenáron politikai alapon megy az egész, akkor játszanak nyílt lapokkal: legalább azt ne ússzák meg, hogy Bubryák helyébe nyíltan valamilyen politikai vadszamarat kelljen ültetniük.

Amikor azonban másodjára végiggondoltam a dolgot és megpróbáltam beleélni magam mind a leváltott, mind a kinevezett stúdióvezető helyébe, már nem voltam olyan biztos abban, hogy igazam van. Arra kellett gondolnom, hogy mit tud kezdeni magával egy kirúgott stúdióvezető, illetve egy kegyvesztett szerkesztő Szegeden, amely város médiaszempontból mégisvsak a második legfontosabb hely Magyarországon Budapest után. Ezeket a kollégákat én polgároknak gondoltam mostanáig. Olajost is, Bubryákot is, Gellérfy Lászlót is, aki vezető riporter volt ugyanott, míg pár hónapja ki nem vágták, különösebb indoklás nélkül. Mondjuk, nem burzsoának, hanem citoyennek, nem pénz hanem tudástőkéseknek véltem őket. Ha igaz lenne, amiről a polgár szó kapcsán ömlengeni szoktak, akkor a polgárt éppen az tenné polgárrá, hogy nem kell tartania a hatalomtól, a kurzusváltástól, mert tud valami olyasmit, ami fölül van a politikán, ami megkérdőjezhetetlen, ami személyes öntudatot adhat.

Rá kellet jönnöm, hogy magyar citoyen nincs. A tudástulajdon minden formájában politikafüggő. Errefelé a tőkésnek is a politikától kell függnie, legalább addig, míg megszerezte a korábbi állami vagyont, de ő legalább utána lehet félig-meddig független, ha képes a tulajdont működtetni.

Gellérfy, akinek az én szakmámban, az én fogalmaim szerint polgárnak kellene lennie, a megyei önkormányzatnál kapott átmeneti menedéket, mint sajtófőnök. Bubryák azt mondja, megpróbál önálló válalkozást indítani – na de honnan szerez pénzt hozzá? Ezek után, amikor a stúdióvezetővé Olajos Csongor helyébe képzelem magam, rögtön találok is mentségeket. Hiszen azért csak jó a szakmának is, a kollégáknak is, ha hozzáértő szakember, és nem valami pártkatona kezébe kerül a kormányrúd. Hátha ki lehet szakítani némi támogatást az európai mintájú regionális televíziózás fejlesztésére. Hátha – szólhat az önáltatás, miközben nyilvánvaló, hogy itt már a választási kampányra gyűjtik az embert és a hadianyagot. Pálfy G. és Stefka egykori szerepe vár újabb és finomabb aktorokra. Szakmai álmok, európai regionalizmus, médiaszabadság?

Majd. Majd a győzelem után. Ha meg nem lesz győzelem, akkor Olajos megy majd, s egy új elnök jön bejelenteni: különösebb oka nincs a leváltásra, de „frissíteni” kell a csapatot, a műsort, a mentalitást.”


Mi történt később idézzük Bubryák korábban megfogalmazott véleményét.


Bubryák Istvánt:


„(…) jött egy új elnök. Tíz éve már! Szombathelyen kijelenti, hogy „a hazai televíziózásnak ma egy erős, ütőképes, jó műsorokat készítő regionális stúdióhálózatra van legnagyobb szüksége. Erre kell építeni, övék a jövő, mert itt mindent meg lehet csinálni.” Ebben igaza volt. Szó szerint. (El lehetett adni például a székházat is.)


El lehetett vinni a regionális televíziót Miskolcról Tiszaújvárosba, mert a politikai megfelelés kényszere, és néhány ember gazdasági érdeke vélhetően ezt így kívánta. (Történik 1998-ban). Vissza lehetett vinni a stúdiót Miskolcra, mert a politika és néhány ember gazdasági érdeke ezt most vélhetően így kívánta.(Történik 2000-ben)


A csodaszép ebben az, hogy akik a csiki-csukit a miskolci tévével eljátszották, ugyanazok.
Meg lehet hirdetni Szombathelynek a szép jövőt 1999 júniusában, és át lehet vinni a szombathelyi regionális stúdiót Sopronba 2000 júliusában. (Ez azért ólomsúlyú pofátlanság. A Magyar Televízió, amely sok tízmillió forinttal tartozott a szombathelyi stúdiót üzemeltető kft-nek, talán, mert annak nem lehetett felmondani és talán, mert annak vezetője kérni merészelte járandóságát, úgy oldotta meg a problémát, hogy egyszerűen átvitte a stúdiót Sopronba. Új kft, új szerződés, új tartozás. Emez meg dögöljön bele a kifizetett adókba, a törvény szerint előre kifizetett áfákba, köztartozásokba! 2001. februárja vidéken robban. Stúdióban éjszakázás, petíció, követelés, elnöki fenyegetés, ultimátum, tüntetés. Pécsett megtorlás, Szegeden keresztényi megbocsátás. Némi pénz. A botrány ára. Elnök elbocsátása. Új elnök. Új elbocsátások, új adminisztráció, új éhes szájak a televízió asztalánál.
Külsősök feketelistázása, most már Szegeden is. (Ki beszél itt keresztényi megbocsátásról, amikor a bosszú olyan édes?) Aki ugatott, most repülni tanul. Vedd tudomásul, a munkát én adom, a pénzt én (nem) adom, a Te kutya kötelességed, hogy tűrj! Tűrd, ha nem fizetek, tűrd, ha hitegetlek, tűrd, hogy tönkrement a családod, az egzisztenciád, tűrd, hogy adósságaid vannak, hogy elárvereznek, hogy megszégyenülsz, hogy semmit nem számítasz, mert csak egy szar külsős vagy! Hogy én tettelek külsőssé? Hogy én beszéltelek rá? Tudod mit? Kuss! „

(Forrás: Bubryák István: Jelentés a túlpartról. Megjelent: Dél-Alföld 2000. júniusi szám, módosított kiadás: MÚOSZ honlap 2010. jan. 8. TVMT honlap 2010. jan. 13.) szerkesztett változat: Délmagyarország 2010. jan. 11.)


