Az most kiderült, hogy sok ember számára fontos, amit csinálok, sokan szeretik anyagaimat, és engem is szeretnek. Ez erőt ad. 

Mennyiben határozta meg a szülői otthon a te világlátásodat?

Nem volt igazi értelmiségi környezet. Ha édesapám életben marad, akkor lehetett volna, de nem voltam hat éves, amikor meghalt. Édesanyám magyar tanár volt, tőle kaptam értelmiségi impulzusokat, de nevelő apám nem szívesen hallgatott értelmiségei beszélgetéseket.

Hogyan fogalmazódik akkor meg benned a gondolat, hogy filmes leszel?

Rengeteg filmet néztem, akkoriban olcsó volt a mozijegy, ez minden diáknak kedvenc szórakozása volt. Egykorú vagyok a Fellini Országútonjával, de a Hamu és gyémántok, a Bergman filmek a Fábri filmek meghatározó élményt jelentettek.

És a dokumentumfilmek?

Dokumentumfilmekről nem tudtam. Az a kor nem viselte a dokumentumfilmezést, hiszen feltárt volna egy csomó olyan dolgot, amit a rezsim nem akart látni. Számos tabu téma volt ebben az időszakban. De korán meghalt édesapám útját követtem akaratlanul, akiről anyám beszélt időnként, aki prózaíró volt. Első kötete akkor jelent volna, meg, amikor meghalt, és ő szeretett volna filmrendező lenni. Szabó István Apa filmjére úgy emlékszem vissza, hogy az nekem egy „aha” élményt jelentett. Agy apa nélkül felnőtt nemzedék ábrándozásának élményszerű ábrázolása mélyen belém vésődött.

Érettségi után felvételiztél a Főiskolára?

Nem rögtön, mert ugyan indult akkor osztály, de nekem semmi előképzettségem, gyakorlatom, vagy egyetemem nem volt. Ekkoriban ez általános elvárás volt, ha voltak is kivételek, ahogy azt később megtudtam. Elmentem a filmgyárba dolgozni és ott jó pár évet lehúztam, a produkciós hivatalsegédi poszttól az első asszisztensig végigjártam a ranglétrát. Első igazán emlékezetes munkám Szörény Rezső Tükörképek filmjében volt. Szörény nagyon rokonszenves egyéniség volt, aki maga mellé állította stábtagokat. Nagyon oda voltam azért a barátságféleségért, ami köztünk kialakult, annak ellenére, hogy sokkal fiatalabb voltam. A film végén kaptam egy könyvet, amiben megköszönte a munkámat, akkor elolvadtam a gyönyörűségtől. Aztán emlékezetes még Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól, de dolgoztam Mészáros Mártával, Révész Györggyel. Ezzel a filmgyári tapasztalattal felvételizem aztán és Fábri Zoltán- Gábor Pál osztályában végeztem. Évfolyamtársaim voltak: Janisch Attila, Enyedi Ildikó, Can Togaj, Tolmár Tamás, Oblath Péter rendezők és Hartai László, Dér András, Klöpfler Tibor, Sas Tamás, Halász Gábor operatőrök.

Vizsgafilmjeid a dokumentarizmus jegyében teltek?

Egyáltalán nem. Bár első vizsgafilmem az öngyilkosságról szólt, másodévben egy saját írásból csináltam filmet Táncolj velem címmel, ami nagyon nem nyerte meg a bírálók tetszését, bár azok az elemzők akik később az osztályról írtak kiemelkedőnek ítélték, harmadévben meg biztonságira vettem a dolgot és Hrabal anyagból csináltam mozit, Mi szeretnék lenni címmel. A diplomafilmem ismét saját írásból született In line a címe.

Hol kattant át ez a játékfilmes, fikciós szemlélet dokumentumfilmessé?

