A jelenetfotónál szinte egy helyen állunk az operatőrrel, a fényképnek is az optikai tengely mellől kell készülnie, lehetőleg olyan kivágásban, amilyet a kamera mutat.

Nem Zih Zsolt volt a családban az első televíziós

Édesapám 1959-ben világosítóként kezdett a Magyar Rádió és Televízióban. Eredeti szakmája villanyszerelő volt. És lépegetett szép lassan előre, fővilágosító lett, majd a Híradó elindulásakor Szurok János operatőr mellé került, mint világosító. Sokat jártak együtt forgatni, segédkezett mindenben így lett segédoperatőr, majd kezdett önállóan dolgozni. Járt a Filmművészeti Főiskolára operatőr szakra és 1990-ben, mint a híradó operatőrje ment nyugdíjba.

Így ismerted meg a televíziózást, édesapádon keresztül?

Apu sokszor vitt forgatásokra, sokszor ücsörögtem órákat az operatőr tartózkodóban, de ott is nagyon érdekes volt, mert jöttek a többiek nyitogatták a szekrényeket, előkerültek a kamerák. Sőt forgatás is volt, mert ott vették fel a rajzos időjárás jelentést. Aztán lementünk a laborba, megmutogatták azt a világot is. Otthon is volt fotólaborunk, apám szeretett fotózni, és laborálgattunk a fürdőszobába bátyámmal együtt. Később ő is televíziós lett. Én 1974-ben végeztem a fényképész iskolában. Szerencsém volt, mert akkor indult egy kameramani tanfolyam. Olyanokat képeztek, akik a stúdióban álltak a kamerák mögött. Esténként mi csináltuk a híradókat, persze csak külsősként. Apu jóban volt Varga Zoltánnal a fotóosztály vezetőjével, Ő apuval együtt járt régebben az Újságíró iskolába. Megkérte, hogy néha hagy dolgozhassak nekik is. És itt nyílt lehetőség rá, hogy státuszba kerüljek.

Kik dolgoztak akkoriban a fotóosztályon?

Zafír Herbert (ha jól emlékszem a nevére, nem ismertem személyesen), ő még Zoliék előtt érkezhetett, Varga Zoltán volt a főnök, Vörös Ili, Lippay Ági, Komáromy Gábor, Sárospataky Györgyi, aki egy-két évvel előttem érkezett és a laboros kolléganők: Orbán Robertné Hermina. Mellettünk volt a híradónak egy külön fotósa Chochol Károly és segítője Kovács László nevű fotós, aki ma már szintén nyugdíjas. Aztán jött a 80-as évek elején Tóth Gyuri a fotóművészet nagyja és színes laboránsnak Simon Gyuri az MTI-ből és Witner Géza majd Csicsay Claudia fotós a filmgyárból. Körülbelül ez volt a csapat.

Mi volt akkoriban a televíziós fotós feladata?

Első munkáimnak az volt a neve, hogy bejátszó kép készítése. Nem küldtek mindenhová kamerát, egyszerűbb volt csak egy fotós küldeni és ez kép került be az adásba az eseményről. Egy művelődési ház gyermek előadásáról kellett fotókat készítenem. Egri János vetélkedőjéhez érkező levelezőlapok fotózása is feladatom volt. Ezeken érkeztek a megfejtések. Sok-sok TSZ-ben jártam fotózni. A másik feladattípus a klasszikus standfotósi munka, a stáb munkáját fényképezni. Egy-egy film készítésének végigkísérése. Készültek jelenetfotók és werk-fotók. Ebből aztán szép albumok készültek.

Ezek a jelenetfotók azt is szolgálták, hogy a stáb, elsősorban az asszisztencia pontosan lássa, milyen ruha volt a színészen, milyen volt a frizurája, volt e valami a kezében, hogy később, sokszor napok, hetek multán ne legyen kapcsolódási probléma.Beszéljünk egy kicsit a technikáról. Mi volt az első géped magánemberként és mi volt televíziósként?

A papa hozott a Szovjetunióból egy Zenit E gépet. Jó képeket lehetett vele készíteni, de az volt a hibája, hogy gyakran beszakadt a film, továbbításnál, aztán lett egy kelet német Praktica gépem s ennek sok változata. A televízióban akkoriban mindenkinek más-más gépe volt. Amit először kaptam az egy kisfilmes Yasica volt. Aztán Praktica gépeket vett a televízió és azzal küzdött mindenki. Ebben az időben a hetvenes évek végén a nyolcvanas évek elején már az MTI és az összes lapok nyugati gépekkel dolgoztak

Milyen volt a sebessége akkoriban a fotózás folyamatának?