Olajos Csongor 1999. decemberétől, 2001. februárjáig volt a Szegedi Körzeti Stúdió vezetője. Így emlékezett erre az időszakra a nyári beszélgetésünk során:

“1999. decemberétől, 2001. februárjáig voltam az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának vezetője. Beosztásom: szerkesztőség – vezető volt. A körzeti stúdió főszerkesztőjének (Belényesy Csaba) irányítása alatt dolgoztam, meglehetősen kevés önállóságot kaptam, ellentétben azzal az időszakkal, amikor Regős Sándor és Bán János volt a stúdióvezető – főszerkesztő.

Kinevezésemről, és távozásomról jobb lenne, ha egy régebbi interjúból idéznénk. Ezt egyik kedves tanítványomnak (Szegedi Egyetem, kommunikáció szak) adtam 2002. decemberében, amikor frissek voltak az emlékek, és főképp; nem megjelenésre szántuk, ez Sarnyai Tibor végzős hallgató vizsgariportja volt. A vizsgája olyan jól sikerült, hogy az interjú még ma is olvasható az interneten, a rólam szóló irások között, (www.linlap.imi.hu) “Nem árt, ha egy újságíró igazat is mond” címmel.

“(…) – Ennek ellenére mégis belekerült a “sűrű” politikába 1999 és 2001 között.

Olajos Csongor: Elődömtől, Bubryák Istvántól mindig megkérdezték: ugye téged leváltottak? Azt válaszolta: igen, de ehhez Csongornak semmi köze. Van ilyen rendes ember is, akit leváltanak, és maga védi meg az utódját. Tudniillik azt történt, hogy Szabó László Zsolt tévéelnök elhatározta, hogy valamennyi körzeti stúdióvezetőt, kivétel nélkül, automatikusan eltávolít. Adva volt két lehetőség: vagy engem mint a stúdió legidősebb, legtapasztaltabb riporterét neveznek ki, vagy hoznak “idengenből” valaki mást. Ezt velem közölték is. Mielőtt feleltem volna, beszéltem az elődömmel. Ő is azt mondta, hogy el kell vállalni. Érzésem szerint ezzel különösebb gond nincsen, engem nem a politika választott oda. Hogy én a politika miatt kerültem el onnan, az kétségtelen tény, bár nem kellett volna ebből politikai ügyet kreálni: fél évig nem kaptak az emberek fizetést. Azt tudni kell, hogy a körzeti stúdió nem önálló gazdasági egység, tehát mi ezt nem tudtuk befolyásolni. Amikor tüntettek, nem ellenem tették ezt, hanem a magyar televízó vezetői ellen. Akik az utcára vonultak, nem politika ellen tiltakoztak. A dolog akkor lett politika, amikor ellenzéki pártok jelentek meg a rendezvényen. Azt hiszem, hogy a fiúk nem gondolták ezt végig. Nem ők keresték tehát a politikát, az keveredett hozzájuk. Én végig együtt éreztem velük – rosszul hangzik ez egy vezetőtől, akinek fizetnie kellett volna, de hát erre nem volt lehetőségem-, viszont nem értettem egyet azzal, hogy az utcára vitték a problémát. A munkahelyi belső gondokat nem tartom helyesnek utcára vinni, akármilyen is a munkahely. Végül is azután harapófogóba kerültem, hiszen egyik fél megelégedésére sem tudtam nyilatkozni: a tévének azt mondtam, hogy abszolut helytelen, hogy nem adnak pénzt, az embereknek pedig azt, hogy nem értek egyet azzal, hogy kimentek az utcára. Ezek után tudta, hogy az utcára menőknek viselniük kell a következményeket, tudtam, hogy megtorló intézkedések lesznek. De mindannyian barátaim, kollégáim, tanítványaim voltak. Úgy éreztem, hogy én ezt nem vállalhatom. Ezt így megírtam Szabó László Zsoltnak. Ezek után megváltunk egymástól.”


Jurkovics János 2001-től kapott megbízást a szegedi Stúdió vezetésére.


Korábban az MTV TV -híradójának szolnoki tudósítója volt. Egy országrészről (Jász-Nagykun-Szolnok, Nógrád, illetve Pest és Heves megye egy szeletének) történéseiről tudósította a Híradó nézőit. Egyúttal az MTV számos műsorának (A hét, Parlamenti Napló, Patrin, Mérleg, Aranyfüst stb.) rendszeres alkotója volt. 1997 őszéig dolgoztunk egy szerkesztőségben. Nagyszerű évek voltak a közös munkában. János élvezte a munkát, emlékszem milyen boldogan mesélte, hogy a szolnoki városi lakásukból sikerült kiköltözni a családdal a Holt – Tisza partjára egy családi házba. Rajongott a munkájáért, és munkáját a budapesti televíziós vezetés is elismerte. Ebben az időben emlékszem, arra is büszke volt, hogy kis műhelyében milyen különleges bútorokat készített a családi fészek számára. Büszke volt cseperedő fiára és lányára is. János 2001-ben izgatottan, hívott, ajánlatot kapott vállalja el az MTV Szegedi Körzeti Stúdiójának ideiglenes vezetését. Az év májusában ideiglenesen Szegedre költözött. Évente találkoztunk többször is, vagy én jártam Szegeden, vagy Ő Pesten. Sosem volt, hogy ilyenkor legalább egy – két órára ne találkoztunk volna. Ahogy, évekig mindig így kezdtem az első mondatot:” kicsomagoltad –e bőröndöt?” .A válasz mindig így kezdődött „ Nem, erre mikor kerül sor, - Nem tudom” . A beszélgetés arra utalt, hogy mindig azt mondta, őt, ideiglenesen bízták meg, aztán megy vissza Szolnokra, hisz ott a család. Minden péntek délután utazott haza a családhoz, hétfőn hajnalban meg vissza Szegedre. Sokat beszélgettünk a zenéről, amit maga is nagyszerűen művelt, meg az új kifejezési eszközről, a festészetről. Emlékszem közös volt Híradós tudósító operatőrünk Fodor Balázs nyugdíjba vonulása alkalmával, mindannyiunk meglepetésére Balázst, egy nagyszerű portré festménnyel lepte meg. A festmény ma is ott látható Balázsék ebédlőjének falán.

