(A televíziós irodalmi műfajok tündöklése és bukása)

- szakdolgozat -

1. A Magyar Televízió indulásának (1957) történelmi-politikai körülményei
2. A Magyar Televízió sajátosságai és egyedisége
   1. Az irodalom szerepe és jelentősége a magyar évszázadokban
   2. Az irodalom és a politika összefonódása, az irodalom szerepe az új médiumban
   3. A Magyar Televízió művészeti műsorpolitikájának sajátosságai; egyedisége a nemzetközi mezőnyben
3. Televíziós korszakok és irodalmi műfajok
   1. Az első évtized: viták és sikerek
   2. A 70-es évek: politika és közönség támogatása - harmónia?
   3. A 80-as évek: szinkronban a puha diktatúrával – harmónia!
   4. A 90-es évek: rendszerváltás és utolsó aranykor
   5. Vers mindenkinek – korszakokon átívelve
4. A jelen: az irodalom eltűnése a képernyőről

Az irodalom - és különösen a magyar iro­dalom - sohasem egyszerűen a gondolat és a szó művészete, hanem intézmény is: a nemzet szellemi létének intézménye. Ezt az intézményt kell a jelenben is megtarta­nunk régi erejében, hatékonyságában és folytonosságában. Mindez nem egyszerűen művelődéspolitika, hanem valójában nemzeti politika, és ennek a politikának tudnia kell, hogy a magyar irodalom, amely nehéz történelmi korszakokban mindig a nemzet mentsvára, oltalmazója és nem egyszer megtartója volt, a jövőben is nemzeti létünk egyik biztosítéka és gondozója lesz. A magyarság ugyanis nemcsak nyelvében él, hanem irodalmában is."

(Pomogáts Béla: Irodalom és magyarságtudat, 1996)

1. A Magyar Televízió indulásának (1957) történelmi-politikai körülményei

Bár a távolbalátó eszköz, a televízió feltalálásából és tökéletesítéséből magyar feltalálók is jócskán kivették a részüket, mégis eléggé későn érkezett hozzánk. A világháború pusztításai után következő nehéz évek nem kedveztek az újdonság (semmilyen újdonság) bevezetésének, ráadásul mind a világot járt és televíziós adást látott néhány ember, mind pedig a politikai vezetés bizalmatlan volt az új médium iránt. Schöpflin Gyula, a Magyar Rádió kommunista műsorigazgatója (később neves emigráns) 1947-es londoni tanulmányútjáról azzal a meggyőződéssel tért vissza, hogy „a televízió otthon érdekes kiegészítője lehet a rádiónak, de azt kiszorítani vagy pótolni aligha tudja.” De miután a Szovjetunióban, majd a testvéri Csehszlovákiában és NDK-ban is kiterjedt előkészületek folytak a rendszeres televíziós adások megteremtésére, végre nálunk is munkához láttak.

1952-ben született meg az MDP Központi Vezetőségének határozata, amelyet Gerő Ernő Rákosi Mátyás számára írt feljegyzése előzött meg. „A televízió fontossága számunkra,

szerintem, a következőkben áll: 1. Egész híradástechnikánk fejlesztése ezzel függ össze – a többi között a lokátor-radartechnika és a sokcsatornás vezeték nélküli telefon és távíró is. 2. Az agitációnak, a propagandának, a nép nevelésének a televízió sokkal tökéletesebb, teljesebb eszköze, mint a rádió. 3. Rendkívüli jelentőségű azért, mert kis ország vagyunk, az ország fővárosának óriási a súlya nálunk s ily módon előnyünkre válik az, ami a televízió hátránya, hogy ti. kicsi a hatósugara: ötven-hatvan kilométeres hatósugárral az ország döntő területeit tudjuk befedni, az ellenség pedig képtelen zavarni. 4. Bár ez nem döntő, azonban azért nem lényegtelen, hogy a televízió elterjesztésével új pénzlefölözési lehetőséghez jutnánk, jóllehet eleinte nyilván rá kellene fizetnünk.”

A lényeget jól látó és cinikus politikus, illetve Rákosi elvtárs javaslatára bizottságot hoztak létre a feladat megoldására. Az élesedő osztályharc és az ország sanyarú pénzügyi helyzete ellenére feszített tempóban folyt a „nagyberuházás”: külföldi tanulmányutak folytak, import berendezések érkeztek, adó-és stúdióépületek terveződtek (s a következő fél évszázadban vagy megvalósultak, vagy nem) a Párt Központi vezetősége által hozott határozat szellemében, amely irreálisan rövid időn belül, 1954-ben rendelte elkezdeni a kísérleti adásokat. S lám, az 1954. január 13-án sugárzott első adást már láthatta Rákosi, Gerő, Nagy Imre és Bebrits Lajos postaügyi miniszter, fogható volt a Magyar Posta Kísérleti Állomásán, a Pártközpontban és a Magyar Rádióban. 1955 nyarán elkészült a sajtó és rádió pártirányításának és ellenőrzésének részletes terve is, amely évtizedekre alapja lett a központosított, diktatórikus gyakorlatnak, a tömegkommunikációs eszközök totális irányításának és ellenőrzésének.

1956 nyarán megindult a próbaadás (heti kétszer kétórás mozifilm-vetítés). A november 4-ét követő „kádertisztogatás”, a Magyar Rádió Televíziós Főosztályának feltöltése szilárd meggyőződésű, megbízható vezető- és szakemberekkel lehetővé és kívánatossá tette az üzemszerű működés megkezdését. 1957 februárjában megérkezett az első angol gyártmányú televíziós közvetítőkocsi, s 1957. május 1-jén a tévé-nézők szűk köre (mintegy 1800 darab készülék volt forgalomban) egyenes adásban láthatta Kádár Jánosnak a Hősök terén „több százezer budapesti dolgozó lelkes nagygyűlésén” elmondott beszédét.

A Magyar Televízió hivatalosnak tekintett születésnapja e rendszer-legitimáló tömegrendezvény közvetítése. S ez egyáltalán nem véletlen: az 1956-os forradalmat követő konszolidációs és stabilizációs törekvések megvalósításához az MSZMP-nek rendkívül nagy szüksége volt erre az intézményre. Szinte mindenhatónak vélték, s a politika dominanciája átsüt a korabeli állásfoglalásokon, bármilyen konkrét, aktuális kérdésről esett is szó. Nemcsak a műsorpolitikai elvek, hanem a technikai fejlesztések indokai is politikai természetűek voltak. Az egész szemlélet olyan beállítottságot tükrözött, amelyben a harc, a meggyőzés, a küzdés, a visszaszorítás, a felvilágosítás, a mozgósítás a visszatérő kívánalom. A kezdet évtizede 1952-től 1962-ig tartott, s ezt a periódust egyértelműen a politikai indítékú központi irányítás és ellenőrzés, ennek teljes körű érvényesítése és a közvetlen „kézi vezérlés” jellemezte. Később enyhült a szorítás, s a 70-es évektől a „legvidámabb barakk” országos (egyetlen) televíziója nézhető, jó műsorokkal, sok egyedi, nálunk kitalált műfajjal (is) szórakoztatta megbékélt és hálás, immár többmilliós létszámú közönségét.

II. A Magyar Televízió sajátosságai és egyedisége

1. Az irodalom szerepe és jelentősége a magyar évszázadokban

Valamikor régen talán kevesebben foglalkoztak az irodalommal szerzőként és olvasóként, de a művek kisugárzása sokkal erőteljesebb, hatásuk sokkal szélesebb körű volt, mint manapság. Költők és versek már 150 évvel ezelőtt képesek voltak „hegyek”, ill. tömegek megmozgatására, de a múlt század elején is országos üggyé (botránnyá) válhatott egy-egy Ady vers vagy publicisztika. Az iskolákban hatékony irodalom-tanítás folyt: nagyanyáink rengeteg verset tudtak idézni, Vörösmartytól Gyóni Gézáig. A kis példányszámú Nyugat szinte minden szerzője az irodalmi Olümposzon ül; Móricz, Németh László és Márai egyaránt prózaíró-klasszikusaink, XX. századi költőóriásaink pedig könyvtárnyian vannak. Nem csoda hát, hogy amikor az 50-es évektől az olvasó nép eszméje hivatalos politikává lett, nagyon megnőtt az irodalom becse. Persze, az arra illetékesek nagyon ügyeltek arra, hogy mit olvassunk, de a támogatott, engedélyezett művek hihetetlen példányszámokban jelentek meg. Petőfit, József Attilát és Váci Mihályt szavaltak az iskolákban, Jókai, Mikszáth és Szabó Magda könyvei elérték a több százezres nagyságrendet (sőt, a Füles képregény-oldalaira is felkerültek), az irodalmi folyóiratok példányszáma is meghaladta a húszezret (fajtánként!). A könyv annyira olcsó volt, hogy bárki meg tudta vásárolni, és mindenki meg is vette: még a nem olvasó szülők is részletre vett könyvtárat hagytak gyerekeikre. Jelszavaink versidézetek voltak, költőink politikusok (reflektorfényben vagy a háttérben), jobb minisztereink irodalom-értők.

