Eredetileg filmrendező szerettem volna lenni, de az érettségim évében, 1961-ben nem indult a Főiskolán új osztály. Ezért színházrendezőnek felvételiztem, Ekkor az volt az elv– ezt persze akkor nem tudtam,– hogy csak diplomásokat akarnak felvenni, mert azok érettebbek. Ketten kerültünk mégis közel a sikerhez, akiknek még csak érettségije volt Marton László, a Vígszínház későbbi igazgató – főrendezője és én. Végül nem vettek fel, így lettem az ELTE hallgatója. A második opció az újságírás volt. Az egyetemi évek alatt elkezdtem rádiózni, innen jött a Riporter kerestetik is.

Riporter kerestetett…professzor találtatott

Elém jön a buszmegállóhoz. Elkalauzol a lakásába. Érzékeli kíváncsi tekintetemet. Körbevezet. Majd leül a fotelbe, érdeklődve néz rám. Hogy vagy kérdezi? Figyel. Új könyvét dedikálja. Várakozik. Nem siettet. Olyan professzoros, olyan komoly. Igaz túl a hetvenen. Hány centi magas vagy kérdezem, s bekapcsolom a rögzítőt.

Száznyolcvanhat centi, ha nem mentem közben össze, mert ez szokott a korral járni.

Karcsú fiatalember voltál, amikor együtt dolgoztunk „a televízióban”.

Családunk magas emberekből állt. De igazán vékony soha nem voltam.

Soha nem láttalak sietni a folyosón. Mindig kényelmesen mentél, mintha ráérnél, de mindig odaértél ahova menned kellett.

Érdekes, amit mondasz, de nem mindegyik életszakaszomra igaz ez. Amikor másodszor „főnök” lettem, a Filmfőosztály vezetője, Horváth Ádám, elnöktől két dolgot kértem. Olyan szobát, ahol külföldi vendégeket is lehet fogadni, így kerültem a pirosszönyeges elnöki folyosóra, a harmadik emeletre. A főosztály munkatársainak szobái viszont a másodikon voltak, a kettő között bizony sokszor láthattál volna rohanni, mert többnyire én mentem le hozzájuk, ritkán hivattam magamhoz bárkit, inkább, csak ha valami négyszemközti bmegbeszélni való volt. De tudtam, hogy ha külföldiekkel kell tárgyalnom, akkor kell egy rendes szoba. Az MTV-s viszonyokra akkor jellemző volt, hogy például, amikor a Műsorszerkesztőségen lettem főosztályvezető én ültem a legkisebb szobában. Egyszer egy szocialista országbeli külföldi hasonló beosztású kollega látogatott meg és az nem állta meg, hogy rá ne kérdezzen, hogy „hogy tudom ebben a „lyukban” megőrizni a tekintélyem?” A másik kérésem pedig az volt, hogy az angol nyelvű névjegykártyámon használhassam az igazgató (Direktor of Department) címet a főszerkesztő (Editor in Chief) helyett mert külföldön az utóbbi „filmigazgatót” jelent, viszont az előbbivel fontos emberek nem áltak szóba. Egyébként ez a „nyugodtság” családi örökség. Édesanyám rászoktatott arra, hogy hihetetlen pontosságot és rendet kell körülöttünk tartani. Én ma se fekszem úgy le, hogy a másnapi tennivalóimat este ne készítsem be a táskámba. Különben nem tudok nyugodtan aludni. Van erről egy történetem! Ahogy Zsolt Istvánnal a legendás bíróval és színházi ügyelővel megismerkedtem. Volt akkoriban egy hatalmas bundabotrány az NB I-ben. Az Élet és Irodalomban felvetették, hogy jó lenne erről valakivel egy interjú, de se az MLSZ (Szepesi György volt az elnök), se a szövetségi kapitány (akkor Mezey György) nem áll szóba ezügyben az újságírókkal, az érintetteknek pedig a vizsgálat alatt tilos volt nyilatkozni. Így aztán kit lehetne megszólaltatni, aki elfogulatlanul tud beszélni? „Egy nyugdíjas bírót”-mondtam. Felhívtam Zsoltot, elvállalta és megbeszéltük, hogy 12 órakor vár a lakásán. Én próbajárást csináltam, hogy jutok oda. Legendás híre volt arról, hogy csak tű pontos emberekkel állt szóba. Ezért úgy mentem oda, hogy néztem az órámat s mikor 12 mutatott megnyomtam a csengőt. Ebből egy többévtizedes barátság lett, mert meghítam a szerkesztőségbe, hogy nézze meg, hogyan javítjuk a korrektúrát és utána több órát beszélgetünk a Dunaparton sétálva.
Egyébként, amit Te megfigyeltél, az valójában egy magamra erőltetett fegyelmezettség volt. Én úgy neveztem, hogy „hibernálom” magamat a tévéstudiós munkára és aztán ez már azon kívül is „rámragadt”. Kolek Vera, a Párközpontból „ejtőernyősként” érkezett átmeneti főszerkesztője a Hétnek Polgár Dénes és Hajdú János között egyszer azt mondat nekem: „Nézze Pista mi sok mindenben nem értünk egyet, de ahogy maga dolgozik, az a lelkiismeretesség, megbízhatóság, ahogy a „minden hétre egy tojást” előteremti számomra tiszteletreméltó.”