Amikor áthelyezték Szegedre ideiglenesen bízták meg a Stúdió vezetésével. Éveken keresztül vezette így a stúdiót. Hétvégeken pedig hazautazott Szolnokra. Csak nem sokkal halála előtt költözött Szegedre.


Bubryák István kérdeztem ismét idén nyáron erről a korszakról:


Bubryák István: Jurkovics János állt a szegedi stúdió élén a leghosszabb ideig. 2001. májusától 2013. február közepéig, haláláig. Nehezen kezdődött, még nehezebben folytatódott.

Nem volt diadalmenet a regnálása. Nem is lehetett. Meggyőződésem, hogy ő volt – hogy ne mondjak nagyon-nagyot -, a szegedi televíziózás legtisztességesebben gondolkodó, kollégáit az elfogultságig védelmező, főnökeivel a leglojálisabban viselkedő és gondolkodó vezető, egy nyitott, őszinte, jó humorú, kitűnően író televíziós személyiség, aki az írott sajtóból jött, és akire Ilia Mihály azt mondta, nagyon biztató kísérleteket tett az irodalom terén is. Aki tudja, ki az az Ilia, az tudja csak értékelni ennek a kijentésnek az erejét. Órákig lehetett vele vitatkozni és abból a vitából semmi sem jutott az érdektelenek fülébe, korrekt volt, mentes minden kicsinyességtől, bosszúszomjtól. A világot úgy fogadta el, amilyen. Az embereket is.

Lehetetlen helyzetbe került. Nem tudta, ő kell ide, vagy csak foglalja a helyet valakinek. Nem tudta, Olajos hirtelen nyugdíjba vonulása után a személyes jótulajdonságai miatt került-e a vezetői székbe, vagy előkaptak valakit, aki ideig-óráig elvezetgeti a stúdiót. Egyhangúan teltek a napjai. Reggel 8-tól este 10-11-ig bent volt a stúdióban. Hová is ment volna? A stúdióval szemben, a tér másik oldalán, egy albérletben lakott, hétvégén hazament Szolnokra, hétfőn tiszta ruhát hozott és kezdődött minden előlről. Jó barátságba keveredtünk. Annak ellenére, hogy kétféleképp szemléltük a világot (tetszenek tudni, mire gondolok, ugye?), köztünk ebből affér nem keletkezett. Sőt! Együtt röhögtünk azokon, akiknek napi tetteit, döntéseit, viszonyulásait a politika határozta meg. Ez a baráti viszony azt is jelentette, hogy 2002-ben, amikor a szocik visszajöttek a kormányrúdhoz és Belénessy nagy titokban megkeresett, hogy “vissza kéne jönni Bubikám!”, először neki szóltam: visszahívtak. És ő ugyanazt mondta, mint én Csongornak, amikor ő szólt nekem, hogy kinézték a helyemre: “vállald el, nincs harag, tudom, hogy nem te fúrsz, ez egy hatalmi játék. Inkább te, mint egy polikai vadbarom.” De nem lett belőle semmi. Néhányszor még felböffent Belénessyben, hogy most, de azonnal megcsináljuk a váltást, de minden maradt a régiben. Én sem igazán kellettem, annyira nem is szorgalmaztam. Utoljára 2006-ban, közvetlenül a választások előtt akartak újból reaktiválni, de akkor én mondtam nemet. Önkéntes politikai hulla azért nem akarok lenni. Ezeket ő jól leplezett derűvel érte meg, néha-néha megjegyezte, bizonytalan abban, szabad-e neki vastagabb könyvet kivenni a könyvtárból, hátha nem tudja már itt befejezni. Biztos, hogy nagyon darálta az idegrendszerét.

A személyes sorsán kívül nagyon rosszul élte meg, hogy a stúdió presztizse egyre csökkent. És nem miatta. Egyszerűen a tévé vezetése, sem az akkori, és különösen nem a mai - amely be is zárta a regionális stúdiókat -, nem értette és ma sem érti a regionális televíziózás lényegét. Azért furcsa ez, mert egész Európában értik.

Az a legnagyobb gond, hogy azt hiszik, ha egy tudósítás vidéken készül, pláne, ha azt egy vidéki tudósító készíti, az már regionális adás. Nem, az csak egy híradó, vagy magazin anyag, vagy önálló film, ami éppen ott, azok által készült el. Nem több. És ezen műsorok összessége még nem regionális műsor.

Az egy műsorforma. Célja szerint feladata megmutatni, hogy az országos események, tendenciák, jelenségek hogyan jelennek meg, hogyan tükröződnek a régiókban, ugyanakkor a regiók eseményei, történései hogyan jelennek meg az ország politikai, gazdasági, kulturális életében. Oda - vissza tükröztetés. Ez azt jelenti, hogy egy regionális televíziónak kell legyen önálló híradója, aktuális közéleti műsora, művészeti szakműsora, ha van ereje készítsen saját dokumentum és ismeretterjesztő filmeket, közvetítsen színházból, stadionokból és más helyszínekről, vegyen részt a régió lakosainak minél szélesebb körő informálásában, oktatásában, képzésében! Na, ezt nem értették és értik.ma sem a tisztelt médiapolitikusok és médiavezetők.

A fejlesztés helyett (Pl Lengyelországban az ő ideje alatt két regionális televízió indult) a stúdiók és közte a szegedi ereje is egyre csökkent, önállóságukat egyre szűkebbre szabták, a végén már a jutalmakat sem a stúdióvezető(k) adták, hanem a budapesti főszerkesztőségen ülő főszerkesztő és gazdasági vezető. Még ajánlást sem kértek. Csak úgy nevek alapján. Ha ismert, akkor kap. (Vagy pont ezért nem kap) Nem viccelek: egyszer egy kocsi azért ment fel Pestre, hogy WC-papírt hozzon le. Itt biztos képtelenek arra, hogy megvegyék.

