Megtanulnak komponálni és észreveszik a világnak azt a részét, amiről látvánnyal érdemes mesélni.

Hogyan lesz egy becsületes fizika-kémia tanárból média-tanár egy gimnáziumban?

Szegeden, az egyetemi színpadon játszottam, szavalóversenyt is nyerem egyetemista koromban. Amikor Pestre kerültem a kezdő fizika tanárnak az volt a szokás, hogy a kezdő tanár kapta meg az iskolarádió működtetésének és ellenőrzésének a feladatát. Az iskolarádió jól működött Szajly József volt akkor az érettségi előtt álló rádiós csapat egyik erőssége, aki aztán ismert közszolgálati rádiós személyiséggé vált. Nekem tényleg csak felügyeletet kellett adnom. Nem nagyon számított, hogy szakmailag mennyit értek az egészhez. Így telt el egy-két év. Aztán az akkori kormányzat úgy döntött, hogy a két nagy lakótelepen a „gazdagrétin” és a „kőbányain” ki kell alakítani a helyi televíziót. Az egyik lakótelepi ház földszintjének egyik lakásában három fővel meg is alakult, és úgy döntöttek ebbe a munkába segítsenek be a gimnázium rádiósai. Ekkoriban vezették be a fakultációt és lehetőség volt rá, hogy heti négy órában gyakorlati fakultációt is lehetett választani, ilyen volt például az idegenvezetés, és én akkor kitaláltam, hogy próbálkozzunk a televíziózással, ha erre van igény. Hogy ez milyen szerkezetben működjön azt én találtam ki, hogy az első évben a kompozíciós készség kifejlesztése legyen a cél, erre a fotózás alkalmas lehetőség, aztán rádiózunk, televíziózunk. Szegedi egyetemi színpados barátaim közül sokan helyezkedtek el a médiában így tudtam konzultálni a barátaimmal.(Márványi Péter, Solténszky Tibor) Beszéltem médiakutatókkal, akik elmondták, miről kellene beszélni, milyen elméleti tárgyakat kellene beletenni az oktatásba, így indultunk 1986-ban. Ezzel egy időben megépült a televízió stúdiója. Mi hordtuk fel a dobozokat a pincéből. A Kőbányai Közösségi Televíziótól kaptunk kamerát. Nagy VHS képmagnókon vágtunk. Mi hattól nyolcig tudtunk vágni, meg tíz után. Aztán szállítgattam haza a gyerekeket. Kitaláltunk egy műsort, elneveztük Kamasz Csatornának ennek lett a rövidítése a KACSA. Iskolákba jártunk ki forgatni, a lakótelepi gyerekekkel beszélgettünk. De már a kezdetekben is adáskötelezettséggel dolgoztunk. Közben Márványi Péter megírta az újságírói ismereteket, Hortobágyi Éva a televíziós szerkesztést. Közben a TTK-án elvégezetem egy kiegészítő képzést, melyet Péterffy András vezetett, úgyhogy még papírom is lett.

Ugorjunk egy nagyot a hőskorból a mába. Mennyi az oktatási rész az, ami a délelőtti órarendben található, és mi az, ami a délutáni, esti szabadidő terhére történik?

Heti három órájuk van az elsősöknek. Másodiktól kezdve meg heti négy órájuk. Fotózás, Photoshop, digitális fotótechnika és nem utolsó sorban megbeszéljük az elkészülő fotósorozatokat. Úgy háromhetente kell készíteniük fotósorozatokat. Aztán közben az első év végére megtanulják azt a hangtechnikai minimumot, ami kell a rádióhoz, és a kamerák alapszintű használatát. Aztán másodikban elkezdenek rádiózni, majd harmadiktól televíziózni.

Ez sok időt igénylő foglalatosság. Hogy bírják a gyerekek a hagyományos gimnáziumi erőpróbákat? Nem megy ez a fakultáció a tanulmányok rovására?

Általában nem kiváló tanulók, nem eminensek. Egy-két jeles tanulónk is volt már, de nem a B osztály, amelyik az elit csapat. De eleve nem is olyan gyerekek jelentkeznek ide, ez már egy 25 éves történet, a szülő meg a gyerek, aki ide jön, az tudja már, hogy mire számíthat. Azt is tudja, hogy ez mekkora melóval jár. De a nulladik szülői értekezleten mindig elmondom, hogy ez olyan, mintha valaki sportolna. Egy sportosztályba járó gyermeknek is vannak a délutáni edzések, és a hétvégén pedig a verseny.

Lehet itt egy másik probléma is. Ez első gimnazista az még gyerek, az ötödikes meg már fiatal felnőtt. Tehát nagyon fiatal korban ismerkednek a média világgal.

