Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo

Röviden magamról

A bölcsészdiploma megszerzése után a Magyar Televíziónál helyezkedtem el Zsurzs Éva munkatársaként. A Filmművészeti Főiskola elvégzése után több mint 30 évig voltam az MTV rendezője. Ez idő alatt ezernél is több műsor fűződik a nevemhez. 2009-ben Balázs Béla díjat kaptam. Tapasztalataimat most, mint média oktató kamatoztatom.

Kérem tekintsen bele honlapomba, forduljon hozzám bizalommal. Életem napi aktualitásiról facebook oldalamon tájékozódhat.

Találkoztam egyszer a villamoson a Bednai Nándival. Ő ez egyetlen, aki régebbi televíziós nálam. Kérdezte, hogy hová szeretnék menni? Mondtam neki, hogy talán a Filmgyárba. Ő azt mondta, hogy jöjjek a Televízióba, mert most alakul és azt fogunk csinálni ott, amit akarunk.

Hogyan kerül már 1957-be valaki a Televízióhoz, rögtön a legelején? Egyáltalán, hogy jut eszedbe, hogy rendező legyél, miért nem a Filmgyárba akarsz kerülni? Hogyan indul ez a televíziós pálya?

Hogyan kerültem a Televízióba? Úgy, hogy elvégeztem a Színművészeti Főiskola dramaturg szakát. Sinkovits Imre gyerekkori barátom volt, ő mondta, hogy most van a Színművészeti Főiskola dramaturg szakán felvételi, és biztatott, hogy jelentkezzek. Akkor én katona voltam és volt egy olyan szabály, hogy aki főiskolára, vagy egyetemre jelentkezett, az hivatalból kapott három nap szabadságot. Akkor már leszerelés előtt álltam. Le is szúrt a százados, hogy megint lógni akarok, de a szabadság az járt. Az első nap elmentem a felvételire, a másik két napot is eltöltöttem valahogy. Aztán visszamentem katonának, rádiótávírász voltam. És a déli határra vezényeltek minket, ez 1950-ben volt. Lementünk a déli határra, hogy a láncos kutyát ijesztgessük ezzel a nagy magyar hadsereggel. Volt egy őrsi kocsink azzal mászkáltunk mindenfelé. Ez egy hónapig tartott. Aztán leszereltem és visszamentem dolgozni impregnáló segédmunkásnak. Mint fiatal kölyköt mindig éjszakára osztottak be. Egyszer egy délelőtt eszembe jutott, hogy bemegyek a főiskolára. Azt mondták, hogy akit nem vesznek fel, azokat is értesítik erről. Viszont én nem kaptam semmiféle értesítést. Mondták, hogy már egy hónapja ide kéne járnom. Akkor bennem megfordult a világ. Nem is tudtam elhinni, hogy felvettek, meg azt sem tudtam, hogyan fogok megélni. Anyámmal laktam és nagyon kevés pénzünk volt. Aztán a Főiskolán kaptam ösztöndíjat. Háy Gyula osztályában végeztem dramaturgként 56 nyarán. A Főiskolán akkoriban, akik végeztek mind elhelyezték valahova. Be kellett adni kéréseket, hogy ki hova akar menni. Én találkoztam egyszer a villamoson a Bednai Nándival. Ő ez egyetlen, aki régebbi televíziós nálam. Kérdezte, hogy hová szeretnék menni? Mondtam neki, hogy talán a Filmgyárba. Ő mondta, hogy jöjjek a Televízióba, mert most alakul és azt fogunk tudni csinálni ott, amit akarunk. Jelentkeztem a Televízióhoz és 1956. július másodikától munkába állhattam. Azaz állhattam volna, de még visszavittek három hónapra katonai kiképzésre. Közben kitört a forradalom, ezért nem lettünk alhadnagyok. Aztán leszereltek minket, igaz elég bonyolultan. Aztán elkezdtem bejárni a televízióba, ahol még nem volt semmi. Egyrészt mert Televízió sem volt, másrészt pedig általános sztrájk volt. A televízió még nem volt csak a Bródy Sándor utcában a Rádió épületében volt két szoba. Ott üldögéltünk, beszélgettünk. Gyakorlatilag nem történt semmi, de felvettük a fizetést. Aztán a dolgok lassan elkezdett változni. Abban az időben a Révay József „kulturkorifeus” öccse Révay Dezső volt a Televízió elnöke. Aztán végül a Televízió átkerült a Szabadság térre. és lassan elkezdett a technika fejlődni. Először jött egy Pay kocsi egy indiai mérnökkel. Volt három kamera és elkezdett a dolog működni.