A helyzetet szándékosan idealizálom (mindennek megvolt persze az árnyoldala is), hogy érzékeltessem, milyen közegben kezdte meg működését a Magyar Televízió. Természetesen (főleg az első évtizedében) tetőtől-talpig áthatva az uralkodó ideológiától, a magyar történelemben oly fontos irodalmat is ennek szolgálatába állította. Mégis, sok jó származott ebből az elkötelezettségből.

2. Az irodalom és a politika összefonódása; az irodalom szerepe az új médiumban

1957. május 1. a Magyar Televízió hivatalos születésnapja. Az időpont és a politikai helyzet rányomta a bélyegét az MTV megalakítására, történetére, és az irodalomnak a képernyőn való megjelenésére. Az 1957 és 1965 közötti korszakot a politikai harc jellemezte. Ennek részeként zajlottak az íróperek, feloszlatták, majd újraalakíttatták az írószövetséget, az írók egy része börtönben ült, más része önként, vagy kényszerből hall­gatott. A hatalom büntette az írótársadalmat, és ugyanakkor igyekezett bevonni a nyil­vánosságba az írókat, mintegy legitimitást szerezve tőlük az újjászerveződő rend­szernek. Ez volt a nyitánya az úgynevezett Aczél-korszaknak, az ő legendás három T-jével. A (visszanézve) „aranykornak” tűnő 70-es évek jellemzésére álljon itt egy részlet egy 1970-ben keletkezett hivatalos iránymutatásból (A Magyar Rádió és Televízió művészeti műsorpolitikája):

„a./ Támogatjuk mindenekelőtt a marxista világnézetű, szocialista indítékú, a párt törekvéseivel összhangban álló műveket, amelyek meghatározott művészi értékkel rendelkeznek, s kifejezési eszközeik a korszerű, nem vulgárisan értelmezett realizmus fegyvertárából valók. Tehát elsősorban a szocialista-realista alkotásokat, amelyekben a marxista világnézet és a szocialista mondanivaló olyan alkotó módszerrel párosul, amelynek alapján más módszereknél hitelesebben és meggyőzőbben lehet ma a világ teljességét ábrázolni. Ebbe a kategóriába tartoznak az emberi kultúra nagy értékei és azok a polgári humanista, illetve paraszti-demokratikus szemléletű művek, amelyek társadalombírálatukkal… szövetségeseink. Ide soroljuk a népművészetek értékes alkotásait is.

b./ Engedjük, megtűrjük az olyan művek létrejöttét és megjelenését, amelyek világnézetileg problematikusak lehetnek ugyan, de nem ellenségesek a szocializmussal szemben. Ide sorolhatjuk az emberiség sorsán vívódó, a kétségbeesett pesszimizmustól áthatott műveket; ezzel rokon az emberiség jövőjét, fejlődési lehetőségeit megkérdőjelező, szkeptikus művészet. A kifejezetten művészi értéket jelentő, bár nem realista törekvések is ide tartoznak.

c./ Tiltunk minden szocializmusellenes törekvést, bármilyen formában jelentkezik is. Elzárjuk a megjelenés útját az olyan művek elől, amelyek megsértik és tagadják az erkölcsiség követelményeit, amelyek az alapvető humanista értékek és elvek ellen irányulnak. Tiltjuk a dekadenciát, és a tudatos ízlésrombolás minden fajtáját…

8a./ A rádiónak és a televíziónak a párt kulturális politikáját kell végrehajtania. Felelősségét megsokszorozza az a körülmény, hogy a párt és a kormány szerveként elsődlegesen politikai és ideológiai intézmény és a legnagyobb közönséghez szól.”

És hozzá egy mondat egy 1972-es jelentésből a Magyar Televízió munkájáról: „A televízió elsősorban politikai intézmény; politikai, ideológiai munkánk törekvései áttételesen és közvetve ugyan, de meghatározóak művészi, szórakoztató műsorainkra is.” Ez a mondat ugyanazt jelenti, mint a 30 évvel később keletkezett művelődéstörténeti tanulmány okfejtése Németh János István tollából: „Az uralkodó/udvari kultúra a hatalmi befolyás és szándék által az adott társadalom erőforrásait képes koncentrálni az általa – illetve klientúrája, fizetett absztraktorai által – elismert kulturális intézmények és cselekvések finanszírozására… Ez nem csupán az alkotók egzisztenciális kérdése, hanem az adott társadalom mentális közérzetét mélyen befolyásoló értékrendszer kialakulásának a fontos eszköze is. Az uralkodó kultúra kommunikációs intézményrendszere ’beemel’ alkotásokat és alkotókat a hivatalos nyilvánosságba, a művészet- és tudománytörténetbe, a kor meghatározó áramlataiba. Amit a beemelő eszközök (kortársi médiák) felvállalnak, azok a produktumok jelen vannak, hatnak az adott társadalomban… Ez a beemelés hozza létre az állam, politikai közösség ’hivatalos’ értékrendjét, mindennapokat uraló ’témáit’, mintaként előtérbe helyezett kulturális tartalmait, az alkotói lehetőségeket regulázó szakmai erőtereket. E támogató-beemelő mechanizmusok megnyilvánulásai koronként változnak, céljukat, hatalmi szándékukat nézve egyáltalán nem.”

Hogyan lehetett ilyen körülmények között értékeset alkotni? Idézzünk egy-egy mondatot néhány egykori-akkori résztvevőtől-szemtanútól, akik vezetőként-alkotóként fontos és jó dolgokat is vittek végbe.

Nagy Richárdtól, az MTV 1974 -83 között volt, igen sikeres elnökétől kérdezték egy késői interjúban, volt-e cenzúra az irányítása alatt a Magyar Televízióban? „Felém jövő, vagy általam tolmácsolt nem volt. Cenzúra inkább úgy létezett, hogy a főszerkesztőségeknek is volt kapcsolatuk a hozzájuk tartozó területekkel, minisztériumokkal. Ha azokat a kéréseket, tiltásokat az illetékes főszerkesztő elfogadta, akkor én nem avatkoztam közbe.”

Bednai Nándor, számtalan nagy sikerű szórakoztató műsor évtizedekig-volt rendezője így emlékezett az „arany-időkre”: „Megmondom őszintén, hogy a mindenfajta politikai nyomást, elkötelezettséget, amit a televízió akkor hivatalból képviselt, személy szerint mi nem éreztük olyan nagyon. Mi tudtuk, hogy az ország számára milyen nyomasztó ez a tényleg agresszív politika, de a megjelenő műsorokban, most utólag is úgy érzem, ez a nyomott légkör nem tükröződik… A szilveszteri műsorokba az egész ország szeretett vagy akart egy jó adag politikát is belelátni. Volt is mindegyikben valami. Volt olyan eset, hogy december 22-én mondta azt a pártközpont az egész műsorra, hogy ez így nem mehet. Akkor volt ugyanis az utolsó „elfogadás” – három volt belőle, főosztályvezetői, tévévezetőségi és végül az agitprop – és nálam a karácsonyi vacsora után csörgött a telefon, hogy másnap korán reggel menjek be, mert új szilveszteri műsort kell csinálni. Összetrombitáltunk szerzőket, barátokat, és csináltunk öt nap alatt egy másik műsort.

Szinetár Miklós, rendező és egyszemélyes tévé-történelem: „A tévé, mint a hatalom eszköze, mindig a pártközpont kompetenciája volt. Engem eltűrtek és tudomásul vettek, de ez sem volt mindig így. 1962-ben kineveztek művészeti igazgatónak, 1965-ben ebből a pozícióból látványosan kirúgtak és főrendezőt csináltak belőlem. Ez a televízióban nem létező állás. Aztán lassan-lassan visszaszivárogtam…1970-ben kineveztek művészeti vezetőnek, majd elnökhelyettes is lettem. De 1986-ban megint kirúgtak, egy baloldali fordulatkor. (!) Berecz elvtárs el is mondta, hogy én nem gyakorolom a cenzúrát, nem ellenőrzöm a műsorokat.” Azért a cenzúrán kívül nyilván voltak más módok bizonyos alkotók kiszűrésére, például, hogy ki kapott egyáltalán lehetőséget - hangzott a riporteri kérdés. „Erre azt tudom mondani, tessék megnézni, hogy akkoriban hány író és rendező kapott lehetőséget és hozzájuk képest ma hányan kapnak. Sokan elmondták már, hogy a televízió a káderek, a dilettantizmus gyűjtőhelye volt, de ez nem ilyen egyszerű… Különböző erőviszonyok voltak, mindenki mást képviselt. Én lassan, de biztosan leváltottam az összes kádert. Kulturális területen olyanokat neveztem ki osztályvezetővé, akik értettek a televíziózáshoz. Főfoglalkozású jó elvtárs nálam már nem volt vezető.”

Kornidesz Mihály, az MTV elnöke 1983 - 87 között, azt a kérdést kapta, hogy volt-e valamilyen közvetlen, direkt irányítás s Pártközpont részéről elnöki működése alatt?