A fotósok maguk dolgozták ki az anyagaikat. Hosszú tankok voltak, amibe be kellett lógatni a filmet, ezek eleinte nem voltak még temperálva. A nap elején próbahívást végeztünk és belőttük a folyamatot. Nem zajlott ez olyan precízen, ahogy az iskolában tanultuk, attól is függött, hogy milyen friss volt a hívó. A szárítás után a papírkép nagyítása is a mi feladatunk volt. Igen tempósan dolgoztunk, hajtott minket a pontos határidő. Csak akkor volt más a munkamenet, ha pl. egy könyvet kellett végig reprózni, vagy egy egész kiállítást ledokumentálni, ilyenkor kapcsolódtak be a munkába a laboránsok. De ez nem is volt olyan sürgős munka. A papírképek 30x40 –es méretben készültek. Ez volt az úgynevezett inzert méret. A munkakörülményekről: egy négyszer ötös helységben négy nagyítógép volt beállítva. Nehezen fértünk el.

Milyenek az emlékeid azokról a produkciókról, melyeket végig fotózhattál?

Hatalmas művészek közé csöppentem be. Váradi Hédi, Latinovits Zoltán, Inkei Laci bácsi és ott jöttek-mentek anekdotáztak és az ember hallgathatta őket. Életem legnagyobb élménye a velük való együttlét. Nem mondom, hogy ez barátság, mert nem az, de amikor vinni kellett a képeket és elkunyerálták az borzasztóan jó érzés volt. Nekem nagyon jó kapcsolatom volt a művészekkel. Megéreztem azokat a pillanatokat, amikor lehet fényképezni, nem zavarom meg az átélés pillanatait és a kép mégis tükrözi a jelenet lényegét. Különösen nehéz helyzet volt a Vers Mindenkinek felvételénél. Áll veled szemben a művész hatalmas a csend és mégis meg kell találni azt a pillanatot, amikor lehet fényképezni.

Szoros együttműködésben dolgozik a fotós az operatőrrel?

A jelenetfotónál szinte egy helyen állunk az operatőrrel, a fényképnek is az optikai tengely mellől kell készülnie, lehetőleg olyan kivágásban, amilyet a kamera mutat. Így komoly barátság, de legalább jó kollegalitás alakul ki, mert közös az érdek. Egyszer viccből Gurbán Miklós operatőr kinyúlt a kamera mellől és lenyomta az exponáló gombot a jelenet egy fontos pillanatában. Olyan közel álltunk egymáshoz. Ebben az időben igazi stábtagok voltunk, minden forgatási napon jelen voltunk. Igen szép időszak volt. Fontosak voltunk.

Ezek a tévéfilmek, televíziójátékok, de az életrajzod szerint rengeteg vetélkedőben is dolgoztál.

Ki Mit Tud, Ki Miben Tudós, Táncdalfesztivál, Játék a betűkkel, Karmesterverseny, Vonópárbaj, Lurkó kupa, Játék határok nélkül. Ez megint másfajta feladat?

Ezek nagy élő műsorok. Itt megy az esemény percről-percre, nem lehet semmit megismételni, ez inkább fotóriporteri feladat. Itt nem az albumnak dolgoztunk, hanem az újságok számára. Ez inkább a marketing munka része volt.

Volt ekkoriban egy sajtóosztálya a televíziónak…

Vermes Erika volt ott a kulcsszereplő. Ő hozzá futottak be a külföldi filmekhez kapcsolódó fotók, ezt mi repróztuk és ő szétküldte az újságoknak, de mi is neki jutattuk el képeinket. A Film Színház Muzsika, a Filmvilág, Ország Világ, Tükör, Rádióújság voltak azok a sajtótermékek melyeket hétről hétre elláttunk fotóanyaggal. Ez azért volt fontos, mert akkor a főnökeink még elismerték a jogdíjat. A megjelent képekért fizettek. Nem volt mindegy kinek hány képe jelenik meg. Jó kapcsolatunk volt a képszerkesztőkkel, ha egy komolyabb kép elkészült azt azonnal jeleztük. Nekem 2100 Ft. volt a fizetésem, egy címlapképért 300 forintot lehetett kapni. Első címlapom a Rádióújságban jelent meg és Kovács Katit ábrázolta. Ha valaki sokat dolgozott és ügyes is volt még egy fizetésnyit meg lehetett keresni. És akkor a hírnévről, a szakmai büszkeségről nem is beszélek!

