Az a baj, hogy ezek a nagy gyakorlati hátteret adó képzések ellehetetlenültek azzal, hogy a televíziós szakma is, a filmes szakma is atomizálódott. A mai stábokban a mai gazdálkodási keretek mellett nincs helyük a gyakornokoknak.

Milyen a filmes és televíziós szakember-képzés helyzete?

Érdemes visszatekinteni arra az időre, amikor még virágzott a filmgyár és a közszolgálati televízió Magyarországon. Ez a két nagyvállalat gondoskodott arról, hogy felépüljenek azok a jól képzett és gyakorlott munkacsapatok, melyek a jó minőségű produkciók létrehozásához szükségesek. Az iskolai bizonyítvány vagy az oklevél magában nem volt elég. Ha valaki például végzett a Színház és Filmművészeti Főiskolán, és kapott egy operatőri diplomát, akkor felvették a filmgyárba, de segédoperatőrnek. És egy-két évig „elsegédoperatőrösködött” valamelyik neves operatőr mellett. Azután kaphatott csak kameramani megbízásokat, majd kinevezték kameramannak. Ezt követően alkalomszerűen kaphatott operatőri megbízásokat is. Operatőri státuszt azonban akkor kapott, amikor már nem kevés operatőri múltja volt, s valódi szakmai teljesítmény állt mögötte. Én ezt jó rendszernek tartottam, mert bele kell illeszkedni az egészbe, tanulni kell együttműködni a stábbal. A szakemberré válás másik útja a gyakornoki rendszer volt. Emlékeimben felbukkan Szabó Gábor operatőr, aki ma a Filmművészeti Egyetem jeles tanára, érdemes művész, amint nem sokkal érettségi után jön le a Pinceszínház próbájára, fülig ér a szája, és azt mondja, hogy felvették a filmgyárba „segédoperatőr-gyakornok jelöltnek”. Azt hittük, tréfál, de nem. A tanfolyamok ősszel kezdődtek, s akit valami miatt nyáron vagy tavasszal vettek fel, az csak jelölt lehetett. Ennek a rendszernek az volt az előnye, hogy a gyakornok nem szűken csak azt a szakmát tanulta meg, amire készült, hanem végigvitték az egész technológián. Mindenki töltött időt a mechanikán, a laborban stb., és így születtek olyan szakemberek, akik felkészültek voltak, és jól tudtak beilleszkedni a filmgyártásba. Most olyan világban élünk, mely hallatlanul fölértékelte ugyan az információt, a kommunikációt, de úgy tűnik, ezzel párhuzamosan becsapja magát, mert azt gondolja, hogy mindenki alkalmas a szakfeladatok ellátására, aki tudja kezelni a szerkentyűket. Attól hogy valaki hétköznapi szinten el tud boldogulni egy vágóprogrammal egy személyi számítógépen, attól még nem kerül kimunkált vágói készségek birtokába. Nem biztos, hogy jó a ritmusérzéke, nem biztos, hogy különbséget tud tenni a fizikai képsorhossz és az érzetben keletkezett hosszúság között. Az a baj, hogy ezek a nagy gyakorlati hátteret adó képzések ellehetetlenültek azzal, hogy a televíziós szakma is, a filmes szakma is atomizálódott. A mai stábokban a mai gazdálkodási keretek mellett nincs helyük a gyakornokoknak. Még ha térítés nélkül munkát végeznek, akkor is költségesebb jelenlétüket, részvételüket az adott forgatáson megoldani, mint amennyi közvetlen hasznot hajtanak.

Szállítani, lakatni, étkezését biztosítani kell

Régebben a szakalkalmazottak elméleti oktatását mind a gyártói, mind a terjesztői területeken az OPAKFI (Optikai Akusztikai Film és Színháztechnikai Tudományos Egyesület) tartotta, szervezte. Ez az egyesület nyolc évtizedes múltra tekint vissza. Azóta és ma is a mozgókép-szakmai képzések szervezője és összefogója. A baj az, hogy manapság már nemigen tud csatlakozni valóságos gyakorlati helyekhez. Könnyű valakinek elmagyarázni a világítás alapjait, a munkavédelmet, a lámpatípusokat, az elektromos hálózat kiépítését; még a fények dramaturgiai szerepét is meg lehet értetni egy világosítójelölttel, de olyan szakember, aki az ujjait a lámpa elé helyezve megcsinálja mondjuk, a „lülefet” (vagyis azt a fényhatást, amelyik akkor világosabb, amikor a gyertya lángja egy kicsit nagyobbra nő, s akkor erőtlenebb, amikor a gyertya lángja kisebb lesz) csak a gyakorlatban, a titkok ellesésével képezhető. Ehhez nagyon komoly legyen a gyakorlati háttér kéne.