„Természetesen volt. Ez úgy működött, hogy az agitációs- és propaganda osztály rendszeresen, kéthetenkénti értekezleten elmondta a véleményét a televízióról, rádióról, sajtóról. Ez az esetek döntő többségében utólagos véleménynyilvánítás volt, de arra is igen gyakran volt példa, hogy előre megmondták a feladatokat annak tükrében, hogy milyen politikai vagy tudományos eseményre kell a médiában felkészülni. Az értekezleten elhangzottakat néhány órával később tolmácsoltam a televíziós vezetőknek, maximum csak a hangsúlyban volt eltérés… Kádár csak ritkán nézett televíziót, általában a környezete hívta fel a figyelmét a problémákra. 87 januárjában a nagy havazás miatt az ország nagy része működésképtelenné vált. A Hét műsora ezt bemutatta. Kádár kifogásolta, hogy a riporter megkérdezte egy villamosvezetőtől, hogy mióta nem volt otthon. Vagy, hogy egy közlekedési tragédiáról szóló tudósításban a riporter miért szakállas és bajuszos. Hogy a műsorvezetőnő miért olyan elegáns, szerinte kicicomázott pulóverben vezeti az adást. „Milyen az a vezetés, amely ezt eltűri?”- kérdezte Kádár egy nyilvános fórumon. A példák érzékeltetik, hogy látszólag ízlés-és stílusjegyekbe akaszkodtak, de sajnos akkor már a politikának nagyon komoly gondjai voltak a Magyar Televízióval. A lényege az volt, hogy már nem lehetett a képernyőn úgy megjeleníteni a politikát, ahogyan ők szerették volna.” (S ha úgy jelent meg, ahogyan nagyon nem szerették, nem késett a retorzió: a fent idézett elnök azután került pozíciójába, hogy elődje, Nagy Richárd sietve kényszerült távozni  Sára Sándor Don-kanyari dokumentumfilm sorozatának sugárzása után és miatt.)

Az utóbbi idézet azt is tanúsítja, hogy az ideológiai dominancia, a politikai nyomásgyakorlás és a direkt befolyásolás szándéka évtizedeken keresztül, egészen a szocializmus eltűntéig fennmaradt (vagy még tovább, legfeljebb nem egy, hanem több irányból?). Mégis, ebben a helyzetben is kialakult és hatott egy érdekes, változatos, igényes műsorfolyam, kezdetben néhány ezer embernek; az állami televízió „egyeduralkodó” voltának, hegemóniájának megszűntekor, a 90-es évek közepén több millió nézőnek. S ebben a műsorfolyamban sokáig  kitüntetett szerepet játszott a művészet, az irodalom.

3. A Magyar Televízió művészeti műsorpolitikájának sajátosságai; egyedisége a nemzetközi mezőnyben

Mint föntebb említettem, az idők elején, az 1952-es párthatározat létrejötte előtt még arról is viták voltak, érdemes-e egyáltalán foglalkozni az új eszközzel, a televízióval. A pozitív döntésnek elsősorban iparfejlesztési-katonai oka volt, másodsorban politikai-agitációs, s ki tudja, megfordult-e a döntéshozók fejében a népszórakoztatás nemes célja. Az első években a mosógép és a frizsider luxuskategóriájába sorolták a televíziókészüléket, amelyből 1958-ban még csak 16.000 darab működött az országban, de egy jelentés már arról panaszkodott, hogy „a drága készülékek nagyobb számban jól szituált értelmiségi, polgári elemek tulajdonában vannak. A Párt alaposan nézzen utána készülékelosztási politikánknak. Az legyen a vezérlő elv, hogy a készülékek nagy része munkás és paraszt közönséghez kerüljön.” Két év múlva a készülékek száma 100.000-nél is több volt (és az akkori csoportos együttnézési szokások szerint 5-6-szor ennyien látták a műsort). Nem csoda hát, hogy 1959 végén az MSZMP Központi Bizottsága tüzetesen foglalkozott a Magyar Televízió helyzetével, káderállományával és műsorpolitikájával. Sok fontos döntés és utasítás született, de itt most csak Apró Antal hozzászólásából idézek: „A televízióval kapcsolatban legutóbb Mikojan elvtárs felhívta a figyelmet, hogy ne tekintsük a televíziót olyan tartós fogyasztási cikknek, mint a porszívót, mosógépet, ahogy mi általában éveken át tekintettük, hanem a politikai vezetés egyik legfontosabb eszközének tekintsük és áldozzunk is erre.”

Az sem véletlen, hogy az alábbi idézet egy 1959-végi Magyar Nemzet-cikkből való, amely a prózai „Új művészet születik” címet viselte. „A televízió a XX. századnak egyik legizgalmasabb és legjelentékenyebb új művészete, valóban ’távolbalátó csoda’, a tömegművelés szinte végtelen lehetőségeinek hordozója, leghatékonyabb eszköze. Egyetlen más művészeti ág sem tud ilyen közvetlenül, az élménynek ilyen eleven szuggesztivitásával egyszerre annyi emberhez szólni, mint a televízió. Igaz, többféle módon használható fel. A tőkés érdekeltségek egymás közötti harcának következtében az alacsony ízlés terjesztőjévé, kiszolgálójává válik, megöli az igényességet, a szépség vágyát, olcsó reklámok, bokszmeccsek, idegtépő vadnyugati filmek fórumává züllik; nálunk a kulturális forradalom győzelméért vívott harc egyik hatalmas tényezője.”

A Magyar Televízió a kezdetektől nagy figyelmet fordított az irodalmi műsorokra. Ennek nemcsak az erős és élő magyar irodalmi hagyomány, költészetünk nagyszerűsége és népszerűsége volt az oka, amely miatt a nézők is komoly figyelem­mel és rokonszenvvel fogadták ezeket a műsorokat, hanem a mindenkori hatalom „elvárása" is: szívesen látta a képernyőn az általa favorizált, „kirakatba tett" alkotókat (és persze, nem szívesen látta, de csak ritkán tiltotta a nem-szeretetteket). A vezetők gyakran hangsúlyozták a kultúra fontosságát, mint pl. Pécsi Ferenc elnökhelyettes egy 1971-és interjúban (televíziónk holnapjáról), amikor a következő évtizedek műholdas „ideológiai-politikai éterháborújáról" feltett kérdésre így válaszolt: „Ki kell alakítanunk és kristályosítanunk, hogy mi az, amit csak tőlünk kaphat a néző, amit csak mi sugározhatunk a legszínvonalasabban, a legfrissebben, a leglényegretapintóbban. Abban kell tehát mássá (és jobbá) válnunk, amihez mi belülről, itthoni talajról jobban értünk...Nem nagyképűség mondatja velünk, tények bizonyítják: televíziónk műsora igényesebb karakterű, tágabb teret ad a kultúrának, mint a nyuga­tiaké. Ez már hagyománnyá vált nálunk. S ennek a karakternek a megtartása az egyik olyan dolog - és semmi esetre sem az utánzás! -, amely versenyképessé tesz majd bennünket minden helyzetben." Mindenesetre, a szűkös körülmények, az általában nem világszínvonalú technika és a mindig jellemző pénzhiány mellett a Magyar Televízió nagyon sokáig állta a versenyt; sőt, voltak, vannak olyan műsorai, amelyek egyedülállóak a világ televíziózásában.

A Televízió első művészeti műsorai nem a kortárs irodalommal foglalkoztak, hanem a klasszikusok képernyős feldolgozását tűzték ki célul. Ugyanakkor az első évtized bujkáló, nehezen tetten érhető törekvése volt az is, hogy az írókat, az értelmiségi holdudvart bevonják a televíziózásba. A hőskorszak televíziósainak nagy érdeme, hogy a szűk, a politika által erősen meghatározott mozgástérben is színvona­las, sikeres, fesztiválokon díjazott produkciókat hoztak létre. A minőség igénye, a legjobb erők bevonásának szándéka jellemezte a későbbiekben is a műsorkészítőket. S amikor létrejöhetett a kapcsolat az élő magyar irodalom első vonalával, már létezett a fogadásra kész és képes tévés irodalmi műhely. Ez a helyzet hosszú távon olyan jelentős szerepet teremtett az irodalomnak a képernyőn, amely az egész világ televí­ziózásában egyedülálló, de amely szervesen

kapcsolódik a magyar kulturális hagyo­mányokhoz.