S mindezzel együtt fokozódott velük szemben a gőg. Álltak ajtóban vagy szőnyeg szélén, s hallgatták kényszeredetten a kioktatásokat, az arisztokratikus felsőbbrendűséget:

“Te mondd! Szegeden van taxi? És szálloda? És jó? Mert akkor lenn aludnánk. “

“Tudnátok készíteni nekünk 5 percet a bemutatóról? Küldjetek számlát X összegről! Nem tudtok? Mert? Igen? Ti is az MTV része vagytok? És így ingyen van? Nahát! Nem is tudtam!”

“Te mondd! Amikor nem nálunk vagytok adásban, akkor hol sugároztok?”

Hasonló kérdések között válogatva próbált küzdeni az (el)ismertségért. Az évek múlásával a helyzet egyre rosszabbodott. Ahogy a régi garnitúra, amelynek még voltak ismeretei a regionális televíziózásról kikopott a tévéből (meghaltak, nyugdíjba mentek, kirúgták, lehetetlenné tették őket) és elfoglalta helyüket az új, úgy zuhant egyre mélyebbre a regionális televíziók ismertsége. Ma már kivételesnek számít -illetve számított míg léteztek -, hogy valaki tudja, miért vannak.

Meggyőződésem, hogy ez őrölte fel. Tenni akar? Ne akarjon! Segíteni akar? Ne segítsen! Jót akar? Akarjon otthon! Elképzelése van? Kit érdekel?

Személyes tragédiaként élte meg 2011. júliusát. Amikor húszegynéhány embert elbocsátottak az ő megkérdezése, véleménye nélkül és iszonyú energiájába telt, hogy néhány embert visszavetessen a működőképesség megőrzése érdekében. Személyes felelősséget érzett sorsukért, és ez nagyon megviselte, amit fokozott még az a döntés is, amely elvette a szegedi televízió önálló szerkesztőségi jogosítványait, szeptember 1-től megszűntek a szegedi felségjellel készített adások. A megmaradt munkatársak egy része is elment. Itt maradt egy gyártóbázis, amely bizonyos részmunkákat, szolgáltatásokat végez az anyatelevízió számára, bedolgozik néhány magazinjellegű műsorba, illetve készíti a nemzetiségi (román és szlovák) műsorokat. Kegyes döntéssel Szegeden készült két nemzetközi műsor (Alpok-Adria magazin, Kvartett), amelyek jellemzője, hogy egy magyar anyagot kell leforgatni és kiküldeni a társaknak és 6 - 7 jön helyette, cserébe. Abszolút gazdaságos.

Rémülettel vette tudomásul, hogy amiért Szegedre jött, amiért lelkesedett, amit szeretett, amit akart, mind-mind összeomlott. Ráadásul az, ami iránt ő ezekkel az érzelmekkel viseltetett, azok helyes és szép célok, európai kitekintésben is helyesek. És külön fájt neki, hogy mindezt az “övéi” (ugye, tetszenek érteni mire gondolok), csinálták. Hogy a legnagyobb pofont tőlük kapta. Mert ehhez képest könnyű volt 2009. késő őszén, egy végletesen legyengült szoci kormány idején, amikor állítólag valaki a tévében kitalálta, hogy meg kéne szüntetni a regionális stúdiókat, demonstrációt szervezni, behívni a stúdióba a négy déli megye (mind akkor ellenzéki) vezetőjét, akik boldogan írták alá tiltakozásukat a még ki sem mondott terv ellen. Nem is lett belőle semmi.

De most, itt, az úthengernek nem tudott ellenállni. És különös kegy, hogy Szegeden ez a gyártóbázisféleség még maradhatott. Pécset, Sopront, Miskolcot, Debrecent úgy söpőrték el, mint utcaseprő a szemetet.

Számára ez volt a kegyelemdöfés. Bevégeztetett. 2013. februárjában meghalt. Fölösleges a halála és az előtte lévő időszak eseményei között ok-okozati összefüggést keresni. Nem kimutatható. Csak egy többre hívatott ember kínlódását, kis győzelmeit és nagy vereségeit fogjuk találni.


Ide másolom betűhíven azt a búcsúztatót, amelyet halála egyéves évfordulójára írtam, az emlékére megjelent könyvbe: erről a 12 évről szól.


ÍGY VOLTÁL TE ITTHON, KOMÁM!


Egy-egy „harcosabb” éjszaka után, félszemét behunyva

lopva felém pislantott és cigányosra változtatott hangon

elkezdte:

„Tisztőtt bírósaag, az úgy történt…”

és mindig azzal fejezte be a mesélést:

„A foglalkozás elérte célját!”


Tisztelt Bíróság! Az úgy kezdődött, hogy Jani rendelt két sört. Aztán én is rendeltem kettőt. Aztán ő még kettőt. Hát én is. Aztán jött Sanyi. Ő kért három sört, és kísérőként még bocsánatot, hogy késett. Jani megbocsátott és ennek jeleként kért három sört. Én se voltam haragudós kedvemben, legyintettem és kértem három sört. Sanyi rendelt volna még hármat, de én nem kértem. Jani kért, mondta, őt a fekete öv kötelezi. Én meg mondtam, hogy nekem még övem sincs. Szóval! Így elvoltunk záróráig, ők ketten még néhány bajnokságot lejátszottak, én inkább csak mosolyogtam. Néha kimentünk vizelni, mert azt a sok sört nem bírtuk fejben tartani.

Tisztelt Bíróság! A foglalkozás elérte célját. Azon az estén jelentős forgalmat generáltunk. Így történt.

Igen, közben azért beszélgettünk is. Én mondtam is neki, - már Janinak-, hogy a hagyományokat őrizve tulajdonképpen nekünk utálnunk kéne egymást, mire ő azt mondta, hogy életében még senkit nem utált igazán, meggyőződésből, csak néhány nagyképű, öntelt kultúrbarmot (bocsánat, hogy így szó szerint idézem, de hát tényleg ezt mondta). De, én erősködtem, hogy igen, ez lett volna a szabványos, mert hát én voltam előtte a főnök itt, és - ha nem számítom azt a bő egy évet, amikor a Csongor vitte a „bótot” - ő váltott. Aminek egyenes következménye, hogy neki, mint újdonatúj főnöknek fikáznia kellett volna engem, a dilettáns elődöt, nekem pedig vérben forgó szemekkel kellett volna világgá kürtölni, hogy tönkre teszi azt is, ami jó volt.