Kik voltak ott, akikre emlékszel?

Az operatőrök voltak: a Mestyán Tibi, a Nagy Józska és a Varga Gizi. Már volt filmkamera is és az híradót csinált. Ott a Mátrai Misi volt az operatőr. Ugye elkezdtünk működni ezzel a Pay kocsival. Aztán később a műszakiak fel akarták fedezni a magyar pay kocsit is, és jött a Mech-labor kamera, ami olyan volt, mint egy tank, olyan nehéz és a képe se volt jó.

Ekkor Szőnyi G. Sándor még dramaturg.

Én már főiskolás koromban is csábultam a rendezés felé. Bejártam az utolsó két évben a Nádasdy Kálmánnak a színházrendezői osztályának előadásaira is. Szerettem volna rendező lenni. A televíziós főnökeim azt mondták, hogy legyek előbb rendező asszisztens, mert most erre van szükség. Aztán két évig rendező asszisztens voltam.

Ki mellett?

Kende Márta, Katkics Ilona mellett és Mihályfi Imre mellett, aki közben átjött a Filmgyárból. Aztán kaptam egy helyszíni közvetítést az akkori MÉMOSZ Székházból. Aztán jó pár ilyen televíziós műsort csináltam. Az első tévéjátékom a Mátyás Király juhásza című gyermekdarab volt, amit élőben adtunk. Erre úgy kellett fölkészülni, hogy mindenkinek, a színésznek is pontosan kellett tudni, hogy mit mond, és mikor, és hol áll akkor, az operatőrnek is pontosan kellett ezt tudnia, mert közben a kamerákkal át kellett állni, fordulni stb. Mindez élőben, mint a színházban és sohasem látott, használt eszközökre figyelve. Javításra nem volt mód!

Itt van egy kis ellentmondás. A Színház és Filmművészeti Főiskolán, akik rendezést tanultak, olyasmit tanultak, hogy van egy filmkamera és, hogy kell vele egy jelenetet fölvenni. Nyilván nem volt tévéstúdió. Egyáltalán hogy jöttetek rá, hogy ezzel a technikával mit lehet csinálni?

Fogalmunk se volt róla, de senkinek nem volt fogalma róla. Érdekes volt a helyzet. Nagy csapatmunka volt ez, nagyon-nagyon együtt kellett működni. Mindent ki kellett találni! A színésznek kellett tudni, az operatőrnek nagyon kellett tudni, a kábelesnek is nagyon kellett tudni, hogy mikor tolja odébb azt a kamerát. Örök probléma volt, hogy amikor mozgatjuk a kamerát, az zörög. Nagyon pontos együttműködés kellett, amikor az adás még élő volt. Nagyon oda kellett figyelni. Ha valamit elrontottunk, akkor azt a kedves néző rögtön látta.

A színészek, hogy viselték ezt a helyzetet?

Ehhez a televíziós dologhoz nem voltak hozzászokva. Biztos be voltak trottyantva, de nem volt színész ellenállás. Boldogok voltak. Aztán később mikor ugye 40, 50, 60,70,80 tévéjátékig fölmentünk, akkor az ország egész színészgárdája jelen volt a képernyőn.