Érdemes hosszabban idézni egy interjúból, amelyet 1996-ban adott Szinetár Miklós rendező, aki 1962-1990 között volt az MTV művészeti igazgatója, főrendezője, elnökhelyettese, így tehát szinte indulásától részese és irányítója művészeti műsorpolitikájának. „Azt hiszem, a 28 televíziós évem alatt kulturális szempontból kevés olyan jó tévé volt Európában, mint a miénk. Az én időszakomban a Magyar Televízió nem olyan volt, mint általában egy televízió. Én már akkor úgy definiáltam, hogy az átlagos televízióban két lábszagú szórakoztatás között szájba politizálják az embert. Ez azóta hozzánk is szerencsésen megérkezett, mint televíziós modell. Én viszont roppant büszke vagyok arra, hogy ötvenkét ’A televízió zenés színháza’ című műsort csináltunk. Volt olyan esztendő, hogy 100 tévéjáték is készült. Jóformán nem akadt olyan magyar klasszikus, akinek a művét tévére nem adaptáltuk volna. Persze, erre azt lehet mondani, hogy az az igazi televízió, amelyben sokat vitatkoznak a koalícióról. De nem tudom, hogy a nézőknek ez-e a véleményük… Vitathatatlan, hogy a kultúrpolitika bizonyos értelemben bátorította a kulturális törekvéseinket. De a televíziót elsősorban politikai intézménynek tartották…Amikor én televíziót csináltam, már akkor is érvényesek voltak a mostani világtendenciák. De még a környező, egykori szocialista országokban, pl. a lengyel vagy a cseh tévében is a tört részét közvetítették annak az irodalmi értéknek, amit mi adtunk a nézőknek. Egykor televíziós rendezőként is dolgozott Szabó István, Makk Károly, Bacsó Péter, Fábri Zoltán, nem nagyon akadt olyan jelentős magyar színházi rendező, aki a tévében ne rendezett volna, és olyan jelentős színész, aki ne szerepelt volna. Mára a színészek kikoptak a televíziókból, leginkább csak akkor láthatók, ha valamilyen blőd szappanoperában jutnak feladathoz. Tévedés ne essék, folytatásos sorozat a mi időnkben is volt, de nem szinte kizárólagosan…

A tévé legfőbb feladata az lehetne, hogy az embereket toleranciához szoktassa. Aki a magyar nótát kedveli, az viselje el, hogy dzsessz is van a világon, és fordítva. A hetvenes években nyilatkoztam, hogy az lenne a számomra az ideális televíziós címer, ha zöld mezőben az ’is’ szócskát írnák ki.”

E fejezet utolsó mondatát egy irodalomnak-zenének elkötelezett, évtizedek óta rádiós és tévés szerkesztő, sok évig televíziós főszerkesztő, Czigány György költő nyilatkozatából idézem:

„Remélem, a Magyar Televízió megőrizheti azt a magyar sajátosságot, ami talán a divatosabb nyugati televíziókban nem szokásos, hogy a művészeteknek van lehetőségük megjelenni a képernyőn.”

2. Televíziós irodalmi műfajok

1. Az első évtized: viták és sikerek

45 évvel ezelőtt hazai előzmények nélkül, és a külföldi tévéműsorok alig ismeretében indult meg a Magyar Televízió adása. A szerkesztők, rendezők egy része a rádióból került oda, és ez témánk - az irodalmi műsorok - szempontjából igen lényeges. Míg a film felől érkezetteknek „csak" a stúdiótechnikát kellett megtanulniuk egy nemzetközileg már akkor is elterjedt műfaj, a tévédráma készítéséhez, addig a rádióból jötteknek az irodalom kisműfajait (vers, monológ, összeállítás) kellett „kitalálniuk”, méghozzá úgy, hogy - érzésük szerint - egy irodalmi intézményből ipari intézménybe kerültek.

Ugyanakkor még a 70-es évek elején is vitatott volt az esztéták és irodalomtudósok, már sokkal kevésbé az írók körében a televíziós irodalom létjogosultsága, valódi esztétikai minősége, értékteremtő szerepe. Balogh László tömegkommunikációs kutató így írt 1975-ben:

„A rádió és a televízió, mint tömegkommunikációs eszköz elsődleges funkciója nem az értékek alkotása, hanem a rajtuk kívül létrehozott, az írók által megteremtett autonóm műalkotások értékeinek megőrzése. Ebben viszont a Gutenberg galaktikát azért nem múlhatják soha felül a tömegkommunikációs eszközök, mert ez századok alatt az olvasók táborának végeredményben korlátlan kitágításával a befogadók részére a legkedvezőbb adottságokat teremtette meg az irodalmi művek újraalkotásához. Paradoxon: de a rádió, televízió irodalmi műsorainak nem lehet nemesebb célkitűzése, minthogy a hallgatókat, nézőket olvasókká nevelje, azaz visszairányítsa a műalkotáshoz a legtevékenyebb kommunikációs viszony érdekében.”

Ezzel a nem egyedi véleménnyel vitatkozik Sipos Tamás dramaturg, sok országos sikerű tévéfilm alkotótársa; a kornak megfelelő elvi argumentáció sem csökkenti igazát: „Az adaptációk mellett szól az az általános televíziós igény, hogy valami módon népművelő, ízlésformáló, a kultúra kontinuitását szolgáló tevékenységet folytasson. Különösen áll ez Magyarországra, ahol egyrészt mindig is kiemelt jelentősége volt az irodalomnak, másrészt, ahol a szocialista körülmények között fokozottabban érvényes a népművelői kötelezettség. A tőkés rendszer giccsterjesztő tudatrombolásával szemben az új technikai vívmány, a televízió szocialista körülmények között bizonyos értelemben kultúrmissziót is be kell, hogy töltsön. Lehetősége és kötelezettsége a valódi irodalmi értékek megismertetése és megszerettetése… A tömegkommunikációs kutatások és felmérések eredményei, a statisztikai adatok egyértelműen bizonyítják, hogy a televízió elképesztő mértékben serkenti a nézőket az eredeti művek elolvasására, illetve újraolvasására. Korábban jelentős elmék féltek attól, hogy a tv-nézés leszoktat a gondolkodásról, általában az aktív szellemi tevékenységről, különösképpen az olvasásról… Ezt a veszélyt erősen túlzottnak tartom, ami pedig az olvasást fenyegető veszélyt illeti, azt egyenesen tévedésnek.”

S megszólal a politika is (részlet egy 1974-es „hangulatjelentésből”): „Van olyan vélemény, hogy a kulturális igénytelenség oka a rossz tévé-műsor. Nem helyeslik az olyan filmek bemutatását, mint a VIII. Henrik és az Erzsébet királynő című sorozat, mert ezt mérgezett pótanyagnak tartják. Mások úgy látják, hogy a napi hajszában úgy elfáradnak az emberek, a fizikai és szellemi fáradtság olyan mérvű, hogy már nem jut energiájuk a kulturális igények kielégítésére. Mások szerint nem biztos, hogy a rohanó életmód taszítja az embereket a kultúrától."

(A televíziós irodalmi műsorok áttekintésébe most nem vonom be a - természetesen és többnyire - irodalmi alapanyagból építkező tévéjátékokat, tévéfilmeket és színházi közvetítése­ket. Ennek nagyrészt terjedelmi okai vannak, hiszen a „fénykorban" évi 100 tévéjáté­kot, és 40 színházi közvetítést rögzítettek.)

Az induláskor Politikai és Művészeti Osztályra tagolt kicsiny televíziós szervezet (a Magyar Rádió főosztálya!) gyorsan terebélyesedett, nőtt a munkatársak száma és az adásidő. A legkorábbi műsorokról keveset tudunk, mert kezdetben sok volt az élő adás, és a rögzített műsorok közül is sok elveszett. A rendszeres archiválás csak 1960-ban indult meg. Az 1963-ig tartó időszakból csupán a Vasárnapi vers sorozatáról maradtak adatok (de filmszalagok nemigen), és néhány egyedi irodalmi műsorról, pl. Csehov: A dohányzás ártalmasságáról című novellájáról, Páger Antal előadásában (1960). Ugyanakkor az 1964-es, immár kötetnyi terjedelmű Filmográfia gazdag anyagából arra következtethetünk, hogy az előző években is sok és változatos irodalmi műsor készült.

Szervezeti változások is segítették az irodalmi műsorok szerepének és számának növekedését: 1964-ben megalakult az Irodalmi és Drámai Főosztály, Szűcs Andor vezetésével. E főosztály fennállásának jó tíz évére esett - megítélésem szerint -, a kulturális műsorok első fénykora: ezekben az években készült a legtöbb és legsikere­sebb egyedi tévéjáték és filmsorozat; 10 évig futott a Nyitott Könyv, és évente kétszer, karácsonykor és a Könyvhéten könyvajánló nagy műsort sugároztak; verssorozatok mutatták be élő és klasszikus, külföldi és pályakezdő költőinket, filmsorozat irodalmi emlékhelyeinket; iro­dalmi tévéfolyóirat, világirodalmi magazin és vetélkedősorozat, a tv irodalmi klubja szolgálták a létező igényeket!

1964-től vannak adataink a Próza a pódiumon sorozatról, amelynek műsorai egyszerű, de hatásos „recepttel" váltak sikeressé: végy egy jó művet, és egy kiváló színészt. A 10-15 perces novellák „képanyaga": az előadó személye, arca, szeme, és persze hangsúlyai. Móra Ferenc, Karinthy Frigyes, Moldova György, Kosztolányi Dezső, Slawomir Mrozek, William Faulkner írásait többek között Bánki Zsuzsa, Berek Kati, Gobbi Hilda, Margittai Ági, Garas Dezső, Mensáros László adta elő.