Egy másik emlék rólad. A második emeleten volt a Budapesti Regionális Adás szerkesztősége. Akkor azt mondtad nekem egy vágószoba előtti beszélgetésben: figyeld meg most az a divat, hogy mindenki hadar, én lelassítom mondataimat, hogy igazi hatása legyen, érezzék, hogy fontos. Direkt mentél a divat ellenébe?

Ennek is meg van a maga története. Amikor bekerültem a Rádióba,–1965-ben, még egyetemstaként, de állandó munkatársnak– akkor Fischer tanár úr, a híres beszédtechnika tanár minden új munkatársat meghallgatott. Behívatott és az mondta: „Fiam maga rettenetesen hadar és palócosan mondja az „a” betűket. Még nem kap mikrofon engedélyt”. Akkor a Hírszerkesztőségben dolgoztam és oda is kellett a mikrofon engedély. „De két hónap alatt ezt egy egyszemélyes tanfolyamon kijavítjuk”– ígérte. Így aztán a híreket nem csak szerkeszthettem, de be is mondhattam. Valóban sokat javultam, de azért 15 évig nehezen álltam meg, hogy ne beszéljek a szokásosnál gyorsabban. Aztán sokkal később, 1980-ban ösztöndíjasként kikerültem az Egyesült Államokba és észrevettem, hogy ott háromszor olyan gyorsan beszélnek, mint én. Eleinte jószerével például a hiradók műsorvezetőinek szövegéből nem is értettem semmit. Mitől van ez, kérdeztem erről egy szakembert, hogy úgy beszélnek, mint egy géppuska. Felhívta a figyelmememet, hogy az angol szavak többsége egy–vagy kétszótagú, tehát ez felgyorsítja a beszédet. Hazajőve megfigyeltem, hogy a magyar szavak többsége három, négy és öt szótagú, tehát le kell lassítani a beszédet, hogy pontosan érthető legyen. Ezért kezdtem el ebben a műsorban is lassabban beszélni, pedig csak két és félpercnyi élő összekötő szövegre volt időm a 15 perces adás filmbejátszásai között. Ekkor találtam ki azt is, hogy minden adás végén ugyanazzal a mondattal búcsúzom el: „Viszontlátásra, vigyázzunk egymásra!” A CBS-ben ez gyakorlat volt és Walter Cronkite-tól tanultam, de itthon talán elsők között csináltam ebből gyakorlatot. Egyébként azokat a hátrányaimat, amiben én úgy éreztem, hogy a „nálam tehetségesebbek” eredményesebbek voltak (például: Vitray Tamás, Kovalik Karcsi, Horvát János, Baló György, Déri János) tudatosam úgy igyekeztem kompenzálni, hogy amit meg lehetett tanulni, azt megtanultam tőlük, és a végletekig felkészültem minden kis és nagy feladatra.