És én akkor azt mondtam, hogy ez nem normális dolog, hogy így együtt sörözünk és már nem is először. Sanyi meg azt mondta, hogy ez abszolút normális dolog, csak Magyarországon még szokatlan. Mert miért ne piálhatna együtt két, már nem is egészen fiatal (ez szép volt, mert én nyugdíjas vagyok) fazon, ha egyébként egyetértenek. Ezen elgondolkoztunk. Aztán azt mondtam Sanyinak, hogy naív. Jani meg azt mondta, hogy álnaív, de jót akar. Most se tudom, melyik a rosszabb. Vagy jobb. Merthogy én azt mondtam, naivitás azt hinni a XXI. század második évtizedének kezdetén, Magyarországon, hogy két ellentétes politikai kurzusban szolgáló egymást váltó két főnök nyilvánosan, többször is, barátilag együtt sörözhet. Azt a hatalom nem tűrheti, s szól. Vagy ami még rosszabb, megbízhatatlannak tartja. Jani meg azt mondta, hogy Sanyi pontosan tudja, hogy hosszú távon ez a sörözős barátság nem maradhat fent, mert abba valakik úgyis beleugatnak, de mégis azt mondja, hogy lehet, mert ő idealista, mert szeretné, ha ez így lehetne. Egyébként neki még eddig nem szóltak, hogy ne barátkozzon velem. Sanyi megjegyezte, akkor legfeljebb alámerülünk az illegalitásba.

Én ekkor azt kérdeztem Sanyitól, hogy szerinte melyikünknek van igaza? Azt mondta, hogy ezt ő leszarja, neki ne mondják meg, kivel barátkozzon, kivel ne! Én akkor arról kezdtem szónokolni, hogy mi Janival két külön politikai érában voltunk kakasok a szemétdombunkon. Én a szociknál, és ezért engem az előző Fidesz-érában ki is nyomtak, mire Jani azt mondta, hogy ez így nem igaz, mert én is, ő is, főleg a szoci érában voltunk főnökök, ő ráadásul két cikluson keresztül is, csak ő még átevezett a következő Fidesz-érába is, én meg nem tudtam az elsőt se túlélni. Ebben kénytelen voltam neki igazat adni.

Ekkor Sanyi azt mondta, hogy mi ketten hülyék vagyunk, mert nem az számít, ki melyik kurzusban kakas, hanem az, ki melyik érában válhatott kakassá. Engem, - mondta nekem, – a szoci érában neveztek ki, tehát én komcsi vagyok, Janit meg a Fidesz-érában, tehát ő népnemzeti. Ilyen egytengelyű ez. Egyszerű, mint a faék.

Én ekkor próbáltam közbevetni, hogy ez így baromság, de ekkor ők engem lenyomtak.

Merthogy Jani azt mondta, neki minden választás előtt automatikusan félnie kellett.

2002-ben attól félt, hogy a nyertes szocik kinyomják, mert Fideszék nevezték ki, alig egy éve. De valahogy maradhatott.

2006-ban attól félt, hogy jön a Fidesz, és majd azok nyomják ki, mert végigszolgált egy egész szoci-ciklust. De nem történt semmi, maradtak a szocik.

2010-ben attól félt, két kihordott ciklusa miatt a Fidesz egyszerűen lelövi, elvégre ellenálló, hisza szociktól annyi mindent kibírt. Nem is tudja, hogy élte túl…

Akkor mondtam Janinak, hogy nem irigylem, és soha nem fogom irigyelni. Mert nekem megadatott szépen levonulni a küzdőtérről, míg ő kénytelen úszni az árral. Bizonyítani a nem tudni mit. Ekkor lehet, hogy mégis ittam még egy sört, de ezt pozitíve nem tudom. Jani elgondolkodott a mondottakon. És aztán azt mondta: ebben van valami.

Dolgozott a sör. Ezért azt találtam kérdezni tőle, hogy miért tűri? Ő akkor azt mondta azért, mert ha ő nincs, idenyomnak valami politikai vadszamarat, vagy egy szakmai seggfejet – megint bocsánatot kérek a kifejezésért, de így mondta-, és akkor nézhetünk. Ezen én gondolkodtam el, és azt mondtam: ebben van valami. Sanyi meg azt mondta, már több mint tíz éve van itt Jani és ő fogadott is, hogy ő lesz a leghosszabban regnáló vezető, mert csak ezzel a módszerrel lehet eredményes az ember. Laissez faire, laissez passer. Hagyni kell mindent menni a maga útján! Ha nem, valagba rúgnak. Hát, az az igazság, ebben is van valami.

Jani ekkor azt mondta, nehogy azt higgyük, ez neki valami orgazmusközeli állapot. Igaz, lassan tette túl magát azon, hogy alig egy évvel idejövetele után, 2002-ben már keresni kezdték az utódját, de értette, mert ha úgy vesszük, őt a jobboldal juttatta székébe és Csabi úgy gondolta, viríthat egyet a frissen nyertes szociknál, ha őt lecseréli.

Igen, tisztelt bíróság! A Csabi az ő főnöke volt, meg előtte az enyém is. Engem ő ejtett el-ilyen szépen mondta, hogy kirúg-, és Janit is ő hozta ide.

Igen, értem. A tárgyra. Jó. Erre én mondtam, hogy ebben az a szép, hogy engem kért fel újból a Csabi az ő helyére és én először neki szóltam, hogy aktualizálódóban vagyok, tudjon róla! Akkor Jani azt mondta, hogy persze, ezt már ezerszer megbeszéltük és jót röhögtünk rajta, de azért nem örült. És annak se örült, amikor még vagy másfél évvel később is, heteken át napirenden volt a leváltása, meg az, hogy én jövök a helyére, és ő azzal volt kénytelen hívogatni Csabiékat, hogy vegyen-e ebédjegyet a következő hétre? És, amikor már szóban megkapta az értesítést Csabiéktól, hogy vége, csomagoljon, mert jövök én, még én voltam, aki nyugtatgattam, mert velem erről senki nem beszélt, tehát nem lehet igaz, ez csak olyan játék! Nem tesz jót az ember idegrendszerének, önbecsülésének – mondta Jani. Ezzel egyet kellett érteni. Valószínűleg Sanyi találta telibe a szituációt, mert azt mondta, hogy Csabi mindkettőnket feltett az étlapra, ha valaki választani akar közülünk, hát rajta, válasszon! Ő mindenképp jól jön ki a buliból! Neki ilyen emberei vannak! Íme! De senki nem akart választani, vagy nem értette talán a szituációt, így maradt minden a régiben.