Ugyancsak 1964-től két éven át magyar írók „dedikálták" legújabb művüket a képernyőn. A bemutatott szerzők (például Veres Péter, Goda Gábor, Gerelyes Endre, Cseres Tibor, Csurka István, Berkesi András, Illés Endre) és könyvek jól szolgálták az olvasásra szoktatás akkor legfőbb célját. 1966-ban került képernyőre 6 részben a Budapesti irodalmi séták sorozata, hasonló ötletre épült a jó néhány évvel később, 1980-ban kezdődött Irodalmi barangolások Magyarországon 16 részes sorozata, amely az egész országot bejárta kamerával, színésszel, versekkel, prózákkal és dokumentumokkal.

Ugye, emlékszünk még az egész országot megmozgató vetélkedőkre, amelyek között akkor az irodalomnak is jutott hely és érdeklődés? A 60-as évek második felében 12x1 órás (!) irodalmi vetélkedő zajlott A játszótársam mondd, akarsz-e lenni? címmel, és ekkor futott a TV világirodalmi vetélkedősoroza­ta; 1968 és 74 között rend­szeresen jelentkezett a Világirodalmi Magazin, amely rövid prózákat, dramatizált írásokat mutatott be, főleg az akkor igen kedvelt Nagyvilág című folyóirat kínálatából. Hét éven át működött a Televízió Irodalmi Klubja, amelyet irodalmárokból tévés „showman-né” népszerűsödött tudós szakértők vezettek: Ungvári Tibor és Bárány Tamás. Ezt követte a TV olvasóterme, majd a Nyitott Könyv sorozat, amely 1969-ben indult, és 10 évig volt műsoron. Bevallottan a könyvpropaganda volt a célja, de a dramatizált, jó színészekkel eljátszott jelenetek (könyvrészletek), az író személyes részvétele akkor is nemes szórakozást nyújtott, ha talán nem született évente 12 új remekmű a magyar irodalomban. Mindenesetre, az akkori felmérések szerint a könyvesboltok forgalmán mérhető volt a műsor nézettsége: egy-egy adás után sokan vásárolták meg az (akkor még) nagy példányszámban kiadott, megfizethető árú könyveket. Néhány cím a közel 120 adás tarka kínálatából: Bóka László: Nandu; Karinthy Ferenc: Kentaur; Hubay Miklós: Magnificat; Végh Antal: 90 perc; Jókai Anna: A feladat; Bereményi Géza: Legendárium; Örkény István: Egy négykezes regény.

2. A 70-es évek: politika és közönség támogatása – harmónia?

A 70-es évtized a lírai sorozat- és egyedi műsorok virágzását hozta. A Kedves verseim adásai őrizték meg Kálmán György, Váradi Hédi, Ráday Imre, Bánki Zsuzsa, Domján Edit vers­mondását. A Lírai riport műsorai szinte az összes jelentős kortárs költőt bemutatták; ennek a sorozatnak köszönhetjük, hogy mozgókép és személyes, hiteles vallomás maradt - a 70-es évekből - a ma már halott Pilinszky Jánosról, Kormos Istvánról, Nagy Lászlóról, Szécsi Margitról, Jékely Zoltánról, Ladányi Mihályról, Benjámin Lászlóról, Garai Gáborról, Nemes Nagy Ágnesről, Weöres Sándorról, Zelk Zoltánról. Később a Költőnk és kora hasonló feladatot vállalt, ebben a sorozatban pl. Ágh István, Bella István, Vas István, Csorba Győző szerepelt. 1974-től 3 éven keresztül a pályakezdő lírikusok bemutatásának is sorozatot szentelt a Magyar Tele­vízió. Új versek, fiatal költők címmel többek között Baka István, Béres Attila, Dobai Péter, Kántor Péter, Szentmihályi Szabó Péter, Szepesi Attila és Veress Miklós verseit, új kötetét ajánlották.

1977-ben, Ady születésének 100. évfordulóján sugározták a ma is friss, érdekes és feszítően aktuális Az Ady-pör című lírai-dokumentum összeállítást, amelynek forgatókönyvét Nagy László írta, a rendező Kósa Ferenc volt. Filmrendezők vállalták az Íratlan költészet című 6 részes sorozat képernyőre vitelét (Gazdag Gyula, Szomjas György, Ember Judit, Fazekas Lajos, Lugosi László), amely a magyar népköltészet legszebb hagyományaiból válogatott. Az 1977-ben készült Halhatatlanul sorozat Zolnay Pál rendezésében, és az akkori 25. Színház körének színészeivel (Jordán Tamás, Berek Kati, Zala Márk, Marsek Gabi, a Kolinda együttes stb.) a Duna menti népek költészetét mutatta be, a Népek költészete sorozat pedig a világ népköltészetéből adott ízelítőt. József Attila születésének 70. évfordulójára készült költeményeiből egy 5 részes reprezentatív vers­folyam, Latinovits Zoltán, Jordán Tamás, Cserhalmi Anna, a Sebő- és a Kaláka együttes közreműködésével, amely azonban a rendező külföldre távozása miatt soha nem került adásba! (Naprakész helyesbítés: a sorozatot 2002. áprilisában – tehát elkészülte után 26 évvel – műsorra tűzte a Magyar Televízió Rt., váratlan cáfolatát adva ezzel e dolgozat címének, okfejtésének és következtetéseinek.)

Ezekben az években jutott pénz, műsoridő és figyelem az úgynevezett „színes" irodalmi összeállításokra is, ame­lyeknek egy-egy téma vagy szerző állt a középpontjában. Jó rendezők és jó színészek közreműködésével készültek szórakoztató irodalmi műsorok pl. Ráth-Végh István könyvei alapján, Erich Kästner és Egon Erwin Kisch műveiből, a mozgófénykép irodalmából. S ezek csak kiragadott példák!

Sok kiváló portréfilm, sok tanulságos és szórakoztató egyedi műsor készült ebben az évtizedben, nincs mód mindet felsorolni. Inkább a tendenciát emelném ki: olyan évtizedben jött létre ez a számba vehetetlen érték, amikor sem az ország, sem a Magyar Televízió nem volt gazdag anyagi és technikai lehetőségekben, de minden­kinek, akinek köze volt a Televízióhoz, fontos volt az értékek felfedezése, megörökítése és közvetítése. A nézők pedig, akiknek szintén sok közük volt az akko­ri Magyar Televízióhoz, fontosnak tartották és megnézték ezeket a műsorokat.

(Szólnom kell röviden arról, hogy ezekben és a következő évtizedekben is a leg­gyakrabban az irodalmi műsorokat „használták” a megrendelők arra, hogy „letudják” a politikai ünnepeket. De az április 4-ére, vagy november 7-ére készített tematikus összeállításokban az alkotók mindig igyekeztek érdekes ötletekkel, értékes irodalmi anyagokkal, színvonalas megvalósítással eleget tenni a megrendelésnek, ugyanúgy, mint a rendszerváltás után megváltozott ünnepi alkalmakra készített műsorokban.)

3. A 80-as évek: szinkronban a puha diktatúrával – harmónia!

A 80-as évek technikai fejlesztései - a színes adások és vevőkészülékek elterje­dése, a mozgó elektronika fejlődése, a 2. műsor szinte az egész országra kiterjedő vételi lehetősége, a megnövekedett műsoridő - új aranykort ígértek. Ugyanakkor az intézményi átszervezések, az egyre gyakrabban cserélődő vezetés, a struktúrák és műsorkoncepciók módo­sulásai nem tették lehetővé az egységes, áttekinthető, tervezhető építkezést, az irodalom műfajainak, korszakainak, alakjainak, eseményeinek folyamatos és minél teljesebb bemutatását. Fontos megjegyezni, hogy ebben az évtizedben már csak a legfelső szinten (és a direkt politikai adásoknál) működött a hatalom kézi vezérlése; a művészeti részlegek, többnyire párton kívüli szakemberek irányításával és közreműködésével békében dolgozhattak – csak a pénzhiány fenyegette terveik megvalósítását.

De azért voltak jó évek, jó kezdeményezések, sikeres műsorok; legjobb íróink és költőink, neves rendezők és kiváló színészek vettek részt e műsorokban. Nemcsak az Irodalmi, hanem a Gyerekosztály (a Cimbora kiváló, igényes irodalmi adásaival), és más  szerkesztőség is készített irodalmi jellegű produkciókat, és 1980-ban indult a Stúdió, a Magyar Televízió kulturális hetilapja, amely az aktuális irodal­mi (és művészeti) eseményekről tájékoztatott 17 éven keresztül.

1986-ban Hegedűs Gézával, a mindentudó íróval és tudóssal készített beszélgetés­sorozatot É. Szabó Márta szerkesztő, Pipafüstben címmel. A tanár úr élvezetes elő­adásai, és a színes irodalmi szemelvények egy országgal szerettették meg a múlt századi „nagyon komoly könnyű irodalom" szerzőit és műveit. Jó 10 évvel később, 1997-ben ismét ő mesélt, immár Pipafüst nélkül az európai és a magyar felvilá­gosodás történetéről, alakjairól, irodalmáról. Hasonló jellegű és célú sorozat fűződik egy másik nagy televíziós „tanítómester", Nemeskürty István professzor nevéhez. A magyar irodalom képes története című, sok részes  soroza­tában arra vállalkozott, hogy a kezde­tektől mutatja be irodalmunk nyolc évszázadát.

