(Elhangzott 2000.október 20-án a Rátkai Márton Klubban)
Egyszerre van nehéz és könnyű helyzetben az, aki egy konferencia délelőttjének végén kap szót, mert sok mindent már elmondtak előtte. Nekem most az lenne a feladatom, hogy előadásomban olyan rendezői fogásokról, törekvésekről beszéljek, melyek az elmúlt évtizedek televíziós versrendezői gyakorlatát jellemezték. Talán értékelhetném is ezeket a próbálkozásokat. Vitathatatlan sikerekről és balfogásokról beszélhetnék és szerénytelenül hozhatnék példákat több évtizedes gyakorlatomból. Mégis úgy gondolom, nagyon-nagy tiszteletlenség lenne ezt egy olyan pillanatban megtenni, amikor egy televíziós műfaj sírbeszédét lehet csak elmondani. Nézzék el nekem, ha meghatott a hangom, mert nem kis mértékben érintett vagyok. A közszolgálati magyar televíziónál 1970 óta dolgozom. Irodalom szakot végeztem, s valami speciális belső elkötelezettség fűz a magyar irodalomhoz, ezen belül is a magyar költészethez.
Ezért engedjék meg nekem, hogy ne a versrendezés fortélyairól beszéljek, hanem arról, hogy milyen volt ennek az elmúlt négy televíziós évtizednek a története az irodalom, a vers képernyőre kerülése szempontjából. Nem veszem a bátorságot, hogy Böhm Edithez hasonlóan tényszerű legyek. Annyit szeretnék mentségemre felhozni, hogy Farkas Katalin szerkesztő kollegámmal ezt a pozitivista felfogású történetet már megírtuk. Megjelent az MTV RT negyvenedik évfordulóra kiadott jubileumi évkönyvében és a Kapu c. folyóiratban is 1997 10-11.számában. Hoztam belőle példányokat az érdeklődők számára.
Szigeti Gábor előadása azért volt döbbenetes számomra, mert egy generáció közös élményeiről beszélt. Egyetemi Színpadi előadóestekről, író-olvasó találkozókról, költészeti estekről. Másrész úgy fejezte be az előadását, melynek szinte minden szavával egyetértek, hogy van-e még valami olyan társadalmi funkció, ami még megmaradt, vagy megmaradhat az elhangzó, a pódiumon megjelenő, a képernyőn jelenlevő irodalom számára?
Úgy gondolom, hogy ha egy társadalom leszokik arról, hogy irodalmat olvasson, esténként verses köteteket vegyen le a polcról, vagy verse hallgasson rádióban, televízióban akkor az a társadalom érzelmileg sekélyesebb, szürkébb, keserűbb lesz. Egyszerűsödni, szürkülni fog a szerelem érzése, csökken a tolerancia. Akkor többször fognak feltörni olyan indulatok, mit nem tudtunk átélni, nem tudtunk megélni és feldolgozni az irodalom révén, , mint például az apa vagy anyagyilkosságot, és akkor fogjuk magunkat egy szép napon megöljük az anyánkat és földaraboljuk, elültetjük valahová, de miután állatbarátok vagyunk a felét megetetjük a kutyával, ne éhezzen szegény, mint ahogy ez a napokban megtörtént. Mert az irodalom, a költészet társadalmi szerepe nem más, mint hogy a lélek környezetvédelme legyen!
Éppen ezért úgy gondolom, miközben nem fogom dicsérni túlzottan a televízió négy évtizedes irodalmi tevékenységét, mégis el kell mondanom: azok a műsorok, melyek a Magyar Televízióban, ha nem is a legnézettebb időkben, ha nem is a legnézhetőbb formában kerültek adásba, azoknak is volt eleinte biztos négy-ötszázezer, később két-háromszázezer, de még az utolsó pillanatokban - a kereskedelmi televíziók győzelme idején is - százötvenezer nézője! Hatalmas számok ezek a könyvek példányszámához, a színházak nézőszámához képest. S ha a nézők közül nem is tetszettek ezek a műsorok mindenkinek, ha nem is volt minden műsor magas színvonalú, ha sok nézőt csak a fizikai tehetetlenség tartott a képernyő előtt, mégis sok-sok embernek volt módja találkozni a verssel, az irodalommal, a benne megfogalmazódó progresszív gondolatokkal, érzésekkel. Sokak számára vált életük részévé ez az élmény is.
