Zenéltem, sportoltam, doboltam, zongorázni tanultam hat évig, fiatal voltam Engem ma is érdekel a zene, a sport, és érdekelnek a politikusok válaszai is országunk problémáiról.
Amikor az ATV-hez szerződtél azt nyilatkoztad, hogy „politika, közélet, hír” ez, ami érdekel.
Ennél azért sokkal több minden érdekel, de erre hívtak.
Nem unalmas nagyon, hogy országunk jól körvonalazható problémái és az erre reagáló megkérdezettek várható válaszai állandó ismétlésben tálalódnak a reggeli műsorban? Nap, mint nap ugyanazokról a kérdésekről vagy kénytelen beszélgetni.
Nem unalmas. Ha valami unalmas talán az, hogy a megoldásokat nem látjuk. Mindenki mondja a magáét, de nem alakul ki egy használható kép. Mindenki mondja a magáét, azt, ami politikai elkötelezettségéből, meggyőződéséből adódik, vagy amit a helyzetéből adódóan vele mondatnak, de még a látszólag egy-oldalon lévők sem raknak össze egy kezelhető, egységes képet. Az ember néha úgy érzi, hogy kilátástalan beszélgetésekbe bonyolódik, és ez nem vezet sehova. De, pedig van egy sor tényleges baj, aminek változnia kellene. Csak abból lesz megoldás – mint a családban is – ha beszélünk róla.
De az is látszik, amikor behívsz valakit, és aki nem először van nálad a reggeli műsorban, hogy pontosan tudod, hogy kérdésedre milyen válasz fog érkezni.
Azért remélem, hogy egyszer csak mást mond. Hogy most egy áttörés jön és az mindegy, hogy kormánypárti vagy ellenzéki a válaszadó. Most, mond valami olyat, ami nyomán el lehet indulni valamerre. Nekünk újságíróknak ez a dolgunk, hogy feltegyük azokat a kérdéseket, melyek érdekelnek és reményeink szerint, érdeklik a nézőt is. Hogy milyen választ adnak, azt nem dolgom megítélni, bár néha nehéz ezt megállni.
A néző, ha egy csatornára kapcsol, tudja, hogy milyen politikai irányvonalat képvisel az adott orgánum és az érzete az, hogy a kérdező is azon az oldalon áll.
De ez belőlünk, nézőkből fakad és nem feltétlenül igaz a kérdezőre.
Gondolom, azt nem hiszed, hogy a döntéshozók nézik ezt a műsort és ez befolyásolja őket döntéseikben.
Nem csak hiszem, de tudom is, hogy a döntéshozók nézik a műsort, mert reagálnak rá folyamatosan. Nem minket néznek, egymást nézik. Többször előfordult már, hogy a műsorban elhangzó állításra egy párt kommünikében reagált. A politikusok, és most róluk beszélünk, egy szűk kör, a parlamentben sajnos elbeszélnek egymás mellett, de azokat a nyilatkozataikat, melyek a választóknak szólnak, azokra odafigyelnek, és sokszor reagálnak is rá. Figyelemmel kísérik egymás szereplését.
Reggeli műsorban úgy kérdezel, hogy abban mindig benne van az ellenoldal ellenvetése is. Mi a helyzet a „Húzós” kérdéseinél?
Az egy másik műfaj. Ott más vagyok én is. Ott inkább beszélgetek, mint kérdéseket teszek fel, bár erre reggelente is törekszem. A „Húzós” nem ügyekről, hanem az emberről szól. És ez nagy könnyebbség, mert az ember mindig izgalmasabb, mint egy konkrét ügy.
Kérdéseiden érződik, hogy segíted abban, hogy elmondja mindazt, amit szeretne.
Ez egy közéleti portréműsor, ahol közéleti szereplőkről fest egy „más” képet, mert az ember mindig egy kicsit más, mint amit gondolunk róla közéleti szereplése alapján. Ha beenged, ha be tudok jutni a közéleti szerep mögé, akkor jól sikerült a beszélgetés.
A reggeli műsorban megfogalmazódó hiányérzeted okán harcoltad ki a Húzóst?
Nekem ezt a lehetőséget felkínálták, nem kellett harcolnom szerencsére, abban nem is vagyok túl jó. A büszkeségem az, hogy a nézettségi adatok azt mutatják, hogy nem egy esetben a két nagy kereskedelmi csatorna műsora után a Húzós a harmadik a csütörtök esti sávban. És eddig egyetlen ember volt, akit felhívtam és nem vállalta. Most a századik vendégnél járunk.
A vendégeket ki választja?