Még egy személyes élmény. Nem voltam a politikai műsorok rajongója, az én területem az irodalom és a művészet volt, ezért nem is emlékszem pontosan, hogy az alábbi jelenet mikor és hol történt, de arra világosan emlékszem, hogy Wisinger István áll egy busz lépcsőjén és interjút készít valahol külföldön valami fontos személyiséggel. Bátran, kicsit erőszakosan dugva a mikrofont az orra alá. Emlékszel erre a jelenetre? Hogy veszi ez a kiegyensúlyozott nyugodt ember a bátorságot, hogy odarohanjon valakihez külföldön és egy busz lépcsőjén interjút készítsen.

Elhatározta két ország kormánya, hogy a magyarok Szigetváron felújítják Szulejmán szultán dzsámiját és cserébe a törökök felújítják Kossuth házát Kütahyában, ahol emigránsként élt egy pár évet. Ez egy kis a városka belső Ázsiában. És mindkét helyre menjen el egy stáb és a pillanatnyi állapotot vegye fel. Így aztán Várkonyi Andrással, a Hét felelős szerkesztőjével, Várszegi Karcsi operatőrrel előbb elmentünk Isztambulba, mert magyar napok voltak, és erről is forgattunk, majd onnan tovább utaztunk autóval Ázsiába az igen elhanyagolt Kossuth ház állapotának rögzítésére, természetesen egy riport formájában bemutatni ezt a magyarok számára szinte ismeretlen kisvárost is. Itt derült ki, hogy Törökországban választási hét van, és május elsején– az ott a gyermekek és anyák napja– választási nagygyűlés lesz Kütahyában. Ahogy közeledtünk, egyre nagyobb tömeg – nemzeti lobogokkal, arcképes és jelszavakat hirdető táblákkal – ment a városka felé. Kiderült, hogy a miniszterelnök ott tartja meg választási beszédét az ünnep alkalmából, és egy fontos dologról semmit sem tudtam. A kampány olyan heves volt, fizikai összecsapásokkal, fegyveres akciókkal, hogy elöző nap kihirdették a rendkivüli állapotot. Legalább tízezer ember gyűlt ott össze a város főterén meghallgatni a beszédet. A Hétben „fejvadászat” volt az elvárás vagyis, hogy ki tud több magasrangú politikust megszólaltatni. Ez a Hét Polgár Déneshez köthető legendás korszaka volt. Egyszer csak megláttuk, hogy ott van egy teherautó a szónoki emelvény mellett és annak a platóján állnak az újságírók. Egy-két szót megtanultam törökül: pl.„magyar újságíró vagyok” így könnyebben oda juthattam közéjük, mi voltunk az egyetlen külföldi stáb. Ott tanultam meg, hogy a törökök kifejezetten szeretik a magyarokat. Jellemző erre az alábbi két kifejezés illetve utcanév. Isztambulban van Török-magyar barátság útja, Budapesten viszont Törökvészi út. Ez is mutatja a történelmi hagyományok szerinti szemléleti különbözőségét. Lefilmeztük, amint megérkezik egy busszal Bülent Ecevi, miniszterelnök és felesége és a teherautó mellett egy falétrán felmegy az emelvényre. A létra alján ott állt a fegyveres katona, és a teherautó oldalán még ketttő, mindháromnak az újja a gépfegyverük ravaszán. Várszegi forgat a teherautóról, közben természetesen magyarul megjegyzi, hogy valaki minket fotóz. Én kézzel-lábbal magyarázom az őrnek, hogy forgatnék a miniszterelnökkel. A beszéd végeztével