Ez a helyzet már a múlté. Tizennyolc évesek a fiaim, ebből 10 év az úgynevezett rendszerváltás utánra esett, és én tudom, hogy milyen komoly kutatás szükséges ahhoz, hogy a műsorfolyamban észre lehessen venni az irodalmat, a költészetet. A rádióújságok sem segítenek. Régente meg lehetett találni bennük a műsorcímeket, az írók és a költők nevét, az előadóművészeket, a szeretett színészeket, akikért a verseket sokan megnézték. Felkelthette az érdeklődést egy ismert színész neve: Gáti Józsefé, Mensáros Lászlóé, Jancsó Adriené, Mácsai Pálé…Ma komoly tudományos kutatás kell ahhoz, hogy valaki Hamupipőke módjára kiszemezze az esetleges meglévő értékeket. Az irodalom jelenléte ma oly csekély a képernyőn, hogy legfrissebb olimpiai élményem jut eszembe. Amikor azt hallom, hogy másodperc, még biztosan állok a talpamon, de amikor azt mondják, hogy tizedmásodperc, akkor már billegek, amikor azt mondják század, akkor nem tudom, hogy miről van szó. Ekkor az úszó joggal gondolhatja magában: ha nem vágom le a körmömet, én nyerek! Ma már a költészet, az irodalom - de más művészeti ágak jelenléte is- oly kis mértékben van jelen a képernyőn, hogy azt a halandó néző számára nem felfogható, nem megkereshető! Ez a pontos helyzetkép ma. Ilyen szörnyű a helyzet.
És egy kis visszapillantás. 1956 döntő fontosságú történelmi pillanata hazánknak, és az ezt követő év tavaszán indul a televíziózás Magyarországon. Az első közvetítések, az első adások - a rádiós hagyományokhoz kötődve - zenei, irodalmi, színházi, képzőművészeti témájúak, természetesen a direkt politikai műsorokon túl. (május 1-ei felvonulás, tv-híradók stb. ) Ebben a kiélezetten fontos politikai helyzetben többek között az íróperek is zajlanak, de ezt a társadalmi helyzetet Önök nagyon jól tudják, ezért ezt nem is szeretném részletezni, a hatalomnak igen nagy szüksége van arra, hogy direkt politikai műsorait hitelesítse. Az emberek széles tömegei fenntartásokkal kezelték a szócsőszerű propaganda műsorokat, a híradókat, a politikai "agitkákat". Azt a rengeteg csúsztatást, ami a dolgok lényegétől távol volt. A Magyar Televízió első évtizedében a kulturális műsorok és ezen belül az irodalomnak is hitelesítő szerepe volt. A valódi értékek hatása döntő fontosságú volt. Egy Beethoven szimfónia igényes előadásban, a szovjet balett kiváló produkciói, a magyar költészet klasszikusai: Vörösmarty, Petőfi, Arany vitathatatlan színvonala és értékei mind-mind hitelesítő hatásúak voltak. Természetesen voltak ünnepségek is ebben a korszakban, április 4-e, május 1-je, november 7-e, de volt Anyák napja, volt azért Halottak napja is. Voltak irodalmi összeállítások, olyanok melyek a szerelemről, a tavaszról, a halálról, a hazaszeretetről szóltak. Nem minden költő és író kerülhetett képernyőre, ezt ma már tudjuk, de jelen volt a költészet és az irodalom és egyre csökkent a teljesen elhallgatottak száma is. Talán menekültek is a műsorkészítők és a nézők is az irodalomhoz, ahol az elhangzó szavakat szabadon lehetett értelmezni, átértelmezni, lehetett egy kicsit összekacsintani…