A technikánk az volt, hogy a próbateremben bepróbálni keményen szöveget, mozgást. A próbaterem azonban nem volt azonos méretű a díszletttel. Minden csak jelezve volt. Így mondani kellett a színésznek - és ettől valóban idegesek voltak - hogy most te innen oda mész, de ez valójában innen odamenés lesz, mert nem férünk el. Ezt nem szerették. Elpróbáltuk a próbateremben, majd a következő héten lementünk a díszletbe, a műterembe. Ekkor következtek a száraz próbák. Kettő, három, amikor operatőr már volt, de kamera még nem volt. Akkor már a valóságos díszletben lejátszottuk, amit kell. Aztán jöttek a kamera próbák. Abból volt legalább három, akkor már kamerával, akkor már vágva. Vágva lepróbáltuk, hogy aztán „felkészülve” menjünk neki az adásnak.

Milyen témákat lehetett választani? Hisz alig vagyunk túl az1956-os forradalom leverésén. Mik voltak azok a témák, amikről egy akkori művész azt gondolta, hogy ezt a történetet el lehet mesélni, hogy érdekelni fogja a nézőket?

Én azért nem tudok igazából válaszolni neked, mert én nem tartottam magam művésznek. Én nagyon szerettem volna filmet meg televíziós játékot csinálni, de én televíziósnak mentem oda. Ezért sorozatban csináltam gyerekműsorokat.. Így például a Varázsszem című műsor a Kemény Henrik a bábjával. Aztán a Világjáró Örs, ami egy kellemes jó munka volt és egy nagy csalás volt, mert mi összelopkodtunk úti filmekből a képeket. Megmutattunk mondjuk egy török mecsetet és egy nagy hátteret és akkor megmutattuk a mi gyerekeinket, akik azt mondják, hogy jé, milyen magas ez a mecset, de annak a gyerekeknek a hátterét már itt a Gülbaba sírjánál vettük föl. Tehát vágással csaltuk össze a világjárást.

Ebben az időben készült „Az öreg Bakony: országjáró úttörők a Bakonyban, tévéfilm 1961. Dévényi Róbert, Tarbai Ede dramaturg, Rockenbauer Pál, operatőr Horváth József.

A Horváth Józsi bácsi. Ő az első világháború végén már Híradó riporter volt az ilyen kamerával. Én dolgoztam vele sokat. Kedves ember volt. A Zenekedvelő gyerekek klubja című műsort mindig váltásban csináltuk a Horváth Ádámmal. Nagyon sok ilyen kifejezetten televíziós jellegű műsort csináltam, meg színházi közvetítést. Aztán lassan-lassan alakult az, hogy televíziós játékot meg filmet is csinálhassak. Szakmai életem utolsó szakaszában is csináltam egy 25 perces élő közvetítést. Címe az volt, hogy Ki tud többet Magyarországról? Nagyon rázós volt, mert nem hogy sok kamera volt, hanem két kocsi is volt, és egymástól hatvan kilométerre.

Volt műhelymunka a televízióban? Ki találta ki, hogy miből legyen műsor? Hogyan tudott bekapcsolódni a rendező a dramaturgiai, szerkesztői munkába?

A különböző területeknek voltak szerkesztőségei. Volt Ifjúsági Szerkesztőség, Sport Szerkesztőség, Drámai Szerkesztőség, Szórakoztató Szerkesztőség. Azokhoz általában kötődtek emberek, dramaturgok is, rendezők is. A saját területein belül beszélgettek. Én a Gyerekosztályhoz tartoztam sokáig, aztán nem kevés rimánkodásomra áttettek a Drámai Osztályra a Dobos Pista osztályára. A dolog úgy történt, hogy volt öt-hat, dramaturg meg körülbelül ennyi rendező is. A dramaturgok, a külsősök is, mindig jöttek az ötletekkel, hogy mit lenne érdemes megcsinálni. Ezeknek a dramaturgoknak jó kapcsolataik voltak az írókkal többnyire kötődtek is az írókhoz. A Sípos Tomás, akivel én nagyon sokat dolgoztam, és akit nagyon szerettem pl. a Fejes Endréhez. Volt, aki a Déry Tiborhoz kötődött. Volt, hogy azt mondta a dramaturg, hogy itt ez a novella, nem írsz belőle egy tévéjátékot. Ezeket közösen egymásnak elmondtuk. És elkészültek éves tervek. Kicsit mindig rátartással, mert abból valamennyi mindig kihullott.