jön le a létrán Ecevit. Azt gondoltam, miután tudtam, hogy Amerikában tanult és jól beszél angolul, hogy ott rögtön, ahogy lelép, a földre nekiszegezem a mikrofont és megcsinálom vele az interjút. Hogy ne menjen tovább a busz felé, rátettem a kezem karjára. Végzetes hiba volt a testi érintés, mert a következő pillanatban erős kezek megragadtak, éreztem, hogy két gépfegyver csővét nyomják a két vesénél a hátamba majd kétoldalról megragadták a felső karomat és egy mozdulattal bevágtak a hátam mögötti bokrokba. Az MTVA archívumában valószínüleg ma is meg van ez a jelenet, mert Várszegi Karcsi természetesen, mint minden jó operatőr az egészet minden megrendedülés nélkül higgadtan forgatta. A miniszterelnök meg tovább ment és felszállt a buszra. Felesége látta a jelenetet és feltehetően felhívta a figyelmét, hogy mit csináltak azzal a fiatal újságíróval. Az elnök intésére ugyanaz a két katona összeszedett a bokorban és egy mozdulattal a busz lépcsőjére repítettek. Szerencsére a táskámban lévő magnónak semmi baja nem lett, forgott tovább. És most jön az a jelenet, amit láttál: én állok a busz lépcsőjén Ecevit kihajol az ablakon és így készült el a párperces interjú, amit Karcsi természetes szintén felvett kitünő pozicióból filmezve a teherautóról. De a történetnek nincs vége. Boldogok vagyunk, visszamegyünk a szállodába. Másnap reggelre az volt megbeszélve, hogy a helybeli iskola és múzeumigazgató jön értünk és visz el a kocsiján minket a Kossuth házhoz. Isztambuli sofőrünk kezében a helyi újság egy példánya és a címlapon a busz egy sorozatlövés nyomaival az oldalán. A szomszéd városkában merényletet kíséreltek meg Ecevit ellen a következő beszéde végén, a padlóra hasalva menteték ki őket. Rögtön kiderült, hogy előző nap kik fotóztak minket. Nyugatnémet technikai berendezéseink miatt a rendőrségen gyanusnak tartották a velük előre nem egyeztetett látogatásunkat. A szálloda előcsarnokában két civilruhás nyomozó várt minket azzal, hogy a rendőrfőnök beszélni akar velünk. Én közöltem, hogy nem vagyok hajlandó elhagyni a szállodát, amig értünk nem jön a megbeszélt személy és különben is vár minket a „Váli” (a tartományfőnök) mint később kiderült vidéken ők voltak „az isten után az elsők”– a nevét is mondtam–, ami igen hatásosnak bizonyult. Az urak elbizonytalanodtak és kérésemre az egyik telefonon felhívta a rendőrfőnököt és odadta a kagylót Legnagyobb meglepetésre ő tudott angolul és közölte, hogy azonnal menjünk be hozzá. Mondtam, hogy nem megyek. Kérdezte: miért? Azt válaszoltam, hogy ha belépek a rendörségre, akkor Tőle függ, hogy elhagyhatom-e az épületet és ilyen csapdába engem nem csalhat be. Döbbent csend következett, majd szószerint ezt mondta „Adja oda a kagylót annak a kib..szott rendőrnek.” Ebben a pillanatban megjelent az iskolaigazgató, aki termeszetesen nem ismerte a rendüröket. Bemutatkoztunk, kérdezte, hogz mehetünk-e a Vali-hoz, majd vele együtt a forgatás helyszinere.Több gondunk nem volt a két nap alatt, mig a városban dolgoztunk.