Az elsőben a vizuális készség fejleszthető, itt igen jók a tapasztalataim. Megtanulnak komponálni és észreveszik a világnak azt a részét, amiről látvánnyal érdemes mesélni. Másodikos harmadikos korban, amikor filmeznek, akkor a legtöbb diák elkészíti a korosztályi alapfilmeket: a szerelem, a drogozás, az öngyilkosság, a családi konfliktusok. Ezek többnyire fikciók, amatőr szereplőkkel. Negyedikes korára jut el oda, hogy az eszközök birtokában „bármit el tudok készíteni”, és akkor jön a konfliktus, a nagy kérdés – miről készítsek filmet. Ebben segítenének aztán az egyetemi képzések, de ott meg –ahogy visszajövő gyermekeim mesélik – nem túl sok energiát fektetnek a gyakorlati tudás fejlesztésére.

De én azt látom, hogy negyedikben és ötödikben viszont a „kötelező” feladatok sora, magazinok sora készül a Zugló tévének, a Kőbánya tévének, és belerázódnak a fiatalok egyfajta „profi” műsorkészítési gyakorlatba. Nyáron a Művészetek Völgyének készítik a híradóját. Ezek valódi televíziós tapasztalatok.

Igaz, de az intellektuális szint az, amit az egyetemen kell majd elérni, az még ebben az életkorban nincs meg. A tanulmányok befejezésekor érzek egy megtorpanást, szakmai ismeretek birtokában lesz, amire végez, de az alkotástól egy kicsit elmegy a kedve. Az alkotó kreatív szakasz valahogy elmúlik, s csak később teremtődik meg újra azoknál, akik aztán ezen a pályán maradnak. Azok a sikerek, hogy magazinjaink, híradóink elkészülnek, a televíziók nézői szeretik ezeket a műsorokat, abban bizony belejátszik az a kényszerítő erő, hogy muszáj csinálni, mert adás van, mert ez kötelező feltétele a fakultációnak. Ha benne van ebben a kényszerben, akkor vannak ötletei, ha nem adhatja föl, akkor megoldja a problémát. Tanítványaim is mind azt mondják, hogy az a legfontosabb elem, amit itt megtanult, hogy a feladatot el kell készíteni mindenáron, ha éjfélig, akkor éjfélig. És azt is tudja, hogy meg tudja oldani.

Nagyon korszerű dologra vannak ezek a gyerekek nevelve, hiszen a médiavilág át meg átszövi életünket és a digitalizálás előretörésével soha nem látott változások előtt áll ez a kommunikációs világ. De ezt nem csak ebben a gimnáziumban tanítod.

Szentesen, ahol először volt filmoktatás az országban, a drámai tagozatosoknak tanítom a filmezést. Hétfőnkét járok le, kicsit lazább itt az élet, mert nem vagyok ott állandóan, viszont van egy nagy előny, hogy jobb fikciós anyagok készülhetnek, mert van hozzá színész! Az ottani Civil tévével is jó a kapcsolat, az ő technikai bázisukon dolgozunk, és igyekszünk beépülni műsoraikba is.

Úgy tudom, hogy most egyetemi oktatásban is valami új készül. Mit találtál ki?

A természettudományi szakon egy maszter képzést indítunk, ahol a fiatal „tudósok” tanulnak filmet készíteni. Fontos lenne, hogy végzett természettudósok, azt tanulják meg, hogyan kell ismeretterjesztő filmet készíteni. Az órákat a mi technikai bázisunkon tartjuk majd, mert az egyetemnek nincsenek eszközei. De úgy gondolom, hogy nagyon jól össze lehet majd kombinálni ezt a kétféle oktatást, mert én gyerekeim technikailag felkészültek negyed ötéves korukra, és ha jön egy egyetemi hallgató, aki sokkal profibban kérdez, és mást lát már a világból, mint egy középiskolás, az érdemi, értékes tartalom iránt fogékonyabb eltanulhatja a diákjainktól a flott műsorkészítést, a mieink pedig a felnőttesebb, az érettebb gondolkodásmódot.

Személyes terveid, ezen egyetemi oktatás beindításán túl?

Szeretném megtalálni az utódomat. Közeledek a nyugdíjkorhatár felé, 58 éves vagyok, még két osztályt talán végig tudok vinni, de gondoskodnom kell a folytatásról. A volt tanítványokban gondolkodom, de akik a médiában helyezkedtek el, azok most még a karriert építik erősen, nem gondolkodnak tanárkodásban. Egy olyan tanítványom azonban szerencsére van, aki médiaoktató lett, és elég erős személyiség, hogy ezt végig tudja vinni, ha rá tudom beszélni. Bízom benne. És persze ez az egyetemi képzés is nagyon izgat, azt akár 75 éves koromig is csinálhatom.

2010. év november