Tisztelt Bíróság! El kell mondanom, hogy úgy láttam, nem vagyunk teljesen józanok. Ennek a feltevésnek az igazságát abból is eredeztetem, hogy Jani hirtelen azt mondta, most már sokszori próbálkozás után szeretné megalapítani a SZPKK-t, azaz a Szőrös P….- t Kedvelők Klubját-t, (bocsánat, hogy csak így P.- vel jelölöm vallomásomban a klub emblémáját, de ezt kimondani itt biztosan nem merem), ahová barátjaként elvár!

Ezt én csípőből visszautasítottam, mert én e tárgyban nem vagyok hajlandó semmilyen diszkriminációra, kirekesztésre, megkülönböztetésre!

Ő ebben a tekintetben igen konzervatív- mondta-, nem tartja elfogadhatónak, hogy egy nő borotválkozik. Én erre azt mondtam, hogy mi a baj, hajat is vágatnak?

Ő erre csalónak nevezett és demagógnak, mert azt nekem is tudnom kell, hogy azt a valamit nem kell frizőrözni, az olyan, mint ahogy Isten adta, élete végéig.

Én meg azt mondtam, hogy legyen már joga eldönteni a tulajnak, milyen díszítést akar a kút köré, ha egyszer az övé! Láttam, hogy nincs foganatja érveimnek, de ő is láthatta, hogy emberére akadt! Úgy emlékszem, Sanyi vágta ketté Gordiuszt, mert azt mondta, mindegy milyen, legyen belőle sok!

Ezen jót röhögtünk, aztán elgondolkoztunk. Aztán nem röhögtünk.

Igen! Tisztelt Bíróság! Értem. Nem tartozik a tárgyhoz. Jó. Nem beszélünk többet a p….ról! Értem. Én nem beszélek. Nem fontos. Illetve fontos, csak most nem.

Egyszercsak Jani ellentmondást nem tűrően kijelentette, hogy a hülye sörözésünk miatt nem néztük meg a meccset a tévében, és ez hiba. Én fölpaprikázódtam, és azt mondtam, egyrészt tudta, hogy meccs van, miért jött el, másrészt minek nézzek magyar focit, amikor spanyol, olasz, német, angol meccseket láthatok, minek bosszantsam fel magam. Ő erre azt mondta, hogy ez válogatott meccs volt, és ő szereti a magyar focit és ne cikizzem, mert nem muszájból, vagy törleszkedésből szereti. Én meg azt mondtam, hogy én nem cikizem, csak én így harcolok a kisebbrendűségi komplexusaim ellen. Nem nézem. Sanyi meg azt mondta, hogy nyertünk, mert ő akkor jött el otthonról, amikor befejeződött a meccs, és nyertünk.

„No, ugye! Bocsika! Mondd még egyszer tanult barátomnak!” –mondta Jani. Nem is volt hajlandó többet beszélni a futballról. Nyertünk. Jóleső elégedettséggel körülnézett, aztán egy ideig csendben voltunk.

Később Jani azt mondta, hogy fura város ez a Szeged. Arról volt híres, hogy nem tudja megtartani, sőt, inkább elüldözi az értelmiségieit, a „gyüttmönteké” a pálya, ő meg már itt él, úgy „gyütt”több mint tíz éve és még nem érzi, hogy a városnak igazán kellene. Igen, sok az ismerőse, de még mindig átutazónak látják, pedig letelepedett, a családját idehozta, írt egy könyvet, mely elszámolás a gyerekkorral, az ősökkel, az addigi életével, és aminek a címe egy vallomás: „Itt volnék én otthon” - így, a múltra vonatkoztatva, de a jövőnek szólóan - mégis! Egyoldalú a bontakozó szerelem.

Ezen elmerengtünk. Aztán azt mondtam, hogy ezen nem kell csodálkoznia, ez nem személyének szól, ez valaminek a következménye. Nevezetesen annak, hogy jelentéktelenné vált a munkahelye, már nem tényező, így a vezetője sem az.

Amíg jelentős volt, addig nála meg lehetett jelenni, lehetett vele virítani a politikusnak, a gazdasági vezetőnek, a művészvilágnak, ezért ő is fontos volt. Most meg leírták, ne tagadja!

Aztán cinikusan arról érdeklődtem, hogy netán a sörtől nőtt ki a lelke? Meg se sértődött. Nem party-meghívásokra vágyik, csak érdeklődő pillantásokra, én félreértettem. Szégyelltem magam.

Akkor Jani azt mondta, nagy szar van, mert megint el fognak bocsátani egy csomó embert. Mert itt változások, összevonások, kirúgások lesznek, meg ilyesmi. Megint. Sokadszorra. Tudtam, de azért rákérdeztem. Mennyit? Nem tudni, de sokat. – válaszolta.

Akkor én elkezdtem kiabálni, hogy mi a fene van a négy megyei-közgyűlési elnök meg alelnök, meg képviselő barátaikkal, akik 2009 végén, amikor valami barom cégfőnök be akarta zárni a vidéki munkahelyeket, egyenként, nyomtatott nagybetűkkel, kamerák kereszttüzében írták le, majd írták alá, hogy nem engedik e fontos objektumok bezárását! Életüket, igen! Vérüket, igen! De a vidéket, azt nem!- mondták Volt, aki oda akarta láncolni magát valamelyiknek a bejáratához. Nem látom, hogy a csontjait ott zörgetné a szél! Mi van, beszartak a hatalmasságok? Most, hogy már nem a komcsik akarják, már szabad? Rosszabbak azoknál is!