Itt ülünk a hetvenen túli Wisinger Istvánnal, kényelmes fotelekben és ez a régi történet anekdotává szelídül. Nem féltél?

Amikor dolgoztam soha, pedig rettenetesen félős kisfiú voltam. Még a gimnáziumban is nagyon izgulós. Emiatt nem is voltam igazán jó tanuló, bár anyám elvárta, hogy legalább négyes legyek. Ez ment. Jól látszik az 1967-es második „Riporter kerestetik” felvételein is. De csak addig, amíg meg nem szólaltam, amíg nem csöppentem bele a feladat sűrűjébe, akkor már csak a cél érdekelt. Cipruson majdnem lelövettem magam. Az 1974-es török puccs nyomán kialakult új határon az „Atilla” vonalon általában külföldi nem mehetett át. De azt tudtam, hogy újságírőknak van egy kijelőlt átjáró, csak éppen azt nem, hogy pontosan hol van. Így hát odamentem a belvárosi legismertebb falrészhez, ahol a két oldalon katonai megfigyelő állás volt, vagyis ahol a két oldal szemmel tartotta egymást, abban a hitben, hogy ott az átjáró. Ott ordibáltam föl a sötétedésben a falon lévő őrállásbann álló katonának, hogy hol tudok átmenni. Akkor hagytam abba az üvöltözést, amikor hallottam, hogy a fegyverét élesre tölti. Ekkor jött vissza a félelem és a kijózanodás, hogy innen menni kell minél hamarabb.
Aztán megtaláltam az átjárót, így a MTV a Hét című müsorának sikerült a világon egyedül egy olyan riportot sugároznia, amelyben mindkét államfő, az északi Raul Denktas és a déli Szpirosz Kiprianou egy anyagban ugyanazokra a kérdésekre válaszolnak.

Ugorjunk vissza időben. Van egy jó tanuló gimnazista, a Bölcsészkarra jelentkezik könyvtár szakra. Adódik egy lehetséges életút. Könyvtáros lesz. Katalogizál, könyveket ajánl nyugdíjasoknak, diákoknak esetleg könyvet ír, tudós lesz. De nem így alakult. Miért?

Eredetileg filmrendező szerettem volna lenni, de az érettségim évében, 1961-ben nem indult a Főiskolán új osztály. Ezért szinházrendezőnek felvételiztem, Ekkor az volt az elv– ezt persze akkor nem tudtam,– hogy csak már diplomásokat akarnak felvenni, mert azok érettebbek. Ketten kerültünk mégis közel a sikerhez, akiknek még csak érettségije volt Marton László, a Vígszínház későbbi igazgató– főrendezője és én. Végül nem vettek fel, így lettem az ELTE hallgatója. A második opció az újságírás volt. Az egyetemi évek alatt elkezdtem rádiózni, innen jött a Riporter kerestetik is. Már az elsőn is elindulhattam volna, 1964-ben, ha itthon vagyok, de keresztanyám két hónapra meghívott Londonba nyelvet tanulni és ezt nem hagyhattam ki. Akkoriban nem volt könnyű Nyugatra utazni. Az egyetemi tanulmányaim vége felé már biztosnak látszó helyem volt a Rádióban. A Riporter kerestetik előzsűrijében ott volt a rádió személyzetise is, aki rá is kérdezett, hogy miért jelentkezem, hisz a Rádióban várnak rám a Hírszerkesztőségben. Azt válaszoltam:„szeretném magam a Tévében kipróbálni.” Ennek volt némi kockázata, mert elképzelhető volt, hogy ha nem jól szerepelek, talán rádiós lehetőségeim is csökkentek volna. Szerencsére nem így lett. Végül negyedik lettem a tíz képernyőre került versenyzőből, egyébként a selejtezőre többszázan jelentkeztek. Mai utódom a MUOSZ-ban Tóth Károly nyerte meg a híres nézői villanyszavazással, amely hazánk egyetlen demokratikus „népszavazása” volt. Nem is engedték többet a tévében használni. De mivel a döntőben, amikor már csak ketten voltak: Merényi Csaba budapesti vegyészhallgató és Tóth Károly nyiregyházi Tanítóképzős, a zsüri elnöke Szepesi György, akivel a Rádióban egy folyosón dolgoztunk, nekem adta át utolsóként a negyediknek járó oklevelet és hozzátette: „Veled már a jövő héten újra találkozunk a Rádióban”. A fél ország azt hitte, hogy én nyertem, és ezért állást kaptam a Rádióban. KésőbbMÚOSZ elnökként, már a rendszerváltás után jóval, én adhattam át az Aranytoll kitüntetést Szepesinek

Elindult tehát egy politikai újságírói pálya. Így utólag visszaemlékezve nyugodtan mondhatjuk sikeresnek ezt az utat. Aztán jóval később együtt dolgozunk a „Százéves a mozi” sorozatban, ahol Szabó István filmrendező vezeti be a filmtörténet remekeit és számomra kiderül, hogy ezeket a filmeket mind láttad, ismered, véleményed van róla, partnere tudsz lenni az Oscar-díjas rendezőnek a válogatásban és a végleges szövegek kialakításában. Nem mellesleg ezért a sorozatért Pulitzer emlékdíjat kaptál megosztva Szabó Istvánnal. Hogy fért meg együtt ez a két világ, aminek látszólag semmi köze sincs egymáshoz?