Vannak itt még a sorozatok: Zenebutik, Ablak, Kék fény, Családi kör, Stúdió 80, Parabola, Szó Zene Kép ,Cimbora, Szeszélyes évszakok, Szilveszterek…

Bizony az a felsorolásokból is látszik, pedig mennyi minden kimaradt, hogy ez nem napi nyolcórai munka. Ez egy pörgős életforma, 10-12 óra minimum. De nem panaszkodom, szerettük csinálni. Ez volt az életünk. A Szabadság téri épület negyedik emeletén nagy-nagy zsúfoltságban dolgoztunk, fizikailag alig fértünk el egymás mellett, 1980-ban aztán a televízió vezetése kitalálta, hogy létrehoz egy rajzfilm-trükk stúdiót és az alagsorban találtak neki helyet és a fotó terület is ide költözhetett. Itt lényegesen nagyobb volt a tér, 200m2. Csatlós Gábor lett az osztály vezetője, aki a filmgyárból jött, Bernáth Attila pedig a fotósok vezetője, Ő előtte a FŐFOTO laborját vezette. Itt minden egy helyen volt, labortól kezdve tartózkodóig. És kialakítottak egy kicsi, de korszerűnek mondható fotóműtermet is! És 1982-ben fényképezőgépeink is korszerűsödtek. Ez a hetvenes évek vége és a nyolcvanas eleje meghozta a teljes színesedésünket is!

Aztán egyszer csak megindult az ellenkező folyamat is.

Másfél évtized múltán a kilencvenes évek elején jön a váltás. A műsorok jelentős része kiment külsőbe. A gépek kezdtek amortizálódni, újabb fejlesztésre lett volna szükség. Ezt a vezetés nem akarta meglépni. Eleinte úgy nézett ki, hogy az egész terület megszűnik A negatív hívásokat kivitték külsőbe. 1995-96-ban megszűnt a labor. Elindultak az elbocsátások. Ide egy teljesen személyes dolgot be kell szúrnom. Szakszervezeti vezető és az Üzemi Tanács tagja voltam. Az én elküldésem nagy nehézséget okozott volna. Ezért el tudtam intézni, hogy a részleg ne szűnjön meg teljesen. Hárman maradtunk fotósok. Ebben az átszervezési folyamatban kerültek archivált fotóink át a központi archívumba és lett gondozójuk Kovács László. A negatívok szerencsére precízen lettek kezelve és írásosan dokumentálva is, hogy mi van a képkockákon. Papír képekre ez nem vonatkozik, azok szabadon voltak kezelve, a napi gyakorlatban ahhoz kerültek, akinek szüksége volt rá.

Ezzel a változással egy időben áltatok át a digitális technikára?

1992-ben kaptunk Nikon gépeket és álltunk át a számítógépes archiválásra. 2003-ban köszöntött be a digitális korszak. Ekkor már csak Sárospataki Györgyivel ketten voltunk. Először kettőnknek volt egy gépe. Már ez is egy évtizedes múlttal rendelkezik. Két tendencia zajlik egyszerre. A technika következtében a folyamat gyorsul, egyszerűsödik a végtermék előállítása, másrészt egyre kevesebben vagytok a feladatra, egyre több műsor készül külsőben, ott mások fotóznak. Nincs mód az egyes műsorok végigkövetésére, talán nincs is rá igény.

A digitális fotótechnika megjelenésével egy időben, az MTV-ben a fotóosztály létszáma két főre majd egyre zsugorodik, ez nem teszi lehetővé a produkciók hagyományos módon való követését. Megváltozik az MTV-s fotós feladata?

Pillanatok alatt Sárospataky Györgyi kollegámmal beleszerettünk az új technikába, nagy könnyebbséget jelentett elsősorban fizikailag, mert megszűnt a rohangálás, a laborba majd az újságokhoz, de éreztük ennek a változásnak a minőségi hátrányát is. De ebben az időben már egyre kevesebbet gyártott a Magyar Televízió, egyre több volt a külsőbe kiadott produkció, ezért a cég igénye is megváltozott. Az egyre inkább domináló politikai műsorok, az egy-két napos stúdióműsorok és néhány nagyobb produkció igénye is más volt a fotós felé. Ezekbe a produkciókba már csak belefotóztunk és nem követtük a műsorkészítési folyamatot. Egyre fontosabb lett azonban a marketinghez való kapcsolódás, megszaporodtak a sajtótájékoztatók, azok az aktuális események melyeket minél hamarabb kellett eljuttatni a sajtóhoz. Szerencsére ezt az új technika lehetővé is tette.

Ekkor jelent meg a plakátkészítés is, mint új feladat?

Igen, szerencsére még ekkor megvolt a műtermünk, így igényes óriásplakátok születtek új műsorokról, meg a képernyős kollegákról. A klasszikus standfotó, amivel indultunk elmaradt, helyét a reklám és marketing feladatok foglalták el. A kedvencem a Presszó című műsor plakátja Udvaros Dorottya és Kern András pózolt nekünk a műterembe és egy nagy kampány kiemelt része volt az akkor készült plakát. A plakáttervet is a mi grafikusaink készítették. Szép igényes munka volt.