Volt a képernyőn megjelenő irodalomnak egy másik nagyon fontos műsortípusa a portréműsor. Elhangzott a délelőtt az egyik előadásban, hogy milyen szerepe lehet a költőnek saját versének elmondásában. Az alkotót és művét jól hozta összhangba a televízió. A portrék bevett gyakorlata volt, hogy beszélt egy kicsit az író, majd elhangzott egy vers, vagy prózarészlet. Egy-egy versnél a költő úgy döntött az elmondást nem bízza színészre, hogy a vallomás még személyesebb legyen, és maga olvasta fel a művet. Néha nem elég tökéletesen, de mindenképpen hitelesen. Ennek a szerkesztésmódnak nagy jelentőséget adott az, hogy amit az író, költő nem mondhatott el közvetlenül, mert bizony volt cenzúra, azt elmondta áttételesen egy versen, egy prózarészleten keresztül. Ezekre a finomságokra már nem terjedt ki a cenzúra, de a néző értette és szerette ezeket a rejtett üzeneteket. Nem volt elhanyagolható azoknak az előadóknak, színészeknek a szerepe sem, akik összeállításaikban, előadóestjeikben, saját népszerűségüket felhasználva vitték az emberekhez közel az irodalom rejtett üzeneteit. (pl. Kedves verseim…) És voltak a televízióban rendszeresen jelentkező irodalmi magazinok, 30-40 percnél is hosszabb portréműsorok Karinthyról, Illyésről vagy a régiekről, Tóth Árpádról, Babitsról, Áprilyról stb. Egyszerűen döbbenetes. Akkor villámtréfának tűnt a Vers Mindenkinek. Megjegyzem ez a 10 évig tartó sorozat világviszonylatban is egyedülálló kezdeményezés volt!
Voltak ennek a 40 évnek megszállott televíziós szerkesztői, a teljesség igénye nélkül, mert félek, hogy kihagyok valakit, és azt nagyon fogom szégyelleni: Sipos Tamás, Surányi Ibolya, Ascher Gabriella, Katkó István, Farkas Katalin, Czigány György, Sediánszky János, Békés Pál…
És voltak irodalomhoz értő, az irodalmat szerető rendezői: Radó Gyula, Fehér György, Felvidéki Judit, Molnár György, Iván Pál, András Ferenc és talán magam is, akik úgy gondoltuk, hogy amit nem lehet kimondani direkt módon, azt megpróbáltuk kimondani az irodalmon keresztül és büszkén mondhatjuk, hogy nézőink értették szándékainkat!
Visszatérve a jelenbe. A XXI. századra eljutottunk oda, hogy nincs jelen az irodalom, a költészet a képernyőn. Pedig egy szórakoztató műsor költségvetéséből egy éven át tudna dolgozni, ha lenne irodalmi szerkesztőség, újra helyet adva a magyar irodalomnak a képernyőn. Egy drága kommersz műsor árából, egy évig!
Az irodalom iránti érdeklődés csökkenésének csak az egyik oka a képernyőn való megjelenésének mesterséges elsorvasztása. A másik ok az irodalomoktatás mélyrepülése. Irodalomtanáraink csontvázszerű lexikális tudást adnak, ha adnak. Az irodalomtörténeti szemlélet hegemóniája nem teszi lehetővé, hogy elegendő idő jusson a XX. század irodalmára, irodalmunk aktuális érvényes üzeneteire, a kortárs irodalom gondolatvilágának megmutatására, pedig csak ez tenné olvasóvá a felnövekvő nemzedéket. Ezek a szerzők és művek jobbára csak az érettségi előtti hajtásban kerülnek elő, mint nem kikerülhető, kipipálandó feladatok. Pedig nagy szükség lenne rá, hogy a felnövekvő nemzedékek rájöjjenek, miért érdemes irodalmat olvasni, hogy ezekben a művekben olyan gondolatokkal, élethelyzetekkel találkozhatnak, mint saját életükben, hétköznapjaikban. Amikor fölfedezhetik a sorokban saját vágyaikat, problémáikat, örömeiket, és az irodalmi élmény révén közelebb kerülnek életük humánus megoldásaihoz.
És még így is- hogy ne fejezzem be ennyire pesszimistán hozzászólásomat - azt tapasztalom, járva az országot az emberek gyakran kérdezik, hová tűnt a Vers Mindenkinek, hol vannak népszerű versmondó színészeink, miért tűntek el a színházi közvetítések, hová lettek világunkról gondolkodó, bölcs íróink, költőink a képernyőről? Én is kérdezem: hová lettek? Lesznek- e még? Hogy az irodalom betölthesse társadalmi szerepét és a lélek környezet védelme lehessen!