Édesanyám mesélte, apámat nem ismertem, mert elvitték munkaszolgálatra és meghalt, hogy egyetlen szórakozása a mozi volt. Angyalföldön laktunk, ott közel volt egy mozi és minden vasárnap délután egyedül elment egy új filmet megnézni. Úgy látszik, hogy ezt a szenvedélyt is örököltem. Kis srácként állandóan moziba jártam. Az „El a kezekkel Koreától” című szörnyű dokumentumfilmet is hajlandó voltam kétszer megnéni, ha nem akadt más. Nekem mindegy volt akkor még, csak ülhessek a sötét moziban és a vásznon peregjen egy film. Aztán amikor olyan helyzetbe kerültünk, hogy anyámtól húsz forint zsebpénzt kaptam, rögtön megvettem a Nagyvilág című irodalmi lapot, és a kéthetente megjelenő Filmvilágot. Mellesleg ezzel el is figyott a szebpénzem. Így B. Nagy László filmkritikáitól, Biró Yvett, Sarkadi Imre írásaiig képben voltam. Sarkadiból írtam egyetemi szakdolgozatomat is. Tizenkét éves koromtól szenvedélyesen olvastam, olykor igen tudatosan, Apám is gazdag könyvtárat hagyott rám. Victor Hugo-t Oscar Wilde-ot, Zolát, Molnár Ferencet. Érdekes, hogy a nagy szegénységünk ellenére anyám bérletet vett nekem a Nemzeti Színházba a Shakespeare ciklusra, az egész gimnáziumban én voltam az egyetlen, akinek ilyen bérlete volt, pedig a budai Rákocziba elég jómodú családok gyerekei jártak. Mire az egyetemre kerültem már a fél világirodalmat elolvastam és annyi filmet láttam, amennyit csak lehetett. Az Egyetemi Szinpadon harmadévtől már én tartottam bevezető előadásokat filmekről. Egyébként már negyedikes gimnazistaként bejártam Nemeskürthy István esti filmesztétikai óráira, a Bölcsészkarra, amelyekhez szombatonként ingyenes vetités volt a szemináriumi hallgatóknak, ráadásul mindig két filmet vetitettek a Filtudományi Intézetéből kihozva. Olyanokat, amelyeket a mozikban nem lehetett vetíteni. Itt láttam először Hitchcock filmeket. Szóval ezek már nagyon tudatos, felnőtt évek voltak.

Hogyan volt mindenre időd? Az egyetemi évek még érthetők, de aztán... a televíziós munka, két gyerek...

Feleségem minden családi terhet levett a vállamról. Tudta: munkamániás vagyok. Egyszer miközben én Nicaraguában forgattam itthon a kisebbik csecsemő lányomat be kellett vinni éjjel a fülészetre. Viszi a másikat is, mert nincs kire hagyni. Én erről kint, semmit nem tudok, de ha nem vagyok itthon általában minden problémát megoldott. És utólag egy zokszót vagy szemrehányást nem tesz, amikor hazajövüök csak elmeséli rezzenéstelen arccal, hogy mi történt. De nem tett soha azért sem szemrehányást, ha rizikós riportot készítettem vagy szakszervezeti tanácstagként szembe mentem a televízió vezetővel valamilyen érdekvédelmi ügyben. A szekrényemben van két vastag dosszié, az egyikben a kitüntetéseim a másikban a fegyelmijeim. Mindkettőből van bőven. Soha sem mondta, hogy miért megyek csínbe, miért kockáztatok. Találtam egy olyan társat, aki elfogadta, hogy ez egy megszállott őrült.