Két fontos momentum volt. Az első, amikor elment a kedvem játékfilmes stúdióhoz kapcsolódni. Marx József olyan mértékben alázott meg, hogy elment a kedvem az egésztől. Megnézte a diplomafilmemet a Pasaréti filmgyár vetítőjében, s amikor felgyulladt a fény a film után, se szó se beszéd felállt és kiment a teremből. Ott maradtam egyedül, s rohantam utána hogy a filmgyár kapujában utolérve szóra bírjam. Azt kérdezte, ki volt a dramaturg tanárom, mondtam Bacsó Péter, látszik mondta és ott hagyott. Természetes lehetőségként maradt a Balázs Béla Stúdió. Itt minden végzett rendezőnek jussa volt részt venni a stúdió munkájában. Ekkor futottam bele dunai vízlépcső rendszer építésének témájába. Éveken át jobbára titkon forgattam az eseményeket. 1988-ban fejeztem be és addigra elindult a rendszerváltás folyamata, aminek fő katalizátora éppen a Bős-Nagymaros felülvizsgálatáért folyó mozgalom volt. Az 1989-es Filmszemlén mutatták be a Dunaszauruszt egy csonkított, kitakart verzióban, mert az eredeti változatot Kőhalmi Ferenc filmfőigazgató utasítására bemutatni nem engedték. A versenyfilmek közül kitiltva, a hatalmat reprezentáló szereplőket kitakarva mutathattuk be. A televízió a Duna Kör, az MDF és az SZDSZ követelésére a kitakart változatot végül levetítette volna, végül a teljes változatot vetítették, mert a vízügyesek ellem indított perét két nappal a vetítés időpontja előtt megnyertem.

Ennek a filmnek akkor most több változata van?A filmszemlén bemutatott, a televíziós vetítésre átalakított?

Nem tudok biztosat a butított kópiák sorsáról. Az eredetit se sokszor vetítették azóta. Ment a Dunán és az MTV-n is néhányszor, nem igazán jó időpontokban. A rendszerváltást követő években tovább forgattam a vízlépcsőről, ez a Dunatorzó, ami 1990-1993-ig azt a folyamatot követi, hogy nem sikerült megakadályozni, hogy a szlovákok a maguk oldalán megépítsék az erőművet. Ezt igen kevesen látták, mert valamikor augusztus 20-a után késő este ment, amikor az emberek nem ülnek a képernyők előtt. Ezzel párhuzamosan külsősként már dolgoztam a Magyar Televízióban. Magazinokba készítettem hosszabb-rövidebb dukumentumfilmes bejátszásokat. Egy darabig a Panorámának is dolgoztam.

Itt készült a „bársonyos forradalom” anyagod?

Kétszer-háromszor voltam forgatni a Panoráma stábjával Csehszlovákiában, amikor összeomlott a rezsim. Akkor olyan érdekei voltak a főszerkesztőségnek, hogy úgy nézzen ki az anyag, hogy a Panoráma filmje indította el az 1989-es csehszlovákiai változásokat. Ez persze korántsem volt így. Én meg arról hoztam anyagot, ami ott történt. Négy órányi anyagot forgattam, Varga Györggyel, a későbbi prágai magyar nagykövettel. Minden fontos momentumnál ott voltunk, Varga nagyon jó helyi kapcsolatrendszerrel rendelkezett. Ez egy nagyon komoly film anyaga lehetett volna. Sajnos csak az maradt meg, ami adásba került. Ezt nevezem most Bársonyos forradalom filmnek. Sajnos ez csak töredék. De vannak más veszteségeim is, mert a Dunaszaurusz négy év alatt forgatott harmincórányi anyagát, a filmgyár privatizációjánál kidobták. Korábban nem engedték elhozni, mert állami tulajdon. Ezek nagyon fájdalmas részei a szakmának.

Hogy él ezekben az években egszisztenciálisan egy dokumentumfilmes?

Ebben az időben volt filmgyári fizetése az embernek, kicsi, de volt. Ezt lehetet kiegészíteni a filmekért kapott gyártási pótlékkal, televíziós munkákkal, reklámfilmekkel. A Balázs Béla Stúdióban szemben az összes többi munkatárssal, a rendezőnek a filmért nem járt pénz. A Dunaszauruszt amikor egy másik stúdió a végén át akarta venni akkor a forgatókönyvért kaptam valamennyit.. De ez négy év munkája után volt. Fizetésünk 1993-ig volt. Az ezt követő két évtized a folyamatos elszegényedést jelentette azoknak a figuráknak, akik erre tették az életüket.

Térjünk vissza a művészetre. A te dokumentumfilmjeidből, filmdokumentumaidból hiányzik mindenféle hókusz-pókusz, nézőcsalogató trükk.