A vendégeket én hívom, de a facebook-on nemrég írtam ki, hogy javaslatokat várok. És jönnek az ötletek. Most beszálltak a nézők is.
Ott tartunk, hogy a facebookon is ötletelünk egy műsorhoz?
A közösségi média erre való. Ezt az ismerőseim látják csak, tehát nem boldog-boldogtalannal kívánnám megbeszélni ezt, de az ismerőseimtől nagyon sok nagyon jó ötlet érkezett. Ez is azt bizonyítja, hogy nézik, másrészt azt, hogy az ember egyedül kevesebb.
A reggeli műsor mellett, a Húzós mellett még van időd közösségi oldalak nézegetésére?
Ez ma már a munkámhoz, a tájékozódáshoz is hozzátartozik.
Ugorjunk vissza az időben. Amikor eldöntötted, hogy újságíró leszel, akkor szerintem téged a sport érdekelt.
Tévedsz. Író akartam lenni. Egy-két novellám meg is jelent. Felvételiztem történelem-magyar szakra, de nem vettek fel. Középiskolásként sportoltam és dolgoztam a Népsportnak. Így adódott a lehetőség, hogy elmenjek gyakornoknak a laphoz. Szerettem az írott sajtót, máshol később rovatvezető lettem, az OKÉ hetilapnál főszerkesztő két évig, közben rádiózni is elkezdtem. Aztán, amikor egy cikk miatt kihajítottak a Népsporttól, előtérbe került a rádiózás.
Tudható ennek az oka?
Egy sakkozó fiú, Utasi Tamás öngyilkosságában a Sakkszövetség Kádárhoz közeli szereplőinek súlyos szerepe volt, még ha nyilván nem is ők okozták. Erről írtam egy cikket. Ebben a jobb félni, mint megijedni korszakban ez a cikk „véletlenül” megjelent. Egy hónap múlva már nem voltam a lapnál és az írott sajtóban nem volt módom elhelyezkedni.
De a rádióban nem a sport lett a területed.
Ez úgy történt, hogy a rádió folyosóján jött szembe velem egy magas, kopaszodó, hosszú hajú férfi, Szigeti Ferenc gitáros és megkérdezett, nincs e kedved műsort vezetni? De, vágtam rá. És akkor a zenei osztálynak elkezdtem műsort vezetni.
Akkor a sporthoz értettél vagy a zenéhez?
Zenéltem, sportoltam, doboltam, zongorázni tanultam hat évig, fiatal voltam. Elkezdtem foglalkozni komolyan a zene ipari részével is, de abból nem lett aztán semmi. Egyszer csak láttam kiírva a rádióban, a lift mellett, hogy a német után magyar nyelvű Danubius Rádió indul. Felmentem meghallgatásra, ott ragadtam és a kereskedelmi rádiózás velünk indult. Ez hihetetlen jó érzés volt. Jókor voltunk jó helyen, próbáltuk kitalálni, hogyan kell ezt csinálni. És ismertek lettünk. Rádiósok lettünk a szó igazi értelmében. Mi állandóan adásban voltunk. Ez egészen más tempójú munka volt, mint amit elődeink csináltak, akikre mi felnéztünk. Aztán jött a privatizáció, amit mi négyen magyarok megnyertünk az angol tulajdonossal együtt. Azt hittük, hogy olyanra tudjuk alakítani a rádiót, amilyenre szeretnénk, és persze sok pénzt is szettünk volna keresni. Az is imponált, hogy egy nagy angol céggel vagyunk társtulajdonosok. A Danubius sikertörténet, mely utána még 12 évig, a frekvencia engedély lejártáig tartott. Igaz, program- és hírigazgató voltam, de én mégis előbb kiszálltam, mert mássá vált a rádió, mint amit én szerettem volna. Úgy gondoltuk, hogy okos dolog, ha beszállunk, mert visszük tovább ismertségünket, tudásunkat, tapasztalatunkat, de végül talán kiszállni volt okosabb. A váltás után jött a Rádió Bridge, ott voltam két évet, aztán a Budapest Rádió, ahol egy évvel később ügyvezető lettem, majd öt évig tulajdonos…
Valószínűleg rosszul kérdezek, mert a válaszokból nem látszik, hogy a rádiózásnak, mint tevékenységnek élvezete közben ennek a modern fiatalnak természetes sport és zenei érdeklődése mikor fordul a közélet, a politika felé.