Keresem ezt a „wisingerséget”, melyben egyszerre van megszállottság, egyszerre érzek egy nyugodtságot. Úgy mozogtál közöttünk, televíziósok között, mintha semmi igazi ambíciód nem volna, és-de mindig megtaláltak a feladatok.

Mert sokoldalúságra, megbízhatóságra törekedtem és sokszor szerencsém is volt. Egyébként abban a korszakban elég volt, ha az ember általánosan loyális soha nem kellett „túlteljesíteni”, hogy az embert ki ne rúgják. A vezetőim: Pécsi Ferenc, elnök, Erdős András, osztályvezető majd főszerkesztő, Megyeri Károly, alelnök, Sándor György, műsorigazgató, ha joggal vagy kényszerüségből meg is büntettek valamiért, mert a Pártközpontból reklamálatak, többnyire meg is védtek. Néha a fegyelmi valamilyen formája volt a védelem a kirugástól. MTV-ről manapság elképesztő ferdítéseket mondanak, teli ténybeli hazugságokkal is!

A napokban olvastam Szabó László Zsolt nyilatkozatát –1999 –ben gyébként ő rúgott ki engem – hogy újra indítják a „Játék határok nélkül”című sorozatot.12 új adást csinálnak, mert az M3 ismétlési, retro csatornán ez a legnézettebb program. Nincs annyi esze, hogy elárulja a maga kétszinűségét és az MTVA egész „műsorszerkesztési hazugságra” épülő rendszerét. A három csatorna valójában több mint ötven százalékban a „diktatura” alatt készült műsorokból él, miközben annyi állami pénzt kap, amennyit az MTV soha nem kaphatott. Ki tudja ma már, például azt a tényt, hogy az MTV 1985-ig a korlátozott állami támogatásból nyereséges volt és vissza kellett fizetnie a profitot a költségvetésnek.
Érdemes lenne kicsit elgondolkodnia a nézőknek erről, meg arról, hogy akkor most mi van, merthogy nem demokrácia az biztos és hogy olyan színvonalú műsorok készülhettek, amelyek nélkül a mai MTVA képtelen megélni. Lassan egy évtizede ismétlésekből áll a műsorok gerince és most még egy teljes ismétlő csatornát is érdemes volt indítani. Olyan művek, műsorok vannak az archívumban, amilyeneket ma nem tudnak és nem is engednek csinálni. Nincs hozzá tehetségük, ambíciójuk, szakértelmük. Ki merem mondani: ez a nem kevés rátermett, bátor munkatársaknak volt köszönhető, akik tették a dolgukat, vették a bátorságot és nem teljesítettek túl minden főnöki és politikai elvárást. Tehetséges szakmai döntéseket hoztak.

Ahogy a televíziózásban megtaláltak a feladatok: riporteriek, szerkesztésiek, vezetői feladatok, úgy televíziós léted után is. Újságírószövetség, a MÚOSZ választott elnöke lettél, könyveket írsz, egyetemi oktató lettél.