„Ne baszogass! Így sem alszom jól” - mondta szinte mentegetőzve.

Tisztelt Bíróság! El kell mondanom, hogy nekem akkor nem tetszett Jani. Rosszkedvű lett, össze-vissza beszélt, olyanokról, hogy neki semmi önállósága nem volt, hogy ő igazából nem jutalmazhatott, nem büntethetett, nem dönthetett, csak ajánlhatott, de azt nem vették figyelembe, hogy jópofizni használták, nem vezetni, kiszervezték alóla az embereit, nélküle döntenek valakik sorsokról, és úgy, hogy nem is ismerik a szereplőket. Úgy érzi, nevek helyett számok szerepelnek, mert a számnak nincs teljesítménye és nincs szociális helyzete, úgy érzi, tíz év óta folyamatosan csak romlik a rendszer, mindenért könyörögni kell… És nem tudja megváltoztatni ezt az őrületet, pedig mindent megtenne érte… de az a minden se kell… az érvei nem számítanak, ő sem számít. És még folytatta… mondta vagy még egy jó félóráig, aztán azt mondta: akkor is a világ legjobb filmje a Cinema Paradiso!

Utána még beszélgettünk valamit az Echo együttesről, Jimi Hendrixről, Janis Joplinról, az Omega Tízezer lépéséről, tán Eric Claptonról és a New Musical Expresszről, merthogy nekünk van közös zenészmúltunk is, de az éjszakának ez a része olyan ködös.

Hogy tudok-e valami fontosat is mondani? Nem tudok. Minek? Annyit tudok csak, meghalt.

Ha infarktust kapott volna, ha agyvérzést, még érteném. De így? Nem tudok önöknek segíteni.


Csörög ez a kurva óra! Mennyi az idő? Jesszusom, csak fél öt. Miért csörögsz, te barom? Hm! Ja! Biztos megint a fél nyolc tükörképére állítottalak. Nem kéne annyit inni! Dögölj meg! Biztos diszgráfiás lettem, vagy mi a picsa.

Ja! Ma van Jani búcsúztatója. 12 órakor. A Dómban. Ki kell bírnom bőgés nélkül!”


Ahogy haladunk a stúdió történetében, ki kell térnünk arra is, hogy mit takart a stúdió épületében „Titkos „ felirat egy ajtón 1983 – 2007 között. De ehhez vissza kell térnünk a megalapításkor leírt feladatkörökhöz, idézzük csak fel pontosan a korabeli dokumentumot:


Nagy Richárd elnök előterjesztést tárgyalta meg aztán 1976. Augusztus 31 –én MSZMP KB Agitációs és Propaganda Bizottsága is. A Magyar Nemzeti Levéltárban fellelt dokumentum szerint:


„Javaslat a Magyar Televízió pécsi és szegedi körzeti stúdiójának megindítására. Előadó Nagy Richárd, meghívott Fodor László, hozzászóltak Nemes, Győri, Tömpe, Grósz, Óvári elvtársak.


Melléklet:

Nagy Richárd előterjesztése:

„Az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága korábbi állásfoglalása alapján a megyei párt és tanácsi szervek vezetőinek közreműködő támogatásával a Magyar Televízió megkezdte a körzeti tévéstúdiók megvalósítását.


A jóváhagyott ötből jelenleg befejezés előtt áll – ideiglenes elhelyezésben – a pécsi (Baranya, Somogy, Tolna megyék körzetében) és a szegedi (Bács, Békés, Csongrád megyék körzetében) tévétúdiók létrehozása. További három stúdió építésére, anyagi lehetőségeinktől függően később kerül sor. A szegedi és pécsi stúdió munkálatainak jelenlegi szakaszában – hogy elkészülésük után működésük zavartalan legyen – az alábbiakban kérjük az Agitációs és Propaganda Bizottság állásfoglalását:


1.) A körzeti stúdiók feladata:

a. műsorokat készíteni és sugározni a központi adók számára, támaszkodva a körzetben működő politikai, gazdasági, kulturális, tudományos, oktatási és egyéb intézményekre, illetve színtársulatokra;

b. önálló műsort készíteni és sugározni a saját körzet területére a körzet politikai, gazdasági, művészeti, közművelődési és sportéletéről;

c. szinkronizálni a külföldről vásárolt filmeket, illetve tévéjátékokat.

A fenti feladatokat a pécsi és szegedi stúdióban előreláthatóan három év alatt fokozatosan valósíthatják meg:


Bubryák István erről a következőket mondta nekem most nyáron :

„1983 novemberében költözött a Szegedi Stúdió a Kálvária térre. A stúdió egyik elzárt részét úgy hívták, hogy szinkronstúdió. Az 1983-at követő 24 évben egész 2007-ig , csak a “titkos felirat” utalt arra, hogy itt szinkronstúdiónak kellene üzemelnie, a fentebb idézeten megfogalmazott feladat végrehatására. A közel negyed századon át sok, elnök, elnökhelyettes, pártvezető stb .. fordult meg a stúdióban, olvasta a látogatása során ezt a feliratot, de alig kérdezték meg, hogy milyen munka folyik az ajtó mögött, a stúdióvezetők persze mindig jelezték, hogy felirat, helyiség van, berendezés nincs és ilyen munkát ezért nem is tudnak vállalni. Mindig maradt minden a régiben 2007 őszéig.


Ekkor a Magyar Televízió Zrt. a hosszú „érlelés” után létrehozta első vidéki szinkronstúdióját, Szegeden. A szinkronstúdió munkatársainak Tomasevics Zorka kiváló és nagy múltú szinkronrendező tartott tanfolyamot, amely során elsajátíthatták a szinkronizáláshoz szükséges ismereteket. Ezzel párhuzamosan a szegedi stúdió a régió színházaiban hangarchívum gyűjtését kezdeményezte. Ennek célja, hogy felmérjék, milyen lehetőségek rejlenek a színházakban különböző „hangok” tekintetében. Minden színházban a színészek óriási lelkesedéssel vettek részt a munkában. Kiemelték azt a tényt, hogy míg eddig a magyarországi szinkron egy budapesti központú színészcsapat szűk rétegének kiváltsága volt, a szegedi szinkronizálás beindulásával ez a lehetőség 3-4 színház művészei számára is adottá vált. A stúdió ezután sok megbízást kapott, és a szakmai vélemények szerint, igen jó minőségben dolgozozott. Sorozatfilmeket, egész estés tv és mozifilm szinkronokat, és televíziós ismeretterjesztő filmeket is, készítettek.