Mert külön kezeled. Ez nálam sosem vált el egymástól. Az írott sajtót követő rádiózás az életem meghatározó elemévé vált, de elkezdtem televíziózni is. Ezek szorosan összefüggő tevékenységek voltak. Az egyik következett a másikból. A televízió ez idő tájt nem volt nyitott a nagyon laza műsorokra, ezért közéleti jellegű feladatokba kapcsolódhattam bele. Ilyen volt például a Napraforgó, a reggeli magazinműsor. Sokféle dolgot csináltam mindig egyszerre. Voltam a Pesti Műsor rovatvezetője, ahol a poprovatot vezettem. Ezt azért hagytam ott, mert jött az A3 egy kifejezetten zenei, ifjúsági televízió ahol programigazgató voltam. 2000-ben, amikor a Danubius-nak vége lett, indult a SportTV. Most indul? Jövök! Ott voltam tíz évig, de közben megmaradt a rádió is. És amikor a Sportcsatornától eljöttem, akkor keresett meg az ATV. És ez nem valami más, ez az egész maga a szakma! Ha megfeleltem sportriporternek, kommentátornak, a Danubius-ban évekig hírigazgatónak, akkor a világ más dolgairól is tudok kérdezni, mert érdekelnek a válaszok. Engem ma is érdekel a zene, a sport, és érdekelnek a politikusok válaszai is országunk problémáiról. Ma reggel nálam kezdett Balog Zoltán, a most kinevezett miniszter, és engem tényleg érdekel, hogy akarja megoldani az egészségügy, a szakápolók problémáit, amikor láthatóan egy fillér nincs a minisztérium kasszájában. És így vesz át egy minisztériumot, s engem itt megint az ember is érdekel.
Mielőtt elkezdtünk beszélgetni, jelezett a telefonod. Egy gazdasági adatot kaptál, s minden segítség nélkül tudtad, hogy az mit jelent. Ez egyfajta tudás is a gazdaságról, a pártokról, a különböző politikai elképzelésekről. Ez nem csak kérdezni tudás.
Én azt gondolom, hogy szintek vannak. Van egy szint – utálom ezt a kifejezést – az átlagnéző szintje, de ő is tájékozott: például tudja, mi az olajár. Van az én szintem, akinek az a dolga, hogy erről kérdezni is tudjak. Egész nap olvasok, az internet előtt ülök és a feleségem is, mert Ő is szakmabeli. Két notebook előtt ülünk és mondjuk egymásnak, ha valami érdekeset találunk. És van a szakértő szintje, aki bejön, s akitől nekem csak kérdezni kell tudni. A „frankót” nem nekem kell tudnom! Nem értenem kell hozzá, hanem tájékozottnak kell lennem. Erre törekszem mindenféle témában.
Vannak olyan barátaid, akik személyes találkozások alkalmában segítenek eligazodni a világban, akiknek a véleményére hallgatsz? Vagy ez mind a műsorok világában van?
Vannak háttérbeszélgetések, de azok nem barátiak, azok szakmaiak. Az ember mindig annyit tud meg. amennyit a másik el akar mondani. Amikor az ember érdeklődik, akkor a diszkréciót elvárják tőle. Az informátort nem lehet kiadni. Megpróbál az ember mindenféle pártból, minden szakterületről találni valakit, akit fel lehet hívni, aki hiteles háttér információt tud adni. Ezek az informátorok háttérben akarnak maradni, nem kívánják a nyilvánosságot, a kért információval kapcsolatban biztosan nem. Érdekes, hogy a Húzósra több burkolt ajánlkozást kapok. Bejön valaki a reggeli műsorba és az elköszönés közben céloz rá, hogy nézi és szereti a műsort, néha rá is kérdeznek, nem hívsz be egyszer? Talán érzik, hogy partnernek tekintem a beszélgetőtársaimat… De ha a barátokra kérdezel, a barátok drámaian fogytak el az elmúlt húsz évben. A nagy haveri körből, s köztük volt néhány barát is, alig maradt mára.
Természetes folyamat ez?
Nem természetes, de amilyenné vált ez az ország, törvényszerű. Nem arról beszélek, hogy a rendszerváltáskor milyen álmaink voltak, s mi lett a valóság, nem ezen kesergek, bár ez is egy helyzet. Húsz-harminc évesen csak a szakmában éltük az életünket. Egykorúak és egyívásúak voltunk és éjjel-nappal együtt voltunk. Aztán mindenkinek máshogy alakult az élete: család, gyerekek, munkahelyek. Az emberek nagy része van annyira kifacsart, hogy az estéit nem áldozza be a személyes kapcsolattartásra. Ami nagyon nagy baj, bár érthető…
2012. év március