Vagy tizenöt évvel ezelőtt valamilyen tanulmányban olvastam, hogy a televíziózásunk első periódusában a sikerek annak voltak köszönhetők, hogy nagyon jó forgatókönyveket kellett megcsinálni. Valami olyan gonosz mondat is le volt írva, hogy” szinte nehéz volt elrontani olyan jó forgatókönyvek születtek”. Természetesen ez nem igaz, de az biztos érdekes lehet, hogy Szőnyi G. Sándor rendező egyben dramaturg is. Tehát amikor a dramaturggal tárgyalni kell és egy forgatókönyvet kialakítani akkor ott bizony szakmai műhelymunka is létrejöhetett.

A gyakorlat a televíziós játéknál, vagy filmnél mindig az volt, hogy a rendező megkapta az úgynevezett irodalmi forgatókönyvet, ami egy prózai mű volt.

Két oldalra gépelt novella?)

Így van pontosan. Ebből minden esetben megcsináltam a technikai forgatókönyvet. Hány kép, a képen belül hány a beállítás. Az egyes beállításoknál ugye a technikai forgatókönyv két funkciót töltött be, sőt hármat. Egyrészt azt, hogy milyen technika kell hozzá. Megfogalmazta a technikát. Ez jó volt az összes kollegának, aki ezzel foglalkozott a hangmérnöktől kezdve a főoperatőrig. Ez volt az egyik funkciója. A másik funkciója az volt, hogy a gyártásvezető meg tudta szervezni a forgatást. A harmadik szempont, amiért kellett a technikai könyv, hogy az ember az irodalmi könyvet értelmezte, felbontotta. Megpróbálta izgalmassá tenni. Melyik jelenet rövid, melyik jelenet hosszú. Hogy kell váltani a képeket. Amellett, hogy ez egy technikai előírás, ez egy művészeti elképzelés is volt. Itt már a rendező elképzelése dominált. Itt szabtuk magunkra az anyagot.

Tévéfilm, vagy tévéjáték? Te hogy voltál ezzel a két technológiával?

Ha már a kettő között kellett választani én a filmet azért szerettem jobban, mert sokkal szabadabbak a lehetőségek. A tévéjáték sokkal színházszerűbb. De kialakult a kettő között egy átmeneti állapot is lenni, hogy a tévéjátékba belejátszottunk filmbetéteket. Ez már oldotta a dolognak színházi jellegét.

A színész a díszletben odamegy az ablakhoz, kinéz, és amit lát az aztán filmbejátszásban megelevenedik.

Így van. Annyit még had mondjak el, hogy olyan jó forgatókönyvek készültek, hogy nem lehetett őket elrontani. Az, hogy mi ennyire rámentünk a klasszikus magyar irodalomra, Kemény Zsigmondtól Csokonaiig, Jókaiig annak két oka volt. Volt egy taktikai oka, meg volt egy stratégiai oka. A taktikai ok az volt, hogy azt lehetett mondani, hogy a drámai területnek fontos feladata a nemzeti kultúra megőrzése és nem a politika. Ez egy nagyon jó kibúvó volt. Ebben a Szinetár nagymester volt. De volt egy stratégiai is, legalább is énbennem volt. Én úgy gondoltam, hogy az én életemben ez a nagy Szovjetunió nem fog megszűnni. Lehet, hogy majd megszűnik, de én nem érem meg. Akkor mit csinálhatok? Akkor azt csinálhatom, hogy a nekünk meglévő nemzeti kultúrát képernyőre viszem, legalább az megőrződik. Ez volt a stratégiai rész.

Fejes Endre, Gubai Miklós, Galgóczi Erzsébet, Karinthy Ferenc, Sarkadi Imre, Szabó Magda.

Ők nem voltak a rendszer seggnyalói. Amit megírtak azok objektíve értéket képviseltek.

Voltak a televíziózásnak olyan területei, ahol nagyon kellett figyelni a pillanatnyi politikai helyzetre. A Híradóról nem is beszélek. Az Irodalmi és Drámai Osztály rendezői mennyire tudtak inkább kifelé figyelni, akár írókon keresztül a változó világra? Mert mintha a belső televíziós ügyekkel ez a szerkesztőség sokkal kevésbé foglalkozott volna. Olyan Sziget típusúnak látszott.