2010 körül a Magyar Televízió vezetése hírtelen “felfedezés” – re jutott, rájöttek arra , hogy vannak vidéken stúdiói, ezek a stúdiók akár reggel, akár délben, akár este kapcsolhatók, sőt ezek a regionális televíziók akár önállóan is le tudnak bonyolítani. Számukra ismeretlen tény volt, a ’80-as ’90-es években ezek a stúdiók napi rendszerességgel, így dolgoztak. „


Elérkeztünk a stúdió bezárás előtti pillatokhoz a történetben, azt kérdeztem Bubryák Istvántól, hogy hogyan láttad és látod a végjáték történéseit.


Bubryák István: „ Hát erről a legújabb korszakról igazán nincs mit mesélni. Jani halála után próbált mindenki úgy tenni, mintha még itt volna, csak a szobája, meg az egész épületszárny maradt üres, akkor népesült be, amikor születésnapján novemberben megíttunk emlékére néhány üveg bort.

A ház, mint egy kísértetkastély. Kihalt csak a szinkron dolgozik, meg a híradóstáb. Az is csak szordínóval, mert az illetékességi területük jelentősen összeszűkült azt követően, hogy az MTVA (ugye a ’2011-es nagy összevonás után már ez a megnevezése a műsorgyártó szervezetnek) szerződést kötött néhány nagyobb város városi televíziójával, igen tekintélyes summákat juttatva nekik a rendelkezésre állásért és az anyagok elkészítéséért, aminek fejében ők területi integritásuk sérthetetlenségét követelték és kapták, összébb szorítva jelentősen a tévé saját stábjának működési területét. Most ne vitatkozzunk a színvonalon és a vegyes technikák, műsorkészítési invenciók adta eklektikus képen, hanem derüljünk azon a televíziós vezetőn, aki egy külföldi konferencián (Újvidéken) azt találta mondani a szerb, osztrák és még ki tudja honnan jött Circom - tagok kérdésére, hogy nem, Magyarország nem szüntette meg a regionális televíziózást, hanem inkább magasabb szintre emelte, mert ma a MTVA -nak 20 városi tévével van szerződése műsorok készítésére, ami sokkal fejlettebb szervezeti forma, mint az, ami a regionális tévéstúdiók korában volt. Az épület mennyezete a helyén maradt, így külföldi kollégáink sérülésmentesen tudtak röhögni.


A szinkron jól működött. Volna. Ha kap munkát. Viszont az a kevés lecsorgó megrendelés jó színvonalon teljesült, ma sem érthető, hogy miért nem kaptak több megbízást. Ingyen volt, csak a színészeket kellett fizetni, de a dramatikus művek kivételével a doku és az ismeretterjesztő filmeket megoldották saját belső erőből a stáb is ingyen volt. Mondom ingyen, mert belsősök. Jó, persze! Álnaív vagyok. Pontosan tudom miért. Pesten tömegek élnek meg a szinkronból, az ott jó üzlet. Annak is, aki adja, annak is, aki kapja. Nehogy már Szeged ebbe belelógassa az orrát! Ingyen. Kinek üzlet az?

Szóval, a stúdió halottasházra emlékeztetett. Néha feltűnt egy-egy stáb, ment románozni, szlovákozni, más semmi. Néha valami reszli.

Úgyhogy nem volt igazán nagy meglepetés februárban, hogy március 15.-vel lakatot tesznek rá.. De a legszebb történet most jön:

Február 26-án behívtak a szinkronba. (Néha szoktam szívességből karakterszerepek hangjait alámondani.) Azon a napon épp akkor az emeleti tárgyalóban a humánpolitika illetékesei folyamatosan adták át a munkatársaknak az elbocsátásukkal kapcsolatos papírokat. Ideges, sápadt, frusztrált emberek a folyosón, mégis, további életük egyes fontos papírjait kapják meg itt, most, egyenként , időre berendelve.

A földszinten meg idegen, munkaruhás emberek szorgosan valamin nagyon munkálkodnak.

- Mit csinálnak?

- Hát az épületbe húzzuk be az üvegkábelt, meg a szélessávú internetet, meg

építjük az új telefonközpontot.

De emberek! Ez a stúdió három hét múlva megszűnik!

Tudjuk, de meg van rendelve.

Ha nem látom, nem hiszem. Egy kóbor magyarázat szerint októberben, amikor még ötletszinten sem volt szó a stúdió megszűntetéséről, megrendelte az MTVA ezeket a munkákat. Valaki megnyerte. Gondolom, a legolcsóbb ajánlattal, más munkákkal együtt. Közbeszerzési eljárás során. Namármost. Ha ezeket a munkákat nem végzi el, mert igazából szükségtelen, a többiek megtámadják, hogy azért adta a legolcsóbb ajánlatot, mert már tudta, hogy nem is kell behúzni, építeni stb. Tehát benfentes információja volt a bekövetkező változásokról. És akkor a bíróság elkaszálja. Inkább elvégzi, majd később kihúzza, lebontja.

Hát ennyi! Az eddigi műsorokat most egy, a stúdió egykori dolgozóiból verbuválódott kft. készíti. A színvonal változatlan. A lelkesedésük is. Ne csalódjanak!


Végül ismét csak idézni tudom az hírt, hogy 2015. Március 10 - én a www.delmagyar.hu honlapról: a Szegediek, Dombai Tünde ˝Utolsó bástya voltunk” című tudósítását olvashatták arról, hogy az MTV (MTVA) Szegedi körzeti rádió- és tévéstúdió március 15-én bezár. (t). „


A lakatot feltették, a történet véget ért.


A lakat a stúdiókon II. része a pécsi történet , Babiczky László írásából fog kirajzolódni rövidesen.


2015-09-13 Budapest. (Dunavölgyi Péter írása)