Szerencsés voltam, az egyik feladat hozta a másikat. Könyvek talán hamarabb is lettek volna, ha nincs oly rengeteg televíziós, rádiós munkám és lehetőségeim a nyomtatott sajtóban. De kaptam az élettől a rendszerváltás után még egy olyan ajándékot, amely aztán megkoronázta az eddigieket. Világ életemben szerettem volna László Gyurival dolgozni a Rádióban. Ők a Horvát Jancsival csináltak egy telefonos élő műsort, Hívja a 33-43-22-es címmel. Egy ponton Jancsi abba akarta hagyni és akkor Gyuri felhívott, hogy szeretném-e csinálni? Természetesen előbbb beszéltem Horváth Jancsival, aki áldását adta és én elvállaltam. Így kerültem szoros munkakapcsolatba László Gyurival. Faragó András, Göncz Árpád sajtófőnöke e műsor kapcsán kinézett minket, hogy vállaljunk egy programot a Rádióban, ahol megválaszoljuk Göncz leveleit, mert ők nem bírják, már annyit kapnak. Akkor nekem eszembe jutott Roosewelt, amerikai elnök „kandalló melletti” rádiós beszélgetései és ennek mintájára találtuk ki azt a műsort, hogy „Vendégségben a köztársasági elnöknél.” Szerkesztő: László György. Beszélgetőtárs Wisinger István”. És két könyv lett ebből a beszélgetéssorozatból. Ami a MÚOSZ elnöki posztját illeti azt is csak úgy vállaltam, hogy maradok televíziós dolgozó, pedig ekkor már támadások értek, mint a „bolsevizmus utolsó bástyája a televízióban”, ahogy Chrudinák Alajos fogalmazott egyik írásában Csurka István hetilapjában, a Magyar Fórumban, miközben ő egykor pártvezetőségi tag volt, én pedig mindig pártonkívüli. Igaz cyránoi öngúnnyal magam mondtam néha társaságban, hogy valójában „pártonkívüli bolsevik” vagyok. De ki nem volt az, aki nem lépett be a Pártba, de vállalta nyilvános szerepléssel magát a rendszert? Bereményi Géza mondta egyszer a rendszerváltás után egy élő rádiós beszélgetést követően, amikor ez a mondat megjelent rólam és én a Rádió Pagódájában felhábordva panaszkodtam nek:„Ugyan már Pista, mit nyafogsz? Az arcodat, a személyiségedet adtad annak a rendszernek, tehát embléma lettél, bármit is gondolsz most magadról”

Szabó László Zsolt ilyen támadások okán szabadult aztán meg tőlem 1999-ben. Ugyanakkor szakmai hitelem miatt választottak meg MÚOSZ elnöknek. Igen nehéz korszaka volt ez az újságíró szakmának és az én életemnek is, talán a legnehezebb. Ennek részletezése külön beszélgetést érdemelne. Ami a tanítást illeti az egy menekülő út volt számomra, hogy egzisztenciámat újrateremtsem. Én nem kellettem a kereskedelmi televíziókba. Kirúgtak a közszolgálati televízióból, miközben az országban egyedül nekem volt papírom a kaliforniai Stanford egyetemről ahol közszolgálati televíziózás szakot végeztem. Sarokba voltam szorítva ki kellett valamit találni. Ebben sietett segítségemre Győrffy Miklós, aki tanítani hívott a Kodolányi Főiskolára és Szabó Péter, rektorral címzetes docenst csináltak belőlem. Kiderült, hogy tudok tanítani, a diákok nagy része olykor rajongott az előadásaimért. Ez elterjedt, s volt olyan tanév, amikor öt felsőfokú intézményben tanítottam egyszerre, a Kodolányi mellett az IBS-ben, a Corvinusban, a gödöllői egyetemen és a Zsigmond Király Főiskolán. Egy évvel az előtt, hogy előírták, hogy csak az taníthat MA-sokat, akinek minősített fokozata van, hát beiratkoztam a Színház és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájába és 66 évesen megszereztem a főiskolai tanári kinevezést és a DLA fokozatot. Így teljes joggal taníthattam és nem kellett tétlenül itthon ülnöm. És arra bizony büszke vagyok, hogy olyan szakmai kompromisszumokat soha nem kellett kötnöm, ami vállalhatatlan volt számomra. Most hogy hetvenegy évesen már nem kaptam órákat új feladatot tűztem magam elé. Most írom hatodik könyvemet (Az eddigiek: Beszélgetések az Elnökkel és Visszanézve-László Györggyel közösen; Pikó-Wisinger-Zöldi: Általános médiaismeret – ez volt az első hazai felsoktatási tankönyv, ami egyszerre szólt a nyomtatott sajtóról, a rádióról és a televízióról. Wisinger: A televizió háborúba megy; Wisinger: A fel nem robbant csecsemő) ez egy történelmi tényregény lesz a második világháború idejéből 1941-ben kezdődik és 1947-ben ér véget. Legalább ezer oldalt olvastam eddig el hozzá és még körülbelül ugynennyi hátra van, bár már van egy ötven oldalas szerkezeti vázlatom is, de pokoli nehéz, mert szépirodalmat még soha sem probáltam, pedig ehhez történethez a stílus minta Truman Capote Hidegvérrel-je Most itt tartok.