A Pódium sorozatból 11 adás készült el 1985 és 92 között. Az igényes tartalmú és kivite­lezésű (tehát pénzigényes) műsorok egy-egy kiváló színész abszolút főszereplésére épültek, értékes irodalmi anyagokból, tematikus egységre és műfaji sokszínűségre törekedve.  Például Mensáros László a Nyugat szerzőit mutatta be, verssel, prózával, dallal; Lukács Sándor a hit és hatalom témáját körüljárva adott elő színdarabrészleteket, monológokat és saját megzenésített verseit; Cserhalmi György régi magyar költőket szavalt, barátjával, Cseh Tamással barangolva a Balaton-felvidék tájain; Bárdy György műsorát a szabad­ságharc bukása utáni irodalomból állította össze; Gálvölgyi János 1989-es műsora az elmúlt évtizedeket idézte fel, igényes irodalmi szemelvényekkel.

Sok érdekes, sikeres egyedi műsor is készült. A 80-as évek elején jelentek meg a képernyőn a sok évtizedes elhallgattatásból lassan ismét az érdeklődés előterébe kerülő „újholdasok”: Czigány György ültette a kamera elé Ottlik Gézát, Nemes Nagy Ágnest, Lengyel Balázst. Önálló műsor készült Szilágyi Domokos, Székely János, Rónay György versei, prózai írásai alapján; Esterházy Péter Spionjáték című monodrámájának tévéváltozata szintén ebben az időszakban valósult meg. Radnóti Miklósra és József Attilára több szép összeállítás emlékezett, s portrékban mutatkozott be Orbán Ottó, Dobai Péter. E műsorok nagy részét belső rendezők készítették, de rendszeresen vállaltak munkát neves filmrendezőink is (Szabó István, Zolnay Pál, Gazdag Gyula, Grunwalsky Ferenc, András Ferenc).

A 80-as évek műfaji (és valamennyire anyagi) gazdagságában háttérbe szorult egy olcsó, de igen fontos műsorfajta: az író-interjú, a jelen idejű beszámoló egy adott korszak legjelentősebb alkotóinak munkájáról, műveiről és közérzetéről. A 70-es évekből szinte teljes körű portrésorozatot hagyott ránk a Lírai riport, a Költőnk és kora és a Műfordítók műhelyében, de közben több új költőgeneráció jelent meg, s talán a régieknek is lett volna új mondanivalójuk. 1994-től kerültek adásba a XX. századi költőportrék hiánypótló interjúi, a sorozat 17 elkészült műsorában többek között megtaláljuk Károlyi Amy, Keresztury Dezső, Gergely Ágnes, Orbán Ottó, Juhász Ferenc,  Zalán Tibor, Oravecz Imre, Parti Nagy Lajos és Kukorelly Endre nevét. A további interjútervek megvalósítását az ismét bekövetkezett átszervezés hiúsította meg.

3. A 90-es évek: rendszerváltás és utolsó aranykor

A rendszerváltást a Magyar Televízióban is viharos elnök- és vezetőcserék, átszervezések és koncepcióváltozások kísérték. „A fegyverek között hallgatnak a múzsák" - tartja a régi szólás, és bizony, ezekben az időkben nem sok figyelem jutott az irodal­mi műsorokra; a Vers mindenkinek sorozat 1991. januári megszüntetését is csak a nézők vették észre és nehezményezték. Ugyanakkor elindult a Lyukasóra, Mészöly Dezső nagysikerű műsora, néhány szép egyedi irodalmi műsor is készült, 1992-től újra látható volt a Vers mindenkinek.

1994-ben, az Irodalmi, Színházi és Képzőművészeti Stúdió (IKSZ Stúdió) megalakulásával elkezdődött a művészeti műsorok (eddig legalábbis) utolsó aranykora. A Görgey Gábor vezette Művészeti Igazgatóságon belül Békés Pál irányításával működő új szervezeti egységben sok új tematikájú és formájú egyedi és sorozatműsor született. Havonta jelentkezett a fiatal írókat és költőket bemutató Kézirat, az új kiadványokat ajánló Kefelevonat és a Könyvvilág. A Bestseller Takács Ferenc irodalomtörténész kalauzolásával barangolt a nem egészen magasrendű, de nagyon sikeres könyvek tájékán, A Lyoni omnibusz Gárdos Péter rendezte adásaiban felkért írók-költők írtak novellát egy-egy titokzatos fényképről, amelynek valódi történetét csak az adás végén tudták meg. Portré- és interjúműsorok készültek Szerb Antalról, Berda Józsefről, Pilinszky Jánosról, Nagy Lászlóról, Arthur Koestlerről, Cs.Szabó Lászlóról, illetve Kardos G. Györggyel, Mikes Györggyel, Szabó Magdával, Kertész Imrével, Tóth Eszterrel, Hernádi Gyulával, Hubay Miklóssal, Szántó Piroskával, Ungvári Tamással.

Említést kell tennünk két igen sikeres vállalkozásról. 1996 februárjában Arany János Toldija volt műsoron Gáspár Sándor előadásában. A hetente háromszor, összesen 13 részben sugárzott remekművet a nézők egy folytatásos teleregénynek kijáró figyelemmel, és nagy lelkesedéssel követték. Számtalan lelkes, gratuláló levelet írtak, és a megjelent kazettát is sokan megvásárolták. A siker megismétlődött az 1997 januárjában 16 részben műsorra tűzött János vitéz esetében is. A fiatal, kevésbé ismert színész, Stohl András versmondása-­előadása elbűvölte a nézőket. A két klasszikus mű nézettsége a szappanoperákéval vetekedett: alkalmanként 3-3,5 millióan látták az adásokat! Sokan kérték, hogy a televízió dolgozza fel hasonló módon a magyar elbeszélő költészet más remekműveit is (Toldi estéjétől a Buda haláláig). (Néhány nézőlevél személyes gyűjtésből: „Először is köszönet a Toldiért! Önöknek és Gáspár Sándornak újból és újból. Mely olyanra sikerült, hogy nekünk gyönyörű élmény volt, s gyönyörű emlék… Hálával gondolok ismeretlenül is mindenkire, aki a gondolat megszületésétől az utolsó képsor kivitelezéséig részt vett a munkában. Sok ilyen műsor kellene. Legyen sok olyan ünnepük, mint nekem volt a Toldi!” – „Ez úton köszönöm meg az Igazgatóságnak, hogy műsorra tűzte Petőfi Sándor – halhatatlan költőnk - János vitéz című versét. A költeményt elmondó kedves arc sokszor benézett hajlékunkba. Szép, felejthetetlen emléket állított Petőfi Sándornak. Ez úton köszönjük meg neki, hogy nagyfokú művészi tulajdonsággal áldotta meg a Teremtő. Ilyen és hasonló szép magyar hagyományokat tisztelő műsorokat kérünk a jövőben is!” - „Nagyon szépen megkérjük önöket, hogy miszerintünk a TV este ne maradjon vers és Stohl András nélkül!”)

Fontosnak tartom, hogy idézzem Békés Pál stúdióvezető hitvallását, amely már a többpárti, békétlen időszakban jelent meg: „Egy közszolgálati televízió kizárólag a minőséggel foglalkozhat, irodalmi irányzatokkal, pártossággal nem! A magyar irodalom eleven áramát kell képernyőre, az emberek közelébe vinni, és persze megtalálni a közérthetőségnek egy minimumát.” Az IKSZ Stúdió 1995-ben és 1996-ban évi kb. 5000 műsorperc irodalmat sugárzott a Magyar Televízió két programjában. Ebben az ismétlések is benne foglaltattak, de a visszajelzések azt mutatták, hogy a nézők szívesen fogadták a nagyon régi, 20-25 éves, ritkán látható felvételeket, és a közelmúlt emlékezetes adásait is. A Stúdió fennállásának két és fél éve ismét az irodalmi műsorok aranykorát hozta: az értékválság, a kultúra presztízsének csökkenése, a fokozódó pénzhiány és a szponzoráció térnyerése ellenére rangos helyet és elismertséget vívott ki a műfajnak a televízión belül és a nézők körében. S tette ezt egy olyan korban, amikor a kultúra elérhetősége sok ember számára a televízió adásaira szűkült, s ezért elsőrendű közszolgálati feladat lett, hogy ezt a lehetőséget számukra megadja. Nem felejthetjük el, hogy az 500 példányban megjelenő verseskötetek és a 2000 forintos kortárs és klasszikus könyvek idején az irodalmi műsorok néhány százalékos nézettsége is több százezres közönséget jelent!

Az IKSZ Stúdió megszüntetése, az MTV újabb vezetőváltása és átszervezése idején kezdték meg működésüket a kereskedelmi televíziók. Ez azonban nem a közszolgálati funkciók megerősödését hozta, hanem a nézők gyors elpártolását.