A művész- és újságíróképzés mellett milyen televíziós és filmes szakmák képzését hiányolod?

Ezeken a területeken dolgozók a szakalkalmazottak. Amiből ma is van képzés: az a segédoperatőr, a rendezőasszisztens, a felvételvezető,a  hangasszisztens, a vágóasszisztens, a szinkronasszisztens és a szcenikai asszisztens. Utóbbi fogalomkörbe tartoznak a ruhások és a berendezők. A mozgóképgyártó szakmának jelenleg nyolc elágazása van, és egyikükben sem különül el a televíziós és a filmes képzés, hiszen ezek a szakmai gyakorlatban szintén egyre jobban összemosódnak. Mindegyik elágazásnak van ráépülése, vagyis emelt szintje. A nagy kérdés az, hogy ezekkel a lehetőségekkel él-e a szakma vagy sem. Amikor a filmgyár elnéptelenedett (ugyanis a szakalkalmazottak is az utcára kerültek), akkor a szakszervezet kezdeményezésére az OPAKFI-val és a HSC-vel összefogva, Illés György aktív támogatásával újraindítottuk a segédoperatőr-képzést. Az OPAKFI elméleti képzése mellett olyan „üzemlátogatásokat” szerveztük meg, ahol a hallgatók a legkorszerűbb eszközöket láthatták munka közben. Ebből nőtt ki a „Stábiskola”, amelynek a HSC a rendszergazdája, és újra csatlakozott hozzá a filmgyár is. Az igazi az lenne, ha a MMKA is komolyan venné a szakemberképzést, s az atomizálódott és rendkívül kicsinyes, közvetlen anyagi érdekektől vezérelt produkciókat támogatással, kedvezményekkel arra ösztönözné, hogy foglalkoztasson gyakornokokat. Ez a rendszer a Magyar Televízióban tulajdonképpen egy kicsit tovább fennmaradt, mára azonban ott is megszűnt.

Ennek nemzetgazdasági jelentősége is lehet. Hiszen, ha van magyar szakembergárda, akkor jönnek a külföldi produkciók, ha nincsen, akkor nem jönnek.

Ez a mai világban nem ennyire egyértelmű, de egy konkrét példa azért jelzi a helyzetet. A pár éve leégett a fóti műteremben az Adams elnök díszlete köré kellett egy festett háttér. A díszletablaktól egy méterre lévő falakra egy igen távlatos képet kell festeni annak a gyújtótávolságnak megfelelően, amellyel a kamera azon az ablakon ki fog látni. Magyarországon annak idején remek háttérfestők voltak. Akkor már azonban 20 háttérfestőt kellett Londonból idehozatni, hogy a háttér időre és az elvárt minőségben elkészülhessen.

Ez két évtizede még simán ment volna magyar szakemberekkel.

Ha igényes filmek forgatnak – nem szuperprodukcióra gondolok – akkor ma három produkciónál többhöz egyszerre képtelenek vagyunk szakembereket biztosítani. Az más kérdés, hogy mostanában – sajnos – nemigen készülnek a kivitelezés tekintetében igényes magyar filmalkotások. Ha Spielberg itt forgat, akkor gyakorlatilag összes szakemberünket elszívja, bár ő csak a stábja perifériáján használja a magyarokat.

Mi a helyzet a kisköltségvetésű magyar filmekkel?

Nagyon elterjedt Magyarországon az igénytelen filmkészítés. Másutt is létezik persze a független filmkészítés. Mindenütt vannak olcsó filmek. Ilyen volt például Amerikában a Szelíd motorosok, amely nagyon kevés pénzből valósult meg, és olyan szellemiséget hordozott, amit abban az időben a stúdiók keretei között nem lehetett volna elkészíteni. Ennek a fajta filmnek helye van a filmszakmában, de azt gondolom, hogy a mai magyar filmek kivitelezési szempontból nem érnek el egy elvárható, igényes középszintet sem.
Nem a mondanivalóról beszélünk, hanem arról, hogy milyen színvonalon valósul meg egy fahrt, milyen a maszk és jelmez minősége…
Ma Magyarországon a szinkronizálásból hiányzik a szinkrondramaturg, aki el tudta végezni azt a nagyon finom cizellálást, amitől lelkük lett a dolgoknak, vagy hiányzik a forgatókönyvek és a vágás gondozását segítő műhelymunka, így aztán többnyire csiszolatlan, bárdolatlan végiggondolatlan végtermékek születnek.

Milyen más iskolák léteznek még, és mi lenne a jövő?