Egy nagyon kellemes kis sziget volt. Többé-kevésbé szeparálni tudtam magam az ilyen-olyan politikai irányzatoktól. Én sok Fejes filmet csináltam. Nagyon jóba voltam vele. Akkoriban nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Mindig azt mondta a Fejes, hogy én ezt nem értem, én megyek egyenesen a magam útján és amikor tőlem jobbra van a politika, akkor azt mondják, hogy baloldali vagyok, amikor tőlem balra van a politika, akkor azt mondják, hogy jobboldali vagyok.

Az Irodalmi és Drámai Osztály rendezői szerettek már akkoriban is televízión kívül tervezgetni, stábolni. Politizáltatok ebben a körben? Például, hogy melyik alkotói műből legyen valami.

A Déryvel pl. nekem nem volt kapcsolatom. A Déryvel a Szántó Erikának volt kapcsolata. Nekem igazán kapcsolatom a Fejessel volt, a Galgóczy Erzsivel ,Urbán Ernővel. Urbán történetből csináltuk a fesztiváldíjas Írott Malaszt című kétrészes filmet. Tévétechnikával készült ráadásul úgy, hogy nekem mindig mániám volt, hogy vidéki színészekkel kell szerződni. Azt például úgy csináltuk meg, hogy néhány öreget, a Sulyok Máriát, meg a Bánhidi Laci bácsit lehívtuk, de különben az akkori Szolnoki Színház stábjából állt össze a film. Igaz, hogy akkor ott volt a szerződtetve Csomós Mari is.

Ez jelentett egy egységes színészi stílust is, mert a színház összecsiszolta egy kicsit őket.

Nagyon kellemes volt a dolog azért is, mert a televízióban a színészegyeztetés az egy elmebaj volt. Az X, Y nem ér rá, vagy nincs próbaterem. Volt egy olyan érdekem is ebben, hogy mikor én például a Szolnokot csináltam Székely Gábor, akkor ő volt az igazgató, egyszerűen besorolt a színházi próbarendbe. Az egy nagy szám volt. A színész számára a próbarend az szentség. Ki voltunk írva, hogy mettől meddig. Volt próbalehetőség. A színészi egyeztetés nyavalyái miatt ez Pesten sokkal nehezebb lett volna.. Azon felül jó színészek is voltak. Amikor én elmentem Kecskemétre, hogy úgy mondjam másodállásba, engem odaküldtek művészeti vezetőnek. Nekem az volt a tervem, hogy Budapestről fontos nagy színészeket le lehet hívni és ott ki lehet alakítani egy olyan társulatot, akikkel meg lehet csinálni azt, amit én Szolnokon csináltam. Aztán nem jött össze, mert hamar kirúgtak.

Kirúgtak?

Akkoriban a Hernádi, a Jancsó meg a Gyurkó színházi igazgató akart valahol lenni. Először Győrbe, de ott nem fogadták őket. Az Aczél Elvtárs letelefonált a helyi kulturális vezetésnek, hogy jönnek majd a le a barátaim. Ott rögtön vigyázzba álltak..

Nem tartott soká a Jancsó korszak se.

Nem. A Jancsónak és a Hernádinak ez egy olyan cinikus korszaka volt, amit nem nagyon vett be a kecskeméti polgár.

Ugye arról már beszéltünk, hogy Fejes, Hubai, Galgóczi. Komoly írókat soroltunk föl. E korszak tévéjátékainak volt egy nagy csodája, ezt úgy hívják, hogy magyar színészek. Ha megnézzük a te tévéfilmjeidet, tévéjátékaidat, akkor azt kell mondani, hogy ebbe bizony az ország legnagyobb színészei is szerepeltek, miközben mondod, hogy vidékiek, de később országosan hírhedté váltak. Ez volt az a periódusa a magyar kultúrának, amikor az átlagnéző tulajdonképpen ismerte a magyar színészeket és szerette is őket.