5. Vers mindenkinek – korszakokon átívelve

A líra a magyar irodalom talán legerősebb és legközkedveltebb műfaja. Olyan emberek, rétegek is kedvelik és valamelyest ismerik, akik-amelyek egyébként nem könyvbarátok. Költőink a magyar lélek és természet megtestesítői – lángoszlopok vagy nemzetsiratók -; verseik kötelező iskolai tananyagok (persze, hogy mely költők mely versei, az korfüggő). Természetesnek tűnt tehát, hogy az élőszó, a könyv, majd a rádió és a hanglemez után a képernyőn is helyet „követeltek” maguknak. A televíziós irodalomról folytatott vita felvetette a televíziós versmondás létjogosultságát is – s 50 év elteltével is sokan vallják, hogy a vers egyszemélyes műfaj, nem a nyilvánosságra tartozik. Még „tegnap” is (1996-ban) így kezdte egyébként dicsérő írását Valachi Anna kritikus-irodalomtörténész: „Vers a képernyőn? Lehetetlenség. Fából vaskarika. Hiszen a költő elvont fogalmakat helyettesítő, szavakkal megidézett vízióit csak az alkotó fantázia képes újra fölfedezni, majd képzelete vetítővásznán megjeleníteni. A vers szómágia terméke, márpedig a szavak – legyenek bármilyen hangulatfestők s érzékiek – csak a fülnek és a szemnek (legfeljebb a belső látásnak) kínálnak biztonságos kapaszkodót.” Népszava, 1996, 04.11.

Mégis, már a legkorábbi időben megjelent a vers a képernyőn. Katkó István író, az MTV Irodalmi Osztályának vezetője, 1958-1983 között televíziós így emlékszik az indulásra:

,,Az első pillanatban, amikor a televízióhoz jöttem, már meghatározott szerepre jöt­tem: az irodalom szolgálatára. Ez 1958. februárjában volt. Én még az ’alapító atyák’ közé számítok. Nem volt semmiféle televíziós gyakorlatom. Az volt az elképzelés, hogy az irodalmat valamilyen képi eszközzel kell kiegészíteni. Az első - ma már humorosnak mondható - kísérletet Zsurzs Évával csináltuk, az Egy gondolat bánt engemet című versből. Nem sokkal később a Váci útról készült irodalmi összeállítás, amikor is Zsurzs Éva azon bejelentésére, hogy e műsort keskenyfilmre forgatjuk, én ijedten kérdeztem: és rá fog férni a széles Váci út? Hát ilyen  ’szaktudással’ kezdtünk televíziózni. 1960-ban elindítottuk a Vasárnapi vers sorozatát, a Vers mindenkinek elődjét, amely az esti híradó előtt ment adásba.”

Már ebben az első vers-sorozatban rátaláltak az alkotók arra a puritán televíziós versmondási formára, amely azóta is vitatéma: eleget „mond”-e a jó színész arca, eléri-e a kívánt hatást a befogadónál? (És szilárd esztétikai alapvetés után döntöttek-e az „arc-közeli” fotografálásról, avagy pénzügyi megfontolásokból?) A sorozat több éven át futott; klasszikus és külföldi költők egy-egy verse hangzott el, klasszikussá vált versmondóink előadásában: Ascher Oszkár, Gobbi Hilda, Major Tamás, Ladányi Ferenc, Gáti József, Ilosvay Katalin, Benkő Gyula, Mádi Szabó Gábor, Sinkovits Imre, Latinovíts Zoltán, Gábor Miklós és Berek Kati nevét őrzi a filmográfia. Amikor 1980-ban elkezdődött a Vers mindenkinek sorozat, ha­gyománytiszteletből, és - mint hamar kiderült -, a nézők tetszésére, szintén a klasszikusokkal indított. Az első év 52 szombat estéjén, este 8 órakor – tehát a legfőbb műsoridőben! - Balassitól Nagy Lászlóig, Petrarcától Eluardig sorjáztak a nagy versek; az előadók között a „nagy öregek" - Bessenyei Ferenc, Darvas Iván, Gáti József, Kállai Ferenc, Mensáros László, Sinkovits Imre, Jancsó Adrienne, Kálmán György, Major Tamás - mellett sok kiváló fiatalabb és egészen fiatal versmondó lépett fel. Sokszor szerepelt a műsoron megzenésített költemény, leggyakrabban a Kaláka együttes és Sebőék előadásában, de neves színészek is adtak elő énekelt verseket. Az évek múlásával – a sorozat 11 évig volt folyamatosan a műsorrendben! - újabb s újabb színésznemzedékek kapcsolódtak a munkába. S habár a kritikusok folyamatosan vitatták a vers ilyen formájú megjelenését és létjogosultságát a képernyőn, a nézők megszokták, megszerették. Erről nemcsak a nézettségi adatok tanúskodtak – egy-egy sikeresebb adásnak 10-12 %, vagyis 1 millió körüli nézője volt! -, hanem a levelek is, s az abszolút siker fokmérőjeként a Vers mindenkinek a kabaréba is bekerült. Elmondhatjuk, hogy a sorozatban szerencsés harmóniában találkozott a népművelés elszántsága a népszerűséggel.

1991. januárjában hirtelen megszüntették a műsort, majd - az újabb vezető- és koncepcióváltásnak köszönhetően - kétéves kényszerszünet után1992 decemberében újra indult a kedvelt sorozat. Ekkorra sok minden megváltozott a világban, az or­szágban és a Magyar Televízióban. Nemcsak az MTV privilegizált helyzete tünedezett el, hanem az értékpreferenciák is változtak (sajnos, nem a kultúra javára), és a nézői szokások is átalakulóban voltak. De azért a Kedves versem heti adásait, ame­lyeket népszerű színészek válogattak és ajánlottak, majd a költők által elmondott saját kedvenc verseket sokan nézték és szerették. Az IKSZ Stúdió megalakulása után, 1995-ben a még mindig egyedülálló magyar „találmányt", az esti verset Vasárnapi vers sorozatcímen, a legnézettebb időben sugározták. Ebben az évben híres, népsze­rű emberek ajánlották kedves versüket: a bevallott cél az volt, hogy a más szak­mában elismert és ismert személyiség versválasztása is segítse a nézők megnyerését. Jancsó Miklós, Lengyel László, Beke Kata, Glatz Ferenc, Geszti Péter, vagy az új magyar Nobel-díjasok, Harsányi János és Oláh György ajánlása sok nézőnek tetszett.

1996-tól - ismét a régi, kedvelt, viccekbe is beszivárgott Vers mindenkinek címen - hetente négyszer, majd háromszor került képernyőre a sorozat. Ennyi adás lehetővé tette, hogy „a hét költőjétől" válogassunk verseket: Burns és Catullus, Szécsi Margit és Orbán Ottó, Pilinszky János és Baka István is „kapott" egy-egy hetet. De bemu­tattunk huszonéves költőket és főiskolás versmondókat is.

Az újra feltámadt verssorozat kritikai fogadtatása vegyes volt. A Magyar Hírlap újságírója dühödten támadt neki a műsornak, és éppen alapvető, évtizedek óta vállalt szándékát „döngölte az agyagba”: „Sorra élednek fel a rég eltemetett – vagy annak vélt –  hagyományaink. A televízióban is, ahol az új műsorok között felbukkant a hajdan oly sokat átkozott Vers mindenkinek… Nyilvánvalóan a kulturális misszió szándéka vezérli az újabb és újabb szavalós műsorok készítőit. De a néző allergiás az ilyen műsorokra. Túl sokáig és túl sokan próbálták ráerőltetni ezt a műveltséget, amelyre szinte semmi szüksége.”  Az erős hangú cikk válaszlavinát indított el, itt csak egy mondat Kőröspataki Kiss Sándor közíró reagálásából: „A megmaradó egy-két közszolgálati csatornán az eddiginél is több helyet kellene biztosítani a magyar költészetnek, amely a labdarúgással ellentétben mozdíthatatlanul az élbolyban áll Európában és a világban egyaránt.”

A nézők azonban ismét visszaigazolták a sorozat sikerét. A Magyar Televízió „egyeduralkodásának” utolsó pillanataiban, 1996-97-ben, az I. programon hetente négyszer sugárzott Vers mindenkinek adásait alkalmanként 10-17 %, vagyis 900.000 és 1.600.000 közötti néző látta, a Gallup felmérése szerint! A levelekben pedig ilyesmiket írtak: „Vasárnapi vers c. műsorukkal nagyon sok embernek okoznak örömet. Jó ötletnek tartom, hogy közismert személyek választhatnak és megindokolhatják, miért tetszik az adott vers.” -  „Szeretném elmondani önöknek, hogy milyen nagy örömömre szolgált, hogy a Vers mindenkinek műsor ismét főműsoridőben és az első csatornán jelent meg a képernyőn. Öröm ez, különösen manapság, amikor az igényes irodalom terjesztésével kevés helyen találkozunk. Meggyőződésem, hogy a költészet varázsa minden embert megérint egyszer élete folyamán, de hogy ez mikor következik be, ezt senki sem tudhatja előre, éppen ezért jó ez a műsor, mert egy kicsiny reményt ad arra, hogy a találkozás létrejöhessen.” – „Arról beszélgettünk versszerető ismerőseimmel, hogy ha közvélemény kutatás során megkérdeznék tőlünk, mi tetszett a tv-ben az utóbbi időben, egyöntetűen a Vers mindenkinek adása.”