Ez idő tájt a Szabadság téri épület Aulájában rendszeren láthattunk ismét standfotókat is!

Én mindig fényképeztem a stábot munka közben, ösztönösen éreztem, hogy ezeknek a képeknek idővel dokumentumértékük lesz. Csináltattam egy olyan tablót ahol az előző hónap tíz általam érdekesnek talált fotóját kiállítottam. Ötletemnek nagy sikere lett. Mindenki szeretett volna rajta lenni a képeken. A 2006-2007 –es esztendőben már nagyon nagy szüksége volt a kollegáknak egy kis örömre, önbizalomra, arra az érzésre, hogy ők is fontosak. Én most azon dolgozom, hogy az új házban is megvalósítható legyen ez a mini kiállítás, sajnos még gondot okoz, hogy az épület nem az MTVA tulajdona így a falakra semmit nem engedélyeznek, de reménykedem: ennek is eljön majd újra az ideje.

Maradjunk még a Szabadság téren. Úgy tudom sok fotó készült, mely megörökítette az elhagyásra szánt épületet.

Az utolsó évben szisztematikusan végig jártam a házat. Minden szobáról igyekeztem felvételeket készíteni. Az aulát, a vágószobákat, a műszakiak otthonát, a stúdiókat…abban az épületben még az elnöki folyosónak is hangulata volt. Büszke vagyok erre a munkára, majd egyszer valami lesz vele.

Hova tartozik a mai televíziózásban a fotós?

Az egy szem fotós most a kommunikációhoz tartozik, és ennek a területnek a kiszolgálása a feladata.

Hogyan archiválódnak a fotók?

A nagy közös szerveren a fotóknak van önálló tárhely ide kerülnek a fotók, képenként a szükséges feliratokkal ellátva. Csak meghatározott személyek férhetnek hozzá. Ez egy komoly érték.

Hogyan lettél szakszervezeti vezető, Üzemi Tanács tagja?

A Bojtár utcában a műszakiak megalakították a TEMÉSZ-t, mindez a rendszerváltás után, talán 1992-ben. Az én munkahelyem a Szabadság téren volt, de a főnökeim: Csatlós Gábor, Wéber Géza, Horváth Lóránt a Bojtár utcában voltak. Ezért keresett meg Dobos Menyhért, hogy lépjek be a kinti szakszervezetbe. Akkoriban sokan úgy érezték, hogy a kintieknek mások az érdekeik. Ez a szervezet egy kicsit radikálisabb igyekezett lenni, mint a TVDSZ a hagyományos szakszervezet. Természetemnél fogva szerettem beledumálni a dolgokba, nem elfogadni mindent, ahogy van. Így azon kaptam magam, hogy alelnöke, majd elnöke lettem és mint olyan a Közalkalmazotti Tanács majd az Üzemi Tanács tagja, egy időszakra az elnöke.

Hogyan éled meg azt a helyzetet, hogy egyre több veled sorsközösségben élő televíziós kerül a falakon kívülre?

Nehezen. A szakszervezetek sokszor nekifutottak, hogy erre a folyamatra megálljt parancsoljanak. De a helyzet egy storyval jellemezni tudom. Volt egyszer egy munkaruha per – itt a szakszervezetek be akartak keményíteni – egy ember merte névvel felvállalni. Azóta változtak a törvények, nem a dolgozók javára. Nagyon sok jogosítványt elvettek a szakszervezetektől. Nagyon behatároltak a lehetőségek és a dolgozók is félnek. Ez nehezíti a szakszervezetek munkáját. Kevés a szakszervezeti tag, egyre kevesebb, és most a szervezeti egyesülés után az MTVA-ban 13 szakszervezet van. A változás politikai felhangjaiba nem szeretnék belemenni, sajnos ezek a változások nem mindig szakmai alapon történtek, meghatározó volt a politika, de sajnos ez mindig is jellemezte a köztelevíziózást.

A szakszervezeti munkád nem olyan sikeres, mint a szakmai, hisz erre a periódusra esnek a nagy létszámleépítések, a szakszerűtlen átalakítások, a dolgozói létszám radikális csökkentése. Ezt nem tudták a szakszervezetek megakadályozni!

Nem ilyen kudarcos ez, ahogy megfogalmazod. Változik a világ, változik a televíziózás is. Amikor eljöttünk a tőzsde palotából sokan sírtak. Én is éreztem, hogy a lelkem benne van az épületben, sok-sok szép emlék, sok-sok híres ember barátsága, de mégis úgy éreztem az új televíziónak épült épület lehet a jövő.

2012. év ősz