Nemcsak a tévéjátékokból ismerte, hiszen hetente volt színházi közvetítés. Én tagja vagyok a Televíziós Művészek Egyesületének. A jelenlegi televíziózás átkának tartom az úgynevezett pályázati rendszert. Nem tud az a szerencsétlen Televízió tervezni, mert olyan egyedi esetekben adhoc bizottságok döntenek úgy, hogy ez, vagy az legyen jó. Ha még jóindulati vagyok, és azt mondom, hogy nem is a haverokat fogják pártolni, akkor is tervezhetetlen szellemi szempontból is, anyagi szempontból is. Tervezhetetlen rendszer.

Nem volt egy utolsó helyzet, hogyha valaki egy tévéjátékba kipróbált egy színészt, egy kisebb szerepben egy következőbe tudta hívni egy nagyobba tehát volt egy folyamatossága a munkának. Ez is egy műhelymunka része volt. Színházi rendező kollega mondta annak idején, hogy a deklamáló színház stílus felszámolásában a legtöbbet a Televízió segítette, mert a televízióban hozzászoktak egy másfajta beszédmódhoz a színészek és aztán ezt visszavitték a színházi előadásba is.

Ez valóban így lehetett. A Televízióban minden kiderül, jobban, mint a filmen. A színészekről is kiderül. Nincs az a legjobb sminkes, aki egy randa vénasszonyból szép fiatal lányt csinál.

Ahogy telt múlt az idő és a hőskorszakból aranykor lett, amikor közel száz tévéjáték született. Ez időben egy szerkesztőség vezetője is voltál a Televízióban. Erre a korszakra hogyan emlékszel vissza?

Stúdióvezető voltam is két évig.(1993-tól 1995-ig.) Amikor a Hajduffy Miklós volt a televízió főrendezője. Ez a korszak még az volt, amikor úgy nézett ki, hogy nem múlik el teljesen a tévéfilm és tévéjáték a televíziózás történetéből. Akkoriban mi futtatunk olyan filmet, mint például a Részleg című film, mely filmszemle díjas volt. Nem szerettem ezt a stúdióvezetést.

Pedig itt előbújhatott a dramaturg.

Először is azért nem, mert a telefon megállás nélkül csöngött. Mindenki ajánlkozott, vagy ajánlott valakit. Megsértődött, ha az ember azt mondta, hogy nem. Minden elkészült művet hivatalból meg kellett nézni. Sokat megnéztem és észrevettem, hogy mindig ugyanazok a hibák vannak benne. Voltak kiábrándulásaim kollegáimból. Nem való volt nekem.

Pedig a feszített tempóhoz hozzá voltatok szokva, mert a drámarendezők is négy művet megcsináltak egy évben.

Bizony meg, de a stúdióvezetőnek nem ez a munkája. Az egy főhivatali munka és szörnyű hely. Én azért vállaltam fel, mert akkor már 36 éve csináltam és tudtam, hogy megy ez. Viszont a vezetés nem ment.

Ez egy érdekes dolog, mert egy viszonylag közeli dátumnál derül ki ez a telefonálgatás. Egy picit ugorjunk vissza a korszakra. Emlékszel te arra, hogy azok a művek, amit végül is meg lehetett csinálni tévéjátékokról, tévéfilmekről beszéltünk, az egy nagy egyeztetési helyzetben alakult ki, hogy például nem lehet csinálni Sarkadit, csinálunk helyette Karinthyt. Vagy ezt csak a főosztályvezetők tudták?

Ha tudták, akkor a főosztályvezetők tudták.

Kellett ilyen dolgokról beszélni a Szinetár Miklóssal, hogy ezt most lehet, vagy nem lehet?

Nem emlékszem ilyenekre. Örülök ennek az életmű díjnak, már csak azért is, mert inkább csak filmeseknek adták, televíziósoknak nem. Azt hiszem első vagyok, aki ebben a kitüntetésben részesült a televíziósok közül. Jó volt átvenni a Filmszemlén, játékfilmes szakma tapsaitól kísérve.

Babiczky László rendező 06 20 91-45-118 Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. www.facebook.com/babiczkylaszlo