Az én estemben a hitelesség és a hatás közötti ellentmondást mindig a hitelesség jegyében oldom fel. Komolyan veszem a műfajt: dokumentumfilm. Nem dokumentum elemeket is használó szórakoztató mű. Én a film minden egyes percéért vállalom a felelősséget. Ez ez egyik dolog. A másik a szereplők sorsa a filmben. A dokumentumfilmben szereplő emberek valamilyen szinten vásárra viszik a bőrüket. Míg egy játékfilmben a film végén a színész leveti a szerepét, mindenki tudja, hogy nem azonos a szerepével. A dokumentumfilm szereplője nem tudja levetni magáról „filmbeli szerepét”, lehet buta és okos, mondatai csenghetnek hitelesen és hamisan, sőt a film szerkezetében egyszer így és egyszer úgy. Nekem értük is felelősséget kell vállalnom, minden percben hitelesnek kell lennem. Ezért ragaszkodom én jobban a hitelességhez, mint a hatásossághoz.

Most egy igen kemény ars poeticát hallottunk. Ez vitt el téged ahhoz a vállaláshoz, amiért most alternatív Pulitzer díjat kaptál? Sokan azt állítják, hogy ez nem dokumentumfilm, hanem filmdokumentuma a valóságnak és ebben van az értéke.

Ez részben pont olyan munka, mint amikor egy filmhez anyagokat forgatunk, de kivárjuk azt a pillanatot, amikor úgy érezzük, hogy történetünk végére pontot lehet tenni, meg van filmünknek az íve. És akkor befejezzük a forgatást, megvágjuk, majd bemutatjuk. A most forgatott anyagoknak a nagy része a velünk történő történelem folyamat, ami azért nem ér rá, mert olyan egyoldalú tájékoztatási rendszerbe kerültünk bele, ami az én fiatalkoromat jellemezte. Az egypártrendszer keretei között a megszűrt információk juthattak el a nézőkhöz. Most mások a lehetőségeink, más technológia áll a rendelkezésünkre, amivel élni lehet. Van mód az egyoldalúság ellen valami mást felmutatni. A technológia demokratizálta a lehetőségeket, nem csak a felvételek elkészítésében, de a közreadásában, az érdeklődőkhöz való eljuttatásában is!

Sok rendező kollegánk, még a dokumentumfilmesek közül is, ódzkodik attól, hogy a neten, ingyen közzé tegye anyagait.

Ezeknek az anyagoknak a képi és hangi minősége nem éri el azt a szintet, amit egy profi stáb forgatott. Itt mindent egy személyben én csinálok. Nem vagyok operatőr, mégis az én kezemben a kamera annak ellenére, hogy gyermekbénulás miatt csak fél kézzel tudok dolgozni, nincs mellettem, hangmérnök és segédoperatőr, se felvételvezető, se sofőr, nem vagyok vágó, mégis én állítom össze közzé teendő anyagaimat a számítógépen, bár ebben gyakran kapok segítséget, Palotai Éva és Kovács Eszter vágóktól. És elküldhető minőségben kell feltennem a szerverre, hogy letölthető, megnézhető legyen. A másik dolog a megélhetés, hozzá voltunk szokva, hogy ez egy szakma és mi ebből élünk, hogy ezt csináljuk. Ahogy a munkájából él a tanár, a sebész, vagy az esztergályos. Az ilyen jellegű krónikás tevékenység, mert én ezt ennek nevezem. Ebből „Magyar zuhanás 2011”címen csináltam már egy összeállítást a tavalyi filmszemlére. Mégis úgy gondolom, hogy ellensúlyozni kell azt az egyoldalú tájékoztatást, ami a mai médiát jellemzi. És most már úgy tűnik számomra is – eleinte ebben nagyon bizonytalana voltam – hogy sok embert érdekel a valóságnak általam bemutatott szelete. Anyagaimat sokan nézik. Megosztják linkjeimet egymással. Van anyagaimnak közönsége. Bár nem könnyen emészthető, hosszú anyagok ezek éppen a hitelességre törekvés miatt. Úgy éreztem van egy feladatom, és fogtam a kamerámat, mentem és csináltam. Nem nagyon néztem körül, hogy milyen helyzetben is vagyok. Ezért is örültem ennek a díjnak, mert kimentett anyagi csődhelyzetemből, ahová krónikás létem sodort.

Hogyan tovább Csillag Ádám?

Fogalmam sincs. De az most kiderült, hogy sok ember számára fontos, amit csinálok, sokan szeretik anyagaimat, és engem is szeretnek. Ez erőt ad.