Azok az iskolák maradtak meg a mozgóképes szakképzés területén, amelyeknek nem az a törekvésük, hogy a rendeletileg kötelező minimumoknak megfeleljenek, hanem ehhez képest többletet akarnak és tudnak is nyújtani. A televíziós újságírás területén ilyen a Teleschola, egészen más szellemű műhelyt jelent a POLIFILM, amelyik a független filmes hagyomány képzőhelye, vagy a KÖRMÉDIA, amely lényegében a hálózatos televíziók belső képzése, de mivel ezek behálózzák az egész országot, itt van a helyi televíziók szakemberképzésének bázisa.  A mozgóképszakmának három felsőfokú kimenete is van. Ezek jellemzően egyetemekhez, főiskolákhoz kapcsolódnak. Televíziós műsorkészítő-képzés van Pécsett és Szegeden, Egerben egy vegyes információ technikai és újságírói képzés folyik. Gödöllőn, a Szent István Egyetem Gépészmérnöki Karán van audiovizuális szakasszisztens-képzés, mely az elméleti alapokon túl a technológiák ismeretére helyez különleges hangsúlyt. Furcsa ez az EU jogharmonizációs folyamat a felnőttképzés területén. A bolognai folyamat bevezetésével alapvetően arra törekedtek Magyarországon, hogy az alapszakok számát a jelentősen csökkentsék. Ez szerencsére nem sikerült oly mértékben, mint amennyire szerették volna, aminek én örülök, de míg például szívfájdalom nélkül belefér ebbe a rendszerbe, hogy mindenütt legyen kommunikátorképzés, nem sikerült megőrizni teszem azt, a Gödöllői Egyetem remek hagyományát, hogy itt volt egyedül kommunikációtechnikai mérnökképzés. Ez főiskolai szintű képzés volt, tehát bele illett volna a bolognai képzésbe. De valami rejtélyes ok miatt mégsem sikerült akkreditáltatni.

Pedig úgy tudom, hogy az innen kikerült hallgatók mind el tudtak jól helyezkedni.

Igen, hiszen éppen e téren van állandó szakemberhiány. Még egy iskolát említenék meg. Több egyetem összefogásával ősszel indult Színházi és Filmintézet azzal a céllal, hogy mindkét terület háttérszakmáit képezze. Ennek a folyamatnak a Károli Gáspár Egyetem volt a katalizátora.

Szükségesek ilyen képzések, hogy a szaktudás folyamatossága ne szakadjon meg.

Az már sajnos végbement. A rendszerváltás után sokan azt képzelték, hogy felesleges folyamatosan állományba tartani olyan szakmákat, melyekre nincs állandóan szükség. Sok filmgyári fodrász, sminkes elment kozmetikusnak, mesterfodrásznak, parókakészítőnek. Ám azokból a szakmákból visszafele sajnos nem nagyon vezet út. Hiányzik már a naponta új kihívásokat jelentő produkciós munka, és az új vállalkozást sem lehet bármikor otthagyni. Az ígéretesnek hitt menedzserszemlélet bizony csődhöz vezetett.

Mi a helyzet a technológiák ismeretével. Ezt igyekszik a szakemberek számára bemutatni a Médiatechnika is.

Az államtól itt nem várhatunk segítséget, és sajnos a vállalkozói szférától sem. A HSC évente tart egy szakmai tanácskozást, továbbképzést a tagjainak, meg a képzésbe bevont szakembereknek arról, hogy hol tart ma a technológia. Van egy tervünk, hogy szakképzéseinknek is legyenek mesterkurzusaik. Ezt nem tanfolyamszerűen képzeljük el, hanem olyan műhelymunkának, amelyet egy-egy nemzetközileg is jelentős szakember vezetne, és ahol a közös munkálkodás keretében a fiatalabb szakemberek ismerkednének azzal, hogy hol tart ma egy-egy szakterület vagy technológia.

Befejezésül térjünk vissza az OPAKFI vizsgáztató tevékenységéhez. Mennyire tudja ellátni azt a feladatot, hogy azok az iskolák is, melyeket nem említettünk, de nem feltétlenül gyengék, egységes színvonalú tudással engedjék útnak hallgatóikat.

Ez azért többé-kevésbé realitás. Ez jól működött az elmúlt évtizedekben. Most viszont olyan helyzetben vagyunk, amikor minden korábbi vizsgaszervezési helytől elvonták a jogosítványt. Így pillanatnyilag az OPAKFI sem rendelkezik ezzel, és még nem hirdették meg a vizsgaszervezés pályázatát. Nem készültek el még az ezt szabályozó rendeletek. De ebben a hiátus helyzetben is lényegében azokat a szakembereket kérik fel, akik eddig is végezték ezt a tevékenységet, és akik a mi embereink. Sikerült megőriznünk azt a helyzetet, hogy filmkészítési gyakorlattal rendelkező szakembereink működnek közre elnökként, illetve bizottsági tagként a záróvizsgákon és ellenőrzik a minőséget. Így legalább az egységes mércékben, a megkövetelt szakmai alapokban biztosak lehetünk.

2010. év június