A következő aktuális váltáskor, 1997-ben megszűnt az IKSZ Stúdió, eltűntek az irodalmi műsorok, és eltűnt a Vers mindenkinek sorozata. A majd 2 évtizedig élt műsor unikum volt a világ televíziózásában (tudomásom szerint csak a 90-es években jelent meg néhány non-profit külföldi kulturális adón, pl. a német nyelvű 3Sat-on hasonló kezdeményezés), és unikum itthon is: bizonyította a költészet fontosságát és jelenvalóságát minden korszakban és rendszerben. A sorozat felvételei még sokáig „kísértettek” más csatornák műsorain; manapság is mondanak verset délben és éjfél után, de a – népnevelő szándéktól sem mentes - rendszeres, jó műsoridőben sugárzott adások hiányoznak.

1. A jelen: az irodalom eltűnése a képernyőről

A fentiekben is érintettem a televíziós irodalom háttérbe szorulásának-szorításának alapvető okait. A rendszerváltás meghozta a kultúra felszabadulását és ugyanakkor szerepcsökkenését is. Politikai téren az uralkodó/udvari kultúra jelentőségének csökkenését (bár eltűnésére még várnunk kell): ennek témánkba vágó konkrét megnyilvánulása az állami televízió, mint e kultúra egyik fontos közvetítője fontosságának, befolyásának, nézőszámának erőteljes visszaszorulása. Agárdi Péter szerint „A hatalom ’egyensúlyteremtő’ médiapolitikája, a hisztérikus és szappanoperás tömegkommunikáció, a szórakoztató és reklámkereskedelmi piaccal igazolni vélt ’törmelékkultúra’ (Vitányi Iván kifejezése) a kenyér melletti – olykor helyetti – cirkusz gyanánt silány kultúrát kínál a már-már napi négy órát tévéző, a hétköznapok szorongásaiból virtuális világokba menekülő, depolitizált fogyasztóknak.” Ebben a környezetben nincsen helye az irodalomnak, a versidézetek legfeljebb elrontott reklámszövegekként jelennek meg a mindennapokban. Pedig változatlanul nagy szükség lenne a mindannyiunk közös kincsének elismert irodalom jelenlétére (a hozzáférés legdemokratikusabb, legtömegesebb módján, a televízió útján) a kulturális és politikai szétszakítottság csökkentése/megszüntetése, a magyar identitás megőrzése és erősítése céljából, hogy végre elkezdődhessék „a hatalom kultúrájának átalakítása a kultúra hatalmává.”

Van a problémának egy másik, a napi politikától kevésbé függő, de a rendszerváltással nagyon is összefüggő aspektusa. Mégpedig az, hogy a kialakuló piacgazdaság, a többpártrendszer és a globalizáció sokak szerint törvényszerűen leértékeli a nemzeti kultúrát. Ez magyarázná a kulturális értékek relativizálódását, a kultúra forrásainak elapadását, és persze az egyének, a „fogyasztó” érdektelenségét és igénytelenségét. Én ezt nem hiszem. Ma is működnek a kultúra „kis körei”, telt házasak a művészszínházak és a koncerttermek, ismét feltámadtak az előadóestek, sok helyen jól látogatottak a művelődési házak kulturális rendezvényei, nem halt meg a magyar könyvkiadás. (Ugyanakkor a kultúrából lassan kihulló, ám még talán visszahódítható rétegek számára csak a mozit pótolja a televízió. Nincsen a múzeum helyett képzőművészeti műsor, a könyv helyett irodalmi, színház helyett közvetítés, koncert helyett zenei adás.) S leginkább témánkba vág, hogy az elmúlt évtizedben az audiovizuális közlésmódok nagy átrendeződést hoztak (s még beláthatatlan változásokat hoznak) az élet minden területén, így az irodalmi kultúrában is. Az irodalmi hatás leginkább a rádió, a televízió, a videókultúra, az internet világában értelmezhető. A Gutenberg-galaxis korszaka mellett-után ismét újjáéled „a szóbeliség”: a közönség az irodalom valódi, ősi közegén át, audovizuális úton jut irodalmi élményhez. De csak akkor, ha eljuttatják hozzá.

S mivel éppen a legrászorultabbak (legigénytelenebbek) nem válogathatnak a közlésmódok (szolgáltatások) között, szinte kötelessége lenne a leginkább hozzáférhető eszköz, a televízió gazdájának (a „köznek”) ezt az igényt kiszolgálni ébren tartani vagy felkelteni.

Legvégül ideidézem az első világháború befejezésekor született Lengyel Balázs író és irodalomtörténész 1996-ban keltezett gondolatait: ő végignézte, végigírta szinte az egész elmúlt évszázadot, tevékeny részese vagy elzavart szemlélője volt a politikai és az irodalmi életnek, s annyi élettapasztalat birtokában ezt mondja:

„Az irodalom úgynevezett második nyilvánosságában felfokozott érzelmi helyzetet teremt. Ha nem is mindig konkrét szabadsághiányt okoz, de legalább szembefordít az érzelmi üresség, a politikai semmitmondás tényével, a frázisos, a gyöngybokrétás nacionalizmus végletességével. Mindenképpen belső világunk megszólításának hiányától szenved; attól a kívánt útmutatástól, ami nélkül hosszabb távot tekintve nincs eligazodás. S mi nélkül nem működik az az erkölcsi humanizmus, amely például a Nyugat folyóirat köreit jellemezte, s amelyben hol esztétikai, hol társadalmi okokból megéledt egykor  a versigény… A Vers mindenkinek adásai messzemenően dokumentálják a versigény növekedését, mégpedig az iszonyúan túlbeszélt állandó politizálás és zűrös, nagyon is ellentmondásos pénzügyi állapotok következtében, a médiát telítő, hallást nehezítő szóinfláció miatt…”

Összefoglalás

Az irodalom különböző műfajai a televíziózás megjelenésétől kezdve jelen voltak a képernyőn. Változó művészi színvonalon, változó intenzitással és hatással, változó függőségben a hatalomtól és változó sikerrel az önállóságért, de mindig nagyon fontos szerepet játszottak a nézők (a nemzet!) közérzetének, lelki egészségének, önazonosságának, „otthon-érzetének” alakításában, befolyásolásában, szolgálva az irodalom kitüntetett jelentőségének sok évszázados magyar hagyományát. A televíziós irodalmi műsorok eltűnése (vagy szinte teljes marginalizálódása) komoly veszteség a nemzet kultúrája, kultúráltsága, önbecsülése szempontjából; generációk nőnek fel olyan értékhiányos környezetben, amelyben – az egyéb értékadó lehetőségek hiánya vagy hozzáférhetetlensége miatt – csak a televízióban sugárzott színvonalas műsorok nyújthatnák az emberi élethez feltétlenül hozzá tartozó – politika-, agresszió- és gyűlöletmentes – kultúrát. A rég áhított szabadságnak be kellene teljesítenie József Attila óhajtását: „jó szóval oktasd, játszani is engedd / szép, komoly fiadat!”

Irodalom:

1997. évi CXL. törvény a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről Agárdi Péter: Kultúra, média és hatalom (in: Magyarország politikai évkönyve 2002.)

Babiczky László - Farkas Katalin: Irodalom a televízióban (in: MRT-MTV-MTV Rt. 1957-1997,  Jubileumi Évkönyv, Budapest, 1998)

Hidy Péter: Magyarország kultúrájának helyzete az 1990-es évtizedben a művelődésszociológiai kutatások tükrében (József Attila Alapítvány, Budapest, 2000)

Kőröspataki Kiss Sándor: Vers és akciófilm (Magyar Hírlap, 1996.02.29.)

Lengyel Balázs: Magyar Múzsa (Népszava, 1996.09.30.)

Németh János István: A demokrácia tragédiája (in: A demokrácia tragédiája, Salgótarján, 1990)

Németh János István: A magyar kultúráról (in: Művelődéstörténet, Mikszáth Kiadó-MMI, 2001)

Szinetár Miklós: Az előadóművészet szerepe a változó világban (Győr, 1995)

Tamás István: Új művészet születik (Magyar Nemzet, 1959.11.22.)

Valachi Anna: A láthatatlan költészet (Népszava, 1996. 04.11.)

Vitányi Iván: A magyar kultúra az ezredfordulón (Társadalmi Szemle, 1998/8.)

Vitézy Zsófia: Középiskolás fokon (Magyar Hírlap, 1996.02.23.)

A külön fel nem tüntetett idézetek helye: MRT-MTV-MTV Rt. 1957-1997 (Jubileumi Évkönyv, Budapest, 1998)